X. FEJEZET.

Csónakkal a folyón fölfelé. - Sziklás vidék. - A szakadék. -
Utazás hazafelé. - A füstoszlop. - Hazatérés Felsenheimba.

Másnap reggel hét óra tájban megkezdődött a tengerdagály. Jack már kora hajnalban vadászni ment, s épen az indulás perczében érkezett vissza; de nem járt eredménytelenül: két pár foglyot, s vagy féltuczat fürjet hozott haza.

Mihelyt Jack a födélzeten volt, rögtön fölhúzták a vasmacskát, s a tengerdagály azonnal vinni kezdte a hajót a folyón fölfelé. A víz szélessége 250-300 lábnyi lehetett, s a meddig a szem látott, sehol sem látszott keskenyebbnek, - tehát nagyon is alkalmas volt a hajózásra.

Félórai meglehetős gyors utazás után az Elisabeth elérte a Montrose-folyó első kanyarulatát. A medre itt harmincz foknyi szögben délkeletnek hajlott, s a partjai alig voltak magasabbak másfél ölnél. A sajka, melyet a szél is segített útjában, óránkint hét-nyolcz tengeri mérföld sebességgel szaladt a partok között.

- Ha ily gyorsan haladunk, - mondta Ernő - akkor nem sokára oda érhetünk a déli hegylánczhoz is...

- Föltéve, hogy a folyó a hegyláncz aljában kanyarodik el, - jegyezte meg Wolston úr.

- S ha vízesések meg nem akasztanak bennünket - tette hozzá Zermatt úr.

A vidéken, melyet a Montrose átszelt, nyoma sem volt az ember munkájának. A szárnyas és lábas vad a szó szoros értelmében hemzsegett mindenfelé, s e tekintetben ez a vidék többet ért, mint Falkenhorst környéke. Néha egész falka antilop kergetőzött a réten, a távolban pedig bivaly-csordákat és strucz csapatokat is láttak, míg a fákon a majmok csoportosan ugráltak, sivalkodtak.

Vérengző vadállatoknak azonban itt sem volt nyomuk; csak a sakálok ocsmány ordítása verte föl az erdő csendjét, melyre a nyulak ezrei, a foglyok, fürjek s egyéb apró állatok ijedve rebbentek meg és menekültek a sűrűbe. A vízparti bokrok közt ezrével fészkelt a vadkacsa, a szárcsa, a vízi tyúk, meg a sokfajta gém.

Valamivel tizenegy óra után elértek a Montrose második kanyarulatához, mely itt még jobban nyugatnak hajlott el, úgy hogy most már valószínű volt, hogy az alig hat-hét mérföldnyire fekvő hegylánczból fakadt.

- Kár, hogy a tengerdagálynak nemsokára vége lesz és nem juthatunk el odáig - mondta Ernő.

- Valóban kár, - mondta Zermatt úr is - de azt hiszem, hogy a kanyarulatnál tovább már nem visz a dagály, azért határozzuk el, hogy horgonyt vetünk-e, vagy szépen visszaereszkedünk az öbölbe.

Ez a hely valóban gyönyörű volt, s mindnyájan szerettek volna ott maradni. A folyó bal partja kis öböllé tágult, melybe egy patak ömlött; a víz fölé óriási indiai fügefák borultak, melyeknek sűrű lombsátorán a napsugár nem bírt áttörni, a háttérben pedig gyönyörű szép tölgyfaliget zöldellt.

- Ez a hely valóban alkalmas arra, hogy várost építsenek rá! - mondta Zermattné. - Kár, hogy oly messze van Felsenheimtől.

- Valóban messze van, - viszonzá Zermatt úr - de azért ne félj; majd meglátod, hogy akadnak mások, a kik hasznát veszik.

- Addig is; míg ez megtörténik, - szólt Jack - ajánlom, hogy vessünk horgonyt és maradjunk itt.

- A mint tetszik, - mondta Zermatt úr - ámbár, ha mindjárt visszaindulnánk, két óra alatt elérnénk az öbölbe, s holnap estére már otthon lehetnénk Felsenheimban.

Végre is abban állapodtak meg, hogy horgonyt vetnek, s ott maradnak egész nap. Mivel gyönyörű holdas éjszakák voltak, éjfél utáni egy órakor neki indulnak a hajóval a folyón lefelé, s az öbölből egyenesen hazafelé tartanak.

Villásreggeli után elhatározták, hogy ha már idáig jöttek, alaposan átkutatják a vidéket; e czélból Wolston úr és Ernő a csónakkal fölfelé eveznek a Montrose-folyón, Zermatt úr és Jack pedig gyalog kutatják át a közel fekvő vidéket. A hölgyek addig a hajón maradnak, s ha esetleg veszedelem fenyegetné őket, - a mi nem valószínű - vészlövést tehetnek az egyik mozsárból.

A hajláson túl a Montrose délnyugatnak kanyarodott. Wolston úr és Ernő, bár a nap égetően sütött, lankadatlanul eveztek s a kis csónak gyorsan siklott a folyón fölfelé.

- Lehet, hogy fölevezhetünk egészen a Montrose-forrásig is - mondta Wolston úr.

- Ön tehát azt hiszi, - kérdezte Ernő, - hogy valóban abból a hatalmas, déli hegylánczból fakad?

- Azt; és ha eljuthatunk odáig, szeretnék fölmászni a hegyláncz gerinczére is. Onnan alighanem beláthatnók egész Új-Svájczot, föltéve, hogy nem sokkal nagyobb, mint a mekkorának gondoljuk.

- De a hegy legalább tizenkét-tizenötszáz láb magas, a kérdés, hogy ily rövid idő alatt feljuthatunk-e rá?

- Majd meglátjuk, Ernő, majd meglátjuk. Ámbár én nagyon szeretném az ősi angol lobogót kitűzni Új-Svájcz legmagasabb pontján!

E közben szorgalmasan eveztek tovább. A part képe lassankint megváltozott; a növényzet kezdett megritkulni, eltünedezni, s a gazdag rétek helyett kopár, kövecses puszta földek következtek. Négylábú állatot már nem láttak sehol, madár is csak itt-ott röppent föl elvétve, s az is röpült a boldogabb tájak felé; csak a sakálok vonítottak a sziklás hasadékok közt.

- Jack ugyan jól tette, hogy nem erre jött! - mondta Ernő - itt ugyan alig lőhetett volna valamit.

- Az bizonyos - felelte Wolston úr. - Ez a vidék ép oly terméketlen, mint az, mely a Licorne-öböl mögött fekszik, s könnyen meglehet, hogy annak csak folytatása.

Körülbelül négy óra lehetett, mikor hirtelen magasról lehulló víz moraja ütötte meg füleiket... Mi lehetett ez?... Valami hegyi patak, mely magasról szakad a folyóba?... Vagy maga a Montrose, melyet vízesés szakít meg?...

A csónak megállt, s mindketten figyelmesen hallgatóztak, de nem hallottak egyebet, mint a lecsobogó víz zuhogását.

- Még néhány evezőcsapás, - mondta Wolston úr - s aztán megkerüljük ezt a kiugró partkanyarulatot...

- Rajta hát! - kiáltott föl Ernő.

Újra hozzáláttak az evezéshez és a csónak csakhamar megkerülte a partkiugrást, melyen túl ismét jó darabra látták a folyó medrét: keresztben a folyó ágyában, egyik parttól a másikig nagy sziklatömbök hevertek, s a víz zuhogva hullt alá róluk, nagy erővel, szédítő eséssel. Ennek a morajlását hallották meg vagy száz öllel odébb.

- Na, ez megakasztott bennünket! - mondta Ernő.

- Meg ám! - felelte Wolston úr - de szálljunk csak ki; hátha a vízesés mögött ismét ráereszthetjük a csónakot a folyóra...

Kiszálltak, de ebből a tervből semmi sem lett. A folyó medre tele volt szirtekkel, vízesésekkel, s a csónakot legalább félóráig kellett volna vinniök a vállukon, míg ismét vízre ereszthetik. Wolston úr kedvetlenül nézte a tajtékzó vizet, Ernő pedig figyelmesen vizsgálta azokat a barnás, gömbölyű kavicsokat, melyek szerteszórva hevertek a vízparton. Egyet-kettőt föl is vett: sokkal nehezebbnek tetszettek, mint térfogatuk szerint látszott. Ernő néhányat a zsebébe tett, azzal a szándékkal, hogy otthon majd jobban megvizsgálja.

Nem volt más mit tenni, mint megfordulni. Beültek hát a csónakba és gyorsan eveztek a víz mentén lefelé. Hat órakor haza értek, s már otthon találták Jackot és Zermatt urat is. Ők szerencsésebben jártak; a merre csak mentek, a vidék fölötte szép és termékeny volt; Jack vadászott is: egy antilopot, néhány nyulat, egy agoutit, s vagy féltuczat mindenféle szárnyast ejtett el.

Ebéd után mind siettek lefeküdni, mert úgy határozták, hogy éjfélutáni egy órakor a tengerapállyal visszaindulnak. Zermatt úr ébren maradt, hogy felkelthesse a többieket. Egy órakor föl is keltette a férfiakat, s mindjárt rá fölhúzták az Elisabeth vasmacskáját is.

A kis hajó, kedvező parti széltől is hajtva, gyorsan siklott lefelé a folyón. Baj nélkül ért az öbölbe, bár Jack néhányszor látni vélt egy-egy vízilovat; de ezek sem támadták meg a hajót. A nap épen kelőben volt, mikor az Elisabeth a keleti fokot megkerülte. Wolston úr, a ki a hajó orrában állt, gondosan megtörülte a messzelátó lencséit és több ízben sokáig figyelmesen vizsgálta a part egy pontját.

- Mi az? - kérdezte Zermatt úr nyugtalanul, rábízva a kormányt Jackra.

- Nem... csalódtam... - dünnyögte Wolston úr...

- Miben csalódott?... mit látott?...

- Azt hittem, hogy füstöt látok... füstoszlopot...

- Füstöt? - kérdezte Ernő izgatottan - füstöt?... a parton?

S volt is ok az izgatottságra, mert ez a füst csak ott tanyázó vademberektől származhatott; pedig az ő jelenlétük a szigeten könnyen végzetessé lehetett volna mindnyájukra nézve. Érthető tehát, hogy Zermatt úr, Jack és Ernő egymás kezéből vették ki a messzelátót, de egyikük sem látott semmit.

- Lehet, hogy csalódtam, - mondta Wolston úr. - Talán csak reggeli köd volt, s én füstnek néztem.

Ebben aztán mindnyájan megnyugodtak. Az út hátralevő része kellemesen telt el. Az Elisabeth gyorsan haladt a kedvező szélben, s délutáni öt óra tájban szerencsésen horgonyt vetett Felsenheim előtt.