Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library
Verne Gyula
Kétévi vakáció

IntraText CT - Text

Previous - Next

Click here to show the links to concordance

ELSÕ FEJEZET

A vihar - Egy leszerelt schooner - Négy fiú a Sloughi fedélzetén - Az elõtörzsvitorla
rongyokban - A jacht belsejében - A félig megfojtott hajóinas - Egy hullám,
mely hátulról jön - Szárazföld a reggeli ködön keresztül - A sziklás zátony

Az 1860. évi március 9-ikének éjjelén, a tenger vizével egybeolvadó felhõk a látókört néhány méternyire korlátozták.

A háborgó tengeren, amelynek hullámai fakó világosságot tükröztek vissza, egy könnyû hajó csaknem vitorlák nélkül hánykódott ide s tova.

A hajó száztonnás jacht vagy schooner volt, amint a goeletteket Angolországban és Amerikában nevezik.

A schooner neve Sloughi volt, de nevét hiába kereste volna valaki a hajó farán, mert a táblát, amelyre rá volt festve, valamely baleset vagy egy erõsebb hullámcsapás elsodorta a hajópárkány alól.

Esti tizenegy óra volt. E szélességi fok alatt a márciusi éjszakák még rövidek. Reggeli öt óra tájban a hajnal már szürkülni kezd. De vajon a Sloughit fenyegetõ veszélyek csekélyebbek lesznek-e, mikor a nap kisüt? Nem marad-e a gyönge hajó akkor is a hullámok játékszere? Minden bizonnyal, és csak a hullámok lecsillapodása, a szélroham lecsöndesülése mentheti meg a legiszonyúbb sorstól - a hajótöréstõl a sík tengeren, távol minden szárazföldtõl, ahol az életben maradottak menhelyet találhatnának.

A Sloughi hátulján, a kormánykerék körül, három fiú állott, kik közül az egyik tizennégy, a másik kettõ tizenhárom éves volt, s mellettük egy körülbelül tizenkét éves, néger hajósinas szorgoskodott. Egyesült erõvel iparkodtak megakadályozni a megcsellenéseket, amelyek a hajót oldalt fordíthatták volna. Nehéz munka volt, mert az akaratuk ellenére is forgó kormánykerék könnyen átdobhatta volna õket a hajópárkányon. Sõt kevéssel éjfél elõtt akkora hullám csapódott a jacht oldalához, hogy szinte a csodával volt határos, hogy az egész kormánykészüléket össze nem zúzta.

A gyermekeket ugyan a hullám a fedélzethez csapta, de azok rögtön talpra állottak.

- Dolgozik még a kormánylapát, Briant? - kérdé az egyik gyermek.

- Dolgozik, Gordon - felelé Briant, aki már ismét a helyén állt, anélkül hogy hidegvérûségét csak egy pillanatra is elvesztette volna.

Aztán a harmadik fiúhoz fordult e szókkal:

- Tartsd magadat erõsen, Doniphan, és ne csüggedjünk!... Magunkon kívül még másokat is meg kell mentenünk.

E néhány szó angol nyelven ejtetett ki, noha Briant kiejtése francia származást árult el.

Végre Briant a hajósinashoz fordult:

- Nem sebesültél meg, Moko? - kérdé tõle.

- Nem, Briant úr - felelé a hajósinas. - De mindenekfelett igyekezzünk a jachtot a hullámok irányában tartani, különben menthetetlenül elsüllyedünk.

E pillanatban a schooner szalonjába vezetõ lépcsõ takarójának ajtaja hirtelen kinyílt s két kis fej jelent meg a fedélzet vonalán és velük együtt egy hangosan ugató kutyának a barátságos arca.

- Briant! ... Briant! - kiáltá egy kilencéves gyermek. - Mi baj?

- Semmi, Iverson, semmi! - viszonzá Briant. - Csak menj vissza Dole-lal együtt, mégpedig azonnal.

- De félünk ám nagyon - mondá a második fiúcska, aki valamivel fiatalabb volt.

- Hát a többiek? - kérdé Doniphan.

- A többiek is! - felelé Dole.

- No csak menjetek vissza! - mondá Briant. - Zárkózzatok be, rejtõzzetek a takaróitok alá, hunyjátok be a szemeiteket és akkor többé nem fogtok félni! Nincs semmi veszély.

- Vigyázz! Megint egy hullám! - kiáltá Moko.

Erõs ütõdés lóbálta meg a hajó farát. Szerencsére ezúttal a hullám nem csapott át a hajó párkányán - mert ha a víz behatolt volna a lépcsõtakaró ajtaján, a nagyon megnehezült jacht nem emelkedhetett volna fel a hullámok tarajáig.

- Menjetek le! - kiáltá Gordon -, menjetek le! Különben velem gyûlik meg a bajotok.

- Menjetek vissza, kicsinyek! - biztatá õket Briant nyájas hangon.

A két fej eltûnt ugyanabban a pillanatban, mikor egy másik fiú, aki szintén a lépcsõajtóban megjelent, így szólalt meg:

- Nincs ránk szükséged, Briant?

- Nincs, Baxter - felelé Briant. - Cross, Webb, Service, Wilcox és te, maradjatok a kicsinyeknél!... Mi négyen majd elvégezzük itt a munkát.

Baxter bezárta belülrõl az ajtót.

Dole azt mondta, hogy „a többiek is félnek!”

De hát csupán gyermekek voltak a schooner fedélzetén, amelyet vihar sodort el? - Igen, csupán gyermekek! - És hányan voltak? - Tizenöten, ideértve Gordont, Briant-t, Doniphant és a hajósinast! - Mily körülmények közt kerültek erre a hajóra? - Nemsokára meg fogjuk tudni.

Egyetlen férfi sem volt a jachton! Nem volt kapitány, aki parancsoljon? Matróz, aki segítsen? Kormányos, aki e viharban kormányozzon? - Nem! Senki sem volt velük!

Nem is mondhatta meg a fedélzeten senki bizonyosan, hogy a Sloughi az óceán melyik pontjain járt! És méghozzá melyik volt ez az óceán! A legnagyobb valamennyi közül. A Csendes-tenger, amely 182 millió négyszög-kilométernyi kiterjedésben terül el Ausztrália és Új-Zéland szárazföldjétõl a dél-amerikai partokig.

Mi történt? - A schooner legénysége elveszett talán valamely katasztrófa következtében? Vagy kalózok kerítették õket kézre s csupán a fiatal utasokat hagyták a hajón és engedték át sorsuknak - a fiatal utasokat, akik közül a legidõsebb alig volt tizennégy éves? Egy száztonnás jachton legalább egy kapitánynak, egy kormányosnak és öt vagy hat matróznak kell lennie és ebbõl a nélkülözhetetlen legénységbõl egyes-egyedül csak a hajósinas maradt volna hátra?... Végre honnét jött ez a schooner, Ausztrália melyik vidékérõl, vagy Óceánia melyik szigetcsoportjáról, mióta volt úton és mi volt úti célja? E kérdésekre, amelyeket minden kapitánynak fel kellett volna vetnie, ha a Sloughival találkozik a távol tengereken, a gyermekek kétségkívül meg tudtak volna felelni; de sehol se látszott hajó, sem ama személyszállítók közül, amelyeknek útvonalai az óceánokon egymást keresztezik, sem ama kereskedelmi gõzösök vagy vitorlás hajók közül, amelyeket Európa százával küld a Csendes-tenger kikötõibe. És meg kell vallanunk, hogy még ha a gépezetük- vagy vitorlaszerkezetükkel elsõrendû hajók egyike járt is volna e vidékeken, a vihar ellen küzdve, nem lett volna módjában segítségére sietni, amelyet a tenger hullámai úgy dobáltak ide-oda, mint valamely hajóroncsot.

Briant és társai azonban õrködtek, amennyire tõlük kitelt, hogy a schooner az egyik vagy a másik oldalra meg ne csellenjen.

- Mit tegyünk? - mondá ekkor Doniphan.

- Mindent, ami lehetséges, hogy Isten segítségével megmenekülhessünk! - viszonzá Briant.

Egy tizennégy éves fiú mondá ezt, holott a legerélyesebb férfi is alig merhetett volna remélni!

Egyre fokozódott a vihar dühöngése, pedig a Sloughi már negyvennyolc óra óta csaknem egészen le volt szerelve. Fõárboca a tövétõl négylábnyi magasságban kettétörvén, nem lehet felvonni a nagyvitorlát, amely a kormányzást könnyítette volna. Elõárboca ugyan még állt, noha a sudárárbocot letörte róla a vihar, de elõre lehetett látni a percet, mikor a csarnokkötelek megtágulásával ez is le fog dõlni a fedélzetre. A hajó elején elõtörzsvitorla rongyai oly robajjal csapódtak ide-oda, amelyet puskalövéshez lehetne hasonlítani. Az összes vitorlákból már csak az elõárboc vitorlája maradt, de ez is az eltépetés veszélyében forgott, mert a gyermekeknek nem volt elég erejük az utolsó fogást bekötni rajta.

Ha ez megtörténik, a schooner nem lesz többé képes szél irányában maradni. A hullámok oldalt kapják, feldöntik és elsüllyesztik és vele együtt az utasok is el fognak tûnni a mélységben.

Mindeddig nem tûnt fel semmiféle sziget a látóhatáron, nem látszott semmiféle szárazföld kelet felé! Ilyen körülmények között partra vetõdni iszonyú kockázat, de a gyermekek mégse féltek volna ettõl annyira, mint a véghetetlen tenger dühöngésétõl.

Nézelõdtek is, vajon nem láthatnak-e valahol tüzet, amelynek irányába terelhették volna hajójukat. Sehol se látszott világosság a sötét éjszakában.

Egyszerre, éjféli egy óra tájban, iszonyú reccsenés harsogta túl a vihar zúgását.

- Kettétört az elõárboc! - kiáltá Doniphan.

- Nem - felelé a hajósinas - csak a vitorla szakadt le a segélykötélrõl.

- Meg kell tõle szabadulnunk - mondá Briant -; Gordon, maradj Doniphannal a kormánykeréknél, te pedig, Moko, jer és segíts nekem.

Ha Mokónak hajósinas létére bírnia kellett némi hajózási ismeretekkel, Briant se volt e dolgokban teljesen járatlan. Mikor Európából Óceániába jött, át kellett kelnie az Atlanti- és a Csendes-tengeren, következõleg valamennyire megbarátkozott hajók kezelésével. E körülmény magyarázza meg azt, hogy a többi fiúk, akik az effélékben teljesen járatlanok voltak, kénytelenek voltak õreá és Mokóra bízni a hajó igazgatását.

Briant és a hajósinas azonnal a schooner elõrésze felé indultak. Mindenáron meg kellett szabadulni az elõárboc vitorlájától, amelybe a szél most már belekapaszkodhatott és ennek következtében úgy oldalt szorította a hajót, hogy a felborulástól lehetett tartani.

Ily körülmények közt Briant és Moko rendkívüli ügyességet tanúsítottak. Erõsen el levén határozva annyi vitorlavásznat megtartani, amennyit csak lehet, hogy a Sloughit fenntarthassák a szél irányában, míg a vihar le nem csillapodik, sikerült megtágítaniuk a vitorlafa sodratát, aminek következtében a vitorlafa lebocsátkozott négy- vagy ötlábnyira a födélzet fölé. Ekkor az elõárboc vitorlarongyait késeikkel levágták, a végeit két vitorlaszár segélyével megerõsítették a hajópárkány tõkéihez és e mûtétel alatt a két bátor fiú hússzor is a hullámoktól való lesodortatás veszélyében forgott.

E nagyon megfogyott vitorlázat mellett a hajó megtarthatta eddigi irányát. Hátsó része elég támaszpontot nyújtott a szélnek, hogy oly sebesen hajtsa tova, mint egy torpedónaszádot. A fõ dolog az volt, hogy nagyobb gyorsasággal menekülhessen a hullámok elõl és hogy a víz át ne csaphasson rajta a fedélzet egész hosszában.

Briant és Moko feladatukat teljesítvén, visszatértek Gordonhoz és Doniphanhoz, hogy a kormányzásban segítségükre legyenek.

E pillanatban a lépcsõtakaró ajtaja másodszor is kinyílt és egy gyermek dugta ki rajta a fejét. Jakab volt, Briant öccse, ennél három évvel fiatalabb.

- Mit akarsz, Jakab? - kérdé a bátyja.

- Jer!... jer!... viszonzá Jakab. - Víz van a szalonban.

- Lehetséges-e? - kiáltá Briant.

És lesietett a lépcsõkön.

A szalont homályosan világítá meg egy lámpa, amely erõsen lóbálódott ide-oda. A gyér világosságnál tíz fiúcskát lehetett látni, akik a Sloughi pamlagain hevertek. A legapróbbak - voltak köztük nyolc-kilencévesek is - rémületükben egymás mellé szorongtak.

- Nincs veszély! - mondá nekik Briant, aki mindenekelõtt meg akarta õket nyugtatni. - Itt vagyunk!... Ne féljetek!

Aztán egy másik lámpa világánál megtekintette a szalon padlózatát és meggyõzõdhetett róla, hogy bizonyos mennyiségû víz futott a hajó egyik oldaláról a másikra.

Hol folyt be a víz? Talán a hajógerinc repedt volna meg valahol? Mindenekelõtt ezt kellett megtudni.

A szalon elõtt volt a nagy hálószoba, aztán az étterem, majd a legénység õrszobája.

Briant végigment a különbözõ helyiségeken és konstatálta, hogy a víz nem hatolt be se a vízvonal alatt, se felette, hanem a hajó hátradõlt állása következtében szorult hátra és a hullámok egy része a hajó elején levõ õrszobán keresztül a jacht belsejébe hatolt be. Ez irányban tehát nem forgott fenn semmiféle veszély.

Briant ismét végigmenvén a szalonon, megnyugtatta a társait és maga is valamivel kevesebb nyugtalansággal foglalta el újból helyét a kormánykerék mellett. A nagyon szilárd alkatú és rézzel kibélelt schooner nem bocsátotta át a vizet és oly állapotban volt, hogy a hullámok rohamainak ellenállhatott.

Ekkor éjfél utáni egy óra volt. A vihar a sötét éjszakában, amelyet a felhõk még sötétebbé tettek, irtózatosan dühöngött. Úgy rémlett, mintha a nedves elemtõl a jacht egészen körül volna véve, fenn és alant.

Egy órával késõbb újabb reccsenés hallatszott a fedélzeten. Ami még az elõárboc vitorlájából fennmaradt, egyszerre rongyokra szakadt és a vászonfoszlányok szétszóródtak a légben, mint megannyi óriási goelandmadár.

- Nincs többé vitorlánk! - kiáltá Doniphan -, és lehetetlen másikat felvonnunk.

- Sebaj! - viszonzá Briant. - Légy meggyõzõdve, hogy azért nem fogunk kevésbé gyorsan haladni.

- Nagy vigasz! - mondá Doniphan.

- Vigyázzunk a hátulról jövõ hullámokra! - kiáltá Moko. - Erõsen meg kell magunkat kötöznünk, különben lesodor a fedélzetrõl.

A hajósinas be se fejezte még szavát, mikor többtonnányi víz csapott át a hajó párkányán és Briant-t, Doniphant és Gordont a hajólépcsõ takarójához csapta, amelyben szerencsére megkapaszkodhattak. De a hajósinas eltûnt a víztömeggel, amely hátulról elõre végigsöpörte a Sloughi fedélzetét, magával ragadván a fõárboctörzs egy részét s a három ladikot, ezek pedig csak a párkányon belül voltak megerõsítve; de az iránytû szekrényének egy részét is elkapta. A roppant hullám a párkányzatot is összezúzta, ekként a víz könnyen lefolyhatott s ez a körülmény mentette meg a jachtot attól, hogy a nagy túlterheltetés következtében elsüllyedjen.

- Moko!... Moko! - kiáltá Briant, mihelyt beszélni bírt.

- Vajon a tengerbe zuhant volna? - kérdé Doniphan.

- Nem... sehol se látom... semmit se hallani - felelé Gordon, aki kihajolt a fedélzet alól.

- Meg kell õt mentenünk... kötelet kell utána dobnunk! - kiáltá Briant.

És a vihar egy pillanatnyi szünetelése alatt ismét erõs, harsány hangon kiáltá:

- Moko!... Moko!...

- Segítség!... Segítség!... - felelé a hajósinas.

- Nem zuhant a tengerbe! - mondá Gordon. - Hangja a schooner elõrészérõl hallatszik.

- Meg fogom menteni! - kiáltá Briant.

És ezzel elkezdett végigmászni a fedélzeten, lehetõleg igyekezvén elkerülni a félig megtágult kötélzetrõl aláfüggõ és egymásba ütõdõ hengercsigákat és tõle telhetõleg óvakodván az eleséstõl, amelyet a hajó ide-oda himbálódása csaknem elkerülhetetlenné tett a síkos fedélzeten.

A hajósinas segélykiáltása még egyszer hallatszott, aztán minden elcsöndesült.

Briant-nak a legnagyobb erõfeszítések árán sikerült eljutnia az õrszoba lépcsõjének burkolatához.

Moko nevét kiáltá.

Senki se felelt.

Vajon egy újabb hullám sodorta volna le a szegény fiút a legutolsó segélykiáltása óta? Ez esetben a szerencsétlen gyermek már messze elmaradhatott mögöttük, mert a hullámok nem ragadhatták volna õt oly gyorsan tova, mint a hajót. És akkor veszve lenne...

Nem! Briant egy sokkal gyöngébb kiáltást hallott és a csigatalp felé rohant, amelynek száraiba a hajóormány töve bele volt illesztve.

Itt kezei vergõdõ testet érintettek...

A hajósinas volt, aki beleszorult a hajó elõrészén egyesülõ párkányzat közé. Egy kötélsodrat, amely a gyermek vergõdése következtében mindinkább megfeszült, a torkát szorongatta. Miután ugyanez a kötélsodrat tartotta õt fenn abban a pillanatban, mikor a hullám elsodorta, vajon most megfojtás következtében kell-e elvesznie?

Briant elõvette a kését és nagy üggyel-bajjal sikerült szétvágnia a kötelet.

Aztán Mokót a hajó hátuljára vezette vissza és mihelyt a szegény fiú beszélni bírt, legelsõ szavai ezek voltak:

- Köszönöm, Briant úr, köszönöm!

Ezzel ismét elfoglalta helyét a kormánykerék mellett és mind a négyen megkötözték magukat, hogy ellenállhassanak a roppant hullámoknak, amelyek hátulról csapdosták a Sloughit.

Az elõárboc-vitorla elvesztése után a jacht sebessége csökkent valamivel, s ez a körülmény újabb veszélyt képezett. A hullámok a hajónál gyorsabban haladván, hátulról átcsaphattak rajta és megtölthették vízzel. De mit lehetett az ellen tenni? A legkisebb vitorlát se lehetett kifeszíteni.

A Föld déli félgömbjén március hónap az északi félgömb szeptember havának felel meg és az éjszakák csak közepes hosszúak. Reggel ötödfél óra tájban már némi világosság lopózott fel a zenitig. Szerencsétlenségre a köd miatt még mindig nem lehetett messzebb látni egy negyed tengeri mérföldnyinél. A vihar semmit se vesztett erejébõl, és a schooner majd egy hullámtaraj tetején, majd a mélységben volt és hússzor is felborult volna, ha a szél oldalt kapja.

A fiatal gyermekek érezték, hogy helyzetük kétségbeesetté lesz, ha a vihar még tovább õrjöng. Ekkor történt, hogy Moko felkiáltott:

- Föld! Föld!...

A hajósinas egy ködhasadékon keresztül egy part körvonalait vélte látni. Vajon nem csalódott‑e? Hátha csak a felhõk szegélyét látta?

- Föld?... - kérdé Briant.

- Az? - viszonzá Moko. - Keleti irányban.

És ujjával a láthatár egy pontja felé mutatott, amelyet e pillanatban a párák tömege takart el.

- Bizonyos vagy felõle?... - kérdé Doniphan.

- Igen, igen... bizonyos vagyok! - felelé a hajósinas. - Ha a köd még egyszer szétfoszlik egy kissé, nézzenek arra figyelmesen, kissé jobbra az elõárboctól... Ott... ott!...

A szakadozott párák magasabb légrétegekbe kezdtek felemelkedni s néhány pillanattal késõbb már néhány tengeri mérföldnyire lehetett az óceánon végiglátni a jacht elõtt.

- Úgy van!... Csakugyan föld!... - kiáltá Briant.

- Mégpedig nagyon alacsony és sík föld! - tevé utána Gordon, aki nagy figyelemmel nézte a jelzett partot.

Ezúttal nem volt többé kétség. A szárazföldnek vagy valamely szigetnek hosszú partvonala tûnt fel a látóhatáron. A Sloughinak abban az irányban, amelyben haladt és amelyrõl a szélroham nem engedte letérni, nem egészen egy óra alatt ki kellett vetõdnie a partra. Attól lehetett félni, hogy porrá zúzódik, mielõtt kiköthetne, fõleg, ha elõbb szirtekhez ütõdnék. De a fiatal gyermekek erre még csak nem is gondoltak. E parton, amely ily váratlanul jelent meg elõttük, nem láttak és nem láthattak egyebet a menekvésnél.

E percben a szél megint nagyobb erõvel kezdett dühöngeni. A Sloughit pehely gyanánt hajtotta a part felé, amely oly élesen levált az égboltozat fakó hátterérõl, mint egy fekete vonal. Hátrább egy parti szirt emelkedett, amelynek magassága nem haladhatta meg a száz vagy a százötven lábat. Elöl sárgás sík part terült el, amelyet jobbról erdõnek látszó sötétebb tömegek szegélyeztek.

Ah! Ha a Sloughi e homokos partra érhetne, anélkül, hogy sziklás zátonyt találna az útjában, ha valamely folyó torkolata menhelyet nyújtana neki, a fiatal utasok talán szerencsésen és minden baj nélkül megmenekülnének.

Mialatt Doniphan, Gordon és Moko a kormánykerék mellett maradtak, Briant a hajó elõrészére ment, s a szemlátomást közeledõ szárazföldet nézte.

De hasztalan keresett a jacht kikötésére kedvezõ helyet. Sehol se látszott, folyam- vagy pataktorkolat vagy akár csak homokos földnyelv is, amelyre egyszerre ki lehessen vetõdni. A parton innét egy sor szirt fekete csúcsa emelkedett ki a vízbõl és e szirtekrõl az óriási hullámok folyvást visszaverõdtek. Itt a Sloughi a legelsõ ütõdés után ezer darabra fog törni.

Briant-nak ekkor az jutott eszébe, hogy célszerûbb volna, ha valamennyi társa együtt lenne a fedélzeten a végzetes pillanatban. Kinyitotta tehát a lépcsõburkolat ajtaját és lekiáltott:

- Jertek fel valamennyien!

A kutya azonnal kirohant és nyomon követte az állatot tíz gyermek, akik a hajó hátuljára másztak.

A legkisebbek a hullámok láttára, amelyeket a víz csekély mélysége még magasabbra felduzzasztott, rémületükben felsikoltottak.

Valamivel hat óra elõtt a Sloughi a szirtek elé ért.

- Fogódzatok meg jól!... Fogódzatok meg jól! - kiáltá Briant. És félig levetkõzve készen állt, hogy segítségére siethessen azoknak, akiket a hullám visszaverõdése netalán elsodorna, mert valószínû volt, hogy a jacht a szirten fog megfenekleni.

Egyszerre erõs rázkódást éreztek. A Sloughi hátulja földet ért, de noha az egész hajótest megrengett, a víz nem hatolt be oldalán.

Ekkor egy másik hullám kapta fel és mintegy ötvenlábnyival elõbbre vitte anélkül, hogy a jacht csak érintette volna is a szirteket, amelyeknek csúcsai számtalan helyen kiemelkedtek a vízbõl, majd a bal oldalára fordulva, mozdulatlanul maradt a hullámtörés zúgásának közepette.

Habár nem is volt többé a sík tengeren, mégis egy negyed tengeri mérföldnyire volt a parttól.

 




Previous - Next

Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library

IntraText® (V89) Copyright 1996-2007 EuloTech SRL