| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
Kínos, izgalmas napokat éltek át a Chairman-sziget telepítvényesei. A veszély, miután egyszer elmúlt, nagyobbnak tûnt fel elõttük, mint amilyennek eleinte hitték, valóban oly nagynak, amilyen volt. Igaz, hogy a Verem-erdõ szélén történt elsõ találkozás óta bizonyos mérvben kedvezõbbre fordult ügyük. De Forbes véletlen közbejötte nélkül Walston, Cook és Brandt megmenekültek volna! Moko nem merte volna elsütni az ágyút, mert a kartácsok Jakabot és Costart is megölték volna, nem csupán az elrablóikat!... s mi történt volna ezután!... Milyen engedményeket kellett volna tenni a két gyermek megszabadítása céljából?
Midõn Briant és társa nyugodtan végiggondolták a helyzetet, iszonyodás vett erõt rajtuk, amely azonban nem sokáig tartott. Noha Rock és Cope sorsa iránt még nem voltak teljesen tájékozva, a biztonság érzete mégis nagymértékben visszatért a Chairman-sziget lakói közé.
Briant a Moko ágyúlövése után rögtön visszasietett arra a helyre, ahol társai a saroglyát õrizték. Néhány pillanat múlva Doniphant, aki még mindig nem nyerte vissza eszméletét, bevitték a csarnokba, Evans pedig Forbest a raktárteremben levõ ágyra fektette le. Kata, Gordon, Briant, Wilcox és a vitorlamester egész éjjel virrasztottak a két sebesült mellett...
Doniphan sebe súlyos volt, de az eléggé rendes lélegzés arról tanúskodott, hogy Cope kése nem szúrta keresztül tüdejét. Kata azon növényekkel kötözte be a sebét, amelyeket hasonló esetekben Észak Amerika nyugati vidékein szoktak használni és amelyek a Zéland-folyó partján is termettek. E kötések fõ alkatrészét az Inula Helenzum levelei képezték, amelyek összemorzsolva nagyon hatályosak a belsõ evesedés megakadályozására, ami ilyen esetekben a legveszedelmesebb. De másképp állt a dolog Forbesszel, akit Walston kése a hasán sebzett meg.
Ennek a boldogtalannak, akit eddig is csak a rossz példák csábítottak bûnre, s aki hogy jóvá tegyen mindent, örömest tette kockára az életét, meg kellett halnia! Hajnali négy óra tájban csendesen kimúlt. Másnap Baudoin nyugvóhelye mellé temették, kereszttel is jelölték sírját. Kettõ volt már.
Rock és Cope jelenléte még mindig veszélyeztette a helyzetet.
Evans tehát elhatározta, hogy végez velük, mielõtt elmenne a Medveszikla kikötõjébe.
Gordon, Briant, Baxter és Wilcox kíséretében puskával és revolverrel fölfegyverkezve még ugyanaznap elindult. Phann is velük ment, mert bátran meg lehetett bízni ösztönében, hogy nyomra fog akadni.
A keresés nem sokáig tartott és nem járt se nehézségekkel, se veszéllyel. Walston két társától nem kellett többé félni: Cope, akinek nyomait a Verem-erdõ egyik sûrûségéig vérfoltok jelezték, halva feküdt, pár száz lépésnyire attól a helytõl, ahol a golyó utolérte. Hasonlóképp megtalálták Pike hulláját is. Olvasóink emlékezni fognak rá, hogy ezt a haramiát Doniphan golyója terítette a földre az ütközet elején. Azt is említettük, hogy Rock oly hirtelen eltûnt, mintha a föld nyelte volna el. Evans e meglepõ körülmény magyarázatát csakhamar megtudta. A nyomorult Rock, halálosan megsebesülvén, ama vermek egyikébe zuhant, amelyeket Wilcox az erdõben ásott. Ugyanebbe az árokba temették el mind a három holttestet. A vitorlamester és társai azzal a jó hírrel tértek haza, hogy a gyermekeknek nincs többé mitõl félniük.
Az öröm tehát a Francia-barlangban teljes lett volna, ha Doniphan nem sebesült volna meg oly súlyosan.
Másnap Evans, Gordon, Briant és Baxter a jövõ s a legközelebbi tervek megvalósítása fölött értekeztek. Legelsõ és fõdolog volt a Savern ladikjának birtokába jutni. El kellett tehát a Medve-szikla kikötõjéhez utazni, sõt ott kellett tartózkodni is, mert a legelsõ kitatarozási munkákat a helyszínen akarták végezni.
Határozatba ment tehát, hogy Evans, Briant és Baxter a tavon és a Keleti-folyón átmennek oda, miután ez volt a legbiztosabb és egyszersmind a legrövidebb út.
A csónak, amelyet a folyó egyik sekély pontján megtaláltak, a kartácsgolyóktól, amelyek fölötte röpültek el, sértetlen maradt.
A kitatarozáshoz szükséges eszközöket, az élelmi- és lõszereket és a fegyvereket ebben helyezték tehát el és az expedíció kedvezõ nyugati széllel december 6-án reggel, Evans parancsnoksága alatt, tényleg elindult.
Az átkelés a Családi-tavon gyorsan történt. Még csak meg se kellett feszíteni vagy tágítani a vitorlakötelet, mert a szél állandó és egyenletes volt. Még nem volt tizenketted fél óra, mikor Briant a vitorlamesternek azt a kis öblöcskét jelezte, amelyen keresztül a vizek lefolynak a Keleti-folyó medrébe és a csónak a folyó két partja közt az apály segélyével lebocsátkozott.
Nem messze a torkolattól a szárazra kivontatott ladik a Medveszikla fövenyén feküdt. Evans jól megnézte a ladikot, aztán így szólt:
- Fiaim, mûszereink vannak ugyan, de hiányzik az az anyag, amivel a hajó gerincét és oldalait kijavíthatnánk. Ellenben a Francia-barlangban bizonyos nagyon használható alkatrészek vannak a Sloughi maradványaiból, és ha a ladikot elszállíthatnánk a Zéland-folyóra...
- Én is éppen erre gondoltam - viszonzá Briant. - Lehetséges az, Evans úr?
- Gondolnám - felelé Evans. - Miután a ladik eljöhetett a Savern-szirtekrõl a Medveszikláig, miért ne mehetne el a Medve-sziklától a Zéland-folyóig. Itt a munka sokkal könnyebb lesz, a Francia-barlangból fogunk elindulni a Sloughi-öbölbe és onnét a sík tengerre!
Kétségtelen, hogy ha a terv általában kivihetõ volt, jobbat kigondolni se lehetett. El is határozták rögtön, hogy a másnapi dagályt felhasználják a visszatérésre a keleti folyón és a csónakot a ladikhoz kötik.
Evans a ladik oldalain támadt lyukakat a Francia-barlangból magával hozott kóccal dugdosta be, s csak késõ este készült el vele.
Az éjszakát háborítatlanul töltötték ugyanabban a barlangban, amelyet Doniphan és társai lakásul szemeltek ki a Csalódás-öbölben való megérkezésük alkalmával.
Másnap hajnalban a ladikot a csónak farához kötötték.
Evans, Briant és Baxter a dagály beálltával útnak indultak. Míg a dagály hatása érezhetõ volt, az evezõk segélyével eléggé jól haladtak elõre. De mihelyt az apály beállt, a beszivárgó víztõl súlyosabbá vált ladikot csak nagy üggyel-bajjal lehetett továbbvontatni. Este öt óra volt, mikor a csónak a Családi-tó partjához érkezett.
A vitorlamester ily körülmények közt nem tartotta célszerûnek az éjjeli átkelést kockáztatni.
Ezenfelül a szél is csöndesedni kezdett és valószínû volt, hogy amint az a szép évszakban rendesen történni szokott, a nap elsõ sugaraival ismét tisztává teszi a levegõt.
Tanyát ütöttek e helyen, jó étvággyal falatoztak és jól aludtak a bükkfa tövében, a tûz mellett, amely hajnalig vígan pattogott.
Ez volt a legelsõ felhívás, amelyet a vitorlamester kiejtett, mikor a hajnali világosság a tó vizét megvilágította.
Reggel felé csakugyan északkeleti szellõ fújt. A vitorlát kifeszítették és a csónak maga után vonván a súlyos ladikot, amely csaknem színig a vízbe merült, délnyugati irányban elindult.
Az átkelés a Családi-tavon baj nélkül ment véghez.
Óvatosságból azonban Evans folyvást készen állt a vontatókötél elvágására, azon esetben, ha a ladik egészen elmerülne, mert okvetlenül magával vonná a csónakot is.
Végre délután három óra tájban a nyugati láthatáron az Auckland-dombok ormai feltûntek. Öt órakor a csónak és a ladik bevonultak a Zéland-folyóba, és a kis töltés alá értek. Hurrák fogadták Evanst és társait, akiknek néhány nap leforgása elõtt való megérkezését nem várta senki.
Távollétük alatt Doniphan állapota valamivel jobbra fordult. A derék fiú már viszonozhatta is Briant barátja kézszorítását. Szabadabban lélegzett, miután a tüdeje nem volt megsebezve. Noha nagyon szigorú életrendre szorították, az ereje lassankint visszatért, és valószínû volt, hogy a növényi kötések alatt, amelyeket Kata óránként megújított, a seb nemsokára be fog hegedni. A lábadozás kétségkívül soká fog tartani, de Doniphannak volt annyi életereje, hogy teljes felgyógyulását immár csak idõ kérdésének tartották.
Másnap hozzáfogtak a tatarozási munkához. A legelsõ és valóban elég nehéz feladat volt a ladikot a szárazföldre kihúzni. Harminclábnyi hosszúságánál és a közepén hatlábnyi szélességénél fogva elférhetett benne az a tizenhét utas, akikbõl ez idõ szerint a gyarmat állt, ideértve a vitorlamestert és Katát is.
E mûtét szerencsésen végrehajtatván, a munka serényen folyt. Evans éppoly ügyes ács, mint tengerész létére értett a dologhoz, és Baxter ügyességét is kellõen tudta méltányolni. Hajóépítésre való anyagban éppúgy nem volt hiány, mint mûszerekben. A Sloughi hajóteste maradványaiból kipótolhatták az eltört bordákat, oldalfalakat és hevedereket, végre a régi kóc, amelyet gyantába mártottak, teljesen alkalmas volt az ékelés hézagainak kitöltésére.
A ladiknak azelõtt csak az elõrészén volt fedélzete, most mintegy harmadrésznyire befedték, hogy menhelyet biztosítsanak rossz idõ esetére, amitõl különben a nyári évszak második felében nemigen kellett félni. Az utasok tetszésük szerint a fedélzet alatt vagy a fedélzet tetején idõzhetnek. A Sloughi fennmaradt elõárbocát fõárbocnak használták, és Kata, Evans utasításai nyomán, a jacht egyik pótvitorlájából három kisebb vitorlát szabott ki.
E hármas vitorlázat a ladik egyensúlyát biztosabbá fogja tenni, és ezenkívül bármily irányú szélnek felhasználása lehetõvé válik.
A vitorlamester a leglelkiismeretesebb gondot fordította a ladik jó karba helyezésére. Alkalmassá akarta tenni arra is, hogy a magelláni szigettenger csatornáin kívül szükség esetében néhány száz mérföldnyi utat a tengeren is tehessen, amennyiben a Braunschweig-félsziget keleti partján netalán le kellene menniük a Punta Arena-i telepig.
Meg kell említenünk, hogy ezen idõ alatt a karácsony ünnepét, valamint az 1862-dik évnek az elsõ napját bizonyos pompával ünnepelték meg.
Végre január havának az utolsó tíz napja alatt Evans elkezdte a berakodást. Briant és a többiek persze nagyon óhajtottak volna magukkal vinni mindent, amit a Sloughiról megmentettek... De ez lehetetlen volt és hely hiányában selejtezni kellett, mi a teljesen nélkülözhetetlen?
Gordon mindenekelõtt félretette a készpénzt, amelyet a fiatal telepítvényesek a Sloughi pénztárában találtak és amelyre talán az utazási költségek fedezésére nagy szükségük lehet. Aztán Moko a ladikra annyi élelmiszert rakott, amennyi szükségesnek látszott tizenhét utas élelmezésére, nemcsak a háromheti utazás alatt, de azon esetre is, ha netalán valamely tengeri baleset következtében kénytelenek lennének a szigettenger egyik szigetén kiszállni, mielõtt Punta Arenát, Port Galant vagy Port Tamart elérték volna.
A lõszermaradványt, a puskákat és revolvereket a ladik ládáiban helyezték el. Sõt Doniphan arra is fölkérte társait, hogy a két kis ágyút se hagyják hátra. Ha nagyon súlyosnak bizonyulnának, útközben mindig be lehet dobni a tengerbe.
Briant hasonlóképpen felrakta a ruhanemûeket, a könyvtárban levõ könyvek nagy részét, a leghasználhatóbb konyhaszereket, egyebek közt a raktárterem egyik kályháját, végre a hajózáshoz szükséges mûszereket, tengeri órákat, távcsöveket, iránytûket, a mércét, a hajólámpákat és a kaucsukcsónakot. Wilcox a hálók és horgok közül kiválasztotta azokat, amelyeket útközben halászati célokra vélt használhatni.
A Zéland-folyóból Gordon megtöltetett édesvízzel tíz apró hordót és ezeket elhelyeztette a ladik fenekén a még fennmaradt égettbor és ginkészlettel, valamint egyéb szeszes italokkal együtt, amelyeket a trulka és az algarrobe gyümölcseibõl gyártottak.
Végre február 8-ikán a berakodással teljesen elkészültek. Most már csak az indulás napjának kitûzése volt hátra, ha ugyan Doniphan eléggé erõsnek érzi magát az utazás fáradalmainak elviselésére.
Igen! A derék fiú jót állt magáért! A sebe teljesen behegedt, és miután az étvágya visszatért, csakis arra kellett vigyáznia, hogy ne egyék nagyon sokat. Most már Briant vagy Kata karjára támaszkodva naponkint sétált is néhány óráig a Sport-teraszon.
- Induljunk!... Induljunk! - mondá. - Alig várom, hogy úton legyünk!... A tenger végképp meg fog gyógyítani.
Az indulás napjául február 5-ike tûzetett ki.
Egy nappal elõbb Gordon visszaadta a háziállatok szabadságát. A guanakok, lámák, túzokok és az egész szárnyasvilág nagyon kevés hálát tanúsítván az ápolásért, amelyben részesültek, úgy elfutottak és elrepültek, mintha náluk sohase laktak volna jól.
- A hálátlanok! - kiáltá Garnett. - Pedig mennyi figyelmet tanúsítottunk irántuk!
- Ilyen a világ! - viszonzá Service oly komikus hangon, hogy a filozofikus megjegyzést általános kacaj fogadta.
Másnap a fiatal utasok helyet foglaltak a ladikon, amely a csónakot vontatni fogja.
De mielõtt a ladik kötelét leoldták volna, Briant és társai még egyszer meg akarták látogatni Baudoin Ferenc és Forbes sírját. Megilletõdött hangulattal mentek oda és egy utolsó imával utolsó emléket szenteltek e szerencsétleneknek.
Doniphan a ladik hátulján telepedett le, Evans mellett, aki a kormányrudat kezelte. Elöl Briant és Moko a vitorlaszárakra ügyeltek föl, noha egyelõre inkább a Zéland-folyó áramlatára kellett ügyelni, mint a szellõre, amelynek irányát az Auckland dombok tömege meglehetõsen bizonytalanná tette.
A többiek, ideértve Phannt is, tetszésük szerint helyezkedtek el a fedélzet elõrészén.
A kötelet leoldozták, és az evezõk lecsapódtak a vízbe.
Három hurrá üdvözölte ekkor a vendégszeretõ barlangot, amely annyi ideig nyújtott biztos menhelyet az ifjú telepítvényeseknek, akik nagy megilletõdéssel látták eltûnni az Auckland dombokat a part fái mögött. Csupán Gordon volt szomorú amiatt, hogy el kellett hagynia szigetét.
A ladik a Zéland-folyón lebocsátkozván, nem haladhatott gyorsabban a folyó sodránál, mely meglehetõsen lassú volt. Ezenfelül Evans déltájban az Iszapos-erdõ irányában volt kénytelen horgonyt vetni.
A folyó a meder e részén tényleg nagyon sekély volt és a nagyon megterhelt ladikot a megfeneklés fenyegette. Célszerûbb volt tehát bevárni a dagályt és aztán az apály beálltával tovább folytatni az utat.
Körülbelül hat óráig vesztegeltek itt. Az utasok ezalatt kényelmesen megebédeltek és ebéd után Doniphannak a ladik hátulján alkalma nyílt két gyönyörû tinamut, amelyek a jobb part felett röpködtek, ledurrantani. Ez a két szerencsés lövés teljesen helyreállította az egészségét.
Nagyon késõ volt már, mikor a ladik a folyó torkolatához ért. Miután a sötétségben nagyon nehéz volt keresztüljutni a szirtsor átjáróin, Evans óvatos tengerész létére tanácsosnak vélte bevárni a reggelt, mielõtt a sík tengerre kimennének.
Az éjszaka nyugodt és csöndes volt. A szél este lecsillapult és miután a tengeri madarak visszatértek éjjeli tanyáikra a sziklaodúkba, teljes némaság uralkodott a Sloughi-öbölben.
Másnap, miután a szél kelet felõl fújt, a tenger a Déli-mocsarak végsõ csúcsáig csöndesnek ígérkezett. Ezt az idõt föl kellett használni ama húsz tengeri mérföldnyi út hátrahagyására, amely alatt a hullámok erõsen hányták-vetették volna a ladikot, ha netalán a szél a tenger felõl fúj.
Evans hajnalhasadtakor kifeszítette mind a három vitorlát és a ladik kiúszott a Zéland-folyóból. A vitorlamester ügyesen kormányozott.
E pillanatban minden szem az Auckland-dombok ormai és a Sloughi-öböl legvégsõ sziklái felé fordult, amelyek eltûntek, mihelyt a ladik megkerülte az Amerika hegyfokot. Ekkor ágyúlövés dördült el, amelyet hármas hurrá követett. Az Egyesült Királyságok lobogója az árboc csúcsán kibontakozott.
Nyolc órával késõbb a ladik behatolt a csatornába, amelyet a Cambridge-sziget fövenypartjai szegélyeznek, megkerülte a Déli-fokot és végigment az Adelaide-sziget parti körvonalai irányában.
Az északi láthatáron a Chairman-sziget legvégsõ csúcsa is eltûnt.