XXIII. FEJEZET.

Válságos helyzet. - Eredményes halászat. - Kísérlet a sziget átkutatására keleti
irányban. - A Füstölgő-Szikla albatrosza. - Szomorú Szilveszter este.

A sajka elvesztése nagyon leverte a szerencsétlen menekülteket. Addig, míg a sajka meg volt, bármikor tengerre szállhattak, s útjukban találkozhattak valami hajóval, mely megmenthette volna őket. Most ez a reményük meghiúsult, sőt oda voltak lánczolva ahhoz a sziklaszigethez, melyen egyetlen egy fa sem nőtt.

A férfiak komoran mentek vissza a barlangba; a vitorla-mester nagy tüzet gyújtott, melynél megszárították a ruháikat. Aztán lefeküdtek; de nem sokat alhattak, mert egész éjjel dörgött és villámlott, a sziklákat ostromló hullámok pedig dübörgő morajjal zúgtak.

Reggel felé a vihar lecsöndesedett. A kapitány, John Block és Fritz kimentek a szerencsétlenség színhelyére és összeszedték, a mi a sajkából megmaradt: az árboczot, a vitorlákat, a vasmacskákat, a padokat, a kormánylapátot, evezőket, köteleket, s az édesvizes hordókat. Ezeknek is nagyobb része össze volt törve, már semmire sem volt használható.

John Block elszorult szívvel nézte a romokat. Aztán néhány szót súgott Ferencznek, a ki mindjárt vele ment. A derék vitorla-mesternek az jutott eszébe, hogy nem pusztította-e el a vihar a teknősbékákat is? Oda indult tehát Ferenczcel.

Míg az asszonyok a háztartás dolgaival vesződtek, James, Fritz és a kapitány a nyugati sziklafal felé indultak a parton.

A kis Bob vígan játszott a homokban, azzal a csónakkal, melyet a vitorlamester faragott neki.

A három nő, egyedül maradván, szomorúan beszélgetett. Jenny hiába igyekezett vigasztalni őket. Sem Doll, sem Suzan nem tudta visszafojtani könnyeit.

- Mire való a sírás? - kérdezte Jenny. - Öt erős férfi van itt, a ki mindent megtesz, hogy megszabaduljunk.

- De mit tehetnek ők is, ha már a sajka is elveszett! - kesergett Doll. - Ha elkövetkezik a tél, utóbb is éhen halunk.

- Oh, fiam, szegény fiam! - jajdult fel Suzan és heves zokogásra fakadt.

Bob, mikor sírni látta az anyját, sietve oda szaladt és szintén elpityeredett. De Jenny ölébe vette a fiút és megvigasztalta.

- Látod édes Bob, - így szólt hozzá, - anyád miattad sírt... Kiáltott utánad, s te nem feleltél... Úgy-e, a parton játszottál?...

- Ott, a kis csónakkal, a mit Block bácsi csinált, - felelte a fiú. - De nincs vitorlája, pedig szeretném ha lenne... Doll néni meg is ígérte, hogy csinál...

- Csinálok, édes Bob, - mondta Doll: - még ma megkapod...

- Akkor hát kettőt csinálj, - kérte Bob: - úgy, mint annak a csónaknak volt, a melyen ide jöttünk.

- Most csak menj játszani, kedvesem, - mondta Jenny: - és majd én is varrok neked két vitorlát. De ne menj ám messzire!

- Nem, itt maradok egész közel, - örvendett Bob és visszament a homokba játszani.

E közben megjött Block is Ferenczcel. Ismét hoztak fél tuczat teknősbékát, de tojást már egyet sem találtak. Visszajött a kapitány is, Jamesszel és Fritz-cel; még egyszer megvizsgálták a nyugati sziklafalat és átlátták, hogy csónak nélkül nem lehet megkerülni a heves hullámverés miatt.

- Pedig minden áron föl kell jutnunk a sziklafal tetejére, - szólt Fritz elkeseredve.

- De hogyan?... ha csak föl nem robbantjuk? - kérdezte Ferencz.

- Türelem, türelem! - biztatta őket a vitorlamester, ámbár neki sem volt semmi reménye a szabadulásra.

Két hét telt el, a mióta a sajkát a vihar összetörte, s a hajótöröttek egyhangú sorsa semmit sem változott. Egyformán teknősbékával, meg rákokkal, csigával, hallal éltek, a mit horog formára görbített szögekkel fogtak. Megöltek néhány tengeri kutyát is, de a húsukat nem ették meg, mert rossz volt; a zsírjukból ellenben gyertyát mártottak. Egyszer egész raj hering vetődött a szirtek közé: ezekből több százat elfogtak és füstre akasztották, télire.

Már hat hete voltak a szigeten, s miután a nyugati sziklafalat több ízben sikertelenül igyekeztek megmászni, Fritz elhatározta, hogy úszva fogja megkerülni a keleti sziklafalnak a tengerbe nyúló fokát. Tervét azonban csak John Blocknak árulta el, s deczember 7-én reggel azzal a szándékkal indultak el hazulról, hogy megkísértik a vakmerő vállalkozást.

A hullámok nagy erővel csapdosták a sziklát és világos volt, hogy Fritz koczkára teszi az életét, ha körül akarja úszni. John Block hiába kérte, hogy hagyja abba a kísérletét; Fritz levetkőzött, derekára kötötte a sajka kötelét, melynek másik végét a vitorlamester fogta és belépett a vízbe.

A hullámok kétszer visszavetették, s csak harmadszorra sikerült neki, egy hatalmas hullám tetején fölbuknia, s körül tekintenie a tengeren, hogy mi van a szikla túlsó felén; John Block teljes erejéből húzta a kötelet, s még így is alig bírta kivonszolni Fritzet a vízből...

- Nos, - kérdezte, - mi van a sziklán túl?

- Csak szikla és szirtek ott is, - felelte Fritz, mihelyt lélegzethez jutott. - A sziklafal tovább húzódik éjszak felé.

Mikor e kísérlet lesújtó eredményét a többiek megtudták, a szomorúság még nagyobb lett. Hát még ha azt is tudták volna, a mit a kapitány és a vitorlamester gondosan titkoltak: hogy a teknősbékák egyre fogynak!

Mi lesz belőlük, ha majd csak halakkal, csigákkal kell táplálkozniok? Meddig fogják kibírni betegség nélkül?... S mi lesz akkor, ha egyik a másik után megbetegszik?...

Így következett el deczember utolsó hete, s ebben az időben számos tengeri szárnyas látogatta a sziklaszigetet, köztük nagy kormoránok és albatroszok is, hasonlók azokhoz, melyeket Jenny a Füstölgő-Sziklán megszelídített és postának használt.

Egy napon pinguineket is láttak a sziklafal gerinczén, a mi gondolkodóba ejtette őket. Ha ezek az otromba, tehetetlen, félszeg állatok, melyeknek szárnyuk sincs, föl bírtak kúszni a szikla tetejére, ez annak a jele, hogy a sziklafal túlsó oldala nem oly meredek, mint az, a hol ők laknak; s ha meglenne a sajkájuk, s átkerülhetnének a sziklafal éjszaki oldalára...

Oh, ha azt a sajkát a vihar össze nem töri, mily más lenne most a helyzetük! De, fájdalom! semmit sem tehettek ebben a kétségbeejtő, reménytelen állapotban.

Deczember 29-ikén délután nevezetes dolog történt. Egy albatrosz, mely nagyon messziről jöhetett, mert halálosan fáradtnak látszott, leszállt pihenni a barlangtól nem messzire. Fritz elhatározta, hogy megkísérti, hátha a vető-pányvával (lasso) megfoghatja.

Gyorsan pányvát készített a sajka vékony köteléből, s óvatosan bujkálva közeledett hozzá a sziklák közt.

Valamennyien izgatottan, feszült figyelemmel lesték Fritz mozdulatait és a madarat. Az albatrosz azonban nem mozdult... és Fritz, mikor már csak pár ölnyire volt tőle, villámgyorsan ráhajította a pányvát, rárohant, s megfogván az alig vergődő madarat, örömmel vitte a többiekhez.

Jenny, mihelyt meglátta, álmélkodva fölsikoltott:

- Ah, hisz ez az én madaram!... úgy van, ráismerek: az én albatroszom!...

- Micsoda? - kiáltott föl Fritz meglepetve: - hát ez a madár?...

- Ugyanaz, a melyet a Füstölgő-Sziklán megszelídítettem... Úgy van: az ő nyakára kötöttem azt a levelet, a melyet te megtaláltál...

És Jenny nem csalódott: ez az albatrosz csakugyan ugyanaz volt, mely annak idején megmentette őt; a lábán még most is ott volt egy szál fonál: annak a maradványa, mellyel Jenny, annak idején, a madár lábára kötötte izenetét.

Ebben azonban semmi különös és semmi örvendetes nem volt. Tudjuk, hogy az albatrosz roppant gyors röptű madár, mely óriási távolságokra el szokott kalandozni szülőföldjétől. Jenny albatroszának ittléte tehát korántsem bizonyította azt, hogy Új-Svájcz közel van; sőt ellenkezőleg: csak növelte a hajótöröttek szomorúságát, mert mindnyájan fájó szívvel gondoltak rokonaikra, barátaikra, a kiknek emlékét ez a madár élénkebben fölújította szívükben.

Így telt el az 1817-ik esztendő, melynek utolsó hónapjai oly sok bajt és csapást hoztak a boldogtalanokra; szomorúan búcsúztak el Szilveszter estéjén a régi évtől és szomorúan gondoltak a kezdődő új évre is, mert attól sem mertek semmi jót reményleni.