| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az új hazában IntraText CT - Text |
Ugyanaz nap este Zermatt úr, a felesége, Wolstonné és a leánya napi munkájuk után a könyvtár-szobában beszélgettek - természetesen a három kirándulóról, akik már negyednapja voltak oda.
- Hol lehetnek ebben a pillanatban? - kérdezte Zermattné.
- Azt hiszem, hogy éppen ma mászták meg a hegyet - felelte Zermatt úr.
- Akkor holnap reggelig talán levelet is kapunk tőlük - mondta Wolstonné. - Ernő bizonyára rögtön ír, mihelyt a csúcsra fölérnek, s a galamb is bizonyára haza talál.
- Azt mondják, hogy a galamb óránkint húsz mérföld sebességgel repül - jegyzé meg Anna - ha ez igaz, akkor arról a sziklacsúcsról egy óra alatt hazaérhet...
- Még pedig reméljük, hogy jó hírrel! - viszonzá Zermatt úr.
- Mi volt ez? - szólt Anna hirtelen.
A galambházból halk csattanás hallatszott: a kis ajtó, mely a hazavárt galamb számára nyitva volt, hirtelen becsapódott.
- Megjött a galamb! - kiáltott fel Zermatt úr.
Valamennyien kiszaladtak; Zermatt úr gyorsan fölment a létrán és megfogta a galambot, Anna pedig lefejtette lábáról a levelet és hangosan fölolvasta.
A rövid kis levél valamennyiüket boldoggá tette. Két rövid nap múlva viszontlátják a kirándulókat, s aztán együtt várhatják a Licorne megérkezését.
Másnap valamennyien nagy munkában voltak; a lazaczok, mint minden évben, úgy az idén is, roppant tömegben özönlötték el a Sakál-patak torkolatát, a hol ikrákat raktak.
Sokat fogtak belőlük, részben hogy besózzák, részben hogy szárítsák: de még sem annyit, mint más esztendőkben szoktak, mert hiányzott a férfikéz.
Harmadnap délután valamennyien abba hagyták a munkát és átmenvén a Család-hídján, Eberfurt felé indultak, a hazatérők elébe. De semmi jel sem mutatta, hogy a kirándulók hazatérőben vannak: sem a kutyák nem ugattak, pedig ők bizonyára megérezték volna gazdáikat, sem Jack puskáját nem hallották, pedig ő mindenesetre lövöldözött volna.
Este hat órakor már feltálalták az ebédet - és milyen ebédet! - hogy kétszer annyian is jól lakhattak volna belőle. De mivel a várt vendégek még mindig nem jöttek, senkinek sem jutott eszébe, hogy az asztalhoz üljön.
Mind a négyen elindultak még egyszer, s magukkal vivén a kutyákat is, vagy mérföldnyire elébük mentek.
De sehol semmi nesz, sehol semmi nyoma a hazatérőknek. Szomorúan ballagtak vissza Felsenheimba és szótlanul, kedvetlenül ebédeltek.
- Nem kell elcsüggedni - vigasztalta őket Zermatt úr. - Három napig tartott, míg a hegy lábához értek: ugyanannyi idő kell nekik a visszatérésre is; a harmadik nap pedig csak holnap telik le.
- Igaz, - felelte Zermattné - de Ernő azt írta, hogy két nap múlva már itthon lesznek.
- Persze, hogy azt! - viszonzá Zermatt úr nevetve - mert ő szeretett volna itthon lenni mindjárt másnap is.
Tulajdonképpen nem is volt komoly okuk az aggodalomra, de azért azon az éjszakán még sem aludt senki nyugodtan Felsenheimban.
De másnap este már mindannyian szorongó szívvel tanakodtak azon, hogy mi történhetett a kirándulókkal. Ez a késedelem megmagyarázhatatlan volt, ha csak föl nem tették, hogy a három férfi hazafelé jövet megváltoztatta útitervét, s vargabetűt csinálván, hosszabb úton akart Felsenheimba érni.
- Nem, az nem lehet! - szólt Anna, - mert akkor Ernő nem írta volna azt, hogy két nap múlva itthon lesznek!
Erre az ellenvetésre senki sem tudott megfelelni. Elhatározták tehát, hogy holnap reggel, ha a kirándulók addig nem jönnek haza, ők mennek elébük a hegyszorosig, a hol okvetetlenül találkozniok kell velük.
Nehéz szorongásban telt el az éjszaka, s a várt kirándulók nem tértek meg.
Másnap reggel tehát kora hajnalban elindultak Eberfurt felé a szekéren, a melyre bőven raktak föl eleséget is.
Egy mérföldnyire érhettek már Felsenheimtól, midőn a kutyák egyszerre csak hangos csaholással előre rohantak a Hattyú-tó felé.
- Itt vannak! itt vannak! - kiáltott föl Wolstonné.
S valóban, mintegy háromszáz lépésnyire, a fák közül két férfi alakja bukkant elő.
De hát Jack?... Bizonyára csak elmaradt tőlük, s ő is itt lesz mindjárt...
Wolston urat és Ernőt öröm-ujjongással fogadták; de mivel ők nem mozdultak, a többiek futottak hozzájuk.
- Hát Jack? - kérdezte Zermattné.
Sem Jack, sem Falb, a kutyája nem volt ott.
- Nem tudjuk, hogy mi történt szegény Jackkal!
És Wolston úr elmondott mindent: de többször meg kellett állnia, hogy a nők kisírhassák magukat.
A sziklacsúcsról két óra alatt lemásztak, s a fenyőerdőben háltak meg, abban a barlangban, a hol fölfelé menet is aludtak. Másnap kora hajnalban elindultak, még pedig Jack tanácsára kelet felé, mert arra ritkább volt az erdő és gyorsabban haladhattak.
Két óra tájban nagy dübörgést és hangos trombitálást hallottak a fák közt... kétségtelen, hogy elefántok jártak ott... Nem sokkal aztán három elefánt bukkant ki a kis tisztásra: két meglett, hatalmas állat: az apa és az anya, meg egy kicsike.
Jack, a ki már régóta szeretett volna fogni egy kis elefántot, hogy megszelídítse, rögtön föl akarta használni ezt az alkalmat, s a kényelmesen ügető elefántok után eredt a kutyájával együtt.
- Jack!... Jack!... - kiabált utána Wolston úr.
- Jöjj vissza, Jack!... jöjj vissza!... kiabált Ernő is.
De Jack se látott, se hallott, csak rohant az elefántok után. Ernő és Wolston úr rögtön utána szaladtak, hogy visszatartsák... E pillanatban az elefántok ismét harsogva tülköltek, s a távolban hallani lehetett, a mint nehéz lépteik alatt recsegve-ropogva töredeznek össze az apróbb fák és cserjék: de puska durranást nem hallottak... Jack talán nem akart lőni?... vagy már nem volt rá ideje? Ők odasiettek: a fák és bokrok köröskörül le voltak tiporva, de Jacknak sehol semmi nyoma. Aztán egész estig keresték az erdőben mindenfelé: kiabálták a nevét, lövöldöztek, de sehonnan sem kaptak feleletet.
Késő éjszaka, holtra fáradtan dőltek le egy fa tövébe aludni; de előbb nagy tüzet raktak, hogy Jack esetleg megláthassa és odatalálhasson. Éjjel a fenevadak ordítása egyre a fülükbe hangzott, s iszonyodva gondoltak arra, hogy ha az elefántok nem tiporták agyon Jackot, akkor most a fenevadaknak eshetik martalékul.
Másnap egész nap szintén csak Jackot keresték, de eredménytelenül. Sehol semmi nyoma: sem a ruhájából egy foszlány, sem a kalapja, sem a vadásztarisznyája, sőt még vér sem, amiből azt következtethették volna, hogy talán megsebesült.
- Fiam!... szegény fiam! - zokogott Zermattné, s oda roskadt Wolstonné meg Anna karjaiba.
- Itt csak egy teendő van - szólt most Wolston úr. - Menjünk vissza rögtön Felsenheimba, a még ma induljunk Jack keresésére. Mivel a tengerpart közelében vesztettük el őt, legczélszerűbb lesz, ha a sajkával indulunk el, s fölvitorlázva egész a Montrose torkolatáig, mindjárt ott kezdjük el a kutatást. Így két nappal előbb érhetünk oda, mint gyalog, s ez a két nap most igen fontos...
Ellenvetés nélkül elfogadták Wolston úr tervét és rögtön megfordultak hazafelé. Otthon mindent rendbe hoztak, egy heti élelmet és vizet adtak a háziállatoknak, fölhordták a szükséges ágyruhát és eleséget az Elisabethre: s már éppen indulni is akartak, mikor három óra tájban délután oly heves szél támadt, hogy nem merészkedhettek kivitorlázni a nyílt tengerre.
Ez valóban kétségbeejtő állapot volt!... Várniok kellett, s éppen most, midőn minden percz, minden óra válságos lehetett...
S hátha ez a szél nem csökken, sőt éjszaka még erősödik?...
- Ha az idő nem változik meg az éjjel, akkor holnap reggel szekéren indulunk Eberfurt felé - mondta Wolston úr.
A szél nem változott, sőt vihar volt kitörőben; este kilenez órakor tehát mindent visszahordtak Felsenheimba a hajóról, s egyúttal megrakták a szekeret, hogy kora hajnalban indulhassanak.
Még el sem végezték az előkészületeket, mikor Turk és Braun hirtelen kirohantak a házból, egyenesen a Sakál-patak felé. Hangos csaholásukra távolról szintén elhaló kutyaugatás felelt.
- Ez Falb! - kiáltott föl Ernő.
Valamennyien kiszaladtak a kutyák után, de a koromsötétben tétován megálltak... merre menjenek?
De csaknem rögtön szaladva érkezett meg Jack és anyja karjaiba borult.
- Megmenekültem, - mondta lihegve - de lehet, hogy mindnyájunkat nagy veszedelem fenyeget!...
- Veszedelem?... - kiáltott föl Zermatt úr, megcsókolva fiát - miféle veszedelem?
- A vademberek - felelte Jack - kikötöttek a szigeten!