| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az új hazában IntraText CT - Text |
Jobb szállást, mint ez a barlang, lehetetlen lett volna találni: a sok fülkében mindenki tetszése szerint külön alhatott a többiektől. Az első éjszaka nagyon nyugodtan telt el. Nem kellett félniök sem fenevadaktól, sem vademberektől: hisz ki is járt volna ezen a kopár, sivatag vidéken, s aztán már Harry Gould kapitányt sem kellett ápolniok; az éjszakai virrasztásokra nem volt szükség, a sebláz már nem gyötörte a kapitányt, kinek fejsebe nagyon szépen gyógyult.
John Block már kora hajnalban kiment megnézni a sajkát, s elégedetten tért vissza, mert a sajkának semmi baja sem történt. Fritz épen ekkor lépett ki a barlangból.
- Ne menjünk teknősbéka-vadászatra? - kérdezte tőle.
- Csak menjen ön maga, kedves Block - felelte Fritz. - Én megvárom, míg a kapitány fölébred, hogy a teendőkről beszéljek vele.
Mialatt a vitorlamester az öböl felé távozott, Fritz visszament a barlangba; Ferencz és James már ölszámra hordták a fűteni való tengeri füvet, Suzanne, James felesége, a kis Bobot fésülte, Jenny és Doll pedig a még alvó kapitány ágya mellett ültek.
Fritz sétálni hívta Jennyt a partra, a mikor egyedül voltak, gyöngéden így szólt hozzá:
- Kedves Jenny, tudom, hogy nagyon szomorú vagy a sok csapás miatt, mely téged ért: de hidd el, engem kétszerte lever az, hogy nincs módomban rajtad segíteni.
- Hisz ez nem a te hibád, Fritz, - felelte Jenny - s aztán neked, mint férfinak, nem szabadna ily hamar elcsüggedned.
- De ha meggondolom, - sóhajtott Fritz - hogy mily sok csapás ért téged, elszorul a szívem... Először a Dorcas hajótörése és szegény anyád halála; aztán a keserves, kínos évek a Füstölgő-Sziklán; majd boldogult apád halála...
- Szegény apám! - suttogta Jenny könnyezve.
- És most a Flag legénységének a zendülése, - folytatta Fritz - a két ínséges hét a tengeren, s végre ez a puszta sziklasziget...
- Semmi az, Fritz - viszonzá Jenny, vidámságot erőltetve. - Ez a sok csapás már mind elmúlt: s kérjük Istent, hogy a mint erőt adott a balsors eltűrésére, úgy adjon kitartást is, hogy bizodalommal várjuk a jobb jövőt. Lám, a Gondviselés velünk van: találtunk a szigeten barlangot, ivóvizet, eleséget... s én reménylem, hogy Isten, a ki eddig segített rajtunk, ezután sem fog elhagyni bennünket...
- Oh, Jenny! - kiáltott föl Fritz - te most visszaadtad bátorságomat. Úgy van: küzdeni fogunk, Isten nevében...
- És ki Istenben bízik, nem csalatkozik - szólt most közbe Ferencz, a ki észrevétlenül jött oda hozzájuk.
Mindhárman visszamentek a barlangba; akkorra már megjött a vitorlamester is, Jamesszel, a ki utána ment: megint hoztak egy féltuczat teknősbékát. Délfelé kivitték a kapitányt a friss levegőre; már annyira jobban volt, hogy pár nap múlva remélhetőleg járni is fog tudni. Ebéd után a helyzetről beszélgettek, s elhatározták, hogy mihelyt Harry Gould meggyógyult, azonnal megkísértik a sziklafal megmászását.
Több nap telt el így, s a kapitány lassankint segítség nélkül is tudott már sétálgatni s parton. Sőt egy napon elgyalogolt ahhoz a meredek sziklafalhoz is, mely nyugat felől elzárta a partot és messze benyúlt a tengerbe.
Ő is átlátta, hogy ezt a hegyfokot csak a sajkával lehet meg kerülni. Fritz ugyan ajánlkozott, hogy körülússza, de a kapitány nem engedte. Hátha a tenger áramlata elragadja Fritzet: ki fogja akkor megmenteni?
Beszélgettek arról is, hogy a földnek mely táján lehetnek; de természetesen nem lévén semmiféle műszerük, csak találgathatták, hogy a föld, melyen menedéket találtak, hol lehet.
- Lehetséges, hogy Új-Hollandiában vagyunk, - mondta a kapitány; - ez a fok, a mely előttünk áll, nagyon hasonlít ahhoz, a hogy a Leuwin-fokot leírják. Akkor pedig joggal félhetünk az ausztráliai vad pápuáktól, a kik emberevők.
- Föl kellene másznunk a sziklatetőre, - mondta Ferencz, - hogy áttekinthessünk az egész vidéken.
- De ez lehetetlen, - szólt Fritz. - A sziklafal közepéig még csak följuthatnánk valahogy, de onnan tovább nincs rá mód; mivel sehol sem látok rajta nyílást, vagy szakadékot.
- Akkor a sajkán kerüljük meg, - fejezte be a kapitány. - Két nap múlva, azt hiszem, elég erős leszek arra, hogy indulhassunk is.
Fritz, Ferencz és a vitorlamester több ízben megkísértették már, hogy fölkússzanak a sziklatetőre, de sohasem sikerült. Két-háromszáz láb magasra, zerge módra ugrálva egyik szikláról a másikra, följutottak ugyan, de ez nagyon veszélyes utazás volt, s a vitorlamester majd a nyakát törte: ha Fritz idejében meg nem kapja, lezuhan a mélységbe. Ezen a részén tehát lehetetlen volt a sziklafal gerinczére följutni.
A kapitány úgy határozta, hogy október 27-én reggel hárman, ő maga, Fritz és a vitorlamester fölfedező útra indulnak a sajkában. Ha a sziget csakugyan oly kicsiny, mint látszik, akkor megkerülik és 24, legkésőbb 48 óra alatt ismét visszaérkeznek.
Ámbár az évnek ebben a szakában nem igen kellett vihartól tartaniok, a vállalkozás mégis vakmerő volt; egyiküknek sem volt fegyverük: s ki tudja, milyen veszedelmekkel találkozhatnak útjukban!
Mind a mellett nem haboztak; szinte élet-halál kérdése volt rájuk nézve, hogy megtudják, hol vannak. Ezért október 26-án kellő mennyiségű élelmiszert vittek a csónakba, hogy másnap reggelre minden készen legyen az indulásra.
De még ugyanaz nap délután rossz idő kerekedett. Dél felől sűrű, sötét felhők támadtak az égen, s a tenger erősebben kezdett hullámzani. Mi lesz, ha a hullámverés még erősebb lesz, és a sajkát a sziklákhoz veri?
- Mit tegyünk? - kérdezte Fritz a vitorlamestertől.
De a tapasztalt tengerész nem tudta mit feleljen. Csak egy reményük volt: hogy a vihar előbb lecsöndesül, mint haragja a parthoz ér. Harry Gould aggodalmasan vizsgálta a borús szemhatárt.
- A baj sokkal nagyobb, mint hisszük, - mondta fejcsóválva.
- Próbáljuk meg bevontatni a csónakot a barlangba, - tanácsolta Fritz. - Akkor mentve lesz.
Hamar kiszedtek mindent a csónakból, hogy könnyebb legyen, s még az árboczot is leszerelték, a vitorlákat is partra vitték. Aztán megvárták a tenger-dagályt, mely vagy tíz lépéssel kijjebb tolta a csónakot a parton, s ekkor deszkákat raktak alája, hogy könnyebben csússzék. De hiába álltak neki valamennyien: megfeszített erőlködéssel sem bírták megmozdítani.
Estére kelve a vihar kitört; a villámok vakítóan czikáztak a sűrű fellegekből, a habok tompa morajlással csaptak ki a partra, s már-már nyaldosták a sajkát. Végre megeredt az eső is, mintha sajtárból öntötték volna.
Jenny, Doll, Suzan és Bob bemenekültek a barlangba, mert az eső csakhamar jéggel vegyest hullott alá. A férfiak ott maradtak a sajka mellett. Vajjon megvédhetik-e a hullámok ellen, melyek vad erővel paskolták és forgatták jobbra-balra? A férfiak néha övig vízben álltak, s a finom tajtékban porló víz sűrű ködbe borította őket. De nem tágíthattak; mert ha a sajka összetörik, örökre elvész a reménységük, hogy megszabadulhatnak erről a puszta szikláról.
A vihar egyre nagyobb erővel dühöngött. A villámok egymást érték; néha le-lecsaptak a magas sziklafalra is, melyről nagy robajjal szakadt le egy-egy sziklatömb...
Egyszerre csak egy szörnyű hullám, huszonöt-harmincz láb magas, roppant víztömeg zuhant le a partra, s visszalökte a kapitányt és társait, hogy valamennyien hanyatt estek; csoda, hogy a hullám, midőn visszazúdult a tengerbe, magával nem ragadta őket!
De a csapás, a mitől rettegtek, bekövetkezett. Az óriási hullám, mint a dióhéjat, hátára kapta a sajkát, s magával ragadta a szirtek felé... Egy tompa reccsenés... és a csónak szertezúzott romjai ott hányódtak a tajtékzó habok taraján.