HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Briant új gondolata - A kicsinyek öröme - A térkép - A félbeszakadt kísérlet - Kata -
Akik a Savern hajótörését túlélték - Doniphan és társai veszélyben forognak -
Briant önfeláldozása - Az egyesülés

Az olvasó még nem feledte el, milyen körülmények közt hagyták el Doniphan, Webb, Cross és Wilcox a Francia-barlangot. Eltávozásuk óta a fiatal telepítvényesek élete nagyon szomorú volt. Briant bizonyára semmiféle szemrehányást nem tehetett magának, de talán mégis jobban hatott rá ez az esemény, mint a többiekre, mert utóvégre is õ volt a szakadás oka.

Hiába igyekezett õt Gordon vigasztalni:

- Vissza fognak térni, Briant, éspedig hamarabb, mintsem gondolnád! Bármilyen makacs legyen is Doniphan, a körülmények erõsebbek lesznek elhatározásánál. Fogadni mernék, hogy a rossz évszak beállta elõtt itt lesznek ismét a Francia-barlangban.

Briant a fejét csóválta és nem mert felelni. Lehet, hogy a körülmények a visszatérésre fogják kényszeríteni a távollevõket. De ez esetben a körülményeknek nagyon komolyaknak kell lenniük.

Gordon azt mondta: a „rossz évszak beállta elõtt”. A fiatal telepítvényesek tehát arra volnának kárhoztatva, hogy még egy harmadik telet töltsenek a Chairman-szigeten? Nem érkeznék semmi segély a számukra ezen idõpont elõtt? Vajon a Csendes-tenger e részén nem szokott nyáron át semmiféle kereskedelmi hajó közlekedni és nem fogja valaki észrevenni valahára az Auckland-dombok ormán kitûzött jelzõgömböt?

Igaz, hogy a gömb, amelynek árboca csak kétszáz lábnyi magasságban állíttatott fel a sziget szintvonala fölött, csupán meglehetõsen szûk térségrõl volt látható. Ennélfogva Briant afölött gondolkozott, hogyan lehetne valamely jóval tetemesebb magasságban elhelyezni. Gyakran beszélt e tárgyban Baxterrel, és egy napon azt mondá neki, hogy e célra talán „sárkányt” lehetne felhasználni.

- Se vásznunk, se kötelünk nem hiányzik - mondá - és ha e készülék kellõ nagyságú volna, akár ezerlábnyi magasságban is lebeghetne.

Kivévén azokon a napokon, amikor teljes szélcsönd uralkodik - viszonzá Baxter.

- E napok a nagy ritkaságok közé tartoznak - felelé Briant -, és utóvégre is szélcsöndes napokon a készüléket lehúzzuk a földre. De ez esetek kivételével, ha a kötél vége a földön jól megerõsíttetnék, a sárkány magától jelezné a szél változásainak irányát.

- Megpróbálhatjuk - mondá Baxter.

- Ami több - mondá Briant - a sárkány nem csak nappal volna nagy távolságra látható, mondjuk hatvan angol mérföldnyire, hanem éjjel is, ha az egyik lámpát a farkára vagy a készülék vázára kötnénk.

Szóval Briant gondolata elég ügyes és gyakorlati volt. A kivitele nem ejthette zavarba a fiatal-telepítvényeseket, akik az új-zélandi lapályokon akárhányszor bocsátottak már fel sárkányokat.

Mikor Briant tervét közölte, nagy és általános volt az öröm. Fõleg a kicsinyek, Jenkins, Iverson, Dole és Costar fogták fel a dolgot a mulatságos oldaláról és el voltak ragadtatva a gondolatára is, hogy lesz egy sárkányuk, amely az összes eddig látottakat felül fogja múlni. Milyen öröm lesz a megfeszült kötelet húzogatni, míg a sárkány a levegõben fog lebegni.

- Hosszú farkat fogunk ráakasztani - mondá az egyik.

- És hosszú füleket.

- És egy gyönyörû babát festünk rá, amely odafenn bámulatosan fog bukfencezni.

- Postákat is küldünk fel hozzá.

Igazi, hamisítatlan öröm volt ez. De valóban az, amiben a gyermekek csak szórakoztató idõtöltést láttak, nagyon komoly szándékot szolgált, amelytõl szerencsés eredményeket lehetett várni.

Baxter és Briant munkához láttak, mégpedig két nappal Doniphan és három társa eltávozása után.

- Hej! - mondá Service - azok fognak csak nagy szemeket mereszteni, ha meglátják ezt a szörnyeteget!

- Látható lesz szigetünk valamennyi pontjáról? - kérdé Garnett.

- Nemcsak szigetünk valamennyi pontjáról - felelé Briant - hanem a szomszédos vizeken is, jelentékeny távolságra.

- Meglátják-e Aucklandben is? - kiáltá Dole.

- Fájdalom, nem - viszonzá Briant mosolyogván a megjegyzés fölött. - De végre is a többiek meglátják, ez talán a visszatérésre rá fogja õket bírni.

Amint látjuk, a derék fiú csak a távollevõkre gondolt és semmit sem óhajtott forróbban, mint hogy a szomorú elválás véget érjen.

Két napot a sárkány elkészítésére használtak fel, amelyet Baxter nyolcszögletesnek tervezett. A könnyû és amellett nagy ellenállási képességû vázat, amely képes volt dacolni a közönséges erejû széllel, a Családi-tó partjain tenyészõ nagyon merev nádból készítették. E vázat Briant bevonatta ama könnyû kaucsukos vásznak egyikével, amelyekkel egykor a Sloughi gerincét vonták be és amelyeknek szövése oly sûrû, hogy a szél nem szûrõdhetik át rajta. Zsineg gyanánt egy legalábbis kétezer lábnyi hosszúságú mérõorsó-kötelet fognak használni, amelyet mélységmérésekre kellett volna használni a Sloughin. E kötél jelentékeny feszülést volt képes kiállni.

Magától értetõdik, hogy a készüléket pompás fark fogja díszíteni, amelynek rendeltetése lesz az egyensúlyt fenntartani, ha a sárkány ráhajlik a légrétegekre. Valóban oly szilárdul készítették el, hogy nagyobb veszély nélkül a levegõbe vihette volna fel akármelyiket a fiatal telepítvényesek közül. De hiszen errõl szó se volt; nem kellett egyéb, mint hogy szilárd szerkezeténél fogva ellenállhasson az élénkebb szélnek és terjedelménél fogva felszállhasson bizonyos magasságba úgy, hogy észrevehetõ legyen ötven-hatvan angol mérföldnyi kerületben.

Természetes, hogy e sárkányt nem lehetett kézen tartani. A széltõl tovasodortatván, magával vitte volna a gyarmat egész személyzetét, mégpedig sebesebben, mint a fiúk akarták. A kötelet tehát a Sloughi egyik hengerkerekén fogják megerõsíteni. Ezt a kis vízirányos készüléket kivitték a Sport-terasz kellõ közepére, jól megerõsítették a földben, hogy képes legyen ellenállni a feszülõ erõnek, amelyet a „levegõ óriása” fog kifejteni. A kicsinyek közmegegyezéssel ezt a hangzatos nevet adták a hatalmas sárkánynak.

Ez a munka 16-án este elkészülvén, Briant másnap délutánra tûzte ki a felbocsátási kísérletet, amelynél összes társai jelen lesznek.

De másnap lehetetlen volt megtenni a kísérletet. Borzasztó vihar támadt és a szél azonnal darabokra tépte volna a sárkányt, ha felbocsátják.

Ugyanaz a vihar volt ez, amely Doniphant és társait meglepte a sziget északi részén és az amerikai hajósokat ladikjukkal együtt az északi partokon levõ szirtsorhoz csapta, amelyek késõbb a Savern-szirtek nevet kapták.

Harmadnap, október 16-ikán, noha a vihar kissé csillapodott, a szél mégis sokkal erõsebb volt, hogysem Briant föl merte volna bocsátani a légi készüléket. De minthogy délután az idõjárás lényegesen megváltozott és a szél délkeleti irányt vevén, jelentékenyen enyhült, a kísérlet a következõ napra halasztatott.

Október 17-ike volt. E nap fontos szerepet játszik a Chairman-sziget történetében.

Noha péntek volt, Briant pusztán az elõítélet kedvéért, nem akart még huszonnégy óráig várni. Ezenfelül az idõ és az állandó, szabályos szellõ igen kedvezõ volt a sárkány felbocsátására, amely remélhetõleg igen magasra fog fölemelkedni ily körülmények közt. Este majd ismét lehúzzák és ráakasztanak egy lámpát, amelynek világossága egész éjjel látható lesz.

A reggelt a legutolsó elõkészületeknek szentelték, amelyek a reggeli után egyórányi idõt vettek igénybe. Aztán valamennyien kimentek a Sport-teraszra.

- Milyen jó gondolat volt Briant-tõl, hogy ezt a sárkányt elkészíttette! - kiálták Iverson és a többiek tapsolva és ugrándozva.

Délutáni egy és fél óra volt. A sárkány hosszúra készített farkával a földön feküdt és csupán Briant jeladására vártak, hogy felbocsássák - de e pillanatban Briant félbeszakítá a manõvert.

Figyelmét hirtelen magára vonta Phann. A vadászeb egyszerre elrohant az erdõ felé és oly sajátszerûen, oly keservesen vonított, mely Briant-t nagyon meglepte:

- Vajon mi baja lehet Phannak? - kérdé.

- Talán idegen állatot érez a fák alatt - mondá Gordon.

- Nem! Mert ez esetben másképp ugatna.

- Menjünk utána! - kiáltá Service.

- Nem bánom, de csak fegyveresen - viszonzá Briant.

Service és Jakab a Francia-barlangba szaladtak, ahonnét csakhamar visszatértek a kezükben egy-egy töltött puskával.

- Jertek! - mondá Briant.

És mindhárman elindultak Gordon kíséretében a Verem-erdõ felé. Phann már az erdõben volt és nem lehetett õt látni, de annál inkább lehetett a hangját hallani.

Briant és társai alig tettek ötven lépést, mikor megpillantották a kutyát egy fa alatt, amelynek tövében egy emberi alak feküdt.

Egy nõ volt. Mozdulatlanul hevert ott, mint egy halott; a ruhái - durva szövetbõl készült szoknya és ujjas és a derekán átkötött sál - még elég jó karban látszottak lenni. Az arca rendkívüli szenvedéseket árult el, noha a testalkata nagyon izmos volt és az életkora is alig lehetet több negyven-negyvenöt évesnél. A fáradtságtól, talán az éhségtõl kimerülten, elvesztette eszméletét, jóllehet ajkairól gyönge leheletek lebbentek el.

Képzelhetõ, mily nagy volt a fiatal telepítvényesek megilletõdése, szemben a legelsõ emberi lénnyel, akivel a Chairman-szigetre való megérkezésük óta találkoztak.

- Lélegzik!... Lélegzik! - kiáltá Gordon. - Kétségkívül az éhség, a szomjúság...

Jakab azonnal visszaszaladt a Francia-barlangba egy kevés kétszersültért és egy palack égettborért.

Briant Jakab visszaérkezése után lehajolt a nõ fölé és sikerült az erõsítõ italból összeszorított ajkai közé néhány csöppet önteni.

A nõ egy mozdulatot tett és felnyitotta a szemeit. Mindenekelõtt a pillantása szinte fölélénkült a körüle egybesereglett gyermekek láttára... Aztán mohón a szájához emelte a kétszersültet, amelyet Jakab a kezébe adott.

A szerencsétlen nõt kétségkívül inkább az éhség gyötörte, mint kimerülés.

De vajon ki lehetett ez az asszony? És lehetséges lesz-e vele néhány szót váltani és õt megérteni?

Briant eziránt csakhamar tisztába jött magával.

Az ismeretlen nõ fölegyenesedett és angol nyelven így szólt:

- Köszönöm... gyermekeim... köszönöm!

Félórával késõbb Briant és Baxter bevitték õt a csarnokba és itt Gordon és Service részesítették mindabban, amit állapota igényelt.

Mihelyt a nõ eléggé erõsnek érezte magát, azonnal elmondta történetét.

A nõ amerikai származású volt és sokáig élt az Egyesült Államok nyugati tartományaiban. Ready Katalin volt a neve, de rendszerint csak Katának hívták. Több mint húsz év óta szolgált Panfield R. Vilmos családjánál, amely Albanyban lakott, New York állam fõvárosában.

Ezelõtt egy hónappal Panfield úr és neje Chilébe akarván elutazni, egyik rokonuk látogatására, San Franciscóba mentek, Kalifornia legnagyobb kikötõjébe és ott a Savern nevû kereskedõhajóra szálltak, amelynek parancsnoka Turner F. János kapitány volt. A hajó rendeltetési helye Valparaiso volt. Panfield úr és neje magukkal vitték Katát is, aki úgyszólván a családhoz tartozott.

A Savern jó hajó volt és az átkelés kétségkívül minden baj nélkül sikerült volna, ha az újonnan szerzõdtetett és nyolc emberbõl álló legénység nem tartozik a gonosztevõk legnyomorultabb fajához. Az indulás után kilenced napra az egyik, névleg Walston, cinkosaival: Brandt, Rock, Henley, Cook, Forbes, Cope és Pike matrózokkal egyetértve, lázadást rendezett, amely alkalommal Turner parancsnok, a másodkapitány, valamint Panfield úr és neje is meggyilkoltatott.

A gyilkosok célja az volt, hogy a hajót a kezükre kerítsék s aztán rabszolga-kereskedésre használják, amely Dél-Amerika némely tartományaiban még teljes virágzásban volt.

Csupán két ember életét kímélték meg. Az egyik Kata volt, akinek érdekében a társainál kevésbé vérengzõ Forbes vetette magát közbe; a másik a mintegy harmincéves vitorlamester - Evans, akire a hajó kormányzásánál szükségük volt.

E borzasztó jelenetek az október 7-ike és 8-ika közti éjjel történtek, mikor a Savern még körülbelül kétszáz angol mérföldnyire volt a chilei partoktól.

Evanst halálbüntetéssel való fenyegetés mellett kényszerítették a hajót kormányozni, hogy megkerülje a Horn-fokot és eljusson Afrika nyugati partjaira.

De néhány nap múlva - sohase lehetett kitudni, mily okból - a hajón tûz támadt és oly gyorsan elharapódzott, hogy Walston és társai hiába igyekeztek a végpusztulástól a hajót megmenteni. Egyik közülük - Henley - a tûz elõl menekülendõ a tengerbe ugrott és beleveszett. A hajót okvetlenül el kellett tehát hagyniuk. Némi élelmiszert, lõszert és néhány fegyvert dobtak a csónakba és maguk is lebocsátkoztak abban a pillanatban, mikor a Savern a lángok közepette alámerült.

A hajótörést szenvedettek helyzete rendkívül válságos volt, miután a legközelebbi szárazföldtõl még kétszáz mérföldnyi távolság választotta el õket. Valóban csak méltó igazságszolgáltatás lett volna, ha a ladik a gonosztevõkkel, akik benne voltak, elvész, de hát Kata és Evans is ezek közé tartoztak.

Negyvennyolc óra múlva erõs vihar támadt, amely a helyzetet még borzasztóbbá tette. A szél az árbocától és vitorláitól megfosztott ladikot a Chairman-sziget felé kergette. Tudjuk, hogy október 15-ike és 16-ika közti éjjel, miután a szirteken átvetõdött volna, a hullámok félig összezúzott állapotban a fövenypartra dobták ki.

Walston és társai, élelmiszereik elfogyván, kimerülve a vihar elleni hosszú küzdelemben, a hideg és a fáradtság miatt csaknem eszméletlenek voltak. Mikor a ladik a szirtekhez ért, már ájulás is vett erõt rajtuk. Ekkor egy hullám ötöt közülük kidobott a ladikból, kevéssel a partra vetõdés elõtt. Néhány pillanat múlva a másik kettõ is kizuhant a homokra, míg Kata a ladik másik oldalára esett.

E két ember sokáig feküdt ájultan, valamint Kata is. Az utóbbi azonban csakhamar visszanyerte eszméletét, de gondja volt rá, hogy mozdulatlanul maradjon, noha azt hitte, hogy Walston és a többiek elvesztek. A reggelt akarta bevárni, hogy segélyt keressen ezen ismeretlen földön, de hajnali három óra tájban lépteket hallott a fövenyen, a ladik mellett.

Walston, Brandt és Rock voltak, akik a ladik partra vetõdése elõtt nagy nehezen megmenekültek.

Miután a szirtsoron átkeltek és elértek oda, ahol másik két társuk, Forbes és Pike feküdt és miután ezeket eszméletre hozták, tanácskoztak egymással, míg Evans, a vitorlamester, néhány száz lépésnyire onnét várt rájuk, Cope és Cook õrizete alatt.

Beszélgetésüket Kata tisztán hallhatta.

- Hol vagyunk? - kérdé Rock.

- Nem tudom - felelé Walston. - De mindegy. Ne maradjunk itt, hanem tartsunk délkelet felé. Reggel majd tájékozhatjuk magunkat.

- Hát a fegyvereink?

- Itt vannak a lõszerekkel együtt, érintetlenül - mondá Walston.

És ezzel öt puskát és több csomag töltényt vettek elõ a ladik ládájából.

- Ez nem sok - mondá Rock - ha meg akarunk menekülni e szigetrõl, amelyen bizonyára vadak laknak.

- Hol van Evans? - kérdé Brandt.

- Amott van, Cope és Cook õrizete alatt - felelé Walston. - El kell bennünket kísérnie, akár tetszik neki, akár nem, különben ha vonakodnék, magamra vállalom, hogy az eszére térítsem.

- Hát Katával mi történt? - kérdé Rock. - Megmenekült?

- Kata? - viszonzá Walston. - Attól nem kell többé félnünk! Láttam kizuhanni a ladikból, mielõtt a hullám a szárazra kidobott volna bennünket. Valahol a tenger fenekén lesz.

- Szeretem, hogy megszabadultunk tõle! - mondá Rock. - Nagyon is sokat tudott felõlünk.

- Nem sokáig tudott volna! - dörmögé Walston sötéten. Még e gonosz emberek is megijedtek tõle.

Kata mindent hallott és föltette magában, hogy azonnal megkísérli a menekülést, mihelyt a Savern matrózai eltávoznak.

Néhány pillanat múlva Walston és társai Forbest és Pike-et támogatván, akiknek a lábaik még nagyon inogtak, elõszedték a készleteket, amelyek még a ladikban maradtak, ami néhány font besózott húsból, némi dohányból és két vagy három csutora égettborból állt, aztán a leghevesebben dühöngõ vihar közepette távoztak el.

Mihelyt meglehetõs távolságban voltak, Kata fölkelt. Éppen ideje is volt, mert a dagály már a parthoz ért és néhány perc múlva a hullámok elsodorták volna õt.

Most már tudjuk, hogy Doniphan, Cross, Webb és Wilcox miért találták a tengerpartot üresen, mikor visszatértek megadni a végtisztességet a hajótörést szenvedetteknek. Walston és cimborái már elmentek kelet felé, Kata pedig szintén eltávozott ellenkezõ irányban és tudtán kívül a Családi-tó északi vége felé tartott.

16-án délután ért oda, a fáradtságtól és az éhségtõl kimerülve. Aztán tovább haladt a tó nyugati partján egész éjjel és október 17-én egész reggel gyalogolt, végre lerogyott azon a helyen, ahol Briant õt félig holtan találta fel.

Kata elbeszélése rendkívül komoly volt. A Chairman-szigetre, ahol a fiatal telepítvényesek eddig teljes biztonságban érezték magukat, most már kívülük hét, minden gonosztettre képes ember vetõdött. Ha fölfedeznék a Francia-barlangot, vajon haboznának-e megtámadni a lakóit? Nem! Mert a legnagyobb érdekükben állt kézre keríteni e kis gyarmat készletét, élelmiszereit, fegyvereit és fõleg mûszereit, amely utóbbiak nélkül lehetetlen volna a Savern ladikját oly karba helyezniük, hogy rajta ismét tengerre szállhassanak. És ezen esetben milyen ellenállást fejthetnének ki Briant és társai, akik közül a legidõsebbek legföljebb tizenöt évesek voltak, a legfiatalabbak pedig alig tízévesek? Nem volt-e ez iszonyú eshetõség? Ha Walston és cinkostársai a szigeten maradnak, okvetlenül el kell készülniük a megtámadtatásra.

Képzelhetõ, milyen érzelmek közt hallgatták mindnyájan Kata elbeszélését.

Briant nem gondolt egyébre, mint arra, hogy Doniphan, Cross, Webb és Wilcox már jelenleg is nagy veszélyben forognak. Hogyan vigyázzanak magukra, ha sejtelmük sincs Walston és társai jelenlétérõl, kik pedig éppen a Chairman-sziget ama részén csatangolhatnak, ahol õk jelenleg tartózkodnak. Egyetlen lövés elég volna ahhoz, hogy Walston a nyomukra akadjon és ez esetben a négy fiú a gonosztevõk kezébe kerülne, akiktõl bizonyára nem remélhetnének irgalmat.

- Segítségükre kell menni - mondá Briant. - Értesíteni kell õket még holnap reggel elõtt.

- És vissza kell õket hozni a Francia-barlangba! - tevé utána Gordon. - Most szükségesebb, mint valaha, hogy mindnyájan együtt legyünk és megtegyük a mellõzhetetlen intézkedéseket a gonosztevõk ellen.

- Úgy van - viszonzá Briant - és miután szükséges, hogy barátaink visszatérjenek, vissza is fognak térni. Én magam megyek el értük.

- Te, Briant?

- Én, Gordon!

- És hogyan?

- A ladikon, Mokóval. Néhány óra alatt átkelünk a tavon és a Keleti-folyónál leszünk. Minden valószínûség amellett szól, hogy Doniphant és társait a torkolatnál fogjuk találni.

- Mikor szándékozol útra kelni?

- Még ma este - válaszolá Briant - mihelyt a sötétség megengedi észrevétlenül áthaladnunk a tavon.

- Veled mehetek, bátyám? - kérdé Jakab.

- Nem - felelé Briant. - Okvetlenül a ladikon kell visszatérnünk mindnyájunknak és hatnak is csak szûken lesz benne hely.

- Tehát el van határozva? - kérdé Gordon.

- El! - felelé Briant.

Estig mindnyájan bezárkózva a csarnokban maradtak és elbeszélték Katának a saját kalandjaikat. A derék asszony nem gondolt többé magára, hanem csakis a szegény, elhagyatott gyermekekre. Ha az a sorsuk, hogy továbbra is együtt maradjanak a Chairman-szigeten, szolgálni fogja õket és szeretni s ápolni, mintha az édesanyjuk volna.

Dole-t és Costart máris a szívébe zárta, csókolgatta õket és „babáinak” nevezte, mint az nyugati Amerikában szokás.

Service pedig azt indítványozta, hogy Katát nevezzék el Pénteknek, mint ahogy a Crusoe Robinson nevezte el halhatatlan emlékû társát, miután Kata éppen pénteki napon érkezett a Francia-barlangba.

Aztán utána tette:

- Ezek a gonosztevõk éppen olyanok, mint a különbözõ Robinsonok vademberei. Mindig van egy pillanat, mikor megjelennek és egy másik pillanat, mikor a Robinsonok végeznek velük!

Este nyolc órakor az úti elõkészületeken túlestek. Moko, akinek önfeláldozása semmiféle veszély elõl se riadt vissza, örült rajta, hogy elkísérheti Briant-t ezen expedícióra.

Ladikra szállván, csak kevés élelmiszert és mindegyikük egy-egy revolvert és vadászkést vittek magukkal. Miután elbúcsúztak volna társaiktól, akik nagy szívszorulások közt látták õket távozni, nemsokára eltûntek a sötétségben, amely a Családi-tóra borult. Napnyugtakor könnyû északi szellõ emelkedett, amely ha meg nem szûnik, elõ fogja segíteni a ladik haladását, úgy menet, mint jövet.

Az éjszaka igen sötét volt, amit szerencsés körülménynek kellett tartani Briant-ra nézve, miután észrevétlenül akart maradni.

Két óra alatt a hat angol mérföldnyi utat megtették. A ladik nemigen hányódott, noha a szellõ valamivel erõsebben fújt. Ama hely közelében ért a parthoz, ahol az elsõ alkalommal érték el a szárazföldet és körülbelül félmérföldnyi utat kellett még tenniük, mielõtt eljutottak a kis öblöcskébe, amely a Keleti-folyó kiindulási pontját képezte. Ez az út is bizonyos idõt vett igénybe. A szél ekkor egyenesen ellenkezõ irányban fújván, az evezõiket kellett használniuk. Minden csöndes volt a fák alatt, amelyek ágaikat a víztükör fölé hajtották. Az erdõ mélyébõl nem hallatszott állati hang, a lombok sötét tömegei közt sehol se látszott tûz.

Azonban fél tizenegy óra tájban Briant, ki a csónak hátulján ült, megfogta Moko karját. Néhány száz lábnyira a Keleti-folyótól a tó bal partján félig kialudt tûz haldokló világossága látszott a fák árnyékában. Vajon ki tanyázik itt?... Walston-e avagy Doniphan? Ezt célszerû volt megtudni, mielõtt beeveznének a folyó medrébe.

- Partra fogok szállni, Moko - mondá Briant.

- Nem akarja, hogy elkísérjem önt, Briant úr? - kérdé Moko halk hangon.

- Nem, jobb ha egyedül vagyok, így kevésbé veszik észre a közeledésemet.

A csónak a part mellé siklott és Briant kiugrott a szárazra, miután meghagyta volna Mokónak, hogy várjon. Kezével megtapogatta övében a kését és a revolverét, és elhatározta, hogy a fegyvereket a legvégsõ esetben fogja használni, nehogy zajt üssön.

A bátor fiú felmászott a partra és a fák alatt elõrelopózott.

Egyszerre megállt. Úgy rémlett elõtte a még pislogó tûz világánál, mintha mintegy húszlépésnyire tõle egy árnyékot látna, amely szintén továbblopózik a fû közt, éppúgy mint õ.

E pillanatban borzasztó ordítás hangzott és nyomban utána egy nagy tömeg rontott elõre.

Egy hatalmas jaguár volt. A következõ pillanatban e kiáltás hallatszott:

- Segítség! ... Segítség!

Briant megismerte Doniphan hangját. Csakugyan õ volt, társai kissé távolabb a tanyájukon maradtak.

Doniphan, akit a jaguár feltaszított, hasztalan vergõdött. Nem használhatta a fegyverét.

Wilcox, meghallván a segélykiáltásokat odarohant, célzott és éppen lõni készült, de Briant rákiáltott:

- Ne lõj!... ne lõj... - és a vadállatra rohant, amely ellene fordult, mialatt Doniphan gyorsan felugrott.

Szerencsére Briant félreugorhatott, miután a jaguárba szúrta a kését. Ez olyan gyorsan történt, hogy se Doniphannak, se Wilcoxnak nem volt ideje közbelépni. A halálosan megsebzett állat lerogyott abban a pillanatban, mikor Cross és Webb odasiettek Doniphan segítségére.

De a gyõzelem könnyen életébe kerülhetett volna Doniphannak, mert a válla máris vérzett a vadállat körömcsapásától.

- Hogyan jöttél ide? - kérdé Wilcox.

- Majd késõbb megtudjátok! - felelé Briant. - Jertek!... jertek!

- Nem megyek addig, míg meg nem köszöntem, hogy az életemet megmentetted, Briant - mondá Doniphan.

- Csak azt tettem, amit te is tettél volna a helyemen - felelé Briant. - Ne beszéljünk többé errõl, és kövessetek.

Azonban noha Doniphan sebe nem volt veszélyes, mégis szorosan be kellett kötözni egy zsebkendõvel, és mialatt Wilcox ezt a mûtétet végezte, Briant értesíthette társait a helyzetrõl.

Eszerint tehát azon emberek, akikrõl Doniphan azt hitte, hogy a dagály elsodorta a hulláikat, még éltek!... a szigeten barangoltak - és vérrel fertõztetett gonosztevõk voltak. Velük együtt egy nõ szenvedett hajótörést a Savern ladikján és ez az asszony jelenleg a Francia-barlangban tartózkodik! Nincs többé biztonság a Chairman-szigeten.

Azért kiáltott tehát Briant Wilcoxra, hogy ne lõjön, mert attól félt, hogy a lövés meghallatszanék s ugyanazért használta csupán a vadászkését a vadállat ellen!

- Ah, Briant, te sokkal többet érsz mint én! - kiáltá Doniphan nagy megilletõdéssel és a hála felbuzdulásában, amely erõt vett gõgös természetén.

- Nem, Doniphan, nem, pajtásom - viszonzá Briant -, és miután kezedet az enyémben tartom, nem is fogom elbocsátani, míg meg nem ígéred, hogy visszatérsz velem.

- Igen, Briant, vissza kell térnünk - mondá Doniphan. - Számolj rám: Ezentúl én leszek a legelsõ, aki mindenben neked engedelmeskedik. Holnap hajnalkor indulunk.

- Nem....azonnal - felelé Briant - hogy észrevétlenül megérkezhessünk.

- De hogyan? - kérdé Cross.

- Moko itt van. A ladikon vár ránk. Éppen a Keleti-folyóba akartunk beevezni, mikor a ti tanyátokon észrevettem a tûz világát.

- És éppen jókor érkeztél, hogy az életemet megmentsed - mondá Doniphan.

- És hogy visszavigyelek a Francia-barlangba.

De hát Doniphan, Wilcox, Webb és Cross miért tanyáztak itt és nem a Keleti-folyó torkolatánál? Csakhamar ez a kérdés is meg volt fejtve.

Miután elhagyták a Savern szirteket, mind a négyen október 16-án este visszatértek a Medveszikla barlangjába. Másnap reggel megállapodásuk szerint elindultak a Keleti-folyó bal partján és elmentek a tóig, ahol tanyát ütöttek, bevárandók a reggelt, hogy visszatérjenek a Francia-barlangba.

Néhány perc múlva Briant és társai helyet foglaltak a ladikon, amelyet azonban nagyon óvatosan kellett kormányozni, mert nagyon szûk volt hat ember számára. De a szél kedvezett és Moko oly ügyesen kormányzott, hogy az átkelés minden baj nélkül ment véghez.

Mily örömmel fogadták Gordon és a többiek a távollevõket, midõn a Zéland-folyó sarkán hajnali négy óra tájban partra szálltak! Habár nagy veszélyek is fenyegették õket, legalább mindnyájan együtt voltak újra a Francia-barlangban!