XI. FEJEZET.

Az aratás. - A téli esték Felsenheimban. - A kápolna. -
Ernő fölfedezése. - A két ágyúlövés. - A Czápa-szigeten.

Most hét-nyolcz héten át az aratás, kaszálás, cséplés, nyomtatás, az eleség betakarítása annyira elfoglalta mindnyájukat, hogy semmi egyébre nem volt idejük.

Mindkét család Falkenhorstba költözött, melynek fekvése közelebb hozta őket a waldeggi, zuckertopi és prospect-hilli tanyákhoz. Az aratás, hála a csatornázásnak és szorgalmas öntözésnek, nagyon bő volt, s most már az új gyarmatosok élelmezése miatt sem kellett aggódniok.

Elvégezvén az aratási munkákat, gondosan bezárták a tanyai épületeket, s kívülről is megtámogatták, hogy a téli viharok kárt ne ejtsenek bennük. Ellátogattak a Bálna-szigetre is, hol a tengeri nyulak rendkívül elszaporodtak, sőt meg is híztak, mert bőven termett a fucus saccharinus, - egy édes mohfajta - mit a torkos állatok nagyon szerettek. A Czápa-szigeten, mint minden évben, ez idén is megtették a két lövést: de feleletet sehonnan sem kaptak rá. Aztán ismét megtöltötték az ágyúkat és haza mentek.

Május második felében megkezdődtek az esőzések, s a két család végkép beköltözött Felsenheimba. Június első hetében több heves orkán pusztított a szigeten; az ég örökké tele volt szürke felhőkkel, melyekből hol szakadt, hol permetezett az eső, úgy hogy vízmentes ruhák nélkül ki sem lehetett lépni a házból.

De nem is volt kedve kimenni senkinek, mert odabent sem unatkoztak. A két család annyira összeszokott, hogy a legnagyobb békességben éltek. A férfiak tervezgettek a jövőre, az asszonyok pedig a háztartás dolgait végezték, befőtteket csináltak, varrtak, foltoztak, vagy hallgatták Jack tréfáit, a ki gyakran segített nekik a konyhában.

Ernő és Anna mindjobban összebarátkoztak és szüleik már előre látták, hogy ebből a két fiatalból boldog pár lesz, talán nemsokára. Ha visszajön a Licorne, s meghozza Fritzet és Jennyt, akkor talán megtarthatják Ernő és Anna lakodalmát is.

Egy este Zermatt úr a következő számítást tette:

- Most június 15-dike van; a Licorne a múlt év október 20-dikán ment el: ez tehát kerek kilencz hónap... Valószínű tehát, hogy körülbelül most indul vissza Európából...

- De hátha odamentében hosszabb ideig megállt a Fokvárosban? - kérdezte Jack.

- Még akkor is legkésőbb július első felében már elindulhat Angliából - mondta Ernő. - Igaz, hogy visszatértében is meg fog állni a Fokvárosban: de az mit se tesz; október derekán azért mégis valószínűleg itt lesz már...

- Még négy hosszú hónap! - sóhajtott föl Zermattné.

A férfiak különben dolgoztak a téli évszakban is. Wolston úr, a ki a lakatossághoz és kovácsmesterséghez is értett, Zermatt úr és néha Ernő segítségével, mindenféle hasznos és szükséges szerszámot készített; Jack pedig, mihelyt kissé derült és szerét tehette, legott megszökött vadászni.

Meghányták-vetették az építendő kápolna tervét is és abban állapodtak meg, hogy Felsenheim közelében építik föl, a konyha kert végében, a hol széltől, vihartól védve lesz. Wolston úr nem fából, hanem kőből akarta építeni: hisz annyi terméskövük volt! Meszet pedig szintén égethetnek a tömérdek kagylóból és csigahéjból, mely a partokon hevert. Elhatározták tehát, hogy mihelyt az idő kiderül, rögtön hozzáfognak a kápolna építéséhez, melyet két-három hónap alatt befejezhetnek.

A viharok azonban egyre gyakoriabbak és hevesebbek lettek. Félni lehetett, hogy a roppant felhőszakadások elöntik a tanyákat, az orkánok pedig összetörik, elszakítják a parttól a nagy sajkát meg a kis csónakokat.

Az első csöndesebb napon tehát Zermatt úr, Jack, Ernő és Wolston úr kimentek Felsenheimből, hogy megnézzék, milyen károkat okozott a vihar. A pusztítás elég nagy volt, de minden kárt helyre lehetett állítani, mihelyt a tavasz bekövetkezik.

A két család minden este összegyűlt a könyvtár-szobában, s valamelyikük hangosan fölolvasott. Könyvük volt elég: ott volt a Landlord egész könyvtára, melyet Littlestone hadnagy sok becses, tudományos munkával gyarapított, s végre ott voltak Wolston úr könyvei is. Ha a fölolvasást megunták, beszélgettek, még pedig, hogy magukat kölcsönösen gyakorolják, fölváltva német, angol és franczia nyelven.

Július vége felé Zermatt úr egy reggel feleségével beszélgetett, midőn Ernő belépett hozzájuk. Kezében tartott egy olyan barna kavicsot, a minőt többet is szedett föl a Montrose-folyó vízesésénél.

- Nézd meg ezt a kavicsot, apám - mondta mosolyogva.

- Nos, mi különös van rajta?

- Érdemes megnézni: ez aranyrög.

- Aranyrög? - ismételte Zermatt úr, s az ablakhoz lépve, jobban szemügyre vette a kavicsot. - Bizonyos, hogy nem tévedsz? - kérdezte komolyan.

- Nem, apám; gondosan megvizsgáltam, elemeztem: nem tévedhetek; a Montrose vízesésénél nagyon sok ilyen...

- Mit törődünk vele! - szólt Zermattné megvetően. - Minek nekünk az arany? Mi hasznát vehetjük itt?

- Kedves Ernő, - kérdezte Zermatt úr - még senkinek sem szóltál erről a fölfedezésről?

- Nem, apám.

- Jól tetted... nem ugyan azért, mintha nem bíznám Jackban meg Wolstonékban... hanem jól meg kell fontolni, mielőtt az ember ilyen titkokkal előáll...

- Ugyan mi veszély lehetne ebben, apám?

- Egyelőre semmi... De ha híre futna, hogy a szigeten aranyrögök vannak, az egész világ alja, söpredéke, a szerencsevadászok durva tömege mind ide csődülne, s magával hozná a romlást, fejetlenséget, elaljasodást... Ezért, a meddig lehet, titkoljuk ezt a fölfedezést...

- Jól mondtad, édes férjem - helyeselte Zermattné. - Ne szóljunk róla senkinek, s ne is menjünk többé oda... Bízzuk a véletlenre a kincs fölfedezését: hadd juttassa Isten annak, a kinek akarja!

Az esős évszak még egyre tartott. Már elmúlt július, elmúlt augusztus első fele is és még mindig nem lehetett kimenni. Zermatt úr maga is csudálkozott; még ily hosszú, viharos telet soha sem ért, pedig már tizenharmadik éve lakott a szigeten. Jack is egészen oda volt; máskor már július végén mehetett vadászni, most pedig még augusztus közepén sem!

Sőt augusztus 17-dikén oly irtózatos orkán dühöngött, hogy valamennyiök szíve megremegett bele. Villámcsapás villámcsapást ért, s a szörnyű dörgés majd megsüketítette őket. Másnap este épen a könyvtár-szobában voltak, mikor egy roppant villanás után hirtelen mély csend lett... A villám ott csap hatott le Felsenheim közelében.

Aztán egy dörrenést hallottak... Valamennyien fölugrottak, s a lélegzetüket visszafojtva hallgatóztak.

- Mi volt ez? - kiáltott föl Jack.

- Semmi esetre sem égzengés - felelte Zermatt úr.

- Ez ágyú volt! - mondta Ernő határozottan.

Alig mondta ki a szót, megint egy dörrenés hallatszott: s ezúttal villámlás sem előzte meg. Most már kétségtelen volt, hogy ez is, meg az előző dörrenés is ágyúlövés...

Megdöbbenve néztek össze, Anna pedig rémülten kiáltott föl:

- A Licorne!... Ez csak a Licorne lehet!...

Pár pillanatig rémülten hallgattak, de ezalatt Zermatt úr összeszedte magát, s aztán megnyugtatta őket... Ez nem lehet a Licorne, mert akkor már három hónappal előbb kellett volna elindulnia Európából: az pedig képtelenség!... Inkább valami más hajó lehet, melyet a vihar kivert útjából, s most talán veszedelemben forog...

A férfiak rögtön magukra kapták vízmentes köpönyegüket és kisiettek a szakadó esőbe. De olyan sötét volt, hogy egymást is alig látták; hiába néztek tehát a tenger felé, semmit sem vehettek észre.

- Különben is hogyan segíthetnénk rajtuk? - mondta Jack.

- Sehogy - felelte Zermatt úr.

- Legföljebb úgy, hogy imádkozunk értük - tette hozzá Wolston úr.

Visszamentek tehát a szobába, a hol a három hölgy már imádkozott. Aztán még sokáig hallgatóztak: de mivel több lövést már nem hallottak, azt következtették, hogy a hajó vagy elsüllyedt, vagy pedig a vihar elhajtotta a sziget közeléből.

Senki sem aludt egész éjjel; s midőn a vihar hajnal felé megszűnt, valamennyien kirohantak Felsenheim erkélyére... de sehol semmit sem láttak: a tenger tükre sima és tiszta volt.

- Menjünk a Czápa-szigetre! - tanácsolta Jack. - És lőjünk: hátha feleletet kapunk rá?

- Igazad van, fiam - mondta Zermatt úr.

Bár a tenger még erősen hullámzott, a négy férfi erős karja könnyen és biztosan hajtotta a csónakot. A szigetre érve, elbámultak a szörnyű pusztításon, mit a vihar okozott. Óriási fák derékban kettétörve hevertek a földön, az antilopok tanyája szertedúlva és... a félszer, mely alatt az ágyúk álltak, tövig leégve!

Csak az ágyúk álltak helyeiken; ezeket nem bírta megmozdítani az orkán.

Jack rögtön beledugta a kanóczot az egyiknek serpenyőjébe, fölporozta és meggyújtotta; a kanócz tövig leégett, a gyújtó-por ellobbant - de az ágyú nem sült el.

- Bizonyosan nedves lett a töltés - mondta Zermatt úr. - Próbáld csak kivenni: majd újra töltjük.

Jack bedugta a töltő-vesszőt... de az ágyúban nem volt töltés! Oda ugrott a másikhoz: abban sem volt!

- Tehát kilőtték? - kiáltott föl Wolston úr.

- Ki... mindkettőt!...

- És kicsoda?

- Kicsoda?... alighanem a villám! - mondta Ernő hirtelen. - Becsapott a félszerbe, fölgyújtotta, s az ágyúk, egyik a másik után elsültek...

Ez a magyarázat nagyon is természetes volt. Megtöltötték tehát az ágyúkat, s visszasiettek Felsenheimba, hogy megnyugtassák az aggódó asszonyokat.