VII. FEJEZET.

Az újév. - Séta Falkenhorstba. - A kápolna. - Útitervek. - Márczius 15-dike.

Január 1-jén a két család kölcsönösen elhalmozta egymást jó kívánságokkal. A hölgyek szeretettel összecsókolóztak, a férfiak melegen megrázták egymás kezét, s valamennyien örültek, boldogok voltak. Ernő, a ki verseket is szokott irogatni, sikerült újévi köszöntővel üdvözölte Wolston Annát, a ki elpirult örömében és boldogságában, hogy Ernő ily szép verseket írt a tiszteletére.

Egyszerre csak Jack fölkiáltott:

- Hát az állataink?...

- Nos, mit akarsz velük? - kérdezte Zermatt úr.

- Ej, hát csak ők is megérdemlik, szegények, hogy boldog újévet kívánjunk nekik! - mondta Jack nevetve - s ha már nem lehet részük Ernő verseiben, adjunk nekik legalább dupla abrakot!

- Jacknak igaza van! - mondá Wolston úr.

S erre mindnyájan fölkerekedtek, s meglátogatták a derék állatokat. Megsimogatták és bőven ellátták mindennel s aztán visszamentek Felsenheimbe reggelizni.

Reggeli után Zermatt úr azt ajánlta, hogy sétáljanak el Falkenhorstba: - az egész alig pár kilométernyi út, s a lombos fák megvédik a társaságot a nap hevétől is.

Tizenegy óra tájban indultak el, azzal a szándékkal, hogy ott maradnak egész délután s csak estére jönnek haza. Nem nagyon siettek, mert egy óra alatt úgyis odaérnek. Elöl szaladoztak a kutyák, Braun és Falb, s utánuk ment a társaság az árnyas úton, melyet két oldalt kukoricza-, köles-, zab-, búza-, árpa-, maniok- és burgonyaföldek szegélyeztek. Bő aratást várhattak tehát, nem is számítva, hogy az északra fekvő földek is termékenyebbek lettek, a mióta a Sakál-patak vizével öntözhették.

Minden két-háromszáz lépésre megálltak, s élénken beszélgettek. Anna virágokat szedett Ernővel, Jack pedig a madarakat hessegette, s a nyulakat hajszoltatta a kutyákkal. Mikor elindultak hazulról, Zermattné kikötötte, hogy senki se hozzon puskát, mert nem vadászni mennek, hanem sétálni és szórakozni. Ernő szívesen bele is egyezett, csak Jack makacskodott egy kicsit...

- Hátha párduczczal, medvével, vagy oroszlánnal találkozunk? - kérdezte fontoskodva.

- A mi vidékünkön soha sem jártak még - felelte Zermatt úr.

- Aztán meg nem elég, hogy egész esztendőn át kedvedre vadászhatsz? Csak egy napról van szó! - mondta Zermattné.

- Szökőév-e legalább ez a mostani? - kérdezte Jack.

- Nem az! - viszonzá Wolston úr nevetve.

- Lám! - sóhajtott Jack színlelt szomorúsággal - még ebben sincs szerencsém!...

Egy óra volt, mikor a víg társaság megérkezett Falkenhorstba, Zermatt úr gondosan szemügyre vett mindent, de mindent a legnagyobb rendben és teljesen jókarban talált. Wolston úr még egyszer megcsodálta azt a nagy találékonyságot és ügyességet, a mellyel Zermatt úr lakhatóvá tudta tenni ezt a levegőbe épített sólyomfészket; meg is mondta ezt, mikor kint a szellős erkélyen letelepedtek:

- Gyakran megcsodáltam már, s még most is egyre csak csodálom, kedves barátom, azt a boszorkánysággal határos szorgalmat, mellyel igazi paradicsomot tudott teremteni ezen a szigeten... Felsenheim, Falkenhorst, Prospect-Hill, a szántóföldek, kertek, a sok háziállat: minden dicséri az ön páratlan ügyességét és szorgalmát. De mégis van valami, a minek meg kellene lennie és nincs meg... Én már beszéltem is róla Zermattnénak...

- A kápolna? - vágott közbe Zermattné. - Igaza van... ez csakugyan mulasztás... hiszen minden javunkkal Istennek tartozunk...

- Építsünk hát neki templomot! - kiáltott föl Jack - még pedig harangokkal!... Hisz van miből!... Wolston úr megcsinálja a tervet...

- Jó, jó - hagyta helyben Zermatt úr mosolyogva - de ha megépítjük is a templomot, ki lesz a papunk?

- Hát Ferencz, majd ha visszajön - mondta Ernő.

- Addig pedig magunk fogunk imádkozni - toldta meg Wolstonné.

- Nagyon helyes - egyezett belé Zermatt úr. - Mihelyt az esős évszak elkezdődik, azonnal meghányjuk-vetjük a kápolna tervét... addig pedig megfelelő helyet keresünk...

- Azt hiszem, - szólt most Zermattné - hogy ha már Falkenhorstban úgy sem lakhatunk, jó lesz ez kápolnának...

- Csakhogy egy kissé messze van - aggódott Zermatt úr. - Jobb lenne valahol Felsenheim körül építeni. Szóval erről még beszélni fogunk.

A most következő hónapokban azonban annyi dolguk akadt, hogy azt sem tudták, melyiket végezzék előbb. A mezei munkák meg az aratás minden dolgos kezet elfoglaltak, s valamennyiüknek kettőzött szorgalommal kellett dolgozniok, hogy pótolják a távollevő Fritz és Ferencz hiányát. Végre márczius 15-én kis pihenőt tarthattak; s a következő hetet arra használták föl, hogy kissé szétnézzenek a szigetem és átkutassák a még nem ismert vidékeket.

- Csodálom, kedves Zermatt, - mondta Wolston úr - hogy tizenkét év alatt, a mióta a szigeten lakik, egyszer sem jutott eszébe, hogy átkutassa a sziget belsejét is.

- Eszembe jutni eszembe jutott ugyan, - felelte Zermatt úr - de részint nem tartottam szükségesnek, részint pedig nem is értem rá. A Gondviselés ide vetett bennünket erre az áldott vidékre, s mivel itt mindenünk megvolt a kényelmes, nyugodt élethez, nem is vágyakoztam soha másfelé. Aztán nem hagyhattam itthon a feleségemet sem, kivált mikor még a fiaim kicsinyek voltak... s végre mindig annyi sürgős, halaszthatatlan dolgom akadt itthon, hogy nem is mehettem volna el.

- Ez mind igaz lehet, - felelte Wolston úr - de én még sem tudtam volna megállni, hogy tizenkét év alatt legalább egyszer körül ne nézzek a szigeten...

- Azért, mert ön angol - viszonzá Zermatt úr - s az angoloknak szenvedélyük az utazás...

- Oh, apám, - vágott közbe most Jack - én ugyan nem vagyok angol, de azért szeretek utazni...

- Magam is! - tette hozzá Ernő lelkesülten - s arra szavazok, hogy minél előbb járjuk be kis birodalmunkat.

- Még pedig hajózzuk körül a nagy sajkán! - tette hozzá Jack.

- Úgy van, - helyeselte Wolston úr - ez lenne a legkényelmesebb.

- Fogadni mernék, - szólt most Anna mosolyogva - hogy Ernő már meg is csinálta útitervét!

- Persze, hogy meg! - viszonzá Ernő tréfásan - sőt alig, várom, hogy Új-Svájcz térképét is megcsinálhassam.

- Barátaim, - mondta most Zermatt úr - az én tervem ez. Tíz-tizenkét napunk van még a második aratásig: és ha tetszik, azt ajánlom, hogy látogassuk meg ezen idő alatt a szigetnek keleti partjait.

- S addig, míg önök oda lesznek, - szólt Wolstonné nyugtalankodva - mi egyedül maradjunk itthon: Zermattné, Anna, meg én?... Egészen egyedül?

- Szó sincs róla, asszonyom, - felelte Zermatt úr - valamennyien elférünk a nagy sajkában.

- Mikor utazunk? - kiáltott föl Jack. - Még ma?...

- Miért nem mindjárt tegnap? - kaczagott Ernő.

- Nem jó lenne mindjárt az egész szigetet megkerülni? - kérdezte Wolston úr.

- Arra nem volna elég az idő, - felelte Zermatt úr - mert mikor először kirándultunk Grünthalba, a szemhatáron csak a távol fekvő hegyek kék gerinczét láttuk... A sziget tehát igen nagy lehet.

- Épen erről kellene megbizonyosodnunk - viszonzá Wolston úr.

Végre abban állapodtak meg, hogy holnapután indulnak.

Mindjárt másnap hozzáfogtak az Elisabeth kitatarozásához, a mire a sajka nagyon is rászorult, mert azóta, hogy a Licorne födélzetére mentek, még egyszer sem volt a tengeren.

Az asszonyok gondoskodtak bő eleségről és vízről a házi állatok számára; mivel fű bőven volt, leginkább csak a baromfiakról kellett gondoskodniok, s ezeknek elég magot szórtak a vályúba. A két kutyát, Braunt és Falbot, magukkal szándékoztak vinni, hogy vadászhassanak.

Végre márczius 14-dikén este megrakták a hajót eleséggel; négy puskát, négy pisztolyt, sok puskaport és golyót hordtak föl rá, s elegendő ágyruhát is, hogy kényelmesen alhassanak. Hajnalban pedig, mihelyt a partról kis szellő kerekedett, a nagy sajka kifeszített vitorlákkal nekivágott a tengernek, a keleti part mentén.