VI. FEJEZET.

Az otthonmaradtak további sorsa. - A Wolston-család. - Új munkálatok tervei. -
Csatorna a Sakál-patak és a Hattyú-tó közt. - Az 1816-dik év vége.

A «Licorne» elutazására következő napokon mély szomorúság uralkodott Felsenheimban. Zermatt úr és neje sokáig nem bírtak megnyugodni abban, hogy két fiúk eltávozott, s hogy velük ment Jenny is, a kit már lányukként szerettek. S mikor tekintetük véletlenül az asztal körül üresen maradt helyükre esett, a szívük elszorult, s úgy tetszett nekik, hogy gyermekeikkel együtt az öröm és boldogság is örökre eltávozott tőlük. De lassankint mégis csak beletörődtek sorsukba, s azzal vigasztalták magukat, hogy egy év múlva úgy is visszajönnek, s velük jön Montrose ezredes is, a ki bizonyára nem hagyja el leányát, sőt velük jön James Wolston úr is, egész családjával.

Egyelőre, mintegy zálogképen, itt volt az idősebb Wolston-család. Wolston úr, a család feje, negyvenöt éves gépész-mérnök volt. Az erős, izmos embert az Ausztráliában szerzett láz nagyon elgyöngítette, de most Új-Svájcz egészséges levegőjében rohamosan visszatért az ereje. A felesége, Marry Wolston, pár évvel fiatalabb volt, mint Zermattné, de természetére, ízlésére és jelleme komolyságára teljesen megegyezett vele, úgy hogy rövid idő alatt nagyon megszerették egymást. Leányuk, Wolston Anna, 17 éves volt, de a láz az ő egészségét is megrongálta; remélhető volt azonban, hogy rövid időn ő is ép úgy meggyógyul és megerősödik, mint az apja.

Zermatt úrnak sok gondot okozott az, hogy hol fognak lakni a sziget új gyarmatosai, ha Montrose ezredes és az ifjabb Wolston-család is megérkezik. Felsenheim szűk lesz ennyi lakónak, kivált ha - a mi valószínű - még más gyarmatosok is jönnek velük.

Mialatt Zermatt úr Wolstonékkal erről a fontos dologról tanácskozott, Jack vígan vadászgatott. Most már neki egyedül kellett ellátnia a konyhát hússal és Jack, két kutyája, Braun meg Falb társaságában minden nap kora reggel vállára vetette a puskáját és elindult a kirándulásra. Néha magával vitte Cocót is, a szelídített sakált, mely szimat és furfang dolgában mindkét kutyán túltett.

Ernő ezalatt szívesebben halászgatott. Leült valami árnyas helyre a Sakál-patak partján, vagy valamelyik öböl mentén, s türelmesen horgászott. Rendesen bő zsákmánya volt, mert a vizek tele voltak a legfinomabb fajtájú halakkal. Gyakran fölgyűrte a nadrágját, s bele is ment a patakba - rákászni; kihúzogatta lyukaikból a rákokat, s a partra dobálta, a hol Anna kosárba szedte őket.

Volt Jennynek egy kormoránja meg egy sakálja, melyeket még a Füstölgő-Sziklán szelídített meg. Ezeket elutazásakor Anna gondjaira bízta. Anna szerette is őket, de nagyon bosszantotta, hogy Jenny sakálja meg a Jacké semmiképpen sem fértek össze; mihelyt tehették, azonnal összemarakodtak, s a csetepatéba rendesen beleszólt Knipp is, a Jack szelídített majma, mely szintén féltékeny volt Jenny kedvenczére, s ha szerét ejthette, ugyancsak megtépázta.

Volt ezeken kívül még néhány érdekes «házi állat» Felsenheimban. Egy pár jámbor bivaly, melyet szekérbe fogtak, meg néhány különös «paripa», a minők Európában nem igen használatosak. Az egyik volt Sturm, a bivaly, mely igazi szélvészként száguldozott a szigeten; a másik Brausewind, a strucz, mely szintén megérdemelte a nevét, mert szélsebesen tudott futni; a harmadik Leichtfuss, a vadszamár, mely csakugyan oly könnyen szedegette a lábait, mintha nem is az övéi lettek volna.

A két család gyakran kijárt megnézni az ültetvényeket; ilyenkor Zermatt úr meg Wolston úr és a nők szekéren mentek, Ernő rendesen a bivalyra ült, Jack pedig a struczot nyergelte meg. Néha ott háltak meg Falkenhorstban, a mely egy kissé szűk volt, az igaz, de megnagyobbítani még sem lehetett. Ha az új gyarmatosok megérkeznek, nekik már másutt kell majd házat építeniök, mert sem itt, sem Felsenheimban nem férnek el mindnyájan.

Kirándulásaik közben egyszer elmentek a Bálna-szigetre is, mely az Üdv öblében feküdt, nem messze a Sakál-patak torkolatától.

Annyi volt rajta a tengeri nyúl, hogy szinte minden lépten-nyomon egy-egy család ugrott fel a fűből.

- Szerencse, hogy mind erre az egy szigetre szorultak, - mondta Wolston úr - különben idővel fölfalták volna Új-Svájcz minden veteményét. Ezek a kis állatok roppant gyorsan szaporodnak és Ausztráliában, a hol nem törődtek velük, úgy elözönlötték a földeket, hogy most már tűzzel-vassal irtják őket.

Az 1816-dik év utolsó hónapjaiban többször tapasztalták, hogy Fritz és Feri dolgos kezei hiányzanak. Most volt a mezei munkák ideje, s később következett az aratás, a kukoricza-törés, a rizs-kaszálás, a czukornád-vágás, a banán-szedés, - mind fáradságos munkák, melyekben a három nő tőlük telhetőleg segített a négy férfinak.

Az idei aratás kissé sovány volt, mert a nyári nagy szárazságban a magok megszorultak, a kalászok elcsenevészedtek. Szemmel látható volt, hogy az eső hiányát mesterséges öntözéssel kellene pótolni: - de hogyan?

A szigeten nem volt más folyóvíz, mint a Sakál-patak, meg nyugaton a Falkenhorst és keleten a Keleti-patak, mely a Nautilus-öböl déli végébe torkollott. Ez a vízhiány aggasztotta Wolston urat, a ki egy napon, október 9-dikén, ebéd után rá is terelte erre a beszélgetést.

- Mi sem lenne könnyebb, - mondta - mint fölhasználni a Sakál-patak vízesését egy kerék hajtására; ez működésbe hozhatná a Landlordról megmentett két hajó-szivattyút, s akkor a vizet elvezethetnők a waldeggi és zuckertopi földek öntözésére is...

- Minek az? - mondta Jack. - Mivel úgy sincs piacz, a hol eladhatjuk a fölösleges termést...

- Majd lesz, - szólt közbe Zermatt úr - hiszen ha gyarmatosok jönnek ide, pár évtized múlva városok is keletkeznek Új-Svájczban...

S bár Jacknak épen nem tetszett a dolog, Wolston úr, Ernő és Zermatt úr szorgalmasan foglalkoztak a mesterséges öntözés kérdésével. Különösen Ernő buzgólkodott; tanulmányozta a talajt, a föld esését, a tervbe vett csatornahálózatot, s egy este így szólt:

- Wolston úr meg én már kiszámítottuk, hogy elég lesz a Sakál-patak vizét harmincz lábnyira fölszivattyúzni, s akkor elvezethetjük addig a lejtőig, a honnét egyenesen a Hattyú-tóba folyik...

- S ily módon a Hattyú-tó lesz az a nagy víztartó, a melyből Waldegg, Zuckertop, sőt Eberfurt vidékét is öntözhetjük - tette hozzá Wolston úr.

- Így már egyszerű és könnyű a munka - szólt Zermatt úr.

- S mikor fogtok hozzá? - kérdezte Zermattné.

- Mihelyt az aratásnak vége lesz, - felelte Zermatt úr - akkor úgy is lesz három havi szabad időnk.

S november derekán hozzá is fogtak a csatornázáshoz, mely öt hétig eltartott. Először is több száz szágópálmát vágtak ki; a belét gondosan kiszedték, s a becses szágó-lisztet bambusz-hordókba gyűjtötték. Ez könnyű munka volt; de annál nehezebb volt a kifúrt törzsek elszállítása. A két bivaly, az onagra, a szamár ugyancsak beleizzadtak, míg egy-egy hatalmas törzset rendeltetése helyére tudtak szállítani.

Jack meg is sajnálta őket és azt mondta:

- Igazán kár, apám, hogy nincs egy pár elefántunk!... Oly könnyen elczipelnék e nehéz fatörzseket, mint én a legkisebb ágat... S mivel a szigeten úgy is kóborol elég...

- Nem szeretném, ha ide tévednének a mi birtokunkra, - vágott közbe Zermatt úr - mindenünket elpusztítanák.

Ezalatt Wolston úr és Ernő elkészítették a vízemelő gépet. Wolston úr, a ki nagyon ügyes gépészmérnök volt, először is összeállította a nagy lapátos kereket, melyet a Sakál-patak vízeséséhez állítottak föl, úgy hogy a lezuhanó vízsugár mozgásba hozta a kereket, ez pedig viszont a két hajószivattyút hajtotta. A szivattyúk harmincz láb magasra emelték föl a patak vizét, mely a balparti sziklás partba vágott cziszternába gyűlt össze, s onnan a kifúrt szágó-törzseken át egyenesen a Hattyú-öbölbe sietett.

Mikor öt hét múlva, deczember 20-dikán, készen volt a nagy munka, Wolston Anna tréfásan kérdezte:

- Hát fölavatási ünnepély nem lesz?

- Hogyne! - sietett ráhagyni Jack - úgy-e, anyám?

- Ha akarjátok - nevetett Zermattné.

- Helyes! - szólt most Zermatt úr is - holnap megindítjuk a gépet, s utána nagy lakomát csapunk Wolston úr tiszteletére.

- A melyből Ernő is kiveszi a maga részét, - mondta Wolston úr - mert nála nélkül aligha tudtam volna a kereket oly jól elkészíteni.

Másnap délelőtt tíz óra tájban a két család összes tagjainak jelenlétében megindították a gépet. A víz forgásba hozta a kereket, mely a két szivattyút hajtotta; ezek felszivattyúzták a vizet a sziklába vágott cziszternába, mely másfél óra alatt megtelt. Ekkor kinyitották a zsilipeket, s a víz a szágó-törzseken át, kétszáz öl hosszú csatornában egyenesen a Hattyú-tóba folyt.

A tapsviharnak, ujjongásnak vége hossza nem volt; most már nem kellett félniök a szárazságtól: elég volt megindítani a kereket, s fölnyitni a cziszterna zsilipeit, hogy öntözhessék a termékeny földeket.

Ekkor már három hónap telt el a Licorne elutazása óta. Most ott járhatott már a Jó-reménység foka körül, a hol James Wolston várta a húgát... Még háromszor ennyi idő, s akkor a hajónak ismét meg kell jönnie az Üdv-öbölbe, - Jennyvel, Fritzczel, Ferenczczel, a fokföldi Wolston-családdal s talán Montrose ezredessel is, a ki bizonyára el fogja kísérni leányát és Fritzet új otthonukba...

Így telt el az 1816-dik év, mely gazdag volt fontos eseményekben és új korszak kezdetét jelezte Új-Svájcz történetében.