V. FEJEZET.

Hazatérés Felsenheimba. - Az «Elisabeth» a Gyöngyház-öbölbe megy. -
A vadember. - Jenny Montrose. - Két év a Füstölgő-Sziklán. - Fritz elbeszélése.

Hazaérve Zermatt úr még mindig nem szólt semmit Fritz utazásának czéljáról, mivel nem akarta idő előtt és ok nélkül fölizgatni fiait és feleségét. Ő maga azonban nagyon nyugtalan volt, s midőn Fritz harmadnapra sem jött haza, elhatározta, hogy keresésére indul a nagy sajkával.

Április 20-dikán hajnalban az «Elisabeth» útra készen, fölvont vitorlával himbálódzott a Sakál-patak torkolatában. Most az egész Zermatt-család rajta volt, s ennek megfelelően elegendő mennyiségű élelmiszert is vittek magukkal.

A gyönyörű időben kellemes volt a kirándulás. Valamivel déli tizenkét óra után a csónak megkerülte a Csalódás-fokot, s nem sokkal aztán épen horgonyt készült vetni a Gyöngyház-öbölben, mikor Ernő hirtelen fölkiáltott:

- Egy vadember!

Mindnyájan arra néztek, s valóban, az öböl nyugati felében egy kaiak bujkált a part mentén.

Soha, egész a mai napig, senki sem gyanította, hogy a szigeten vadak is laknak; de most, mivel félhettek a támadástól, hamarosan megtöltötték az «Elisabeth» ágyúit, s a puskákat is lövésre készen fölhúzták. De a mint a kaiak közelebb jött, Jack fölkiáltott:

- Hiszen ez Fritz!...

Csakugyan ő is volt; s mivel távolról nem ismerte meg a sajkát, a melyről különben is azt hitte, hogy otthon van, óvatosságból feketére mázolta az arczát és alakját, hogy malájinak nézzék.

Mihelyt fölért a sajka födélzetére, s megölelte anyját, testvéreit, rögtön félre húzta apját, s azt mondta neki:

- Megtaláltam!...

- Mit?... a Füstölgő-Sziklát?...

- Azt...egy kis sziget a Gyöngyház-öbölben...és az angolt is...fiatal leány...egyedül van ott...

Zermatt úr egyenesen a kis sziget felé fordította a sajkát. Mikor közel értek hozzá, a partmenti kis pálmaligetben meg pillantottak egy hottentotta módra épült kunyhót. Valamennyien partra szálltak ; aztán Fritz elsütötte a pisztolyát, s erre rögtön egy fiatal ember mászott le az egyik fáról.

Mikor egész közel értek hozzá, akkor látták, hogy ez a fiatal ember tulajdonképpen leány, - legfeljebb húsz éves és csak férfiruhába öltözött. Jenny Montrose volt az a szerencsétlen, a kit sorsa a Füstölgő-Sziklára vetett.

A Zermatt-család nagy örömmel és szeretettel fogadta a fiatal leányt. Útközben Jenny elbeszélte történetét. Egyetlen leánya volt William Montrose őrnagynak, a ki az indiai hadseregben szolgált. Anyját már hét éves korában elvesztette, s ettől fogva apja nevelte őt, nagy gonddal és szeretettel. Az 1812-dik év derekán Montrose őrnagyot ezredessé nevezték ki, azzal a paranccsal, hogy vigye vissza Angliába az indiai sereg veteránjait. Mivel Jenny nem utazhatott ezen a csapatszállító hajón, apja megkérte Greenfield urat, a Dorcas hajó parancsnokát, a ki Londonba indult, hogy vigye magával Jennyt is.

A Dorcas pár nappal előbb indult el, mint Montrose ezredes, de útja nagyon szerencsétlen volt. Egyik vihar a másik után űzte-hajtotta a tengeren, míg végre egy napon a hajó léket kapott. Nem messze a szemhatáron partot pillantottak meg, s a legénység rögtön csónakokra szállt, hogy a partra evezzen. Jenny Montrose a szobalányával, néhány utassal és Greenfield kapitánnyal a második csónakba szállt, de ez fél óra múlva fölfordult, kevéssel aztán, hogy az első csónakot a sötét éjszakában elvesztette szem elől.

Mikor Jenny eszméletre tért, ott feküdt a parton a hová a hullámok sodorták; köröskörül sehol egy élő lény: - valószínű, hogy a Dorcas összes legénységéből és utasaiból csak ő maga menekült meg.

A szerencsétlen leány e naptól fogva a szó szoros értelmében a vadak módjára élt. Maga épített magának kunyhót lombos faágakból; madártojással, kókuszdióval, s más e fajta gyümölcsökkel táplálkozott, majd később nyilat csinált, s azzal apróbb madarakat lőtt, a hajóról került szegekből horgokat készített, s horgászott velük, a magával hozott kovával és aczéllal pedig tüzet is tudott gyújtani.

Hogy meddig élt és nyomorgott ilyen módon, azt maga sem tudta. Csak úgy hozzávetőlegesen gondolta, hogy már két és fél éve lehet, mióta hajótörést szenvedett. Közben megszelídített egy albatroszt, melyet fiatal korában fogott el, s ennek a lábára kötötte azt az izenetet, a mely szerencsére Fritz kezeibe került.

Fritz elbeszélte, hogy miután elhatározta, hogy fölkeresi a Füstölgő-Sziklát, sorra vette a Gyöngyház-öböl szigeteit. Az első napi kutatás eredménytelen volt.

A második napon Fritz neki vágott kaiakjával a sík tengernek, s a mint kiért az öbölből, szétnézett a végtelen szemhatáron, hogy nem látja-e valahol a füstöt... Egyszerre nagyot dobbant a szíve: úgy rémlett neki, hogy a messze nyugaton alig észrevehető szürke oszlop száll az ég felé...

Rögtön elfeledett mindent: fáradságot, veszedelmeket és lázas erőlködéssel evezett a kis sziget felé. Minél közelebb ért hozzá, annál világosabban látta a füstöt, mely a sziget közepén emelkedő hegyből szállt fölfelé.

Két óra múlva a kaiak partot ért, s Fritz kikötött egy kis patak torkolatában. Aztán óvatosan kiszállt, s alig lépett ki a parti bokrok közül, mikor a sziklás barlang szájánál egy alvó alakot pillantott meg. Fiatal leány volt, férfiruhában, s oly édesen aludt, hogy Fritz nem merte fölkelteni.

Végre a fiatal leány fölébredt, de mihelyt megpillantotta az idegent, rémülten felsikoltott. Fritz azonban megnyugtatta.

- Ne féljen... Én nem akarom bántani... Azért jöttem, hogy megszabadítsam.

Jenny hálát adott Istennek megszabadulásáért. Aztán Fritz legott indulni akart haza Jennyvel, de a kaiak, mely jövetközben egy sziklába ütődött, annyira megsérült, hogy kettőjüket nem bírta volna el. Elhatározták tehát, hogy Fritz egyedül megy haza, s majd a sajkával tér vissza Jennyért, s megérkezésekor jeladásul kisüti a pisztolyát. El is indult, de alig távozott a parttól, már is találkozott a sajkával, - s a többit már tudjuk.

Ettől fogva Jenny is tagja lett a derék svájczi családnak. Csak néha zavarta meg titkolt bánata, hogy mi történt szegény apjával. Szomorúan gondolt Montrose ezredesre, a ki bizonyára kétségbeesve siratja őt, egyetlen leányát. Le is mondott a reményről, hogy viszontlássa apját, - de ekkor jött közbe az a fontos esemény, a «Licorne» megérkezése, a mely újra megnyitotta előtte az utat haza, rég látott édes apjához.