| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
Elbeszélésünk idején a Chairman nevelõintézet egyike volt a legtekintélyesebbeknek Aucklandban, Új-Zéland fõvárosában, a Csendes-tengernek e nevezetes angol gyarmatán; mintegy száz növendéket neveltek benne, az ország legjobb családjainak gyermekeit. A nevelés, amelyben részesültek, nagyon gondos és hasonló volt ahhoz, amelyben az Egyesült Királyság egyenrangú intézeteinek a növendékei részesülnek.
Új-Zéland szigetcsoport két fõ szigetbõl áll: az északinak neve: Ika-Na-Mawi, vagyis a Halak szigete; a délié: Tawai-Ponamu, vagy a Nephrit földje. Az Ika-Na-Mawi sziget északnyugati elhajlásának tövében fekszik Auckland város, oly ponton, ahol a sziget szélessége alig néhány mérföldnyi. A város fekvése tehát olyan, mint a görögországi Korinthoszé s éppen azért nevezik a déli félgömb Korinthoszának. Két kikötõje közül az egyik nyugat, a másik kelet felé nyílik. Az utóbbi, amely a Hauraki-öbölben van - nem lévén eléggé mély -, mólókkal van ellátva, hogy a közepes tonnateher-tartalmú hajók is kiköthessenek. E mólók közt egyik legjelentékenyebb a Commercial-pier, a város egyik fõutcája, a Queens-street végén van.
A Chairman-féle nevelõintézet ezen utca közepe táján állt. 1860. február 15-én a nevezett intézetbõl mintegy száz fiú jött ki szülõik kíséretében derült arccal, víg kedéllyel, mint megannyi madár, akik elõtt kinyitották kalitkájuk ajtaját.
A szünidõ kezdõdött. Két hónapi szabadság vár reájuk. Sõt néhány növendéknek még egy tengeri utazásra is nyílt kilátása, melyrõl régóta beszéltek a Chairman-féle intézetben. Szükségtelen mondanunk, mennyire fölébresztették maguk iránt a közirigységet azok, akiknek jó szerencséjük megengedte, hogy részt vehessenek e kirándulásban a Sloughi nevû jachton, amely Új-Zéland partjait megkerülendõ volt.
A növendékek szülõi által kibérelt csinos schooner hat hétig tartó kirándulásra tett elõkészületeket. A hajó tulajdonosa Garnett H. Vilmos volt, a kereskedelmi tengerészet egykori hajós kapitánya és teljesen meg lehetett benne bízni. A családok aláírás útján gyûjtötték egybe az utazás költségeit, amelynél épp annyi figyelem fordíttatott a biztonságra, mint a kényelemre. Nagy volt tehát az öröm a fiúk közt és bizonyos, hogy bajos lett volna a vakációból néhány hetet hasznosabban eltölteni.
A növendékek, akik a Sloughi kirándulásában részt veendõk voltak, a Chairman intézet különbözõ osztályaihoz tartoztak. Az olvasó, elbeszélésünk elsõ fejezetébõl láthatta, hogy voltak köztük mindenféle életkorúak, nyolcévesektõl tizennégy évesekig. És e tizenöt fiút, a hajósinast is ideértve, borzasztó kalandjaik messzire és hosszú idõre kiragadták családjaik körébõl.
Szükségesnek látjuk megismertetni neveiket, korukat, képességeiket, jellemüket, családjaik helyzetét és viszonyukat egymás irányában, amelyek közt ezen intézetben éltek, amelyet a szokásos vakáció kezdetén elhagytak.
A francia Briant testvérek és az amerikai származású Gordon kivételével mindnyájan angol eredetûek voltak.
Doniphan és Cross gazdag földbirtokosok gyermekei, és családjaik a legelsõ helyet foglalják el Új-Zéland társadalmában. Különben unokatestvérek, néhány hónappal meghaladták tizenharmadik évüket, és mindketten az ötödik osztályba jártak.
A külsejére sokat tartó Doniphan mindenesetre az intézet legelegánsabb növendéke volt. Értelmes és szorgalmas fiú létére igyekezett mindig a legelsõ lenni, részint azért, mert csakugyan szeret tanulni, részint pedig, mert a társait óhajtja felülmúlni. Bizonyos arisztokratikus gõgje miatt „Lord Doniphan”-nak nevezték, és uralkodni vágyó jelleménél fogva mindenütt tényleg uralkodni is akart. Innét ered közte és Briant közt az a versengés, amely már régibb keletû, és fõleg azóta lett élesebbé, mióta a körülmények fokozták ama befolyást, amelyet Briant a társaira gyakorolt. Cross meglehetõsen középszerû növendék, de állhatatos bámulója mindennek, amit Doniphan unokatestvére gondolt, mondott vagy cselekedett.
Baxter ugyanabba az osztályba tartozik; tizenhárom éves, hideg, meggondolt, munkás, leleményes és igen ügyes fiú. Az atyja meglehetõsen szerény vagyonnal bíró kereskedõ.
Webb és Wilcox tizenharmadfél évesek, és a negyedik osztályt végezték. Közepes értelmiségûek, meglehetõsen önkényes és civakodó természetûek. Családjaik gazdagok és magas rangot foglalnak el a sziget hivatalnoki osztályában.
Garnett, aki Service társával együtt a harmadik osztályba tartozik, éppúgy, mint az utóbbi, tizenkét éves. Az egyiknek atyja nyugalmazott tengerészkapitány, a másiké vagyonos ültetvényes Nort-Shore-ban, a Waitemate kikötõ északi partján. E két család bizalmas viszonyban él egymással és e bizalmasság következtében Garnett és Service is csaknem elválhatatlan társakká lettek. Jószívû fiúk, nem nagyon szeretnek dolgozni és ha arról volt szó, hogy abbahagyják a munkát, sohase szokták magukat kéretni. Garnett - fájdalom - szenvedélyesen szereti az akkordeon nevû hangszert, amely oly nagy népszerûségnek örvend az angol tengerészetben. Tengerésztiszt fia létére szabad perceiben szokott is játszani és kedves hangszerét magával vitte a Sloughi fedélzetére is. Service bizonyára a társaság legvirgoncabb, legvígabb tagja, az intézet bohóca, aki csak úti kalandokról ábrándozik és kedves olvasmányául Crusoe Robinsont és a svájci Robinsont választotta.
Most két fiúról kell megemlékeznünk, akik közül az egyik kilenc-, a másik tízéves. Az elsõ Jenkins, a New-Seeland-Royal-Society nevû tudományos társulat igazgatójának, a második Iverson, a Szent Pálról címzett székesegyház lelkészének fia. A harmadik, illetõleg a negyedik osztályban, az intézet jó növendékei közt emlegetik õket.
Ezután két gyermek következik, Dole kilencedfél-, Costar pedig nyolcéves. Mindkettõnek atyja a zélandi angol hadseregben szolgál mint tiszt, és az Aucklandtól hatmérföldnyire fekvõ Uchunga városkában lakik, a Manuhan-öböl partján. E két fiú a „kicsinyek” közé tartozik; nem is lehet róluk egyebet mondanunk, minthogy Dole nagyon makacs és Costar nagyon nyúlánk. Az elsõ osztályban ugyan nem ragyognak nagyon különösen, de mégis igen elõrehaladottaknak tartják magukat, mert olvasni és írni tudnak, amivel az õ korukban már nincs mit dicsekedni.
Amint látjuk, mindannyian tisztességes családokból származtak, amelyek Új-Zélandon már régóta megtelepedtek.
Az amerikai Gordon tizennégy éves. Arcán és egész alakján máris meglátszik a „jenki” érdesség jellege. Noha kissé félszeg és nehézkes, mégis kétségkívül õ az ötödik osztálybeli növendékek közül a leghiggadtabb. Ha nem is válik ki külseje által annyira, mint iskolatársa, Doniphan, érezni lehet, hogy egyenes elme, gyakorlati érzék lakik benne, amelynek sok tanújelét adta. Megfigyelõ jellemû, hidegvéralkatú és az aprólékosságig rendszeres fiú létére, elõszeretettel viseltetik a komoly dolgok iránt, és a legcsekélyebb eszméket is úgy osztályozza az elméjében, mint a legcsekélyebb tárgyakat az íróasztalán, ahol minden számozva, megjelölve és lajstromozva van. Egészben véve társai becsülik, elismerik jó tulajdonságait és mindig szívesen látják, jóllehet nem angol származású. Gordon Bostonban született, de szülei meghalván, nincs más rokona a gyámjánál, egy volt konzulsági ügynöknél, aki vagyont szerezvén, Új-Zélandon telepedett meg, és ama csinos nyaralók egyikében lakik, amelyek a Mount Saint John falut környezõ magaslatokon épültek.
A két fiatal francia, Briant és Jakab, egy kiváló mérnök fiai, aki ezelõtt harmadfél évvel vette át az Ika-Na-Mawi mocsarak kiszárítási munkálatainak vezetését. Az idõsebbik tizenhárom éves. Nemigen szeret dolgozni, noha nagyon értelmes fiú, ennélfogva gyakran megesik rajta, hogy az ötödik osztályban az utolsók közé kerül. De elsajátítási képessége és nevezetes emlékezõtehetsége segélyével, amikor akar, ismét felkerül az elsõ sorba és éppen ezt irigyli tõle Doniphan. Nem is tudott Briant-nal soha egyetérteni, már a Chairman-féle intézetben sem, és e meghasonlás következményeit láttuk a Sloughi fedélzetén. Aztán Briant merész, vállalkozó; a testgyakorlatokban ügyes, gyorsan tud visszavágni, ezenkívül szolgálatkész, jó fiú, nincs benne semmi Doniphan gõgjébõl, kissé hanyag a külsejére és a magatartásában - szóval egészen francia és ennélfogva nagyon különbözik angol tanulótársaitól. A nagyok visszaélései ellen gyakran védelmezte a gyöngébbeket, és ami õt magát illeti, sohasem rendelte magát alá a cimboraság követelményeinek. Ebbõl ellentétek, küzdelmek, csaták keletkeztek, mikben erejénél és bátorságánál fogva leggyakrabban õ volt a gyõztes. Szeretik is õt általában és mikor arról volt a szó, hogy ki vegye át a Sloughi parancsnokságát, társai - néhány kivétellel - nem is haboztak neki engedelmeskedni, annál kevésbé, mivel - mint tudjuk - Európából Új-Zélandba való átkelése alatt sikerült némi hajózási ismereteket elsajátítania. Ami öccsét, a kis Jakabot illeti, õt eddig az egész harmadik osztály, sõt az egész Chairman-féle intézet legvirgoncabb növendékének tartották, ebben még Service-t is felülmúlta. Jakab folyvást új tréfákat gondolt ki, mindenféle csínyeket követett el társaival és egészen fölöslegesen vont magára büntetéseket. De amint látni fogjuk, a jacht elindulása óta e jelleme teljesen megváltozott, anélkül hogy tudni lehetett volna, miért.
Ezek voltak azok a fiúk, akiket a vihar a Csendes-tenger szárazföldeinek egyikére kivetett.
Ez utazás alatt az új-zélandi partok körül a Sloughit a tulajdonosának, Garnett atyjának kellett volna vezényelni, aki Ausztrália vizeiben a legmerészebb jachtparancsnokok egyikéül ismertek. Hányszor jelent meg ez a schooner már Új-Kaledónia és Új-Holland partjain a Torres-szorostól Tasmánia déli csúcsáig, sõt a Molukka-, a Fülöp-szigetek és a Celebesz vizéig, amelyek néha még a legnagyobb tonna teherképességû hajókra nézve is annyira veszélyesek! De a jacht erõs szerkezetû volt, és még viharos idõben is kitûnõen állta a tengert, mint mondani szokás.
A legénység egy vitorlamesterbõl, hat matrózból, egy szakácsból és a hajósinasból állt. Ez az utóbbi Moko volt, a tizenkét éves szerecsen fiú, akinek családja már régóta szolgált egy új-zélandi telepítvényesnél. Meg kell még említenünk a Phann nevû amerikai fajú vadászebet is, amely Gordon tulajdona volt, és sohase hagyta el a gazdáját.
Az indulás napja február 15-ikére volt kitûzve. A Sloughi a kereskedelmi rakpart legvégén, következõleg jó mélyen benn a kikötõben, a faránál fogva volt megkötözve.
A legénység nem volt a fedélzetén, mikor 14-én este a fiatal utasok hajóra szálltak. Garnett parancsnok csak az indulás percében volt megérkezendõ. Csupán a vitorlamester és a hajósinas fogadta Gordont és társait. A matrózok elmentek még egy pohárka whiskyt üríteni. Mikor már a gyermekek valamennyien elhelyezkedtek és lefeküdtek, a vitorlamester is elindult az embereit felkeresni a kikötõ körüli csapszékek egyikébe, és azt a megbocsáthatatlan hibát követte el, hogy meglehetõs késõ éjjel óráig elmaradt. A hajósinas a legénység szobájába vonult vissza és ott elaludt.
Mi történt ekkor? Ez valószínûleg sohasem fog kitudódni. Annyi bizonyos, hogy a jacht köteleit eloldták, hanyagságból vagy rosszakaratból... Senki sem vette észre a hajón.
Sötét éjszaka borult a kikötõre és a Hauraki-öbölre. A szél erõsen fújt a szárazföld felõl és az apály áramlata a schoonert a sík tenger felé ragadta.
Mikor a hajósinas felébredt, a Sloughi úgy hánykódott, mintha nagy hullámok ringatták volna, amelyeket nem lehetett összetéveszteni a kikötõben tapasztalható hullámtöréssel... Moko a fedélzetre sietett... A jacht a sík tengeren úszott.
A hajósinas kiáltásainak hallatára Gordon, Briant, Doniphan és még néhány fiú kiugrott az ágyból és felszaladt a lépcsõn. Hiába kiáltoztak segélyért! Már a város vagy a kikötõ egyetlen lámpáját se láthatták. A schooner már az öbölben járt, a parttól hárommérföldnyire.
A fiatal fiúk Briant tanácsára, amelyhez a hajósinas is csatlakozott, mindenekelõtt egy vitorlát akartak kifeszíteni, hogy rézsút ismét a partok felé közeledhessenek. De a vitorlával, amely sokkal nehezebb volt, hogysem kellõleg lehetett volna irányozni, nem értek el egyebet, mint hogy a nyugati szél még messzebb vitte õket. A Sloughi megkerülte a Colville-fokot, áthaladt a szoroson, amely azt a Nagy-Gát-szigetétõl elválasztja és csakhamar néhány mérföldnyire eltávozott Új-Zélandtól.
E helyzet komoly volta könnyen érthetõ. Briant és társai nem várhattak többé semmiféle segélyt a szárazföldrõl. Azon esetre, ha valamely hajó a kikötõbõl elindulna a keresésükre, néhány óra múlnék el, mielõtt feltalálhatná õket, még ha föltételezzük is, hogy sikerülne föltalálnia a schoonert a mély sötétség közepette. De még nappal is, hogyan lehetne észrevenni ily kis hajót a sík tengeren? Másfelõl hogyan menekülhetnének a gyermekek a bajból a saját erejük segélyével? Ha a szél meg nem fordul, le kell mondaniuk a szárazföld felé való visszatérhetés reményérõl.
Igaz, hogy még fennmarad az az esély, hogy valamely hajóval találkozhatnak, amely Új-Zéland valamelyik kikötõje felé tart. Bármily csekély volt is ez az esély, Moko sietett felvonni egy lámpát az elõárbocra. Ezután nem maradt egyéb teendõ, mint bevárni a reggelt.
Miután a kicsinyek a nagy zajra nem ébredtek fel, célszerûnek látszott õket tovább hagyni aludni. Rémületük csak rendetlenséget okozhatott volna a fedélzeten.
Azonban mégis több kísérletet tettek a Sloughit szél ellen irányozni. De a hajó azonnal megfordult és gyorsan haladt tovább kelet felé.
Egyszerre lámpafényt pillantottak meg, két vagy három tengeri mérföldnyi távolságban. Fehér fény volt, egy árboc tetején, amely az úton levõ gõzösök ismertetõjele. Nemsokára a két - vörös és zöld - oldalmécs is elõtûnt s miután mind a kettõt egyszerre lehetett látni, kétségtelen volt, hogy a gõzös egyenesen a jacht felé tart.
A fiúk hasztalan kiáltoztak segélyért. A hullámok zúgása, a hajó szellentyûibõl kitóduló gõz sivítása, a folyvást erõsbülõ szél, minden egyesült, hogy hangjukat elnyomja.
De ha az õrségen levõ matrózok nem is hallják meg a hangjukat, vajon nem fogják-e megpillantani a Sloughi lámpáját? Ez volt a legutolsó eshetõség.
Szerencsétlenségre e pillanatban a hajó egy erõsebb hánykódásától a lámpa zsinegje elszakadt; a lámpa a tengerbe esett és most már semmi sem jelezte a Sloughi jelenlétét, pedig a hajó óránként tizenkét tengeri mérföldnyi sebességgel közeledett felé.
Néhány másodperc múlva súrolta a jachtot, amely azonnal elsüllyedt volna, ha a gõzös oldalt kapja; de az összeütközés csupán a Sloughi hátulját érte és csakis a hajó tatcímerének (tableu) egy részét sodorta le, anélkül hogy a hajótestet érintette volna.
Az összeütközés általában oly csekély volt, hogy a gõzös tovább haladt, otthagyván a Sloughit a közelgõ vihar prédájául.
Ekkor a gyermekek, kiket a vihar magával ragadott, veszve hitték magukat. Mikor a reggel megjelent, a végtelen vízmezõ teljesen néptelen volt.
Egyetlen hajó sem jelent meg a jacht látókörében. Az éj beállt, és az idõ mind rosszabbra fordult; ha a szélrohamok néha csillapultak is, a szél szüntelen nyugat felõl fújt.
Se Briant, se társai nem tudták csak hozzávetõleg sem, hogy meddig tarthat ez az átkelés? Hiába igyekeztek a schoonert visszairányozni az új-zélandi vizekbe, nem sikerült. Nem kevésbé hiányoztak ismereteik a hajó irányzásában, mint erejük a vitorlák kifeszítéséhez.
Ily körülmények közt történt, hogy Briant, aki korát messze fölülmúló erélyt tanúsított, oly befolyást kezdett gyakorolni társaira, amely alól még Doniphan se bírta magát kivonni. Noha Moko segélyével se sikerült a hajót visszaterelnie a nyugati vizekbe, legalább csekély hajózási ismereteit arra fordította, hogy a jachtot meglehetõsen használható állapotban tartsa meg. Nem kímélte magát, éjjel-nappal õrködött és szemeit állhatatosan végigjártatta a látóhatáron, ha talán mégis találhatna módot a menekülésre! Egyúttal a tengerbe dobatott több palackot, amelyek a Sloughira vonatkozó értesítéseket tartalmaztak. Ez is kétségkívül kevéssel biztatott, de ezt sem akarta elmulasztani.
Eközben a nyugati szél a Csendes-tengeren folyvást tovább kergette a hajót, anélkül hogy irányát megváltoztatni, vagy akár csak a sebességét mérsékelni lehetett volna.
Tudjuk már, hogy mi történt. Néhány nappal ezután, hogy a nyugati szél a schoonert kisodorta a Hauraki-öböl átjáróiból, vihar kerekedett, amely két hétig rendkívüli erõvel dühöngött. A Sloughi, miután százszor is abban a veszélyben forgott, hogy az óriási hullámok szertezúzzák, ami múlhatatlanul meg is történt volna, ha nincs oly kitûnõen és szilárdul építve, végre partra vetõdött a Csendes-tenger egy ismeretlen szárazföldjén.
És most milyen sors vár a hajótörést szenvedett gyermekekre, akik ezernyolcszáz mérföldnyire elsodortattak Új-Zélandtól?
Családjaiknak mindenesetre elég okuk volt azt hinni, hogy a tenger elnyelte õket hajójukkal együtt.
Megmondjuk miért.
Mikor Aucklandban, még a február 14-ike és 15-ike közti éjjel konstatálták a Sloughi eltûnését, azonnal értesítették róla Garnett parancsnokot és a szerencsétlen gyermekek családjait. Szükségtelen leírnunk, mily benyomást tett ez az eset a városban, ahol a rémület általános volt.
De ha a hajó kötele felbomlott, vagy el is szakadt, talán az apály áramlata nem sodorta ki a schoonert az öbölbõl? Talán még lehetséges lesz föltalálni, noha a folyvást erõsbülõ nyugati szél elég okot adott a legnagyobb aggodalmakra...
A kikötõ parancsnoka haladéktalanul intézkedett is a jachtnak nyújtandó segély iránt. Két kis gõzös több mérföldnyire ment a keresésére a Hauraki-öblön kívül. Egész éjjel cirkáltak a vizeken, ahol a tenger már nagyon háborgott. És mikor reggel visszatértek, kénytelenek voltak az iszonyú katasztrófa által lesújtott családokat az utolsó reményüktõl is megfosztani.
A gõzösök, ha nem is találták meg a Sloughit, de a tengerbõl kihalászták a roncsait. E roncsokat a hajócímer darabjai képezték, amelyeket az összeütközés alkalmával a Quito nevû perui gõzös szakított le - amely összeütközésrõl azonban a gõzös legénységének legcsekélyebb tudomása se volt.
E darabokon még három vagy négy betû volt olvasható a Sloughi nevébõl. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a jachtot a hullámok szertezúzták és hogy az körülbelül tizenkét tengeri mérföldnyi távolságban Új-Zélandtól keletnek, mindenestõl elmerült.