IX. FEJEZET.

A partvidék. - A pinguinek. - Megint egy folyó. - Ismeretlen vidék. -
A déli hegyláncz. - Tervek holnapra. - A Montrose-patak.

Másnap reggel hat órakor fölszedték az Elisabeth vasmacskáját. Most Wolston úr kormányzott, s a sajka elég közel járt a parthoz, hogy jól láthatták a vidéket.

Számításuk szerint a tegnap látott völgy négy-öt mérföldnyire lehetett a Licorne-öböltől dél felé, tehát két-három óra alatt oda érhetnek. A part itt is mindenütt sziklás és kopár volt. Fának, növényzetnek sehol semmi nyoma; mindenfelé magas gerinczű mészkő- vagy gránit-sziklák, melyekbe a tenger mély üregeket vájt. A vízben azonban jobbról is, balról is a hajó mellett seregestől ficzkándozott a tok, köztük hat-hét láb hosszú halóriások is; Jack és Ernő nagyon szerettek volna csónakba ülni és szigonnyal vadászni rájuk, de persze a hajó nem állhatott meg a kedvükért.

De minél inkább dél felé mentek, annál jobban megelevenedett a partvidék. A vízi madarak csoportosan röpdöstek a parton: szárcsák, vízi tyúkok, viharmadarak, halász-sasok, kormoránok és albatroszok vijjogva, rikácsolva szeldelték a levegőt. Jack minduntalan rájuk akart lőni, de Anna nem engedte.

- Hátha épen a Jenny albatroszát találná agyonlőni! - aggódott a fiatal leány; s ez lefegyverezte Jackot.

Kilencz óra felé az Elisabeth már egészen alacsony partok mentén siklott tova, de most már sokkal beljebb járt a sík tengeren, mert félni lehetett, hogy közvetlenül a part közelében alacsony, rejtett szirtek veszélyeztetik a hajózást. Egyszerre csak Jack, a ki figyelmesen vizsgálta a partot, fölkiáltott:

- Ah, ez a vidék ugyancsak népes ám!... Mennyien vannak ott a parton!...

Valamennyien meghökkenve tekintettek oda, s Zermattné ijedten kérdezte:

- Mi az, Jack?... Talán embereket látsz a parton?... vadembereket?... bennszülötteket?

- Oh nem!... oh nem! - felelte Jack. - Igaz ugyan, hogy ezeknek is két lábuk van, - de egyszersmind tollasok is.

- Akkor hát pinguinek? - kérdezte Ernő.

- Úgy van! - felelte Jack - s így távolról nagyon is emberi formájuk van.

- Igazán szép! - mondta Zermatt úr, a ki ez alatt messzelátóval vizsgálta a partot. - Oly egyenes sorban állnak, mint a katonák; két kis szárnyuk olyan, mint két kar, a lábuk meg fekete, mintha csizmát húztak volna...

Az Elisabeth most még kijjebb ment a sík tenger felé, mert meg kellett kerülnie a sziklapart legdélibb kiágazását, mely messzire benyúlt a tengerbe. De mikor ezt a hegyfokot megkerülte, szemben volt azzal a völggyel, melyet tegnap láttak meg a keleti partról.

- Folyó!... folyó!... - kiáltott le Jack az árboczról, a hová fölmászott, hogy először lássa a partot.

Zermatt úr messzelátóval vizsgálta a vidéket. Jobbról is, balról is meglehetős magas hegyek szegték be a három-négy mérföld széles völgyet, melyet gyönyörű növényzet borított, a meddig csak a szem látott. A két határhegy közt mély part benyomulás volt, s ebbe az öbölbe torkollott az a fasor közt kanyargó folyó, melyet Jack megpillantott.

A hajót egyenesen neki fordították a folyó torkolatának, a melyben bizonyára lesz megfelelő hely, a hol horgonyt vethessen. Óvatosan haladtak előre; Zermatt úr kormányzott, Wolston úr és Ernő a hajó orrában lesték a tengert, hogy nincs-e valahol szirt az útjukban, Jack pedig az árboczról vizsgálódott. Mindenki hallgatott; valamennyiüket bizonyos elfogultság lepte meg, hogy most ismét oly földre lépnek, a melyen előttük még ember soha sem járt... Tizenegy óra lehetett, mikor horgonyt vetettek, szemben a pálmaligettel, a folyó torkolata előtt. A part ép oly csöndes és elhagyatott volt, mint a Sakál-patak partja, mikor a hajótöröttek annak idején először léptek rá. Most Jack ugrott ki először a csónakból, aztán kiszálltak a többiek is, s a magukkal hozott eleségből ízletes villásreggelit ettek a százados fák árnyában.

- Gyönyörű vidék! - mondta Wolston úr evés közben.

- S ez a folyó megbecsülhetetlen kincs, - tette hozzá Zermatt úr. - Sokkal többet ér, mint a Sakál-patak; először, mert szélesebb, mélyebb és nagyobb, aztán meg mert mély, hajók befogadására nagyon alkalmas öbölbe szakad.

- Tán itt jobb lenne lakni is? - kíváncsiskodott Jack.

- Szó sincs róla! - tiltakozott Zermattné. - Meghalnék szívfájdalmamban, ha meg kellene válnom Felsenheimtól, a hol tizenkét esztendeig oly boldogok voltunk!

- De hisz nem lakni jöttünk ide, - nevetett Wolston úr - hanem azért, hogy átkutassuk ezt a vidéket is.

- Miután a folyó elég széles, - szólt most Zermatt úr - azt hiszem; legjobb lesz, ha a sajkával fölfelé hajózunk rajta; így legalább valamennyien együtt maradhatunk.

- De föl bírunk-e menni a vízfolyás ellenében? - kételkedett Jack.

- Föl, ha megvárjuk a tengerdagályt...

- De az csak hat óra múlva lesz!...

- Akkorra meg besötétedik - tette hozzá Ernő.

- Ez igaz - felelte Zermatt úr. - Várjuk meg tehát a holnapot, s akkor mindjárt kora hajnalban indulhatunk.

- S addig mit csinálunk? - türelmetlenkedett Jack.

- Körüljárjuk az öblöt, meg a környékét; a hölgyek pedig pihenhetnek addig itt.

A reggeli után tehát Zermatt úr, Wolston úr, Jack és Ernő elindultak fölfedező útjukra. A szigetnek ez a része fölötte termékeny volt. Lombos faóriások árnyékolták be a buja fűvel borított talajt, hol ezer meg ezer kérődző bő táplálékot talált volna. Mindenfelé apró patakok szelték keresztül-kasul a tájat, s csörgedeztek a folyó felé; délnyugatnak pedig magas hegyláncz zárta el a szemhatárt.

Ernő mindjárt fölrajzolta ezt a hegylánczot is Új-Svájcz térképére, mely lassankint határozott alakot öltött. Az északi part körülbelül tizenkét mérföldnyi hosszú, meglehetősen egyenes vonal volt, mely egyfelől a keleti fokban végződött; a keleti part szintén egyenesen haladt az Üdv-öbölig; itt a tenger mélyebben benyomult a partba, mely az öböl másik oldalán erős hajlással kanyarodott a Csalódás-fokig, a honnan nyugat felé folytatódott. A nyugati partvonalt két öböl szaggatta meg: a Nautilus-öböl, melybe a keleti folyó torkollott, meg a Gyöngyház-öböl. Az a terület, melyen Zermatt úr megtelepedett családjával, - s melyet Ígéret földjének is szoktak nevezni - körülbelül négy négyszögmérföld területen volt és szinte áthághatatlan természetes határokkal volt elkülönítve a sziget többi részétől. Egyfelől a tenger, másfelől a Nautilus-öböl fogta körül, a háttérben pedig magas, meredek sziklahegyek határolták, melyeken nem volt hágó, csak a déli lejtőkön. Ezt a területet a Sakál-patak és a Falkenhorst-csermely, meg a Hattyú-tó öntözte; ezen épült Felsenheim és Falkenhorst, s itt voltak a waldeggi, zuckertopi és eberfurti tanyák is.

Ernő szorgalmasan rajzolt és jegyezgetett útközben is és örvendezve mondta:

- Ez a termékeny vidék eltarthatna sok ezer gyarmatost, ha itt telepednék meg!

- S miért épen itt? - kérdezte Jack, a ki nem nagyon örült annak, hogy ezt a szép paradicsomot idegenekkel is meg kell osztania.

- Azért, mert minden városnak nagy előnye, ha folyamtorkolat mentén épül. Valószínű tehát, hogy az új gyarmatosok is itt fognak letelepedni...

- Na, hát csak telepedjenek le itt! - kiáltott föl Jack. - Ezt a földet szívesen átengedjük nekik: csak az Ígéret földjére ne jöjjenek.

- Úgy van, fiam - hagyta helyben Zermatt úr is. - Mi soha sem hagyjuk el azt a helyet, melyet maga a Gondviselés jelölt ki számunkra.

Hat óra tájban már ismét ott voltak a folyó partján, a hol a hölgyek kész ebéddel várták őket. Anna időközben horoggal néhány kövér pontyot fogott, s ez az ízletes fogás csak növelte az éhes kirándulók örömét. Ebéd után még sokáig kint maradtak a parton és élvezték a gyönyörű, kellemes estét. Elbeszélgettek egész tíz óráig, s csak akkor mentek vissza a hajóra aludni. De lefekvés előtt Zermatt úr még azt mondta:

- Valamit elfeledtünk...

- Mit? - kérdezték mindnyájan kíváncsian.

- Még nem adtunk nevet ennek a folyónak...

- Nevezzük el Anna-folyónak! - ajánlta Ernő.

- Köszönöm a megtiszteltetést, - viszonzá a fiatal leány elpirulva - de én jobb nevet is tudnék neki...

- S mi az? - kérdezte Zermattné.

- A Jenny családi neve...

Ez mindnyájuknak tetszett, s ettől fogva Montrose-folyónak nevezték az új vizet.