VIII. FEJEZET.

Az utazás. - A Licorne-öböl. - Horgonyt vetnek. - A déli part. - Tervek holnapra.

Az Elisabeth gyorsan haladt a gyönyörű időben. A hölgyek a födélzeten ültek, s vissza-visszanéztek Felsenheim szikláira, melyek eltűntek szemeik elől, mihelyt a sajka a Czápa-szigetet megkerülte.

Zermatt úr kormányzott; Wolston úr, Ernő és Jack pedig a vitorlaköteleknél voltak, hogy a szél erejének megfelelően tágabbra eresszék, vagy szorosabbra húzzák a vitorlákat. A szél lassankint alább hagyott, s mindnyájan aggódtak, hogy végkép el is áll, a mi nagy baj lett volna, mert evezniök kellett volna.

- Csak addig meg ne álljon, - mondta Zermatt úr - míg a keleti fokot megkerüljük. Azon túl már a nyílt tengeren leszünk, a hol bizonyosan kapunk elég szelet is.

Ez a remény teljesedett. Kilencz óra tájban az Elisabeth épen szemben fordult a keleti fokkal, s az utasok látták, hogy rajta túl a tenger erősen fodros, sőt hullámzik is. Zermatt úr északkeletnek fordította a sajka orrát, s egyenesen azok felé a szirtek felé kormányzott, a melyeken a Landlord hajótörést szenvedett.

- Szeretném közelről megnézni azt a sziklát, - mondta - a melyre a vihar hajónkat dobta.

- Rémes nap volt az! - sóhajtott Zermattné szomorúan - csak férjem meg én és a gyermekek menekültünk meg a haláltól.

- S a többiek mind elvesztek? - kérdezte Wolston úr.

- Mind! - felelte Zermatt úr. - Még Littlestone hadnagy is azt mondta, hogy egy lélek sem menekült meg.

- E tekintetben a Dorcas, melyen Jenny utazott, szerencsésebb volt, - mondta Ernő - legalább néhány matróza megmenekült.

- Úgy van, - viszonzá Zermatt úr - ámbár nem tudhatjuk, hogy a Landlord legénységéből is nem menekült-e meg más is rajtunk kívül. Köröskörül mindenütt szigetek vannak: s meglehet, hogy egyet-kettőt szerencsésen partra vetett a tenger.

E közben a sajka egyre közelebb ért a szerencsétlenség színhelyéhez. Zermatt úr megmutatta azt a szűk sziklatorkolatot, a melybe egy roppant hullám behajtotta a szegény hajót. Természetes, hogy a szerencsétlenségnek már sehol semmi nyoma sem volt, s az utasok hiába hajoltak ki a sajkából, nézve, keresve, - nem látják-e a tenger fenekén a Landlord roncsait: a sekély homokos tengerfenék tiszta volt, semmit sem láttak rajta.

Egy órával később az Elisabeth egészen megkerülte a kiálló keleti fokot, s a jó széltől hajtva vígan siklott tova, követve a keleti tengerpart hajlásait. A szigetnek ez a része, mint Zermatt úr korábbi kirándulásaiból is sejtette, a szó szoros értelmében kopár volt. A mészkő-sziklákon sehol egy fa, sehol a növényi élet semmi nyoma, sőt még csak víz sem volt.

- Milyen szerencse, - mondta Zermatt úr - hogy hajótörésünk után nem erre a partra vetődtünk! Hogy éltünk volna meg itt?

- Az bizonyos, - szólt Wolstonné - hogy az ég szemmel láthatóan pártfogolta önöket.

Tizenegy óra tájban a Licorne-öbölbe értek, s fél órával később az Elisabeth horgonyt vetett, körülbelül azon a helyen, a hol annak idején az angol fregatt horgonyzott. A kis társaság kiszállt a partra, a hol még láthatók voltak a Licorne ott időzésének nyomai: a sátor-karók helyei, az éjszakai tüzek üszke-hamva, az itt-ott elszórt kétszersült-darabok mind mutatták, hogy nemrégiben emberek jártak itt.

Mialatt a férfiak beszélgettek, az asszonyok elkészítették a villásreggelit, melyet a fűbe dőlve valamennyien kitűnő étvággyal fogyasztottak el. Mikor megreggeliztek, Wolston úr azt mondta:

- Ma délután pedig tegyünk egy kirándulást a sziget belsejébe...

- S ha tetszik, akár mindjárt induljunk is! - kiáltott föl Jack.

- Bezzeg nem volt ily vállalkozó szellemű a reggeli előtt! - tréfált Anna. - Jól láttam, hogy négyünk helyett is evett...

- Most pedig négyünk helyett fogok gyalogolni! - felelte Jack, csöppet sem haragudva meg az incselkedésért.

- Az bizonyos, - mondta Zermatt úr - hogy Jack még vállalkozóbb szellemű lesz, mint Fritz.

- Fritz? - szólt Jack vállat vonva - ő már nem igen fog ilyen kalandokra vállalkozni, ha visszajön...

- És ugyan miért? - kérdezte Anna.

- Mert családapa lesz, s a családapák szeretik a kényelmet...

- Csak hagyja, Anna, hadd beszéljen, - nevetett Ernő - majd eljön Jack ideje is, mikor ő is családapa lesz.

- S a tiéd is, kedves Ernő - viszonzá Jack, s hol testvérére, hol Annára kacsintott. - De most nem erről van szó, hanem arról, hogy kikutassuk a sziget belsejét.

- Azt hiszem, - szólt most Wolstonné - hogy mi hölgyek itt maradhatunk. Ez a kirándulás nagyon megviselne bennünket, itt pedig kényelmesen pihenhetünk, s nem kell félnünk semmi veszedelemtől sem...

- De én mégis aggódom, s nem szeretnélek egyedül hagyni benneteket - mondta Zermatt úr.

- Nagyon helyes, - vállalkozott Ernő - én szívesen itt maradok velük.

- Sokkal jobb lesz, ha a hölgyek is velünk jönnek, - mondta Wolston úr - ha aztán elfáradnak, megpihenhetnek, s akkor Ernő hadd vigyázzon rájuk, míg mi visszajövünk.

Elindultak tehát, elöl a két kutya, utána az egész társaság. Egy kiszáradt patak-völgyben mentek fölfelé a sziklák között, s a kilátást elzáró hegy gerinczén Jack volt az első. Álmélkodva csapta össze a kezeit, s hátrafordulva odakiáltotta a többieknek:

- Micsoda sivatag! valóságos köves Arábia!

Valóban az volt; a téres, szinte be sem látható síkon nem volt egyetlen fa, egyetlen fűszál sem. A köves, sziklás talajon csak itt-ott volt egy kevés vad-moha, abból a fajtából, melynek nincs szüksége földre, hogy tenyészhessen. Természetes, hogy semmiféle állat sem volt ezen a kihalt, temetőhöz hasonló, szomorú vidéken.

- Íme, vége a kirándulásunknak, - mondta Zermatt úr - legalább a szigetnek ezen a részén.

- Nem is volna értelme neki vágni ennek a pusztaságnak, ily szörnyű hőségben - vélte Wolston úr is.

- Forduljunk vissza - szólt Ernő.

- De előbb még megmászom azt a hegyet! - kiáltott föl Jack.

És balra mutatott, a hol egy tíz-tizenkét öl magas szikla domb nyílt föl a köves talajról. Öt percz alatt fönt volt a tetején, s aztán lekiáltott apjának meg Wolston úrnak, hogy jöjjenek utána.

Wolston úr meg Zermatt úr némi fáradsággal fölkapaszkodtak a szikladombra, s álmélkodva néztek körül. A vidék itt már egészen megváltozott. A sziklás, köves sivatag területe körül belül öt-hat négyszögmérföldnyi lehetett s a keleti fok meg az Üdv öble közt feküdt. A hegygerincz, a melyen álltak, délnyugat felé lejtősödött, s rajta túl széles völgy terült el, melyet valószínűleg a sziget legnagyobb folyója öntözött. Ez a völgy valóságos paradicsom volt; talaját buja tropikus növényzet födte, a folyó túlsó partját pedig sűrű erdők szegélyezték.

- Menjünk oda! - kiáltott föl Jack.

- Menjünk! - ismételte Wolston úr is.

De két mérföldnyi út a sziklákon keresztül-kasul, ebben a rekkenő hőségben, végzetes lehetett volna Wolston úrra, s azért Zermatt úr közbeszólt:

- Ne ma... most már későn is van... majd holnap. S minek mennénk gyalog, mikor vízen is oda juthatunk, még pedig fáradság nélkül... Mert ez a völgy bizonyára a tengerig nyúl: hisz folyója is van, a mely mindenesetre a tengerbe szakad... Majd fölkeressük a sajkával, s akkor egy-két nap alatt átkutatjuk.

Ennél okosabbat semmi esetre sem tehettek. Megfordultak tehát, visszamentek a tengerpartra, megebédeltek, aztán még sétálgattak egy darabig, s úgy kilencz óra tájban fölmentek a hajóra aludni.