| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az új hazában IntraText CT - Text |
Sötét, csillagtalan éjszaka volt. Alig lehetett megkülönböztetni a vizet az égtől, mert az ég is oly sötét volt, mint a tenger, tele sűrű, fekete felhőkkel, melyekből időnkint vakító villámok czikáztak. De maga a tenger tükre sima volt, csaknem mint az olaj; semmiféle szellő nem bodrozta a hullámokat, melyek a meggyűlt légköri villamosságtól erősen foszforeszkáltak.
A teljes szélcsendben egy nagy sajka himbálózott a lomha vizeken; fölhúzott vitorlája petyhüdten lógott le, s tompa nesszel csapódott jobbra-balra, követve a sajka ingadozásait; hátuljában két férfi beszélgetett halk hangon.
Az egyik, a ki a kormányt tartotta, negyven év körüli tengerész volt: tagbaszakadt, vihartól edzett, nagy erejű férfi, a kit sem a fáradság, sem a nélkülözés, sem a kétségbeesés meg nem tört soha.
Nemzetségére angol, rangjára vitorla-mester volt és John Blocknak hívták. Társa már jóval fiatalabb volt, úgy 18 éves lehetett, s meglátszott rajta, hogy nem tengerész.
A sajka fenekén több emberi alak hevert; kimerülvén az egész napi fárasztó evezésben, szinte eszméletlenül feküdtek ott. Volt köztük egy öt éves kis fiú is, a ki időnkint föl-föl sírt, s csak anyja vigasztalására, csókjaira csillapult le ismét.
Az árbocz előtt, a hajó orrában két mozdulatlan alak állott némán, egymás kezét fogva, s elmerült szomorú, sötét gondolataiban.
Ugyanekkor a vitorla-mester ezt mondta a mellette fekvő fiatal embernek:
- Nem... nem... napnyugtakor jól szemügyre vettem a szemhatárt... Sehol semmi nyoma a földnek... sehol egyetlen egy vitorla sem volt... De lehet, hogy a mi elmaradt ma este, holnap reggelre föltűnik a szemhatáron.
- De ha negyvennyolcz óra alatt nem jön segítség, - felelt a fiatal ember - mindnyájan elpusztulunk.
- Ez igaz... igaz - ismételte John Block. - De majd csak partot érünk valahogy...
- Ha legalább szelünk lenne! - sóhajtott a fiatal ember.
- Oh, én még a vihart is szívesebben látnám, mint ezt a szélcsendet, - viszonzá a vitorla-mester bosszúsan - mert a vihar legalább partra vetne bennünket...
- Vagy elsüllyesztene, Block!
Megdöbbenve hallgattak el mindketten, s a néma éjszakában csak a habok csöndes locsogása hallatszott, a mint a sajka fenekét paskolta; majd a fiatal ember ismét megszólalt:
- Harry Gould egy csöppet sincs jobban, - felelte Block. - A fejsebe nem akar gyógyulni: azok a gazemberek csúnyául elbántak vele! Ah, hiszek Istenben, hogy még meglátom, mikor az a nyomorult Borupt utolsót rúg a levegőben!
- Bizonyos, hogy akasztófán végzi az életét, - hagyta helyben a fiatal ember is, dühösen szorongatva az öklét. - De hát a kapitány?
- Beteg, - sóhajtott John Block, - s egyre arról kérdezősködik, hogy nem látok-e földet.
És magában fogcsikorgatva tette hozzá:
- A földet!... a földet!... Ah, Borupt és czimborái jól tudták, hogy mit cselekszenek! Mialatt fogva tartottak bennünket a hajó fenekén, megváltoztatták a hajó útját, s pár száz mérföldnyire eltértek a rendes iránytól... Akkor aztán beletettek ebbe a sajkába, s a habok kényére, Isten kegyelmére bíztak bennünket.
Megint csend lett; majd a sajka fenekén fekvő alakok egyike fölült, s kétségbeesetten fölkiáltott:
- Jobb lenne, ha mindjárt most fölfordulna a sajka és valamennyien a tengerbe fúlnánk!... Holnap megesszük az utolsó eleséget is és aztán a szörnyű éhhalál következik!
- Holnap még sok minden történhetik, Wolston úr, - szólt a vitorla-mester csillapítóan - ha ellenben a sajka már most fölfordul, akkor nem lesz holnapunk.
- John Blocknak igaza van, James - szólt közbe az előbbi fiatal ember. - Akármily nagy is az ínségünk, a míg holnapunk van, mindig remélhetünk Isten jóságában és kegyelmében...
- Úgy van, - suttogta halkan James - de néha a kétségbeesés elveszi türelmünket...
- De hol vagyunk hát tulajdonképpen? - jajdult föl valaki a sajka fenekéről.
- Azt magam sem tudom pontosan - viszonzá John Block. - Azok a gazemberek egy álló hétig lezártak bennünket a hajó fenekére, hogy ne tudjuk, merre mennek. De annyi bizonyos, hogy jó szelük lehetett, mert a hajó nagyon bukdácsolt.
- De hol vagyunk hát? - ismételte az előbbi hang.
- A zendülés napján - folytatta a vitorla-mester - Madagaszkár közelében voltunk; s mivel a szél állandóan nyugatról fújt, nagyon valószínű, hogy a nyomorult Borupt a kedvező széllel nekivágott az Indiai-Óczeánnak, a hol, mivel kevesebb a hajó, kevesebb veszedelemmel is űzheti a kalózkodást. De én azért hiszem, hogy előbb-utóbb partot érünk, ha lakatlan szigeten is... Mit tesz az! Miért ne élhetnénk meg mi is úgy, mint Új-Svájcz lakosai, a kiket a Landlord hajótörése egy egészen puszta szigetre juttatott?
- Csakhogy a Landlord hajótöröttjei partra vihették a hajó egész rakományát is, - felelte James Wolston - nekünk pedig nincs semmink sem, mert a Flag mindenünket magával vitte.
E pillanatban fájdalmasan hörgő hang szólalt meg:
A szerencsétlen kapitány volt, a kit a sebláz gyötört. A vitorla-mester rögtön másnak adta át a kormányt és a sebesült kapitány ápolására sietett. A többiek pedig elcsendesedtek, s a néma éjszaka nyugalmát mi sem zavarta többé. A boldogtalanokat leverte nyomorúságuk öntudata, s valamennyien mély kétségbeesésbe merültek. Az a csekély élelem, mit a Flag fölzendült legénysége a sajkájukba vetett a válás perczében, az utolsó morzsáig elfogyott; csak egy zsák kétszersültjük volt még, penészes az is, de mi ez tizenegy éhes embernek! És ráadásul két nap óta utolérte őket a szélcsend; ott libegtek a végtelen tengeren, nem tudva mozdulni semerre, s érezve, hogy az éhhalál rettenetes árnya nagy léptekkel közeledik feléjük...
A vitorla-mester ismét visszament a kormányhoz és fásultan ült le helyére. Órák teltek el a dermesztő, kétségbeejtő mozdulatlanságban, midőn egyszerre John Block hirtelen fölegyenesedett.
- Mi ez? - mondta magában izgatottan. - Talán föl támad a szél?
Az arczát mintha megsimította volna a hűvös légáramlat... Megnyálazta az ujját és föltartotta... Nem tévedett: a szél okozta gyorsabb párolgás következtében az ujja egyik felén hűvösséget érzett; számítása szerint a szél dél felől kerekedett.
Rögtön fölébe hajolt az alvók egyikének, s halkan suttogta:
- Mi az, vitorla-mester? - kérdezte a megszólított, fölemelkedve fektéből.
- Ha nem csalódom, valami világos csíkot a habok fölött... Ezt pedig csak a szél teheti... fölpaskolja a vizet: az világít...
- De hátha a hajnal szürkülete derül éppen ott keleten? - kételkedett Fritz.
- Még nagyon korán van, hogy virradjon - viszonzá a vitorla-mester. - Különben éreztem is már a szelet... Pszt! hallgassa csak...
Fritz kihajlott a sajkából és füleit hegyezve figyelt: valóban hallani lehetett valami halk, szinte elhaló süvöltést, a mely úgy tetszett, mintha közelednék a sajka felé.
- Ez valóban a szél! - mondta most Fritz is.
- Úgy van, a szél! - bólintott John Block, s legott dolgozni kezdett a kormánnyal, hogy a szél, ha hozzájuk ér, neki fekhessék a petyhüdten lógó vitorláknak.
- Az a kérdés, hogy hová hajt bennünket! - aggódott Fritz.
- A hová neki tetszik! - viszonzá a vitorla-mester - csak ebből az átkozott szélcsendből vigyen el bennünket.
Félóra múlva a szél már érezhető volt, bár még nem volt elég erős arra, hogy kidüllessze a vitorlákat. A mily mértékben erősödött, azon mértékben szállt föl a habokból a reggeli köd is, mely nemsokára oly sűrű lett, hogy a sajkában ülők alig láttak pár száz ölnyire. Aztán lassankint pirkadni kezdett keleten az ég, s a köd izzani látszott a mögötte vérvörösen kelő nap tűztányérától.
Öt óra tájban a szél már néhány fonálnyi sebességgel hajtotta a sajkát; ugyanekkor a nap, mint a tropikus égövön rendesen, hirtelen a szemhatár fölé szökkent, s egyszerre széttépte a ködöt, mely a tengeren úszott.
A sajkában ülők már mind ébren voltak és szorongva várták a köd eloszlását; valamennyien az északi szemhatárt vizsgálták, a merre a földet sejtették; s egyikük, hirtelen fölkúszván az árbocz kötelein, ujjongva fölkiáltott: