III. FEJEZET.

A «Licorne» angol korvett. - Az ágyúlövések. - A sajka megérkezik. -
A Wolston-család. - Tervek a jövőre. - A búcsú. - A korvett elutazása.

A tíz ágyúval fölszerelt «Licorne» nevű angol hadi korvett Sydneyből, Ausztráliából indult útnak az afrikai Fokvárosba. Kapitánya, Littlestone sorhajóhadnagy, hatvan embernek parancsolt. A matrózokon kívül volt a hajóján egy angol család is, melynek feje, betegsége miatt, kénytelen volt Ausztráliából Európába visszatérni. Összesen négyen voltak: Wolston úr, a neje és két leányuk, Anna meg Doll, az egyik tizenhét, a másik tizennégy éves. Wolston úrnak volt még egy fia is, James, a ki ekkor a Fokvárosban lakott nejével és kis gyermekével.

A Licorne hat héttel ezelőtt, 1816 áprilisban hagyta el Sydney kikötőjét, s parancsnokának, a tengernagyi hivatal megbízásából, kutatnia kellett útjában azt is, hogy nem maradt-e valami nyoma a Dorcas hajótörésének. Erről a hajóról már harmincz hónap óta semmi hírt sem hallottak, de hogy elveszett, az bizonyos volt, mert főkormányosát, három matrózzal együtt, egy Sydneybe tartó hajó félig éhenhalva megtalálta és fölszedte a nyílt tengeren. De sem Greenfield kapitányról, sem a többi matrózokról és utasokról - a kik közt Montrose ezredes leánya is volt - nem tudták, hogy a tengerbe vesztek-e, vagy esetleg valami szigetre menekültek. Ezért bízták meg a Licorne parancsnokát, hogy útjában kutassa át az ismeretlen szigeteket, hátha a szerencsétlen hajótörötteknek valahol nyomára akadhat.

Október 8-dikán az őrt álló matróz földet jelzett az árbocz kosarából. Littlestone hadnagy rögtön megnézte a térképet, de sehol semmi nyomát sem találta rajta a szárazföldnek. Ez a föld tehát - valószínűleg sziget - még teljesen ismeretlen volt.

Mivel a hajón némi tatarozást kellett végezni, a hadnagy elhatározta, hogy alkalmas öblöt keres a szigeten, s ott horgonyt vet. Ez meg is történt, s a legénység azonnal hozzá fogott a munkához.

Két nap telt el így, midőn október 10-dikén reggel két nyugat felől hangzó ágyúlövés vonta magára a parancsnok és a legénység figyelmét. Erre felelni kellett: s pár percz múlva három ágyúlövés dördült el a Licorne födélzetén.

Ennél többet Littlestone hadnagy nem tehetett. Miután hajója le volt szerelve, nem indulhatott el az ágyúlövés után; várta tehát, hogy azok látogassák meg őt, a kik a segítségére szorultak. Matrózokat küldött föl az árbocz-kosárba, hogy vizsgálják a szemhatárt: de hiába! sehonnan semmi...

Dél felé kitört a vihar, mely három napig tartott. Mihelyt a vihar elcsöndesült, október 13-án ismét több ágyúlövés dördült el a szigetnek ama felén, a honnan az első kettőt is hallották. A Licorne parancsnoka két ágyúlövéssel felelt rá, s elhatározta, hogy mihelyt hajója teljesen rendben lesz, azonnal körülhajózza az egész szigetet.

De még ugyanaz napon, délután négy óra tájban egy kaiak jelent meg azok közt a szirtek közt, melyek kelet felé az öblöt szegélyezték. Littlestone hadnagy, a ki épen a födélzeten sétált, szemügyre vette messzelátójával a kaiakot. Két sötétbőrű bennszülött ült a kaiakban, mely óvatosan, bujkálva közeledett a szirtek között. A hajó legénysége, a hadnagy parancsára, barátságosan integetett nekik, s néhány angol szót is kiabált feléjük, de a kaiak, midőn már puskalövésnyire ért a hajóhoz, hirtelen megfordult és eltűnt, a merre jött.

A délután hátralevő részében semmi sem történt. Estére kelve Littlestone hadnagy tanácskozott tisztjeivel, s közösen azt határozták, hogy másnap délelőtt vízre bocsátják a nagy mentőcsónakot, s megfelelő számú legénységgel útnak indulnak a sziget keleti és északi partjának átkutatására.

Másnap, épen midőn tengerre akarták ereszteni a csónakot, a keleti szirtek mögül, a hol tegnap a kaiakot látták, egy tizenöt tonnás, erős vitorlás sajka bukkant elő s egyenesen a hajónak tartott. Mikor kibukkant a nyílt tengerre, hátsó árboczára piros-fehér lobogót rántott föl, a következő perczben pedig egy kisebb csónakot eresztettek a vízbe, melybe két férfiú ült be, s a fehér lobogóval, mint a béke és barátság jelével gyorsan evezett a korvett felé.

Ez a két férfi Zermatt úr és legidősebb fia, Fritz volt. Fölérve a hajóra, elmondták, hogy ők a Landlord hajótöröttjei, s hogy a hajó már vagy tíz éve pusztult el. Az angolok álmélkodva hallgatták az apa elbeszélését, melynek végeztével Zermatt úr meghívta a parancsnokot, hogy látogassa meg őket sajkájukban. Littlestone hadnagy örömmel fogadta a meghívást és nemsokára ő is ott volt a sajkában, a hol Zermatt úr bemutatta neki egész családját és Jenny Montrose kisasszonyt is.

- Micsoda föld ez, Zermatt úr, - kérdezte a parancsnok - a hol ön már tíz év óta lakik?

- Mi Új-Svájcznak neveztük el, - felelte Zermatt úr - s reméljük, hogy meg is tartja ezt a nevét.

- Hát sziget ez, parancsnok úr? - kérdezte Fritz.

- Úgy van: sziget, az Indiai-Óczeánban; de a térképeken eddig még semmi nyoma sincs.

- Mi nem tudtuk, hogy sziget, - mondta Ernő - soha sem mertük átkutatni, mert féltünk, hogy bennszülöttekkel találkozunk.

- Jól is tették, - viszonzá Littlestone hadnagy - mert mi is láttunk bennszülötteket tegnap egy kaiakban...

- Oh, azok a bennszülöttek mi voltunk: Fritz és én! - felelte Jack kaczagva, s elmondta az ügyes cselt a hadnagynak, a min aztán ez is jól mulatott.

Legnagyobb volt azonban Jenny öröme, mikor megtudta, hogy Littlestone hadnagy ismeri Montrose ezredest, sőt azt is tudja, hogy szerencsésen megérkezett Portsmouthba, s onnan Londonba. Természetes, hogy az ezredes ezóta már megtudta a Dorcas elsüllyedését, s bizonyára kétségbeesetten siratja elveszettnek hitt egyetlen leányát.

Zermatt úr az egész családjával haza akart indulni Felsenheimba, s kérte a hadnagyot, hogy legyen szívesen látott vendégük, de a parancsnok hallani sem akart erről. Először ő akarta megvendégelni a szegény hajótörötteket. Teríttetett tehát a Licorne fedélzetén s miután vidám beszélgetés közben meg ebédeltek, három sátrat üttetett föl számukra a parton, hogy legyen hol aludniok.

- Kedves Betsie, - mondta Zermatt úr a feleségének, midőn egyedül voltak - most itt az alkalom, hogy visszamehessünk Európába... Csak az a kérdés, hogy megragadjuk-e ezt az alkalmat?

- Miért hagynók itt ezt a földet, a hol boldogok vagyunk? - viszonzá Zermattné. - Mi már öregek vagyunk, nekünk csak nyugalom kell, s azt megtaláltuk itt: minek indulnánk most újra ilyen hosszú és veszedelmes útra?

- Ah, kedves Betsie! - kiáltott föl Zermatt úr, megölelve a feleségét - egészen a szívemből beszélsz!... Csakhogy nem csupán magunkról van ám szó!... Hát a fiaink?...

- A fiaink?... Nos, ha nekik tetszik, ám menjenek haza... ők még fiatalok, övék a jövő... s bármily fájdalmas lesz is a válás, ha menni akarnak, bele kell nyugodnunk...

- És Jenny?...

- Ő mindenesetre elmegy az apjához, - sóhajtott Zermattné szomorúan. - Pedig már leányomnak tekintettem őt...

Zermatt úr és neje még sokáig beszélgettek a jövőről, s csak hajnal felé szunnyadtak el egy kissé.

Reggel aztán az egész család hazament Felsenheimba, s velük ment Littlestone hadnagy is két tisztjével, meg az egész Wolston-család.

Valamennyien megbámulták Zermatt úr sziklába vájt otthonát, a kis gazdaságot, a kényelmet és jólétet, mit tíz esztendei szorgalmas munkával ki tudott erőszakolni ezen a puszta szigeten. Legjobban tetszett minden a Wolston-családnak; és Wolston úr, mikor estefelé búcsúzni kezdtek, így szólt Zermatt úrhoz:

- Kedves barátom: megengedi, hogy őszintén kérdezhessek öntől valamit?

- Sőt kérem!

- Lássa, ez a nyugodt, boldog élet tetszik nekem. Hiszem, hogy meg is gyógyulnék, ha itt maradhatnék ezen az áldott szigeten... Nem engedhetné meg nekem és családomnak, hogy meghúzódjunk a sziget valamelyik félreeső zugában...

- Oh, Wolston úr! - kiáltott föl Zermatt nagy örömmel - boldogok leszünk, ha vendégül tisztelhetjük önt kedves családjával, s megoszthatjuk önökkel azt a keveset, a mink van...

- Éljen Új-Svájcz! - kiáltottak föl valamennyien és vígan koczintgattak.

- S éljenek, a kik itt maradnak! - tette hozzá Ernő.

Fritz nem szólt, csak Jennyre nézett, a ki némán lehajtotta a fejét.

Másnap aztán, hosszas tanácskozások után, s a Licorne parancsnokának a beleegyezésével, a következőket határozták el.

A Wolston-házaspár, idősebb leányával ott marad a szigeten; helyettük Fritz, Feri és Jenny hajóra szállnak, s velük megy Doll is, a kisebbik Wolston-leány, a ki Fokvárosba utazik a bátyjához, s aztán visszajön vele meg egész családjával a szigetre. Ernő és Jack Új-Svájczban maradnak szüleikkel.

Zermatt úr fölajánlta a szigetet Angliának. Littlestone hadnagy ideiglenesen elfogadta az ajánlatot s megígérte, hogy a hivatalos birtokbavételt is ő maga fogja végezni. Ez alkalommal vissza fogja hozni hajóján Fritzet, Ferit és Montrose kisasszonyt, - a kit apja bizonyára örömmel ad nőül Fritzhez - továbbá elhozza Fokvárosból James Wolstont a feleségével, kis gyermekével és Doll kisasszonnyal együtt.

Zermatt úr aztán mindent összeszedett, a mit csak Angliában pénzzé lehetett tenni: a sok gyöngyöt, mit eddig csupa mulatságból halásztak, a korallokat, a szerecsen-diót, a vaníliát, mellyel zsákokat töltöttek meg. Ezeknek az árából Fritz a gyarmatosításhoz szükséges szerszámokat, anyagokat, gépeket veszi meg, mikor a szigetre visszatér. Ezenkívül Zermatt úr csereberélt is egyet-mást Littlestone hadnaggyal: néhány hordó bort és pálinkát, felső- és alsó ruhákat, fehérneműt, de különösen sok puskaport, ólmot és puskát, a mire nemcsak a vadászat miatt, hanem azért is szüksége volt, hogy az esetleges, bár nem valószínű támadásokat vissza tudja verni.

Végre október 19-dikén hajnalban a Licorne fölszedte vasmacskáit és indulásra készen állt. A búcsúzás nagyon érzékeny volt; a nők mind sírtak, s a férfiak is csak nehezen tudták visszafojtani könnyeiket. Fritz, Feri meg Jenny és Doll fölszálltak a hajóra, mely lassan kifeszítette vitorláit és méltóságteljesen nekivágott a végtelen tengernek. Három ágyúlövéssel mondott végső búcsút a szigetnek, s erre Jack és Ernő két lövéssel feleltek a Czápa-szigetről.

Egy óra múlva a Licorne fehér vitorlái eltűntek a Csalódás-fok magas szirtjei mögött.