IV. FEJEZET.

Tíz esztendő története. - A Zermatt-család megtelepedése a szigeten. -
Zermatt úr naplója. - A tizedik év vége.

Az 1803-dik év október hó 7-dikén, a Landlord háromárboczos hajó nyolcz napig tartó szörnyű vihar után, egy ismeretlen sziget partjain hajótörést szenvedett az Indiai-Óczeánban. A hajó legénysége, mikor a Landlord a szirteken megfeneklett, eszeveszetten sietett az egyik csónakba, a mely azonban, mivel túl volt terhelve, nem messze a hajótól elmerült és egyetlen egy matróz sem menekült meg.

A megfeneklett hajón csak a svájczi eredetű Zermatt-család maradt: az apa és anya, meg négy gyermekük, kik közül a legnagyobb, Fritz, tizenötéves, a legkisebb, Feri, még csaknem csecsemő volt. Velük nem törődtek az önző, menekülő matrózok és ez volt a szerencséjük.

Zermatt úr hamarosan tutajt kötözött össze deszkákból, gerendákból és átvitte rá egész családját. Ezen virrasztottak reggelig, a mikorra a vihar lecsendesült, s a tengerdagály lassan egy kis patak-torkolat felé hajtotta a tutajt.

Itt partra szálltak, s hálát adtak Istennek, csodás megmenekülésükért. Aztán Zermatt úr, fiai segítségével, visszaevezett a hajóra és minden használható tárgyat lassankint a szigetre hordott. Több napig tartott ez az ide s tova utazás, melynek végeztével a megmenekült családnak mindene megvolt ahhoz, hogy új életet kezdhessen és boldogulhasson. Volt két kutyájuk, hat birkájuk, két kecskéjük, egy szamaruk meg egy tehenük, számos szárnyas állatjuk: tyúk, kakas, lúd, kacsa, galamb, melyek hamarosan megszoktak az új hazában. Bútorokban, ruházatban, szerszámokban szintén nem volt hiány; sőt elhozták a hajó két ágyúját is, meg egy szétszedett, de összerakható nagy sajkát, melyet Zermattné tiszteletére «Elisabeth»-nek kereszteltek.

A család egyelőre sátrakban lakott s a kis patak torkolatánál ütött tanyát; a patakot, mivel sok sakál járt oda inni, elnevezték Sakál-pataknak. De itt, a sziklás völgyben nagy volt a forróság és Zermatt úr egyik kirándulása alkalmával óriási magnólia-fára bukkant, melynek ágai mintegy hatvan lábnyi magasságban ágaztak szét a törzsből. Itt, az elágazás helyén deszkákból kis házikót ácsolt össze fiaival, s elnevezte «Falkenhorst»-nak - sólyomtanyának. Mivel a magnóliafa belseje egészen elkorhadt, belül kanyargós csigalépcsőt építettek, s azon jártak föl a szellős villába.

Ez jó volt nyárilakásnak; de ideje volt téli szállásról is gondoskodni, mert a viharos, esős évszak már közeledett. A szerencse ebben is kedvezett a hajótörötteknek. Nem messze a Sakál-pataktól volt egy tömör sziklatömeg, a melyben Jack játék közben egy kis nyílást födözött föl. Kitágítván e nyílást, gyönyörű szép csepegőkő-barlangba jutottak. Ennél szebb, védettebb, kényelmesebb lakást keresve sem találhattak volna; legott el is foglalták téli szállásnak, ablakokat vágtak a falában, belsejét deszkákkal szobákra osztották, s az egészet elnevezték «Felsenheim»-nek, szikla-otthonnak. Most már tehát volt lakásuk télen is, nyáron is, s attól sem kellett aggódniok, hogy éhen halnak.

Mert a sziget hemzsegett mindenféle jóhúsú állattól és madártól, a folyócskában pedig alig fértek meg a rákok és a halak. Volt azonkívül a szigeten sok füge, kókuszdió, szágó pálma, kenyérfa, kakaó-babcserje és még sok más finom gyümölcs meg hasznos növény.

A sziget állatvilága szintén gazdag volt; a fenevadak közt előfordult az oroszlán, a tapír, a medve, a tigris, a sakál, a krokodil, az elefánt, a párducz, - meg a majmok nagy serege, a mely roppant pusztításokat vitt végbe. A szelídíthető állatok közül említésre érdemes az onagra még a bivaly, melyek nagy csoportokban kószáltak a szigeten.

Egy napon aztán, április 9-dikén, mikor Zermatt úr kora reggel fölkelt, hiába kereste legidősebb fiát: Fritz már nem volt otthon. Fritznek szokása volt, hogy magányosan el-elkóborolt a szigeten. De midőn eljött az est és Fritz még mindig oda volt, aggódni kezdtek; mivel a kaiak, a kis csónak, nem volt a helyén, gondolták, hogy Fritz a tengeren jár, de hogy merre, azt nem tudták. A nyugtalanul eltöltött éjszaka után Zermatt úr két fiával, Ernővel és Jackkal kora hajnalban a nagy sajkához sietett és épen tengerre akart szállni, hogy fiát fölkutassa, mikor a keleti szirtek mögül előbukkant a kaiak.

Fritz ült benne és hazafelé igyekezett. Mihelyt partra szállt, rögtön kíváncsi kérdésekkel ostromolták, hogy hol járt. Fritz röviden elmondta, hogy átrándult a Czápa-szigetre és át akarta kutatni; de nem jutott tovább, mint az első kiugró szirtfokig keleten, mert e mögött gyönyörű kis öblöt talált, a mely tele volt gyöngy-kagylókkal. Hozott is haza egy párt mutatóba, s valamennyien megcsodálták a tiszta fényű igaz gyöngyöket.

Ennyit mondott el Fritz az utazásáról; de midőn egyedül volt apjával, még valamit elmondott, a mit a többiek előtt eltitkolt.

Midőn a Gyöngyház-öbölben partra szállt, a felröppenő sok madár közül szigonyával leütött egy nagy albatroszt. A mint lehajolt a madárért, észrevette, hogy egyik lábán fehér vászon darab van; hamar leoldotta onnan, s látta, hogy angolul ez van ráírva:

«Akárki vagy, a kihez Isten eljuttatja ezt az izenetet, kutasd föl azt a szigetet, melynek egyik vulkánjából tüzes füstoszlop száll az ég felé, s ments meg engemet, szerencsétlent, a ki ott szenvedek a Füstölgő-Sziklán».

Tehát Új-Svájcz szomszédságában, talán már évek óta szenved valami szerencsétlen egy elhagyott vulkánikus szigeten!

- S te mit cselekedtél? - kérdezte Zermatt úr.

- Fölélesztettem az albatroszt, a mely csak elkábult az ütéstől, letéptem egy darabot a zsebkendőmről, vérrel ráírtam ennyit: - «Bízzék Istenben... a segítség talán már közel van!» - s ezzel útnak eresztettem a madarat. Abban reménykedtem, hogy egyenesen visszaröpül a Füstölgő-Sziklára, s akkor megtudom, hogy hol van... de a madár mihelyt szárnyra kelt, oly gyorsan elrepült, hogy nemsokára végképp elvesztettem szemeim elől...

Zermatt urat nagyon fölizgatta ez a hír. Ki az a szerencsétlen, s vajjon él-e még?... mert a különös levélen nem volt kelet, s meglehet, hogy a ki írta, már régen meg is halt. S ha él, hol lehet a Füstölgő-Szikla?... Az albatrosz nagy madár, mely néha két-háromszáz mérföldnyire is el szokott kalandozni a lakóhelyétől.

Egyelőre elhatározta, hogy ő is megnézi a Gyöngyház-öblöt. Fölszerelték hát a sajkát, s április 11-dikén Zermatt úr, Fritz, Jack és Ernő elindultak a fölfedező útra; otthon nem maradt más, mint Zermattné és Feri.

Fritz a sajka előtt ment kaiakjában. Csakhamar meg kerülték a Csalódás-fokot, s ott nyugatnak fordulva, besiklottak a parti szirtek közé, melyeken töméntelen sokaságban nyüzsögtek a fókák, rozmárok és tengeri kutyák. Másfél mérföldnyire onnan, két, a tengerbe nyúló lapos földnyelv közt volt a gyönyörű Gyöngyház-öböl, melynek átmérője hét-nyolcz tengeri mérföld lehetett.

Itt partra szálltak; s mivel már esteledett, tüzet raktak, jó vacsorát főztek szalanga-fecske-fészekből, mit az úton szedtek, meg pemmikánból és néhány tojásból. Aztán visszamentek aludni a sajkába.

A három következő napon, április 12-dikétől 15-dikéig gyöngykagylót halásztak és nagyon bő zsákmányuk volt. Esténkint Fritz és Jack vadászni mentek, de nagyon óvatosak voltak, mert láttak néhány vadkant is arra kóborolni, sőt 14-dikén egy hím- és egy nőoroszlánnal is találkoztak. A két vérengző fenevad dühösen ordítva csapkodta bordáit a farkával; de miután Fritz a hímoroszlánt egyetlen lövéssel leterítette, a nőstény megfutott, magával vivén Jack golyóját, mely csak megsebezte, de meg nem ölte.

Április 16-dikán reggel aztán Zermatt úr haza felé indult fiaival. Fritz ismét elöl ment a kaiakban; de midőn megkerülték a Csalódás-fokot, egy levelet adott át apjának, s aztán nyugat felé eltávozott. Azt adta tudtára Zermatt úrnak, hogy a Füstölgő-Szikla fölkeresésére indul.