XIII. FEJEZET.

A Grünthal. - A mezőség. - A rengeteg. - A majmok. -
Az éjjel a barlangban. - A sziklás hegyláncz.

A három utas, mihelyt keresztül küszködött a sziklás, szűk hegyszoroson, rögtön a felé a kis magaslat felé tartott, melyet Zermatt úr Arabs-toronynak nevezett el.

Innen egyenesen a Medve-barlangnak fordultak; ez arról volt nevezetes, hogy Ernőt csaknem megfojtotta itt egy maczkó, a mellyel egész véletlenül találkozott.

A Grünthal körülbelül két mérföld hosszú lehetett és párvonalosan húzódott azzal a hegylánczcal, mely az Ígéret földjét a sziget többi részétől elválasztotta. Az utasok ebben az ezer öl széles, fás, bokros völgyben haladtak dél felé, alig várva, hogy elérjék a végét, a honnan lepillanthatnak a szigetnek még ismeretlen tájaira.

Déltájban letelepedtek egy árnyas fa alatt s fölséges villásreggelit rögtönöztek azokból a foglyokból, melyeket Jack útközben lőtt. Kenyerük is volt: kasszária-kenyér, a mit magukkal hoztak, gyümölcsöt is találtak: jó érett banánokat s a bő reggelire nagyot ittak a lábuknál csörgedező hűvös patak vizéből.

Rövid pihenés után tovább folytatták útjokat s csakhamar elérték a völgy végét. A völgy itt magas sziklák közé szorult össze s a patak a keskeny átjáróban rohanva sietett lefelé. A kilátás nagyszerű volt. A csaknem deszkasíma tájék egészen a távolban kéklő hegyláncz aljáig terjedt s a tropikus növényzet teljes szépségében díszlett. Vagy egy mérföldnyire, délkeleti irányban, kanyargott egy kis folyó, mely valószínűleg a Montroseba szakadt.

Az út ezen a mezőségen éppen nem volt könnyű és kényelmes. Az ölnyi magas fűben, növényzetben nehéz volt a járás; itt-ott sűrű czukornád-bozótok zárták el az utat, melyeket meg kellett kerülni.

Négy órai gyaloglás után Ernő azt tanácsolta, hogy pihenjenek meg.

- Már? - kiáltott föl Jack, a ki ép úgy nem volt fáradt, mint a kutyái.

- Én is osztom Ernő véleményét - mondta Wolston úr; - akár meg is hálhatunk majd ott, annál a kis ligetnél.

- Helyes, - jegyzé meg Jack; - de előbb ebédeljünk, mert én már szörnyen éhes vagyok.

Miután megebédeltek, kényelmes fekvőhelyet kerestek ki és nagy tüzet gyújtottak. Mivel útjukban semmi gyanús vadat nem láttak, sőt még az ordítását sem hallották, elhatározták, hogy nem állnak felváltva őrt, hanem mindnyájan aludni fognak: hisz a kutyák úgy is résen lesznek s fölverik őket, ha veszedelem közeleg.

Mindnyájan lefeküdtek és elaludtak tehát s hajnalban Jack volt az első, a ki fölébredt. Rögtön útnak indultak ismét s tovább folytatták útjokat a folyton emelkedő talajon, melyen egymást érték a fügefák, banánok, mandulafák, sokféle pálmák s itt-ott a viaszfa, mely óriási magasra nőtt.

Délután egész falka vadmacskával találkoztak, melyet néhány puskalövéssel elriasztottak. A megriadt állatok veszett ordítással, miákolással menekültek az erdőbe. Ez a találkozás arra bírta Wolston urat, hogy estére kelve, mikor egy szágópálma ligetben megszálltak, rendes éjjeli őrséget szervezzen; három óránkint váltották föl egymást s az őrtüzet sem hagyták kialudni.

Reggel már csak mintegy három mérföldnyire lehettek a hegyláncz lábától. A vidék most már megváltozott: jobbra-balra óriási fenyőfák nyúltak a magasba s minél följebb mentek az egyre emelkedő talajon, ez a rengeteg annál sűrűbb lett. Itt már kevesebb lett a vad is: szerencsére Jack elejtett egy fiatal antilopot, melynek húsát földarabolva a vadásztáskájukba rakták.

Délben egy roppant tengeri-fenyő árnyékában telepedtek le. Mialatt Jack megsütötte az antilop egyik czombját, Wolston úr s Ernő pár száz lépéssel odább mentek, hogy szétnézzenek a vidéken.

Úgy látszott, hogy az erdő innentől kezdve fölfelé egyre sűrűbb lesz s valószínű volt, hogy egész a hegy derekáig eltart. Wolston úr tehát azt ajánlotta, hogy vágják magukat keresztül ezen az erdőn s folytassák útjukat egyenesen nyugat felé, míg csak a sziklás hegyhátra nem érnek. Ezt a tervet a két testvér is elfogadta.

Útjok most már kényelmesebb volt; a talaj egyenletes, csaknem sima volt és a dúsan növő moha puhává tette, mintha szőnyeggel lett volna leterítve. E mellett árnyékban mehettek, a mi nem csekély előny volt ebben az évszakban s a fenyőfák éltető gyanta-illatában szinte megifjodtak.

De volt kellemetlenségük is. Egész sereg majom ugrált, ordítozott a fákon s csupa mulatságból fenyő-tobozokkal dobálta a három utast. Ezek a puskáikkal feleltek s egy órai lövöldözés után vagy harminczat megöltek az arczátlan, kötekedő állatok közül.

Ezután ismét folytatták útjukat, lehetőleg torony iránt, a hegység felé, ámbár sok vargabetűt kellett csinálniok, mert az erdő néhol oly sűrű volt, hogy nem mehettek rajta át.

Este hét óra felé végre elérték a fenyő-erdő déli határát. A talaj itt egyszerre nagyon meredek lett; a hegyről levált sziklatömbök, a kitört fenyőfa-törzsek keresztül-kasul hevertek és szinte elzárták az utat.

A nap éppen alábukott a hatalmas hegyláncz mögött, mikor erre a helyre értek. Éjjel fölmászni a hegyre, veszélyes vállalkozás lett volna s ezért Wolston úr, bár nem szívesen, éjjeli szállás után nézett Ernővel. Ezalatt Jack a vacsorát készítette el. Találtak is egy barlang-féle üreget, melyet telehordtak száraz fűvel, hogy kényelmesebb fekvésük legyen.

Vacsora után nagy tüzet raktak a barlang szája előtt és lefeküdtek; egyikük azonban mindig őrt állt és élesztette a tüzet, a mi azért is ajánlatos volt, mert napszállat felé többször hallottak olyan ordítást, a mely csakis valami nagy fenevadtól származhatott.

- Ma van a nagy nap! - kiáltott föl Jack másnap reggel, mikor már mind a hárman talpon voltak.

- Úgy van, - felelte Wolston úr; - ha a hegy nem túlságosan meredek, még ma kitűzhetjük rajta az angol zászlót.

- S egyúttal azt is megláthatjuk, - tette hozzá Ernő, - hogy mekkora a sziget területe.

- Ha csak dél és nyugat felé nem olyan kiterjedt, hogy még onnan felülről sem láthatunk a végére.

Megindultak tehát fölfelé: elöl Jack, utána Ernő, leghátul Wolston úr. Száz lépésnyire a barlangtól egyszerre vége lett az erdőségnek. A hegy oldalán itt-ott még voltak zöldellő rétek, bokrok, aloé- és myrtus cserjék, mintegy hat-hétszáz lábnyira a fejük fölött, de azon túl csak kopár szikla volt. És a hatalmas hegygerincz fölött, mely tizenegy-tizenkétszáz láb magas lehetett, még egy elszigetelt hegykúp emelkedett föl, mintegy ötven ölnyire.

Az út azonban nagyon meredek volt s néhol csak úgy mehettek fölfelé, hogy oldalt haladtak, mert a lejtősödés szöge az ötven fokot is meghaladta. Természetes, hogy a fárasztó útban meg kellett pihenniök is, különösen Wolston úrnak, a ki nem volt sem oly fiatal, sem oly edzett, mint a két testvér.

Mikor az utolsó cserjéket is elhagyták s fölöttük már csak a kopár sziklabércz meredezett, hosszabb pihenőt tartottak és villásreggeliztek. Egy órai pihenés után az örökké türelmetlen Jack fölugrott és neki iramodva a sziklacsúcsnak, elkiáltotta magát:

- A ki szeret, kövessen!

- Mutassuk meg neki, kedves Ernő, hogy szeretjük - mondta Wolston úr - és menjünk utána.