II. FEJEZET.

A kaiak hazatérése. - A hír hatása. - Három napos zivatar. -
Kirándulás kémszemlére. - A hadihajó.

Mikor a czápa-szigeti két ágyú eldördült, Felsenheim sziklái visszaverték a dörrenést és Zermatt úr, a felesége és Jenny, Ernő meg Ferencz mind fölszaladtak a partra, a honnan még láthatták a gomolygó szürke füstöt, mely lassan húzódott Falkenhorst felé. Ujjongva és zsebkendőiket lobogtatva feleltek a két lövésre, mely a hazai zászlót üdvözölte.

Aztán mindnyájan dolgukra akartak menni, de Jenny, a ki messzelátóval vizsgálta a tengert, egyszerre csak fölkiáltott:

- Nini! Fritz és Jack már indulnak is!

- Ilyen hamar?... - csodálkozott Ernő. - Hisz még alig tisztíthatták meg az ágyúkat! Ugyan miért siethetnek ily nagyon?

- Pedig valóban sietnek, - mondta Zermatt úr, látva, hogy a kaiak csakugyan elhagyja a partot.

- Igazán különös! - tünődék Zermattné. - Talán valami fontos hírt hoznak?

- Alighanem úgy lesz, - vélekedék Jenny.

Jó hír lesz-e, vagy rossz? ezen a kérdésen töprenkedett mindenki.

Valamennyien izgatottan nézték a kaiakot, mely rohamosan közeledett. Zermatt úrnak az is eszébe jutott, hogy ez a gyors visszatérés talán menekülés is lehet a vadak elől... s aggódva kémlelte a tengert mindenfelől, hogy nem látja-e valahol az üldözők csónakjait. De semmi gyanúsat sem vett észre. Közös akarattal mindnyájan a Sakál-patak torkolatához siettek, a hol a kaiaknak ki kellett kötnie. Negyedórai izgatott várakozás után a kis csónak végre nyílsebesen befordult a patak kikötő-öblébe, s a két testvér a partra ugrott.

- Nos, mi történt? - kérdezte Zermatt úr.

Fritz és Jack annyira kimerültek a nagy erőlködésben, hogy eleinte csak zihálva kapkodtak levegő után és némán mutogattak kelet felé, a nyílt tengerre.

- De hát mi történt? - ismételte Ferencz és izgatottan belekapaszkodott Fritz karjába.

- Ti nem hallottátok? - kérdezte végre Fritz lihegve.

- Mit?... a két ágyúlövést a Czápa-szigetről? - kérdezte Ernő. - Persze, hogy hallottuk!

- Nem azt, nem! - felelte Jack - nem a mi lövéseinket, hanem a feleletet rájuk...

- Micsoda? - kiáltott föl Zermatt úr - a feleletet?...

- Hát feleltek rá?... - álmélkodott Zermattné, összecsapva a kezeit. - Lehetetlen!

Jenny odalépett Fritzhez, s halálsápadtan az izgatottságtól szorongva kérdezte:

- Talán ágyúlövéseket hallottak?...

- Azt, Jenny, - viszonzá Fritz - három ágyúlövést, még pedig rendes időközökben, egymás után!

Fritz oly határozottan beszélt, hogy állításában nem kételkedhettek. Egyébiránt Jack is megerősítette bátyja szavait, sőt még meg is toldotta ezzel a föltevéssel:

- Kétségtelen, hogy hajó tévedt Új-Svájcz közelébe, s a mi két ágyúlövésünk fölébresztette a figyelmét...

- Hajó!... hajó!... - suttogta Jenny.

- S honnét hallottátok a lövést? - tudakolta Zermatt úr.

- Keletről, a nyílt tenger felől, - viszonzá Fritz - s én azt hiszem, hogy az Üdv öblének bejáratához közel lehetett...

Ez valószínű volt, mert szinte bizonyosnak látszott, hogy az Üdv öble pár mérföldnyi hosszú lehet, s rajta túl a nyílt tenger fekszik. Biztosan ugyan nem tudták ezt, mert Új-Svájcznak azt a részét még soha sem vizsgálták meg.

Pár perczig valamennyien meglepetve, álmélkodva, szorongva bámultak egymásra... Hajó érkezett Új-Svájcz közelébe: hajó, mely ismét érintkezésbe hozhatja a világgal a Landlord szerencsétlen hajótöröttjeit, a kik már tizenegy év óta élnek a világtól távol... olyan újság, olyan remény volt ez, mely valamennyiüket lelkük mélyéig megrendítette.

Mindnyájan az isteni Gondviselés jóságát, a közeli megszabadulás lehetőségét látták ebben a három ágyúlövésben... Zermattné már a jövőn tépelődött, Jenny apjára gondolt, a kiről azt hitte, hogy soha többé az életben nem láthatja viszont... Zermatt úr és fiai az édes hazáról ábrándoztak... És mindnyájan könnyezve, boldogan ölelték, csókolták egymást.

- Mindenekelőtt adjunk hálát Istennek, - szólt végre Feri - hogy nem hagyott el bennünket, hanem segedelmünkre sietett magas pártfogásával!

Természetes volt, hogy Feri így beszélt. Tudjuk, mily vallásos volt mindig, s ez a vallásosság idővel egyre mélyebb gyökeret vert szívében. A fiú végtelenül szerette, szinte bálványozta anyját, s minden munkájában segítségére volt. Ő volt a legkisebb, s mégis, ha nagy ritkán súrlódás támadt a különben egyetértő családban, ő volt a béke közvetítője, a ki megint összhangot, szeretetet hozott a viszálykodók közé.

Miután az egész család áhítatosan hálát adott Istennek különös kegyelméért, azon tanácskoztak, hogy mit tegyenek.

Legelsőnek Fritz szólalt meg:

- Azt hiszem legczélszerűbb lesz, ha elébe megyünk ennek a hajónak, még pedig a keleti part mentén, a mely valószínűleg északról délnek húzódik.

- Ki tudja, nem késtünk-e már el? - aggodalmaskodott Jenny.

- Alig hiszem! - felelte Ernő. - Lehetetlen, hogy a hajó kapitánya ne igyekezzék megtudni...

- Ez mind csak üres beszéd! - vágott közbe Jack. - Jobb lesz, ha rögtön indulunk.

- Előbb még rendbe kell hoznunk a nagy csónakot, - jegyezte meg Zermatt úr.

- Az nagyon sokáig tartana, - mondta Fritz - elég lesz a kaiak is.

- Nem bánom! - hagyta helyben Zermatt úr.

Majd hozzátette:

- A fő az, hogy óvatosak legyünk. Az ugyan nem valószínű, hogy malájok, vagy ausztráliai pápuák kötöttek ki a keleti parton... de az Indiai-Óczeánt gyakran látogatják a kalózok, ezektől pedig minden gonoszság kitelik...

- Úgy van, - helyeselte Zermattné is - s ha ez a hajó csakugyan kalózhajó, jobb ha nem is talál meg bennünket...

- Én magam megyek, - jelentette ki Zermatt úr - s mielőtt szóba állok velük, tudni akarom, hogy kicsodák.

Ez okos terv volt: csak meg kellett valósítani. Csakhogy, szerencsétlenségre, az idő ez alatt nagyon megváltozott. Nyugat felől erős szél támadt, s olyan hullámokat vert a tengeren, hogy a kaiakkal nem lehetett megkoczkáztatni az elindulást. Lassan kint az ég is elborult: sötét, viharos felhők kergetőztek a levegőben.

Zermatt úr már arra gondolt, hogy a nagy csónakot rendbe hozza, s azon indul el, de erről a tervéről is le kellett mondania. Még délelőtt valóságos orkán kerekedett, s toronymagasságra korbácsolta a habokat az Üdv öblében.

Ez a váratlan vihar halomra döntötte a szegény száműzöttek minden reménységét... Kérdés, hogy mire elmúlik, ott lesz-e még a hajó, s nem menekült-e a part közeléből, melyet, ha fölhasználja a kedvező nyugati szelet, pár óra alatt elveszt szem elől? S ha egyszer elment, visszatér-e megint?...

Ernő reménykedett legjobban. Azt mondta, hogy a hajó, talán éppen a vihar elől, bemenekül az Üdv öblébe, a hol veszedelem nélkül horgonyt vethet, ha egyszer a keleti fokot megkerülte.

- Az meglehet, - szólt Zermatt úr - sőt kívánatos is volna, hogy így cselekedjék, föltéve, hogy nem kalózhajó.

- Mi tehát őrködni fogunk, apám, - mondta Feri. - Őrködünk egész nap... s ha kell, egész éjjel is!

- S ha fölmehetnénk a Prospect-Hillre, vagy akár csak Falkenhorstra is, - tette hozzá Jack - sokkal jobban szemmeltarthatnók a tengert.

Ez igaz volt, de nem is lehetett rá gondolni. Délután az időjárás még rosszabbra fordult. A szél kettőzött erővel fújt, s az eső úgy szakadt, mintha sajtárból öntötték volna. A felhőszakadás annyira megdagasztotta a Sakál-patakot, hogy ki is áradt, s kevés híja, hogy el nem tépte a Család-hidat is. Zermatt úr és fiai erősen dolgoztak, hogy Felsenheimet megóvják a kiöntött víz rombolásától. Zermattné és Jenny még a lábukat sem tehették ki a lakásból.

Oh, milyen szomorú nap volt ez! Mindnyájan rettegtek, hogy a hajó elmenekül a vihar elől és soha többé nem tér vissza.

Az éjszaka még rosszabb volt; a vihar egyre jobban tombolt. Zermatt úr parancsára a fiúk lefeküdtek, s úgy osztották be maguk közt az őrködést, hogy Fritz, Jack, Ernő és Feri két-két óránkint fölváltva virrasztottak. Helyükről jól láthatták a tengert, egész a Czápa-szigetig, s ha a hajó arra téved, vagy esetleg vészlövést tesz, bizonyára meghallották volna. Mikor a vihar kissé alább hagyott, mind a négyen beburkolóztak viaszos vászonköpönyegükbe, s elbukdácsoltak a Sakál-patak torkolatáig, megnézni, hogy az orkán nem tépte-e el a csónak és a kaiak köteleit.

A vihar negyvennyolcz óráig tartott. Zermatt úr és fiai a pogány időben alig bírtak eljutni fél útra Falkenhorst felé, a honnan kissé nagyobb darab tengert láthattak volna. A tenger egészen fehér volt a tajtéktól, s ilyen vad viharban egyetlen hajó sem merészkedhetett a partok közelében maradni.

Zermatt úr és Zermattné már lemondtak reményeikről. Ernő, Jack és Feri, a kik már zsenge gyermekkoruktól hozzá szoktak ehhez az élethez, nem sokat törődtek a szabadulás lehetőségének meghiúsulásával. De annál jobban bánkódott Fritz, különösen a szegény Jenny miatt.

Mert ha a hajó csakugyan elmenekült és nem jön vissza többé, akkor Montrose ezredes leánya keservesen csalódott reményeiben... Megsemmisül a lehetőség, hogy viszontlássa szeretett apját! S ki tudja, mennyi idő múlik el, míg ismét alkalma lesz rá, hogy Európába visszatérjen?... s vajjon találkozik-e egyáltalában hajó, a mely az elhagyatott vidékre téved?...

- Reméljünk!... reméljünk! - vigasztalta Fritz a szegény leányt, kinek bánata mélyen meghatotta. - Ez a hajó... vagy egy másik... majd csak visszajön: miután most már tudják, hogy Új-Svájcz is létezik...

Az október 11-dikéről 12-dikére virradó éjszakán a szél végre megfordult, s a vihar is megszűnt. Az Üdv öblében nagyon hamar lecsillapult a tenger, s hajnal felé már alig hullámzott.

Az egész család kijött a házból, s fürkészve nézte a nyílt tenger szemhatárát.

- Menjünk a Czápa-szigetre, - tanácsolta Fritz. - Most már oly csöndes a tenger, hogy a kaiakban is oda mehetünk.

- S mit csináljunk ott? - kérdezte Zermatt úr.

- Lehet, hogy a hajó még ott vesztegel valahol, valamelyik parti öbölben... s az is meglehet, hogy újra visszatért, ha a vihar esetleg elverte a parttól... Megint lőnünk kellene tehát, s ha feleletet kapunk rá...

- Úgy van, Fritz! úgy van! - kiáltott föl Jenny, a ki már maga is szeretett volna a szigeten lenni.

- Fritznek igaza van, - hagyta helyben Zermatt úr is. - Nem szabad semmit sem elmulasztanunk... Ha a hajó csakugyan ott van, meghallja a lövéseinket és felel is rájuk...

A kaiakot pár percz alatt rendbe hozták. De midőn Fritz bele akart ülni, Zermatt úr azt mondta, hogy ő maga megy el Jackkal, Fritz meg maradjon otthon a többiekkel.

Visznek magukkal zászlót is, hogy azzal jelt adhassanak az otthon valóknak. Ha a zászlót háromszor meglobogtatják, s aztán a tengerbe dobják, akkor veszedelem fenyegeti őket, s Fritznek mindjárt el kell vinnie az egész családot Falkenhorstba, a hová ők is utána mennek. Ha azonban a zászlót csak kétszer lobogtatják meg, s aztán fölhúzzák az árboczra az ágyúk mellett, akkor nincs semmi baj, s az otthon levők nyugodtan megvárhatják, míg Zermatt úr és Jack a kaiakkal hazatér.

Ekkor Zermattné is közbe szólt. Arra kérte férjét, hogy ne ő maga menjen, hanem küldje Fritzet és Jackot, a kik már elég nagyok arra, hogy megbízhassanak okosságukban. Ernő pedig azt tanácsolta, hogy Jack és Fritz fessék be magukat úgy, mint a vademberek szokták, akkor kevésbé lesznek gyanúsak a hajó legénysége előtt.

Ezt a tanácsot el is fogadták. A két testvér befestette magát és úgy öltözködött, mint az andománi és nikobári bennszülöttek szoktak. Félórával később pedig a kis kaiak gyorsan kisiklott a nyílt tengerre a folyócska torkolatából.

A Czápa-szigetnél Fritz egészen a parti szirtek közé kormányozta a kis kaiakot, hogy lehetőleg rejtve maradhasson a vizsgálódó szemek elől. Két órai kitartó evezés után sikerült elérniök a sziget nyugati kiálló szirtfokát, s mikor óvatosan megkerülték a kiugró földdarabot, egy mérföldnyire tőlük, egy szűk öbölben megpillantották a hajót. Háromárboczos korvett volt, s látszott, hogy azért húzódott meg az öbölben, hogy tatarozzák, mert árboczai le voltak szerelve, a parton pedig sátrak voltak felütve a legénység számára.

Mihelyt a hajóról észrevették a kaiakot, azonnal barátságosan integettek feléje; kétségkívül bennszülötteknek nézték őket, mert csak jelekkel csalogatták őket a hajóra: de Fritz és Jack, bár most már meg voltak nyugtatva, hogy a korvett nem kalóz hajó, egyelőre nem akartak érintkezésbe lépni vele, hanem megfordultak és három órai evezés után ismét kikötöttek az Üdv öblében.