| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
Evans váratlan megjelenése után Gordon, Briant és Doniphan az elsõ pillanatban mozdulatlanul álltak helyeiken. Aztán ösztönszerû mozdulattal a vitorlamester elé siettek, mint egy szabadító elé.
Evans huszonöt-harminc éves, széles vállú, izmos, élénk szemû, értelmes és rokonszenves arcú, szilárd és elszánt magatartású ember volt. Vonásait részben eltakarta torzonborz szakálla, amelyet a Savern alámerülése óta nem borotválhatott le.
Alighogy Evans belépett, azonnal az ajtóhoz támasztá a fülét, miután az ajtót gyorsan becsukta volna. Semmi neszt se hallván künn, elõrejött a csarnok közepéig. Itt, a mennyezetrõl aláfüggõ lámpavilágánál végignézett a körüle összecsoportosult kis társaságon és e szókat mormogá:
- Igen!... gyermekek... csupa gyermekek!
Amint Katát meglátta, szemei ragyogtak, arcán a meglepetés derûje ömlött el. Eléje ment.
Aztán megfogta mind a két kezét, mintha meg akart volna arról gyõzõdni, hogy csakugyan nem álmodik.
- Igen, Evans, élek, éppúgy, mint ön! - felelé Kata. - Az Isten megmentett engem is, mint önt és õ az, aki önt ideküldte e gyermekek segítségére!
A vitorlamester megszámlálta a csarnok asztala körül álló gyermekeket.
- Tizenöten vannak - mondá - és köztük alig öt vagy hat, aki tudná magát védelmezni!... De sebaj!...
- Megtámadtatás fenyeget bennünket, Evans úr? - kérdé Briant.
- Nem, fiam, legalább e pillanatban nem! - felelé Evans.
Természetes, hogy mindnyájan égtek a vágytól megtudni a vitorlamester történetét s különösen a ladik partra vetõdése után történt eseményeket. Sem a nagyok, sem a kicsinyek nem tudtak volna elaludni, mielõtt meg nem hallották volna azt az elbeszélést, amely rájuk nézve oly nagy fontossággal bírt. De Evansnak elõbb le kellett vetnie átázott ruháit és ennie is kellett valamit. Csurom víz volt a ruhája, mert átúszta a Zéland-folyót és ha a fáradtság, az éhség erõt vett rajta, ennek az volt az oka, hogy tizenkét óra óta nem evett és reggel óta egy pillanatig se pihent.
Briant azonnal átkísérte õt a raktárterembe, ahol Gordon matrózruhákat adott át. Moko hideg vadsülttel, kétszersülttel, néhány csésze forró teával és egy pohár jó égettborral szolgált. Egy negyedóra múlva Evans a csarnok asztala mellett ült és elbeszélte azon eseményeket, amelyek a Savern legénységének partra vetõdése óta történtek.
- Néhány perccel, mielõtt a ladik a parthoz ért, öt matrózt a hullám kisodort, köztük engem is, a szirtsor legelsõ szikláira, azonban anélkül, hogy egyikünk is súlyosabban megsebesült volna. Csupán könnyû súrlódásokat szenvedtünk. De igen nehéz volt a sötét éjszaka idején a háborgó tenger közepette kiszabadulnunk a borzasztóan zajgó hullámtörésbõl. Végre azonban hosszas erõfeszítések után minden baj nélkül partra jutottunk: Walston, Brandt, Rock, Cook, Cope és én; két matróz kiugrott, Forbes és Pike. Nem tudtuk, vajon õket is lesodorta-e a hullám, vagy pedig megmenekültek, mikor a ladik a partra ért. Ami Katát illeti meg voltam gyõzõdve, hogy a tengerbe veszett és sohase reméltem õt viszontláthatni.
E szavakat mondva Evans nem is igyekezett eltitkolni megilletõdését, sem az örömét, hogy feltalálta bátor szívû társát, aki vele együtt a Savernen véghezvitt mészárlásból megszabadult.
- Mikor a partra értünk, a ladik fölkeresése némi idõt vett igénybe. Este hét óra tájban kellett partra vetõdnie és éjfél körül járt az idõ, mikor a parton, féloldalt dõlve megtaláltuk. Ez azért volt, mert elõbb lefelé mentünk a...
- A Savern szirtek partvonalán. Ezt a nevet adta sziget e részének néhány társunk, akik látták a Savern ladikját, mielõtt még Kata elbeszélte volna a hajótörés történetét.
- Még azelõtt? - kérdé Evans meglehetõsen meglepetve.
- Úgy van, Evans úr - mondá Doniphan - A hajótörés estéjén értünk ama helyre, akkor, midõn az önök két társa eszméletlenül hevert a fövenyen. De hajnalban, midõn a végtisztességet nekik megadni odamentünk, a két ember, akiket holtaknak véltünk, már nem volt ott.
- Úgy van - mondá Evans - és most már értem az összefüggést. Forbes és Pike, akikrõl azt hittük, hogy a vízbe fúltak - és bár az Isten ilyen sorsot mért volna rájuk, mert ez esetben két gazemberrel kevesebb volna a világon - Forbes és Pike a ladiktól néhány lépésnyire vetõdtek ki. Itt találták meg õket Walston és a többiek és néhány korty égetett bor segélyével eszméletre térítették. Szerencséjükre - inkább a mi szerencsétlenségünkre - a partra vetõdés alkalmával a ladik ládái nem zúzódtak össze, a víz se hatolt beléjük. Következõleg a lõszereket, a fegyvereket, öt puskát és az élelmiszereket, szóval mindazt, amit a Savern alámerülése elõtt sietve a ladikba dobáltak, magukhoz vehették és megmenthették, mert attól lehetett félni, hogy a legközelebbi dagály végképp össze fogja rombolni a ladikot. Miután ez megtörtént, eltávoztunk a hajótörés színhelyérõl és kelet felé indultunk a tengerparton. E pillanatban, a nyomorultak egyike, ha nem csalódom Rock volt, észrevette, hogy Kata nincs jelen. Erre Walston azt felelte: Elsodorta egy hullám!... Jó, hogy megszabadultunk tõle! Ez a válasz azt a gondolatot keltette bennem, hogy a gonosztevõk örültek, hogy megszabadultak Katától, miután többé nem volt rá szükségük és épp így fognak gondolkodni Evans vitorlamester felõl, ha többé nem vehetik hasznát. De vajon hol is volt ön, Kata?
- A ladik mellett voltam, a tenger felõli oldalon - felelé Kata - ugyanott, hova a partra vetõdés után estem. Engem nem láthattak, de én mindent hallottam, amit Walston és a többiek egymással beszéltek... Miután mindnyájan eltávoztak, fölkeltem, és nehogy újra a kezükbe kerüljek, ellenkezõ irányban szöktem meg. Harminchat óra múlva e derék gyermekek megtaláltak az éhségtõl aléltan és a Francia-barlangba hoztak.
- A Francia-barlangba? - ismétlé Evans.
- Ezt a nevet viseli lakhelyünk egy hajótörést szenvedett francia ember emlékére, aki sok évvel elõttünk itt lakott - felelé Gordon.
- Francia-barlang?... Savern-szirtek? - mondá Evans. - Úgy látom fiaim, hogy ti nevet adtatok a sziget különbözõ részeinek. Ez igen helyes dolog volt.
- Úgy van, Evans úr - mondá Service -, mégpedig igen csinos neveket. Van itt Családi-tó, Alvidék, Déli-mocsár, Zéland-folyó, Verem-erdõ...
- Jól van!... jól van!... Mindezt el fogjátok nekem mondani... késõbb... holnap! ... Most azonban hadd folytassam elbeszélésemet... Nem hallani künn semmit?
- Semmit - felelé Moko, aki a csarnok ajtajánál hallgatózott.
- Jól van - mondá Evans -, folytatom tehát: Egy órával a ladik elhagyása után erdõbe értünk és ott tanyát ütöttünk. A rákövetkezõ napok valamelyikén visszatértünk arra a helyre, ahol a tenger a partra dobta a ladikot és igyekeztünk kitatarozni; mivel azonban csak egyetlen fejszénk volt, lehetetlen volt kifoltoznunk bezúzott gerincét és oly állapotba helyeznünk, hogy csak rövid tengeri utat is kockáztathassunk vele. Ezenfelül a hely is nagyon alkalmatlan volt ilyetén munkára. Elindultunk tehát más tanyahelyet keresni, kevésbé kopár vidéken, ahol a vadászat biztosíthatta mindennapi élelmünket; fõleg valamely patakot óhajtottunk találni, mert édesvízkészletünk már teljesen elfogyott. Miután mintegy tizenkét angol mérföldnyire haladtunk a parton, egy kis folyóhoz értünk...
- A Keleti-folyóhoz! - mondá Service.
- Nem bánom, nevezzük Keleti folyónak. Itt egy tágas öböl partján...
- A Csalódás-öböl partján! - kiáltá Jenkins.
- Nem bánom, nevezzük Csalódás-öbölnek - viszonzá Evans mosolyogva. - A sziklák közt egy kis kikötõ volt...
- A Medveszikla kikötõje! - kiáltá Costar.
- Nem bánom, nevezzük Medveszikla-kikötõnek, kisfiam - mondá Evans és helyeslõleg intett a fejével. - Semmi se volt könnyebb, mint e helyen megtelepednünk, és ha ide vontathatjuk a ladikot, amelyet az északi parton a legelsõ vihar végképp szétrombolt volna, talán sikerülni fog kitataroznunk. Visszamentünk tehát érte és miután mindent kidobtunk volna belõle, végre a vízre bocsátottuk. Noha a víz minden oldalról behatolt, mégis sikerült felvontatnunk a part mellett és beszállítanunk a kikötõbe, ahol most biztonságban van.
- A ladik a Medveszikla-kikötõben van? - kérdé Briant.
- Ott, fiam, és azt hiszem, hogy nem is volna nehéz kitatarozni hozzávaló eszközök segélyével.
- Nekünk vannak hozzávaló eszközeink, Evans úr - mondá Doniphan élénken. - Ezt Walston is mindjárt gondolta, mihelyt véletlenül tudomására jutott, hogy e szigeten emberi lények laknak és hogy kik azok!
- Hogyan tudhatta meg?... - kérdé Gordon.
- Mindjárt elmondom - felelé Evans. - Ezelõtt nyolc nappal Walston társai és én - mert engem sohase hagytak egyedül - elmentünk kémszemlére az erdõn keresztül. Három- vagy négyórai gyaloglás után a Keleti-folyó partja mentén egy nagy tóhoz értünk, amelynek lefolyását ez a folyó képezte. Elképzelhetitek meglepetésünket, mikor a tó partján sajátságos készüléket találtunk, egy nyolcszögletes nádszerkezetet vászonnal bevonva...
- Az a mi sárkányunk volt! - kiáltá Doniphan.
- A mi sárkányunk, ami lezuhant a tóba - tevé utána Briant -, és amelyet a szél odáig kergetett.
- Ah, hát sárkány volt? - viszonzá Evans. - No, mondhatnám, hogy nem találtuk-el és ez a szerkezet nagyon felizgatta kíváncsiságunkat. Mindenesetre a szigeten készítették... Efelõl kétség nem lehetett!... A szigeten tehát emberek laktak!... De kik? Walstonnak mindenekfelett érdekében állt ezt megtudni. Én azonban ettõl a naptól fogva elhatároztam, hogy meg fogok szökni. Bárkik legyenek e sziget lakosai - ha mindjárt vadak volnának is -, nem lehetnek gonoszabbak a Savern lázadóinál. Egyébiránt e naptól fogva engem éjjel-nappal szoros õrizet alatt tartottak!
- És hogyan fedezték fel a Francia-barlangot? - kérdé Baxter.
- Mindjárt rátérek - felelé Evans. - De mielõtt elbeszélésemet folytatnám, mondjátok meg, fiaim, mire használtátok ezt az óriási sárkányt? Talán jeladásra?
Gordon elbeszélte Evansnak, mi történt, milyen célból tették meg ezt a kísérletet, hogyan áldozta fel magát Briant valamennyiük javáért és hogyan konstatálta Walston és társai jelenlétét a szigeten.
- Derék fiú vagy! - mondá Evans, és megfogva Briant kezét, barátságosan megszorítá.
Aztán tovább folytatá elbeszélését:
- Természetesnek fogjátok találni, hogy Walstonnak ezután nem volt más gondolata, mint megtudni, kicsodák az elõttük ismeretlen sziget lakosai. Ha bennszülöttek voltak, talán egyezségre léphet velük. Ha hajótörést szenvedettek, talán nekik vannak olyan eszközeik, amelyek nekik hiányzottak. Ez esetben nem fogják tõlük megtagadni közremûködésüket a ladiknak használható állapotba való helyezésére. A nyomozások tehát megindíttattak - éspedig meg kell vallanom, nagyon óvatosan. Csak lassan nyomultunk elõre a tó keleti partján a déli vége felé és útközben kikutattuk az erdõket. De sehol se láttunk emberi lényt. A sziget e részén egyetlen puskalövés se hallatszott.
- Ennek az oka az, hogy közülünk senki se távozott el többé a Francia-barlangból - mondá Briant -, és nem volt szabad kilõni a puskákat.
- Mindazonáltal mégis fölfedeztek benneteket - viszonzá Evans. És lehetett-e volna másképp? November 23-dike és 24-dike közti éjjel Walston egyik társa a tó déli vége felõl megérkezett a Francia-barlang elé, a folyó túlsó partján. A balszerencse úgy akarta, hogy megpillantotta a világosságot, amely a szikla nyílásán átszûrõdött. Kétségkívül a lámpafény volt, amely a pillanatra nyitva hagyott ajtó nyílásán áthatolt. Másnap Walston maga elment a kijelölt helyre és ott huzamosabb ideig elrejtõzve maradt, néhány lépésnyire a folyótól a magas parti fûben.
- Ezt már tudtuk! - mondá Briant.
- Tudtátok?
- Tudtuk, mert ugyanazon a helyen Gordon és én egy pipa darabjait találtuk meg, amelyekben Kata a Walston pipájára ismert.
- Így van! - viszonzá Evans. - Walston e kirándulása alkalmával elvesztette a pipáját és emiatt visszatértekor nagyon is bosszankodott. De akkor már a kis gyarmat létezése nem volt titok elõtte. Mikor a fû közt elrejtõzve guggolt, többeket látott közületek fel s alá sétálni a folyó partján... Csupa fiatal fiúk voltak, akikkel hét ember könnyen elbánhat. Walston visszatért és elmondta a társainak, hogy mit látott. Egy párbeszédet, amelyet Brandttal folytatott, véletlenül meghallottam, és ebbõl tudtam meg, mi van készülõben a Francia-barlang ellen...
- A szörnyetegek! - kiáltá Kata. - Nem ismertek volna irgalmat a szegény gyermekekkel szemben!
- De nem ám, Kata! - mondá Evans. - Éppoly kevésbé kegyelmeztek volna meg nekik, mint a Savern parancsnokának és utasainak. Helyesen nevezi õket szörnyetegeknek és vezérük a legkegyetlenebb közöttük. Walston, aki hiszem az Istent, nem fogja számtalan gonosz tettéért elkerülni a méltó büntetését.
- Végre is, Evans - mondá Kata - Istennek hála, önnek sikerült megmenekülnie tõlük.
- Sikerült, Kata. Ezelõtt körülbelül tizenkét órával felhasználtam azt a körülményt, hogy Walston és a többiek eltávoztak és engem Forbes és Rock õrizete alatt hagytak. E pillanatot alkalmasnak tartottam a megszökésre. Hogy a két gonosztevõt tévútra vezessem vagy legalábbis mögöttem hagyjam, ezt bízvást magamra vállalhattam, ha sikerül csak némi elõnyt nyernem fölöttük. Körülbelül délelõtti tíz óra lehetett, mikor nekiiramodtam az erdõnek. Forbes és Rock csaknem rögtön észrevették szökésemet és elkezdtek üldözni. Nálam nem volt semmi egyéb a vadászkésemnél és a két lábszáramnál, amelyek olyan sebesen tudnak futni, mint a nyúl. Náluk fegyver volt. Üldöztetésem egész nap tartott. Az erdõt rézsút átvágván, a tó partjára értem, de még meg kellett kerülnöm a tó végét, mert Walston és Brandt párbeszédébõl megtudtam, hogy a fiúk egy folyó partján laknak, amely nyugati irányban folyik. Valóban sohase futottam egész életemben ilyen gyorsan és ily soká. Tizenöt angol mérföldnyi utat tettem meg estig. De ezer ördög, a gazemberek éppoly gyorsan futottak, mint én, és golyóik még gyorsabban röpültek! Több ízben elsivítottak a fülem mellett. Elképzelhetitek! Ismertem a titkukat! Ha megszabadulok, följelenthetem õket! Mindenáron újból kézre kellett engem keríteniük! Ha nem lett volna puskájuk, bevártam volna õket és szembeszálltam volna velük a kezemben késemmel. Vagy õk öltek volna meg engem, vagy én õket. Hitemre mondom, Kata, készebb lettem volna meghalni, mint még egyszer visszatérni a haramiák tanyájára!... Mindazonáltal reméltem, hogy ez az átkozott üldözés az éj beállta után véget fog érni! ... Tévedtem. Máris megkerültem a tó végét és fölfelé jöttem, a nyugati parton, de Forbest és Rockot még mindig sarkaim nyomában éreztem. Ekkor a néhány óra óta fenyegetõ vihar kitört. E körülmény a futásomat megnehezítette, mert a gazemberek a villámok fényénél megpillanthattak a parti nád közt. Végre már csak mintegy százlépésnyire voltam a folyótól. Ha sikerül átjutnom rajta úgy, hogy köztem és üldözõim közt e folyóvíz legyen, meg vagyok mentve. Nekik nem lesz bátorságuk átkelni rajta tudván, hogy a Francia-barlang szomszédságában van. Tovább futottam tehát és éppen a folyó bal partjára értem, mikor egy utolsó villám világította meg a tájat. Nyomban utána egy lövés dördült el...
- Az, amelyet mi is hallottunk! - mondá Doniphan.
- Kétségkívül! - viszonzá Evans. - A vállamat egy golyó horzsolta... Erre egy ugrással a folyóba vetettem magamat... Néhány pillanat múlva az innensõ parton voltam, elrejtõzve a fák közt és hallottam Forbes és Rock következõ párbeszédét a bal parton: „Hiszed, hogy a golyó talált?” „Kezeskedem érte!” „Eszerint a víz alá merült?” „Minden bizonnyal és e pillanatban már kétségkívül nem is él!” „Ettõl is megszabadultunk volna tehát!” Erre aztán mindketten visszafordultak és eltávoztak. - Tehát megszabadultatok tõlem éppúgy, mint Katától! Ah, gazemberek! Majd meglátjátok, hogy meghaltam-e!... Néhány pillanat múlva elõjöttem a fû közül és a parti szirt felé irányoztam a lépteimet... Ugatást hallottam... Segélyért kiáltottam... Erre a Francia-barlang ajtaja kinyílt... És most - tevé utána Evans - ami dolgunk lesz fiaim, a nyomorultakkal végezni és megtisztítani e szigetet tõlük.
E szavakat oly erõteljesen ejtette ki, hogy mindnyájan fölkeltek és készen álltak volna õt azonnal követni.
Aztán el kellett beszélniük Evansnak a húsz hónap alatt történt dolgokat, elmondották, hogy mily körülmények közt hagyta el a Sloughi Új-Zélandot a szigetig, mily kínos utazást tett a Csendes-tengeren, hogyan találták fel Baudoin Ferenc csontvázát, hogyan telepedett meg a kis gyarmat a Francia-barlangban, milyen kirándulásokat tettek a nyári évad alatt, mivel foglalkoztak télen és általában milyen biztos és aránylag veszélyektõl ment életet folytattak, mielõtt Walston és társai a szigetre vetõdtek volna.
- Húsz hónap óta egyetlen hajó se haladt el a sziget elõtt? - kérdé Evans.
- Mi legalább egyetlenegyet se láttunk - felelé Briant.
- Igen, egy árbocot állítottunk fel a parti szirtek legmagasabb ormán.
- Nem, Evans úr - felelé Doniphan. - De az is igaz, hogy ezelõtt hat héttel ledöntöttük, nehogy magára vonja Walston figyelmét.
- És azt igen helyesen cselekedtétek, fiaim! Igaz, hogy most már az a gazember tudja, hányadán van. Éppen azért résen is fogunk állni éjjel-nappal.
- Miért is van dolgunk ilyen gazemberekkel és nem becsületes emberekkel, akiknek oly szívesen nyújtottunk volna segédkezet! - mondá Gordon. - Hiszen a mi kis gyarmatunk még erõsebbé vált volna. Ezentúl küzdelem, harc következik és ki tudja mi lesz a vége?
- Az Isten, aki eddig megvédelmezett benneteket gyermekeim, ezentúl se fog elhagyni - mondá Kata. - Õ küldte el hozzátok a derék Evanst és õvele...
- Egy hurrá Evans tiszteletére! - kiálták a fiatal telepítvényesek egy szívvel-lélekkel.
- Számoljatok rám, fiaim - mondá a vitorlamester -, és miután én is számolok rátok, megígérem nektek, hogy jól fogjuk magunkat védelmezni.
- De ha mégis lehetséges volna elkerülni ezt a harcot? - mondá Gordon -, nem volna Walston hajlandó a szigetet elhagyni?
- Mit akarsz ezzel mondani, Gordon? - kérdé Briant.
- Azt akarom mondani, hogy õ és társai már rég elmentek volna, ha a ladikot használhatnák. Ugyebár, Evans úr?
- Kétségkívül.
- Nos hát, talán elfogadnák, ha alkudozásokba bocsátkoznánk velük és rendelkezésükre bocsátanánk a szerszámokat, amelyekre szükségük van... Tudom, hogy irtózatos a gondolat, érintkezésbe lépni a Savern lázadóival! De hogy megszabaduljunk tõlük, hogy elhárítsuk a támadást, mely talán vérontásba fog kerülni... Mit szól hozzá, Evans úr?
Evans figyelmesen hallgatta Gordon szavait. Az indítvány gyakorlati észjárásra vallott, arra, amely nem engedi magát megfontolatlanságra ragadtatni és oly jellemet árult el, melynek fõvonása az, hogy hidegvérûen néz szembe minden helyzettel. Azt gondolta magában - és nem is tévedett -, hogy ez a fiú a legkomolyabb valamennyi közül és indítványát érdemesnek tartotta a megvitatásra.
- Valóban, Gordon úr - mondá -, minden mód elég jó lenne, hogy e gonosztevõk jelenlététõl megszabaduljunk. Ennélfogva, ha beleegyeznének, hogy a ladik kitatarozása után elhagyják e szigetet, ez mindenesetre jobb volna, mint oly küzdelembe bocsátkozni, amelynek a kimenetele kétes lehet. De lehetséges-e megbízni Walston ígéretében? Ha érintkezésbe lépnénk vele, nem arra használná-e ezt fel, hogy annál könnyebben hatalmába kerítse a Francia-barlangot és kézre kerítse mindazt, ami itt van? Nem gondolhatja-e, hogy sikerült önöknek a Sloughi hajótörése után pénzt is megmenteni? Higgye el, hogy ezek a gazemberek az önök szolgálatainak viszonzásául csakis ártani igyekeznének önöknek. Ezekben nincs helye a hála érzetének. Velük alkudozni annyi, mint kiszolgáltatni magunkat...
- Nem!... nem! - kiáltá Baxter és Doniphan, és e nyilatkozathoz csatlakoztak a többiek is oly eréllyel, amely megnyerte a vitorlamester tetszését.
- Nem! - tevé utána Briant - ne legyen semmiféle közös ügyünk Walstonnal és cinkostársaival.
- És aztán - folytatá Evans - nemcsak szerszámokra van nekik szükségük, hanem lõszerekre is. Annyival még rendelkeznek, amennyi egy támadás megkísérlésére szükséges, de ha fegyveres kézzel más tájakra szándékoznak költözni, akkor hiányozni fog az ehhez szükséges készletük, úgy a lõpor, mint a golyó. Tõletek kérnének... Sõt követelnének... És vajon adnátok-e nekik?...
- Semmi esetre sem! - felelé Gordon.
- Nos hát akkor az erõszakot alkalmaznák. Mindössze csak annyit nyernénk ekként, hogy elodáznánk a harcot, amely aztán reánk nézve kedvezõtlenebb körülmények közt menne véghez.
- Igaza van, Evans úr - viszonzá Gordon - Helyezkedjünk védelmi állapotba és várjunk.
- Úgy van, ez a legcélszerûbb!... Várjunk, Gordon úr. Ezenfelül van még egy másik okunk is a várakozásra, amely engem jobban érdekel minden egyébnél.
- Figyeljetek rám. Tudjátok, hogy Walston nem hagyhatja el a szigetet másképp, mint a Savern ladikján.
- Ez kétségtelen! - mondá Briant.
- Nos hát, én biztosítalak benneteket, hogy ezt a ladikot egészen jól ki lehet tatarozni és ha Walston lemondott arról, hogy használható állapotba helyezze, ezt csakis azért tette, mert nem rendelkezett hozzávaló szerszámokkal....
- Különben már régóta nem volna a szigeten! - mondá Baxter.
- Úgy van. Ha tehát Walstonnak lehetõvé teszitek, hogy a ladikot kitatarozza - megengedve azt is, hogy talán lemondana arról a szándékról, hogy a Francia-barlangot kirabolja - sietve el fog utazni anélkül, hogy veletek törõdnék.
- Bár már elutazott volna! - kiáltá Service.
- Teringettét - mondá Evans -, ha elutazott volna, hogyan utaznánk el mi, miután a ladik nem lenne itt többé?
- Hogyan! Evans úr - mondá Gordon -, ön ezen a ladikon szándékozik elhagyni a szigetet?
- Minden bizonnyal, Gordon úr.
- Ezen a ladikon akar átkelni a Csendes-tengeren és eljutni Új-Zélandba? - kérdé Doniphan.
- Átkelni a Csendes-tengeren?... Nem, fiaim, hanem eljutni valamely nem éppen távoli állomásra, ahol bevárnánk az alkalmat, hogy visszatérhessünk Aucklandba.
- Komolyan beszél ön, Evans úr? - kérdé Briant.
S egyidejûleg két vagy három másik társa is kérdésekkel akarta faggatnia vitorlamestert.
- Hogyan volna képes ez a ladik több száz mérföldnyi utat megtenni? - kérdé Baxter.
- Több száz mérföldnyi utat? - viszonzá Evans. - Ó, nem! Csak mintegy harminc mérföldnyit.
- Hát nem a tenger veszi körül e szigetet? - kérdé Doniphan.
- Nyugat felõl igen - felelé Evans. - De dél, észak és kelet felõl csupán csatornák, amelyeken könnyen át lehet kelni hatvan óra alatt.
- Eszerint nem tévedtünk ama föltevésünkben, hogy a közelben szárazföld van? - mondá Gordon.
- De nem ám! - felelé Evans. - Mégpedig kelet felé nagyon terjedelmes szárazföld létezik.
- Úgy van!... Kelet felé! - kiáltá Briant. - A tûz fénye, amelyet ebben az irányban láttam...
- A fény - mondá Evans - tényleg egy tûzhányó tüze, amelynek jelezve kell lenni a földabroszon. De hát fiaim, mit gondoltok, hogy hol laktok ti voltaképpen?
- A Csendes-tenger valamelyik magános szigetén! - felelé Gordon.
- Szigeten, igen... de nem magános szigeten. Legyetek meggyõzõdve afelõl, hogy ez a sziget ama nagyszámú csoportok egyikéhez tartozik, amelyek Dél-Amerika partjai mellett léteznek! És errõl eszembe jut, hogy ha neveket adtatok a szigetek hegyfokainak, öbleinek és folyóvizeinek, még nem mondtátok meg, hogyan hívjátok magát a szigetet?
- Chairman-sziget a neve, a nevelõintézetünk tiszteletére! - felelé Doniphan.
- Chairman-sziget! - viszonzá Evans. - Nos, hát ezentúl két neve lesz. Mert eddig Hannover-szigetnek hívták!
Miután Evans vitorlamester a következõ napra halasztotta magyarázatainak kiegészítését és a földabroszon a Hannover-sziget fekvésének tüzetes kijelölését, Evans mesternek a csarnokban ágyat készítettek és lefeküdtek mindnyájan, Gordont és Mokót kivéve, akik az éjjeli õrködést vállalták magukra.