XIV. FEJEZET.

A bércztetőn. - Mit láttak éjszakon, keleten és nyugaton. -
Hajó a szemhatáron. - Az angol lobogó.

Már csak három-négyszáz lábnyira voltak a hegy gerinczétől: ennél még az egyiptomi nagy gúla is magasabb! Csakhogy a hegyen nem voltak meg azok a roppant lépcsők, melyek a gúlára mászást megkönnyítik: sőt ellenkezőleg, - az egymásra halmozott sziklák, kövek oly összevissza hevertek s oly lazán álltak egymáson, hogy minden pillanatban lezuhanással fenyegették őket.

Jack, a ki elöl járt, előbb gondosan kipróbált a botjával minden sziklát s csak aztán mert rálépni; Wolston úr és Ernő pedig ügyeltek, hogy mindenütt a Jack nyomába lépjenek.

A három utas minden baj nélkül ért föl a sziklabéreznek körülbelül a felére; ebben a magasságban még akadt egynéhány szárnyas: igazi király a madarak közt is, a kőszáli sasok és a hatalmas kondorok fajtájából, melyek szédítő magasra röppentek föl, mihelyt az első «embert» megpillantották.

Jack, a kit vadász-szenvedélye minduntalan elragadott, több ízben lekapta válláról a puskáját, hogy rájuk lő; de Wolston úr mindig visszatartotta.

- Minek? hisz úgyis a mélységbe zuhanna!

- Igaz, - sóhajtott Jack és megadással vállára vetette a puskáját.

Minél közelebb jutottak a szikla czukorsüveg formájú tetejéhez, annál nehezebb lett a fölfelé mászás is. Most már gyakran kellett egymást tolniok, húzniok s néha-néha meg is indult lábaik alatt a kőtörmelék, mely vad morajjal hullott alá a több mint kétszáz öles szakadékba.

Végre, délután két óra tájban Jack fölért a csúcsra, a czukorsüveg tetejére s harsogó hangját - a mely bizonyára az első emberi hang volt ezen a csúcson - dörögve zúgták vissza a bérczek:

- Sziget!... tudtam, hogy sziget!

Nem sokkal aztán Ernő és Wolston úr is fölkapaszkodtak az alig öt négyszögméter területű sziklacsúcsra és lihegve, halálra fáradtan végig nyújtóztak rajta pihenni.

Innen köröskörül be lehetett látni a sziget körvonalait. A tizenötszáz láb magas hegység a sziget déli felében emelkedett és Ernő, a ki értett valamit a terület- és távolság-becsléshez, azt mondta, hogy a sziget körülbelül négyszáz négyszögmérföld területű lehet, vagyis akkora, mint Sziczíliának a fele.

- No, ez elég nagy, - jegyezte meg Jack.

- Sok igen nevezetes sziget még ekkora sincs, - tette hozzá Wolston úr.

- Úgy van, - viszonzá Ernő; - például, ha az emlékezetem nem csal, a Földközi-tenger egyik igen fontos szigete csak harminczhat négyszögmérföld területű.

- Melyik az?

- Málta.

- Ah, Málta! - kiáltott föl büszkén Wolston úr; - ez az angoloké! És miért ne lehetne Új-Svájcz is az Indiai-Óczeán Máltája?

Mivel a leszállásra elég volt egyharmada is annak az időnek, melyet a fölmászásra fordítottak, a három utas nem nagyon sietett. Egyelőre a messzelátóval vizsgálták a szigetet és Ernő gondosan rajzolgatta a sziget körvonalait, öbleit, tengerbe kiugró fokait, földnyelveit.

Ernő rajza szerint a sziget alakja széles, összenyomott falevélhez hasonlított s a mint szemmel látható volt; öthatod részében oly termékeny volt, hogy több ezer gyarmatos bőségben megélhetett volna rajta. Egyébként teljesen külön, magában álló sziget volt: a meddig a messzelátóval átkutathatták a szemhatárt, sehol nyomát sem találták a szárazföldnek vagy más szigetnek. Egyetlen egy sziklacsúcs emelkedett ki a tengerből, vagy négy mérföldnyire nyugat felé: a Füstölgő-Szikla, a melyről Fritz megmentette Jennyt.

A szigetnek sziklás, terméketlen része innen fölülről nézve még sivárabb és ijesztőbb volt. A három kutató elnémult, míg a puszta sivatagot nézte, mely oly csöndes és kihalt volt, mint a temető, úgy hogy Ernő önkénytelenül is fölkiáltott:

- Milyen szerencse, hogy a Landlord hajótörése nem itt történt, hanem a sziget nyugati oldalán!

- Szerencse bizony! - mondta Jack - mert itt alighanem éhen haltunk volna.

- Ne is gondoljunk erre a szörnyű eshetőségre! - mondta Wolston úr - hisz már úgyis elmúlt.

- Úgy van! - fejezte be Ernő s elővévén jegyzőkönyvét, írni kezdett, hangosan mondván, a mit írt:

«Ma délután, 1817 szeptember 30-án, négy órakor, a... a...» - Hogy is nevezzük el ezt a sziklacsúcsot? - kérdezte magában.

- Zermatt-csúcs legyen a neve! - kiáltott föl Wolston úr - az apátok tiszteletére.

A két fiú hálás szívvel egyezett bele a szikla elkeresztelésébe s Ernő tovább folytatta az írást:

«... a Zermatt-csúcs tetejéről küldjük ezt a levelet, nektek, kedves szüleink, Wolston asszonynak és Annának, - minden jót kívánva valamennyinek.

A galamb, mely levelünket viszi, szerencsésebb mint mi, mert hamarabb hazaér; de két nap múlva talán már mi is otthon leszünk Felsenheimban, azok közt, a kiket szeretünk: s három hónap múlva talán a Gondviselés visszavezérli körünkbe azokat is, a kiket oly szeretettel és türelmetlenül várunk.

Mindnyájan igaz szívből köszöntünk mindnyájatokat; egészségesek és jókedvűek vagyunk; utazásunk eredményét majd szóval mondjuk el. Szerető fiatok Ernő.»

Kivették a galambot kalitkájából, bal lábára kötötték a levelet s azzal szárnyára eresztették.

A galamb először hirtelen felröppent vagy harmincz-negyven lábnyira, mintha tájékozni akarta volna magát. Aztán, ösztönére bízva magát, neki vágott éjszaknak s pár percz múlva eltűnt a szemök elől. Most még az angol lobogó kitűzése volt hátra. Wolston úr erős, hosszú botját kövekkel körülbástyázták és Jack meg Ernő úgy beékelték egy sziklahasadékba, hogy semmiféle szélvész le nem dönthette.

Ezalatt Wolston úr a messzelátóval állandóan a keleti szemhatárt vizsgálta, úgy hogy Ernő kíváncsian kérdezte:

- Mi van ott, Wolston úr?

- Mintha láttam volna, hogy... - felelte Wolston úr habozva.

- Mit? - kérdezte Jack.

- Füstöt, amott a folyón túl, - felelte Wolston úr - hacsak nem olyan köd, a mit már szintén láttam egyszer, mikor a sajkában tengeren voltunk.

- No, és eloszlik ez a köd? - kérdezte Ernő.

- Nem... sőt azt hiszem, megint ugyanazon a helyen van, a hol először is láttam... Talán csak nem hajótöröttek?... vagy vademberek?...

Ernő is figyelmesen vizsgálta a mutatott helyet, de nem látván semmit, délnek fordult s ekkor hirtelen fölkiáltott:

- Ah, nem oda kell nézni, Wolston úr!... hanem arra ni!...

- Az ám! - kiáltott föl Jack is arra nézve - az ott vitorla!...

- Úgy van; még pedig háromárboczos hajó!

Most Wolston úr is kezébe vette a messzelátót; csakugyan: alig három-négy mérföldnyire a szigettől egy háromárboczos vitorlázott a tengeren.

- Ez a Licorne! - kiáltott föl Jack - csak október közepére vártuk, s íme! már szeptember végére megjött.

- Meglehet, hogy az, - felelte Ernő - de előbb figyeljük meg, hogy merre tart.

Wolston úr e közben élesen figyelte a hajó minden mozdulatát s fejét csóválva mondta:

- Ez a hajó nem a sziget felé igyekszik.

- Akkor hát nem a Licorne! - kiáltott föl Jack.

- Nem az, - viszonzá Ernő, kezébe vévén a messzelátót - ez a hajó délkeletnek tart és távozik a szigettől.

Valóban, semmi kétség sem volt benne, hogy a hajó csak elvitorlázik Új-Svájcz mellett és még csak nem is kíváncsi rá.

- Sebaj! - vigasztalta magát Jack. - Majd megjön a Licorne is és akkor talán mi is otthon leszünk és méltóképpen fogadhatjuk III. György angol király ő Felsége korvettját.

Ezzel fölhúzták az angol lobogót a Zermatt-csúcs tetejére és Jack két puskalövéssel üdvözölte az ünnepélyes eseményt.