| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Kétévi vakáció IntraText CT - Text |
A Magellán-szoros, amelyet a hasonnevû híres portugál hajós 1520-ban fedezett föl, egy körülbelül háromszáz tengeri mérföldnyi hosszúságú csatorna, amelynek kanyarulata keletrõl nyugat felé nyúlik el, az Atlanti-tenger vizébe alányúló Los Pilares hegyfokig. Hegyes-völgyes partjai fölött háromezer lábnyi magas ormok emelkednek. Különbözõ öbleiben biztos menhelyet nyújtó kikötõk vannak, amelyek aguadeseiben a hajósok könnyen kiegészíthetik édesvíz-készletüket.
A partjain elterülõ sûrû erdõk, amelyek különféle vadaktól hemzsegnek, visszhangozzák a számtalan öblöcskébe szakadó ezernyi zuhatagok zúgását. Ez a csatorna nyugat vagy kelet felõl érkezõ hajóknak rövidebb átjárót kínál a Lemaire-csatornánál, amely az Államok földje és a Tûzföld közt van és a Horn-fok megkerülésénél biztosabb, kevésbé vihar korbácsolta út.
A Magellán-csatorna északi partjait Dél-Amerika legvégsõ tartománya, Patagónia, a Vilmos király földje és a Braunschweig-félsziget képezik, déli partjain pedig a Magellán-szigettenger terül el, amely nagy szigetekbõl áll, mint a Tûzföld, a Pusztulás-földje, a Clarence-, Hoste-, Gordon-, Navarin-, Wolaston-, Stewart-szigetek és több más, kevésbé jelentékenyekbõl, amelyek közül a legvégsõ a két óceán közt nem egyéb, mint a Kordillerák hegyláncának legutolsó orma, amelynek Horn-fok a neve.
A keleti oldalon a Magellán-szoros egy vagy két bejáróval végzõdik, a patagóniai területen levõ Los Virgines hegyfok és a Tûzföld területén levõ Espirito Santo hegyfok közt. De a nyugati oldalon másként van. Itt szigetecskék, szigetek, szigetcsoportok, csatornák, tengerágak végtelen változatosságban váltakoznak. A Magellán-szoros vizei a Los Pilares hegyfok és az Adelaide királyné nevét viselõ nagy sziget déli csúcsa közt ömlenek a Csendes-tengerbe. A torkolattól észak felé egész szeszélyesen csoportosult szigetsor terül el, a Lord Nelson-szorostól a Chonos és Chiloë csoportokig, a chilei partok szomszédságában.
- És most - mondá Evans másnap, november 28-án Briantnak, Gordonnak és társainak, a Magellán-csatornára mutatva a Stieler-féle atlasz földabroszán - nézzék itt a Magellán-szoroson túl ezt a szigetet, amelyet egyszerû csatornák választanak el dél felé a Cambridge-szigettõl és észak felé a Madre de Dios és a Chatham-szigetektõl. Nos tehát, ez a sziget, amely az ötvenegyedik szélességi fok alatt fekszik, nem más, mint a Hannover-sziget, amelyet önök Chairman-szigetnek neveztek és amelyen több, mint húsz hónap óta laknak.
Briant, Gordon, Doniphan az atlasz fölé hajolva, kíváncsian nézték a szigetet, amelyrõl azt hitték, hogy nagyon távol van minden szárazföldtõl és amely oly közel volt az amerikai partokhoz.
- Hogyan! - mondá Gordon. - Csak ezek a tengerágak választottak el bennünket Patagóniától?
- Úgy van, fiaim - felelé Evans. - Hanem a Hannover-sziget és az amerikai szárazföld közt csakis épp ily lakatlan szigetek vannak. És mikor az ember a szárazföldre ér, még száz meg száz mérföldeket kell gyalogolnia, mielõtt eljutna az Argentin Köztársaság vagy Chile telepeire. És mennyi fáradságba kerülne ez! A veszélyeket említeni sem akarom, pedig a puelche indiánok nem vendégszeretõ nép ám! Azt hiszem tehát, hogy jobb volt önökre nézve el nem hagyni ezt a szigetet, miután az élet biztosítva volt és miután remélem, hogy Isten segítségével együtt fogjuk elhagyhatni!
- És ha sikerülne - kérdé Gordon ösztönszerûleg - hatalmunkba keríteni és használható karba helyezni a Savern ladikját, vajon melyik irány felé kormányozná azt, Evans úr?
- Nem tartanék se észak, se kelet felé, fiaim - viszonzá Evans. - Minél hosszabb utat teszünk a tengeren, annál jobb. Kedvezõ széllel a ladik kétségkívül elszállíthatna bennünket valamelyik chilei kikötõbe, ahol jó fogadtatásban részesülnénk. De Chile partjain a tenger rendesen nagyon erõsen szokott háborogni, míg a szigettenger csatornáin mindenkor eléggé könnyen átkelhetünk.
- Ez kétségtelen - mondá Briant. - De találunk-e telepeket e vidéken és e telepeken fogunk-e módot találni a hazatérésre?
- Nem kételkedem ebben - felelé Evans. - Vessetek csak egy pillantást a földabroszra. Miután az Adelaide királyné-szigetcsoportja csatornáin átkeltünk, hová jutunk a Smyth-csatornán keresztül? Ugyebár a Magellán-szorosba? Nos hát, csaknem a szoros bejárásánál fekszik a Tamar kikötõ, amely a Pusztulás földjéhez tartozik, akkor már a hazafelé vezetõ úton leszünk.
- És ha ott nem találnánk hajót - kérdé Briant - vajon várni fogunk-e, míg egy az Atlanti-tenger felõl érkezik?
- Nem, Briant úr. Menjünk tovább a Magellán-szoroson végig. Látja ön itt a nagy kiterjedésû Braunschweig-félszigetet? Itt, a Fortescue-öbölben, Port Galant elõtt, a hajók gyakran kikötnek. De talán innét is tovább kell mennünk és meg kell kerülnünk a Froward hegyfokot, a félsziget déli részén. Ez esetben eljutunk a Sz.-Miklós vagy Bougainville-öbölbe, ahol a szoroson átkelõ hajók nagy része meg szokott állapodni. Ezenkívül az öblön túl ott van még Port Famine és az északi oldalon Punta Arena.
A vitorlamesternek igaza volt. A ladik, mihelyt egyszer a szorosba jutott, számos állomási helyet találhat. Ily körülmények közt a hazatérhetés biztosítva volt, nem is említve a valószínû találkozást Ausztrália vagy Új-Zéland felé utazó hajókkal. Igaz, Port Tamar, Port Galant és Port Famine nagyon jelentéktelen helyek, ellenben Punta Arena el van látva mindennel, ami a huzamosabb tartózkodáshoz szükséges. E nagy telep, amelyet a chilei kormány alapított, valóságos mezõvárost képez. A csatorna partján épült csinos templomának magas tornya kiemelkedik a Braunschweig-félsziget pompás fái közül. E város szépen virágzik, míg ellenben a XVI. század végén alapított Port Famine most már csak romban heverõ falu.
A fiatal telepítvényesek megmenekülése tehát bizonyos az esetben, ha sikerül eljutniuk a Magellán-szorosba. Igaz, hogy ez csak úgy történhetnék meg, ha elõbb kitatarozzák a Savern ladikját, ehhez pedig az szükséges, hogy a ladikot kézrekerítsék, ami nem valósítható meg, csak úgy, ha ártalmatlanokká teszik Walstont és társait.
Ha a ladik ott maradt volna a Savern szirtek mellett, ahol Doniphan azon az emlékezetes éjszakán látta, talán meg lehetne kísérteni kézrekerítését. Walston, aki jelenleg onnét tizenöt angol mérföldnyire, a Csalódás-öbölben tanyázott, kétségkívül semmit se tudott volna e kísérletrõl. Amit õ megtett, azt Evans is megtehette, azaz elvontathatta a ladikot, nem a Keleti-folyó, hanem a Zéland-folyó torkolatához, sõt a folyón fel a Francia-barlang elé. Itt a tatarozási munkákat a vitorlamester igazgatása alatt, kedvezõbb föltételek közt lehetne végezni. A kellõleg felszerelt, élelmi- és lõszerekkel megrakott ladik, amelyben bizonyos értékesebb tárgyakat is elhelyeztek volna, elhagyhatná a szigetet, mielõtt a gonosztevõknek módjukban állna támadást intézni.
Szerencsétlenségre ez a terv már nem volt végrehajtható. Az elutazás kérdését csakis erõszakkal lehetett megoldani, akár a támadásra, akár a védelemre határozzák el magukat. Semmit se lehetett tenni, míg a Savern legénységétõl meg nem szabadultak!
Evans a fiatal telepítvényesekben különben föltétlen bizalmat ébresztett maga iránt. Kata annyit és oly elismerõleg beszélt nekik róla! Mióta a vitorlamester megnyírhatta a haját és a szakállát, teljesen megnyugtató volt bátor és nyíltszívû arcát látni. Önkéntelenül érezte mindenki, hogy ez az ember nemcsak erélyes és merész, de egyszersmind jó és elszánt jellemmel bír és minden önfeláldozásra képes. Valóban, mint Kata mondá, csakugyan az ég küldötte volt, aki megjelent a Francia-barlangban, hogy a gyermekek közt „férfi” legyen!
A vitorlamester mindenekelõtt ismerni akarta a segélyforrásokat, amelyek a védelemnek eszközei voltak.
A raktártermet és a csarnokot eléggé alkalmasnak tartotta a megvédelmezésre. A lõrésen keresztül minden irányban biztos védfal mögül lehetett lõni. Az ostromlottak puskájukkal távol tarthatták maguktól a támadókat és a két kis ágyúval lekartácsolhatták õket, ha netalán a Francia-barlangig elõnyomulnának. A revolverekkel, fejszékkel és vadászkésekkel mindnyájan tudnak bánni, ha esetleg birokra kerülne a dolog.
Evans helyeselte, hogy Briant köveket hordatott a barlang belsejébe, az ajtók eltorlaszolása és a betöretéstõl való megóvása végett. A védelmezõk benn aránylag erõsek, de künn gyöngék lettek volna. Nem szabad felednünk, hogy közülük csak hat fiú volt olyan, akiknek életkora tizenhárom és tizenöt év közt váltakozott és ellenük hét izmos és a fegyverforgatásban jártas ember állott, akinek vakmerõsége még a gyilkosságtól se riadna vissza.
- Ön, ugyebár, veszedelmes gonosztevõknek tartja õket, Evans úr? - kérdé Gordon.
- Nagyon veszedelmeseknek, Gordon úr. Egynek kivételével, aki talán még nem romlott meg teljesen - mondá Kata. - Forbest értem, aki az életemet megmentette.
- Forbes? - viszonzá Evans. - Ej, teringettét! Akár a félelem vett erõt rajta, akár a társai csábították el, annyi bizonyos, hogy õ is részt vett a mészárlásban a Savernen! Ezenfelül nem vett-e üldözõbe engem ez a gazember is, Rockkal együtt? Nem lõtt-e rám, mintegy vadállatra? Nem örült-e, mikor azt gondolhatta, hogy a folyóba fúltam? Nem, Kata, attól félek, hogy õ se jobb a többinél. Csak azért akarta az ön életét kímélni, mert jól tudta, hogy a nyomorultaknak még szükségük volt az ön szolgálatára és ha egyszer a Francia-barlang megtámadásáról lesz szó, õ se fog a többiek mögött elmaradni.
Néhány nap múlt el. A fiatal telepítvényesek közül azok, akik az Auckland dombok környékét szemmel tartották, semmi gyanúsat se jeleztek. E körülmény Evanst is meglepte.
Ismervén Walston terveit és tudván, mennyire érdekében állna a sietés, joggal tûnõdött afelett, hogy november 27-ike és 30-ika közt semmi kísérlet se történt.
Ekkor az a gondolata támadt, hogy Walston kétségkívül erõszak helyett csellel fogja megpróbálni a bejutást a Francia-barlangba és e véleményét közölte is Briant-nal, Gordonnal és Baxterrel, akikkel leggyakrabban szokott tanácskozni.
- Míg a Francia-barlangban maradunk bezárkózva - mondá - Walston nem lesz képes betörni az egyik vagy a másik ajtót, hacsak valaki azt ki nem nyitja elõtte! Meglehet, hogy cselhez fog folyamodni...
- És hogyan? - kérdé Gordon.
- Talán azon módon, amely az imént jutott az eszembe - mondá Evans. - Amint önök tudják, csak Kata és én árulhattuk volna el Walstont, mint egy veszedelmes rablóbanda fõnökét, akinek támadásától a kis gyarmatnak oka van félni. Walston nem kételkedik afelõl, hogy Kata elveszett a hajótörés alkalmával. Ami engem illet, én a vízbe fúltam Rock és Forbes lövései után - és önök nem feledték el, hogy hallottam, amint a két gazember örömét fejezte ki a szerencsés megoldás felett. Walstonnak tehát azt kell hinnie, hogy önök semmirõl sincsenek értesülve, még csak a Savern matrózainak a szigeten való tartózkodásáról sem és hogyha a Francia-barlangban valamelyik közülük megjelennék, önök úgy fogadnák, amint minden hajótörést szenvedett embert szokás fogadni. Mihelyt a gazember ide befurakodnék, könnyû volna ide bebocsátani a társait és így lehetetlenné tenni minden ellenszegülést.
- Nos - mondá Briant - ha akár Walston, akár valamelyik társa vendégszeretetért folyamodik hozzánk, puskalövésekkel fogjuk üdvözölni...
- Ki tudja, nem volna-e célszerûbb levett kalappal üdvözölni? - jegyzé meg Gordon.
- Igaza lehet, Gordon úr! - viszonzá a vitorlamester. - Ez célszerûbb volna. Csel ellen cselt. De hiszen adandó alkalommal majd meglátjuk, mit kell tennünk.
A következõ reggel is minden baj nélkül múlt el. De este felé, kevéssel napnyugta elõtt, riadalom támadt. Webb és Cross, akik a parti szirten õrt álltak, gyorsan lefutottak és két ember közeledését jelezték, akik a Zéland-folyó túlsó oldalán, a tó déli partja felõl jöttek.
Kata és Evans azonnal a raktárterembe mentek, hogy rájuk ne ismerjenek. Az egyik lõrésen kitekintettek és megpillantották a jövevényeket. Walston két társa volt, Rock és Forbes.
- Kétségkívül cselhez folyamodtak - mondá a vitorlamester -, és hajótörött matrózokként fogják magukat bemutatni.
- Mit tegyünk? - kérdé Briant.
- Barátságosan kell õket fogadni - felelte Evans.
- Barátságosan kell fogadni e nyomorultakat! - kiáltá Briant. - Erre sohase leszek képes.
- Én vállalkozom rá - mondá Gordon.
- Helyesen teszi, Gordon úr - viszonzá a vitorlamester. - De mindenekelõtt arra kell ügyelni, hogy ne is sejtsék a mi ittlétünket. Kata és én majd a kellõ pillanatban meg fogunk jelenni.
Evans és Kata a folyosóra nyíló fülkék egyikében rejtõztek el, amelynek ajtaját becsukták maguk után.
Néhány pillanat múlva Gordon, Briant, Doniphan és Baxter kifutottak a Zéland-folyó partjára. A két idegen mikor megpillantotta õket, nagy meglepetést színlelt, amelyet Gordon nem csekélyebb meglepetéssel viszonzott.
Rock és Forbes a fáradtságtól teljesen kimerülteknek látszottak és amint a folyó partjához értek, a következõ beszélgetés fejlõdött ki köztük és a Francia-barlang lakosai közt, a folyón keresztül:
- Kicsodák önök?
- Szerencsétlen matrózok vagyunk, a sziget déli csúcsán hajótörést szenvedtünk a Savern nevû háromárbocos hajó ladikjával.
- Angolok önök?
- Amerikaiak vagyunk.
- Hol vannak a társaik?
- A tengerbe fúltak. Csak mi ketten menekültünk meg és teljesen ki vagyunk merülve... Hát önök kicsodák?
- A Chairman-sziget telepítvényesei vagyunk.
- Legyenek könyörületesek irántunk és fogadjanak be, mert mindenbõl kifogytunk.
- A hajótörést szenvedett szerencsétleneknek mindenkor joguk van embertársaik segélyére! - felelé Gordon. - Szívesen látjuk önöket.
Gordon egy intésére Moko a ladikba ült, amely a part mellett úszkált a vízen és néhány evezõcsapással átszállította a két matrózt a Zéland-folyó jobb partjára.
Mindketten elég jól játszották a hajótörést szenvedett matrózok szerepét. Rendkívüli fáradtságot színleltek és engedelmet kértek, hogy kipihenhessék magukat, sõt hogy az éjszakát a Francia-barlangban tölthessék. Azonnal be is vezették õket. Igaz, hogy - ami egyébiránt nem kerülte el Gordon figyelmét - beléptükkor önkéntelenül is nagyon fürkészve néztek szét a barlangban. Sõt nagyon meg voltak lepetve e kis gyarmat védelmi eszközei - fõleg pedig a lõrésen kinyújtózkodó kis ágyú láttára.
- Egy nyaláb fû is elég jó fekhely lesz nekünk - mondá Rock. - De miután nem akarnánk önöknek terhére lenni, ha talán ezen kívül még más szobájuk...
- Van még egy szobánk, amelyet konyha gyanánt használunk - viszonzá Gordon - abban elhelyezkedhetnek holnap reggelig.
Rock és társa átmentek a raktárterembe, amelyben szintén vizsgapillantást vetettek körös körül és tájékozták magukat aziránt, hogy a helyiség ajtaja a folyó partjára nyílt.
Rock és Forbes leheveredtek a raktárterem egyik szögletében. Igaz, hogy nem maradtak egyedül, minthogy Moko is itt aludt, de a szerecsen fiúval nemigen törõdtek, el lévén határozva, hogy rögtön megfojtják õt, ha elég vakmerõ volna csak fél szemmel aludni. A meghatározott órában Rock és Forbes a raktárterem ajtaját óhajtották kinyitni, és Walston, aki négy társával a folyó partján fog leskelõdni, azonnal urává lesz a Francia-barlangnak.
Kilenc óra tájban, mikor Rock és Forbes már mély álomba szenderülhettek volna, Moko bejött, leheveredett a fekhelyére és kész volt lármát ütni, ha a szükség úgy kívánná.
Briant és társai a csarnokban maradtak. Késõbb, mikor a folyosó ajtaját becsukták, Evans és Kata is hozzájuk csatlakoztak. Minden úgy történt, ahogyan a vitorlamester sejtette és Evans nem is kételkedett afelõl, hogy Walston a Francia-barlang körül ólálkodik és a pillanatot várja, hogy beronthasson.
- Álljunk résen! - mondá.
Két óra múlt el. Moko már afelett tûnõdött magában, vajon Rock és Forbes nem halasztották-e el a tervüket valamelyik következõ éjszakára, midõn figyelmét egy halk nesz vonta magára, amely a raktárterem belsejében hallatszott.
Ekkor a mennyezetrõl lefüggõ lámpa világánál meglátta, hogy Rock és Forbes elhagyták fekhelyüket és elkezdtek négykézláb az ajtó felé mászni.
Az ajtó egy rakás nagy kõvel volt megerõsítve. E valóságos torlasz nagyon megnehezítette, hogy ne mondjuk lehetetlenné tette volna a behatolást.
A két matróz azon kezdte a dolgot, hogy a köveket elszedték és egymásután a jobb oldalon levõ sziklafal mellé rakták. Néhány perc múlva az ajtó szabadon állt. Most már csak a tolózár félrehúzása volt hátra, hogy akárki behatolhasson a Francia-barlangba.
De abban a pillanatban, mikor Rock a tolózárat eltávolította és az ajtót kinyitotta, egy kéz nehezedett a vállára. Hátrafordult és megismerte a vitorlamestert, akinek arcát a hajólámpa megvilágítá.
- Evans! - kiáltá. - Evans, itt van!
- Ide, fiaim! - kiáltá a vitorlamester.
Briant és társai azonnal a raktárterembe rohantak. A négy legizmosabb fiú: Baxter, Wilcox, Doniphan és Briant azonnal megragadta Forbest és megakadályozta megszökhetését.
Rock egy gyors mozdulattal visszalökte Evanst és egyúttal a késével könnyen megsebezte a bal karját. Azután kirohant a nyitott ajtón. De alig tett tíz lépést, mikor egy lövés dördült el.
A vitorlamester lõtt Rock után. De minden valószínûség szerint nem sebezte meg a menekülõt, mert egyetlen kiáltás se hallatszott.
- Ezer ördög!... Elhibáztam a gazembert! - kiáltá Evans. - De a másik a kezünkben van s legalább ezzel az eggyel is kevesebben lesznek.
E szavakkal vadászkését Forbesre emelte.
- Kegyelem! ... Kegyelem! - kiáltá a nyomorult, akit a négy fiú lenyomott a földre.
- Kegyelem, Evans! - ismétlé Kata és a vitorlamester és Forbes közé állt. - Kegyelmezzen meg neki, miután õ volt, aki az életemet megmentette.
- Ám legyen, Kata! - felelé Evans. - Megkegyelmezek neki... legalább egyelõre.
Aztán Forbest erõsen megkötözték és az egyik fülkébe zárták.
Miután a raktárterem ajtaját újra bezárták és eltorlaszolták, reggelig mindannyian talpon maradtak.