| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
Nyolc nappal késõbb kezdõdött az 1861-dik év, és a déli félteke e részén az új év nyár derekán köszöntött be.
Közel tíz hónapja volt már, hogy a Sloughi utasai kivetõdtek a szigetükre!
Igaz, hogy ez idõ alatt némileg javult a helyzetük, sõt úgy látszott, mintha a jövõben biztosítva lennének afelõl, hogy az anyagi élet minden szükségletét fedezhetik. De mégis elhagyatottaknak érezték magukat ezen az ismeretlen földön! Vajon a külsõ segély - az egyetlen, amelyet remélhettek - meg fog-e valaha érkezni és meg fog-e érkezni még a szép évszak vége elõtt? Avagy a gyarmat egy második tél szigorának elszenvedésére lesz kárhoztatva? Eddigelé betegség sem tette próbára a fiatal telepítvényeseket. Valamennyien, kicsinyek és nagyok egyaránt, jól érezték magukat. De mi történik akkor, ha a járványos bajok valamelyike meglátogatja a gyarmatot? Szóval, a tûrhetõ jelen mellett a jövõ elég okot adott a nyugtalankodásra. Briant folyvást a hazatérésrõl gondolkodott, és mindenáron el akarta hagyni a Chairman-szigetet. De egyetlen csónakjukkal, azzal a kis ladikkal, hogyan induljanak, hiszen az út nagyon hosszú lehet, ha a sziget nem tartozik a Csendes-tenger valamelyik csoportjához, vagy ha a legközelebbi szárazföld néhány száz mérföldnyire van innét?
Nem lehetett tehát egyebet tenni, mint várni, folyvást várni és dolgozni, hogy kényelmesebbé tegyék a Francia-barlangban való tartózkodást. Mindenki elszántan fogott a munkához. A tapasztalat megtanította õket, hogy milyen a tél szigora e szélességi fokok alatt. A rossz idõ kényszeríteni fogja õket, hogy hetekig, sõt hónapokig bezárkózzanak a csarnokba, és az óvatosság azt követelte, hogy biztosítsák magukat a hideg és az éhség - e két ellenség - ellen, amelyektõl leginkább kellett félniük.
A Francia-barlangban csakis a tüzelõanyag nagy készletével gyõzhették le a hideget, és meg voltak gyõzõdve, bármily rövid legyen is az õsz, nem fog elmúlni anélkül, hogy Gordon oly nagy fakészletet ne szerezne be, amely lehetõvé teszi a kályhák fûtését éjjel-nappal. De nem kellett-e gondoskodniuk a karámban és a baromfiudvarban lakó állatokról is? Beszállásolni õket a raktárterembe nagyon kényelmetlen és egészségi szempontból is megengedhetetlen lett volna. Szükséges volt tehát lakhatóbbá tenni a karám fészerét, meg kellett védelmezni a nagyon alacsony hõmérséklet ellen, sõt egy tûzhelyet építeni benne, amelynek segélyével a belsõ levegõt folyvást elviselhetõ hõfokon lehessen fenntartani. Erre a munkára az újév legelsõ havában Baxter, Briant, Service és Moko vállalkoztak.
Nem kevésbé fontos kérdés volt az egész téli idényre az élelmiszerek beszerzése. E feladat megoldását Doniphan és társai vállalták magukra. Naponkint megtekintették a felállított hurkokat, csapdákat és a vermeket. Ami nem használtatott fel a mindennapi fogyasztásra, az az éléskamra készleteit szaporította besózott hús alakjában, amelyet Moko nagy gonddal készített el. Ily módon az élelmezést is biztosították, bármily hosszú vagy szigorú legyen is a tél.
De még egy fölfedezési utazás elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozott, nem ugyan a Chairman-sziget összes ismeretlen részeinek, hanem legalábbis a Családi-tótól kelet felé fekvõ területek kifürkészésére, mert igen fontos dolog volt megtudni, vajon itt mocsarak és homokos sivatagok, avagy erdõk vannak-e, és vajon e vidék nyújt-e értékesíthetõ segélyforrást?
Egy napon Briant Gordonnal e tárgy fölött tanácskozott, noha mind a ketten más-más szempontból tekintették a kérdést.
- Ámbár konstatálhattuk, hogy Baudoin Ferenc térképe bizonyos pontossággal készült - mondá Briant -, mégis célszerû volna a Csendes-tengert keleten szemügyre venni. Kitûnõ távcsövekkel rendelkezünk, amilyenekkel földim nem bírt, és ki tudja, vajon nem pillantanánk-e meg a szárazföldet vagy szigeteket, amelyeket õ nem láthatott? Baudoin térképe a Chairman-szigetet teljesen elszigeteltnek mutatja, és talán mégsem úgy van a dolog.
- Te még mindig rögeszmédhez ragaszkodsz - mondá Gordon -, és alig várhatod, hogy elmehess innét!
- Úgy van, Gordon, és meg vagyok gyõzõdve afelõl, hogy a lelked mélyén te is így gondolkodsz. Nem kell-e minden igyekezetünket oda irányozni, hogy mielõbb hazatérhessünk?
- Ám legyen - mondá Gordon - s miután úgy akarod, expedíciót fogunk szervezni.
- Az expedícióval - mondá Briant - nem tehetnénk egyebet, minthogy megkerülnénk a tavat északról vagy délrõl, és ki tudja, vajon ez az út nem kerülne-e nagyon sok idõbe és fáradságba?
- Mi hát a véleményed, Briant?
- Azt indítványozom, hogy a ladikon a Francia-barlanggal szemközt keljünk át a tó túlsó partjára és az átkelésben ne vegyünk többen részt kettõnél vagy háromnál.
- Ki kormányozná a ladikot?
- Moko - felelé Briant. - Õ tudja, hogyan kell egy ladikkal bánni, és én is értek hozzá egy kissé. Ha az idõ jó, a vitorlával, ha a szél kedvezõtlen, két evezõvel könnyen megtehetjük az öt- vagy hatmérföldnyi utat addig a folyóig, amely a térkép szerint átmetszi a keleti part erdõit. E folyón aztán végigmennénk a torkolatáig.
- Jól van, Briant - felelé Gordon. - Helyeslem a tervedet. És ki menne el Mokóval?
- Én, Gordon, miután nem vettem részt az expedícióban a tó északi részein. Rajtam a sor hasznossá tenni magamat... és úgy hiszem...
- Hasznossá! - kiáltá Gordon. - Hát nem tettél-e már nekünk száz meg száz jó szolgálatot, kedves Briant? Nem áldoztad-e fel magadat többször, mint bárki más? Nem tartozunk-e neked nagy hálával?
- Hagyd el, Gordon! Mindnyájan teljesítettük a kötelességünket. Nos, hát megállapodtunk?
- Meg, Briant. Ki lesz a harmadik útitárs? Doniphant nem javaslom, mivel nem jó viszonyban éltek egymással.
- Ó, szívesen elfogadnám Doniphant - felelé Briant. - Doniphan bátor fiú és nincs rossz szíve. Ezenfelül ügyes, és ha nem volna olyan irigy természetû, a legjobb cimbora lenne. Egyébiránt lassankint majd meg fog változni, ha egyszer belátja, hogy én nem akarom magamat elõtérbe tolni, se mások fölé nem akarok emelkedni. Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy akkor a legjobb barátok leszünk. De ezúttal más útitársra gondoltam...
- Kire?
- Jakab öcsémre - felelé Briant. - Az állapota mindinkább nyugtalanít. Nyilván valamely komoly dolog gyötri, amelyet nem akar bevallani. Talán e kirándulás alatt, ha egyedül lesz velem...
- Igazad van, Briant. Vidd magaddal Jakabot, és tedd meg úti elõkészületeidet még ma.
- Nem fog sok idõt igényelni - viszonzá Briant, mert három nap alatt megjárhatjuk az utat.
Gordon még ugyanaznap bejelentette társainak a tervezett három tagból álló expedíciót, s mikor a hajósinas megtudta, hogy szakácsi hivatalát ideiglenesen föl kell a hajókormányos állással cserélnie, nem tudta örömét eltitkolni. Ezenfelül különös örömöt okozott neki az, hogy Briant-nal mehet. A raktárterem tûzhelyénél természetesen Service fogja õt helyettesíteni, aki egyszerûen el volt ragadtatva amiatt, hogy idegen segítség nélkül, tetszése szerint süthet-fõzhet. Jakab is örülni látszott, hogy elkísérheti a bátyját, és néhány napra elhagyhatja a Francia-barlangot.
A ladikot használható állapotba helyezték. Moko a kis háromszögletes vitorlát az árboc körül csavarta. Két puska, három revolver, kellõ mennyiségû lõszer, három úti pokróc, elégséges élelmiszerek, esõs idõ esetére viaszos vászonból készült köpenyek, két evezõ és két pótevezõ - ennyibõl állt a rövid idõtartamra számított expedíció felszerelése. Természetesen Briant magával vitte a Baudoin Ferenc térképének másolatát, hogy újabb fölfedezések esetén az illetõ neveket följegyezhesse rá.
Február 4-én, reggeli nyolc óra tájban, Briant, Jakab és Moko, miután a társaiktól elbúcsúztak, hajóra szálltak a Zéland-folyó partján. Szép idõ volt és könnyû szellõ fújt délnyugat felõl. A vitorlát kifeszítették, Moko kezébe vette a kormányrudat és Briant-ra bízta a vitorlafeszítõ kezelést. Noha a tó tükre csaknem egészen sima volt, a ladik mégis gyorsabban ment, mihelyt a parttól kissé eltávozott. A szél hajtotta. Fél órával késõbb Gordon és a többiek, akik a Sport-teraszról néztek társaik után, már csak egy fekete pontot láttak, amely szintén csakhamar eltûnt.
Moko a ladik hátulján ült, Briant a közepén, Jakab pedig elöl helyezkedett el az árboc tövében. Az Auckland-dombok taraja egy óráig még látható volt, aztán lesüllyedt a láthatár alatt. Azonban a túlsó part még mindig nem látszott, noha már messze nem lehetett. Szerencsétlenségre, mint rendesen történni szokott, mikor a nap melegebben süt, a szél elkezdett csillapodni és déltájban már alig lengedezett. Ekkor Moko bevonta a vitorlát evezõlapátot vett a kezébe, Jakab pedig a kormányrúdhoz ült. A ladik az izmos evezõcsapások alatt továbbhaladt, az iránytû útmutatása szerint kissé délkeleti irányt vevén.
Ekkor utasaink körülbelül a közepén voltak a nagy víztükörnek, amelynek, mintha tenger lett volna, az égboltozat képezte a láthatárát. Jakab figyelmesen nézett kelet felé, és leste, mikor fog a Francia-barlang irányának átellenében felbukkanni a tópart.
Három óra tájban a matrózinas a távcsövet szeme elé tartván azt állította, hogy oly jeleket vesz észre, amelyek a szárazföld közellétére vallanak. Valamivel késõbb Briant konstatálta, hogy Moko nem tévedt. Négy óra tájban a fák koronái tûntek fel a meglehetõsen alacsony part felett.
Két vagy három angol mérföldnyi távolság választotta el õket a tó keleti partjától, Briant és Moko evezõikkel erõsen dolgoztak, noha kissé fáradtaknak érezték magukat, mert nagy hõség uralkodott.
Végre hat óra tájban a ladik valamivel emelkedettebb part tövéhez ért, amely fölé tölgyek és píneák sûrû lombozata borult. E meglehetõsen magas és meredek parton nem lehetett kiszállni, hanem még mintegy félmérföldnyire kellett mellette északi irányban haladni.
- Íme, itt van a földabroszon jelzett folyó! - mondá ekkor Briant. És a partok nyílására mutatott, amelyen keresztül a tó vizének fölöslege kifolyt.
- Azt hiszem, célszerû volna, ha nevet adnánk neki - mondá a matrózinas.
- Igazad van, Moko. Nevezzük Keleti folyónak, minthogy a sziget keleti részét hasítja át.
- Helyes! - viszonzá Moko. - És most már nincs egyéb hátra, minthogy beleevezzünk a Keleti folyó sodrába, hadd vigyen a torkolatáig.
- Csakugyan azt fogjuk tenni, Moko, de holnap. Célszerûbbnek tartom az éjszakát itt e helyen tölteni. Hajnalban aztán lebocsátkozunk a ladikon, s ily módon szemügyre vehetjük a folyó mindkét oldalának környékét.
- Partra szállunk? - kérdé Jakab.
- Kétségkívül - felelé Briant -, és a fák alatt fogunk tanyát ütni.
Briant, Moko és Jakab kiugrottak a partra, amely egy kis öblöcskét képezett. Miután a ladikot jó erõsen megkötözték volna egy fatörzshöz, kihordták a partra a fegyvereket és az élelmiszereket. Aztán egy nagy fa alatt száraz gallyakból tüzet gyújtottak.
Kétszersültet és hideg húst ettek. A takarókat leterítették a földre és a fiúknak egyéb se kellett, hogy jól aludjanak. A fegyvereket minden eshetõségre készen megtöltötték, de noha este hallottak is állati ordítást, az éjjel minden riadalom nélkül múlt el.
- Induljunk! Induljunk! - kiáltá Briant, aki hat órakor már talpon volt.
Néhány perc múlva mind a hárman ismét elfoglalták a ladikban helyeiket és engedték a csónakot, hadd vigye a víz sodra. Briant és Jakab a ladik elején ültek, Moko pedig hátul telepedett le és az egyik evezõt csáklya gyanánt használta, hogy a könnyû csónakot a víz sodrában tartsa.
A ladik oly sebességgel haladt, hogy Moko egymérföldnyinél nagyobbra becsülte az egy óra alatt megtett utat.
Mindkét parton meglehetõsen sûrû erdõk terültek el. Ugyanazon fanemeket találták ott, amelyekbõl a Verem-erdõ állt, azzal a különbséggel, hogy túlnyomó számmal voltak a tölgyek, parafák és a tûlevelûek, s ezek között hihetetlen gyorsasággal iramodtak tova a nanduk, lámák és guanakók.
Tizenegy óra tájban az erdõk sûrû facsoportjai megritkultak. Itt-ott egyes tisztások mutatkoztak, egyúttal a levegõben is bizonyos sós illat áradt szét, amely a tenger közelségére vallott.
És néhány perccel késõbb, gyönyörû tölgyfacsoport mögött hirtelen egy kékes csík merült fel a láthatáron.
Mikor a tengerparton emelkedõ sziklákhoz értek, Moko a bal part felé szorította a ladikot, aztán kiugrott a szárazra és a csáklyáját mélyen beleszúrta a földbe, mielõtt Briant és Jakab partra szálltak.
Mennyire más volt itt minden, mint a Chairman-sziget nyugati partján! Igaz, hogy itt is mély öböl terült el, de a széles föveny part s a parti szirt mögött itt számos szikla létezett, amelyekben - mint Briant késõbb meggyõzõdött -, húsz barlangot is lehetett volna találni egy helyett.
Ez a part tehát teljesen lakható volt, és ha a Sloughi ezen helyen vetõdik szárazra, s a hajótörés után is használható állapotban marad, biztos menhelyet talált volna a Keleti folyó torkolatánál egy kis természetes kikötõben, melyben a víz még apály idején se hiányzott.
Briant mindenekelõtt a sík tenger felé tekintett.
Az öböl, mint kétségkívül mindig, néptelen volt. Sehol az egész láthatáron se látszott hajó! Sehol sziget vagy szárazföld! Moko, aki meg szokta ismerni a távoli magaslatok homályos körvonalait, amelyek oly gyakran összeolvadnak a tenger páráival, még a látcsõ segélyével se fedezett föl semmit. A Chairman-sziget kelet felõl is éppúgy elszigeteltnek látszott, mint nyugat felé. Ezért nem jelzett hát ez irányban Baudoin Ferenc térképe semmiféle földet.
Túlzás volna azt mondani, hogy Briant nagy csalódást érzett. Nem! Hiszen ezt várta. Ennélfogva nagyon természetesnek is találta, hogy a part e beszögellésének a Csalódás-öböl nevet adja.
- Nyugodjunk bele - mondá. - Ez sem az az út, amelyen haza fogunk térhetni Zélandba.
- Ej! Briant úr - viszonzá Moko -, az ember mindig haza szokott térni, akár az egyik úton, akár a másikon. Egyelõre azonban célszerûnek tartanám, ha reggeliznénk.
- Nem bánom - mondá Briant -, de végezzünk gyorsan. Hány órakor indulhat vissza a ladik a Keleti folyón?
- Ha a dagályt fel akarnánk használni, akkor rögtön el kell indulnunk.
- Ez lehetetlen, Moko. Mindenesetre meg akarom szemlélni a láthatárt akkor, mikor tisztább a levegõ, mint most, éspedig a part valamelyik sziklájának a csúcsáról.
- Ez esetben, Briant úr, kénytelenek leszünk bevárni a legközelebbi dagályt, amely a Keleti folyó vizeiben esti tíz óra elõtt nem lesz érezhetõ.
- Nem félnél egész éjjel hajókázni? - kérdé Briant.
- Nem én - felelé Moko -, veszély nélkül utazhatunk, holdtölte lesz. Ezenfelül a folyó iránya oly egyenes, hogy míg a dagály tart, a csáklyával is lehet kormányozni. Mikor az apály beáll, megpróbálunk továbbhaladni az evezõk segélyével, vagy ha az áramlat nagyon erõs lenne, reggelig pihenõt tarthatunk.
- Jól van, Moko. Ennyiben maradunk és miután tizenkét órával rendelkezünk, használjuk fel ezt az idõt kutatásaink kiegészítésére.
A reggeli s az ebéd közti idõ a part megszemlélésében telt el, amelyen a facsoportok a sziklák tövéig elõrehatoltak. E partvidék vadakban éppúgy bõvelkedett, mint a Francia-barlang környéke és Briant néhány tinamut ejtett el, amelyeket vacsorára szántak.
E partvidék fõ jellege a gránittömbök nagy halmaza volt. Az óriási sziklák nagyszerû tömkelege nem emberi kézre, hanem a természet ellenállhatatlan hatalmára vallott. E mély üregekben könnyen el lehetett volna helyezkedni. Itt nem hiányzott volna sem a csarnok, sem a raktárterem a kis gyarmat kényelmére; Briant egy fél angol mérföldnyi területen legalább tizenkét ilyen üreget talált.
Délután két óra tájban, mikor a nap már meghaladta pályája legmagasabb pontját, elérkezett a tengeri láthatár tüzetesebb szemügyre vételére a legkedvezõbb pillanat. Briant, Jakab és Moko egy sziklás tömbre mászott fel, amely mintegy százlábnyira emelkedett ki a kis kikötõ felett.
Innét, nyugat felé végig lehetett látni a Családi-tóig elterülõ erdõn, amelynek sûrû lombfüggönye eltakarta a tó tükrét. Dél felé a vidéket sárgás homokbuckák lepték el, amelyek közül egyes sötét fenyõcsoportok emelkedtek ki. Észak felé az öböl egy alacsony földcsúcsban végzõdött, amely egy roppant homokos lapály határát képezte. Szóval a Chairman-sziget csakis a közepén volt valóban termékeny, ahol a tó édesvizei a két part folyóiba kiömölvén, életet árasztottak szét maguk körül.
Briant ekkor távcsõjét a keleti láthatár felé irányozta, amely egészen tiszta volt. Hét-nyolc mérföldnyi távolságban bizonnyal bármily szárazföldet föl lehetett volna fedezni.
Semmi, semmi se látszott ezen irányban. A láthatáron a tenger az égboltozattal olvadt egybe!
A kémszemle befejezése után mind a hárman lementek a kis kikötõbe, ahol a ladikot hátrahagyták. Jakab száraz gallyakat szedett a fák alatt, aztán tüzet gyújtott, míg Moko a tinamuk megsütéséhez látott.
Hét óra tájban Jakab és Briant, miután jó étvággyal falatoztak, elmentek a tengerpartra sétálni, és itt akarták bevárni a dagályt, hogy elindulhassanak hazafelé.
Moko pedig a folyó bal partja felé ment, hogy az ott látott araukania gyümölcseit, amelyek olajat tartalmaznak, megdézsmálja.
Mikor visszatért a Keleti folyó torkolatához, az idõ sötétedni kezdett. A tenger távoli részeit még a napsugarak megvilágították ugyan, de a tengerpartot már félhomály borította. Abban a pillanatban, mikor Moko visszatért a ladikhoz, Briant-t és az öccsét még nem találta ott. De nem volt oka nyugtalankodni miattuk, minthogy nem lehettek messze.
Egyszerre azonban zokogást és hangos beszédet hallott Moko. Nem csalódhatott: Briant hangja volt.
Talán a két testvér valamely veszélyben forog? A szerecsen nem habozott, a tengerpart felé rohant s odaérve egyszerre megállott, mert a jelenet, amelynek szemtanúja lõn, a földhöz szögezték lábait.
Jakab Briant lábai elõtt térdelt!... Könyörögni, esdekelni látszott!... A zokogás Jakab ajkairól lebbent el.
A matrózinas szeretett volna visszavonulni... de már késõ volt!... Mindent hallott és mindent megértett! Most már tudta, mi volt az a hiba, amelyet Jakab elkövetett, s amelyért önmagát vádolta bátyja elõtt!
- Hogyan, szerencsétlen!... te, te tetted azt! - kiáltá Briant. - Te vagy az oka, hogy...
- Bocsáss meg... bátyám... bocsáss meg!
- Ezért húzódtál tehát félre társaidtól!... Ezért féltél tõlük!... Ah! ne tudják meg soha!... Nem! Egy szót se... senkinek!
Moko sokat adott volna érte, ha nem tudja meg e titkot, de érezte, hogy Briant-nal szemben nem bírna alakoskodni és nem tudást színlelni. Néhány pillanat múlva, mikor egyedül volt a ladik mellett, megszólítá õt:
- Briant úr, mindent hallottam.
- Hogyan? Te tudod, hogy Jakab...
- Tudom, Briant úr... És meg kell neki bocsátani...
- De megbocsátanának-e a többiek?...
- Talán! - felelé Moko. - Mindenesetre jobb azonban, ha nem tudnak meg semmit és legyen meggyõzõdve arról, hogy én hallgatni fogok.
- Ah, szegény Moko - suttogá Briant, és melegen megszorította a matrózinas kezét.
Ama két óra alatt, míg ismét hajóra szálltak, Briant egy szót se szólt Jakabhoz. A szegény fiú különben egy szikla tövéhez ült s kétségkívül levertebb volt, mióta a bátyja faggatásainak engedve, mindent megvallott.
Tíz óra tájban, mikor a dagály érezhetõvé kezdett lenni, Briant, Jakab és Moko helyet foglaltak a ladikban, amelyet az áradat gyorsan tovaragadott. A hold kevéssel napnyugta után csakugyan fölkelt s megvilágítá a folyót, így az utat akadálytalanul folytatták éjfél utáni fél egy óráig. Ekkor bekövetkezvén az apály, utasaink kénytelenek voltak az evezõket elõvenni és a ladik óránként nem tett meg többet fölfelé egymérföldnyi útnál.
Briant tehát azt javasolta, tartsanak reggelig pihenõt, míg a dagály ismét bekövetkezik. Úgy is történt. Reggel hat órakor ismét elindultak és kilenc óra lett, mire a ladik a Családi-tó vizeibe jutott.
Itt Moko ismét kifeszítette a vitorlát és kedvezõ széllel haladtak tovább a Francia-barlang felé.
Este hat óra tájban szerencsésen átkeltek a tavon. Ezalatt úgy Briant mint Jakab, alig szegte meg a csöndet. A ladik közeledését Garnett jelezte, ki a tóparton halászott. Néhány perc múlva utasaink partra értek és Gordon örömmel üdvözölte visszatérõ társait.