XXIV. FEJEZET.

A kis Bob meg az albatrosz megbarátkoznak. - Előkészületek a telelésre. -
Megint új csapás! - Az albatrosz és Bob kalandja.

Harry Gould kapitány számítása szerint három hónap múlva bekövetkezik a tél. Ettől az időtől mindenki rettegett. Bezárva pár száz négyszögöl területre, melyet a magas sziklafalak, mint börtönt vettek körül, a menekültek élete már így is csak unalmas, senyvesztő tengődés volt. De legalább minden nap kijárhattak a friss levegőre; ellenben, ha itt lesz a tél, be kell zárkózniok a barlangba, a honnan napokig sem jöhetnek ki.

Az albatrosz, mely hamarosan kiheverte nagy fáradságát, csakhamar megbarátkozott környezetével. Vígan szaladozott a parton, eleség után nézve, s néha felröppent a szikla tetejére is, hangosan sikongatva, mintha csak hívná az alant maradtakat.

- Adnád csak kölcsön a szárnyaidat, hogy mi is fölszállhatnánk veled! - sóhajtott a vitorlamester: - legalább megtudnók, hogy hol vagyunk.

Az albatrosz legjobb barátja a kis Bob volt. Hűségesen követte a madarat mindenhová a parton, s órák hosszán át eljátszott vele a homokban. Ha pedig rossz idő volt, behúzódtak a barlangba, a hol az albatrosznak külön kuczkója volt, melyben aludt is.

Közben készülődtek a télre is. Nagyon aggasztotta őket az, hogy nem tudták, hol vannak... Hátha a tél nagyon is hideg lesz, s a barlangban éjjel-nappal égetniök kell a tengeri füvet: elég lesz-e, ha a tél hónapokig eltart?

Ez fontos kérdés volt, a melytől esetleg valamennyiök élete függhetett. A második fontos kérdés az volt, hogyha bezárják a barlang nyílását, - a mit nem csak a hideg miatt, de azért is meg kell majd tenniök, hogy a széltől bevert vízpárákban el ne gémberedjenek, - mivel fognak világítani? Sok gyertyát kellett hát mártaniok, s ezt a dolgot a vitorlamester végezte el; szorgalmasan vadászott a tengeri kutyákra, melyeknek faggyából és zsírjából öntötte a gyertya anyagát, belét pedig a tengeri fű rostjaiból fonta.

De nem volt meleg ruhájuk és elegendő eleségük sem. Ez a két dolog különösen aggasztotta a férfiakat, s a vitorlamester többször sóhajtva mondta:

- Bár csak inkább a hajónk tört volna össze ezeken a sziklákon! Akkor megmenthettünk volna mindent, a mi rajta van, s most nem szűkölködnénk semmiben!

Január 17-én nagy szerencsétlenség fenyegette a menekülteket. Bob, mint rendesen, egész délután az albatrosszal játszogatott és senkinek sem jutott eszébe, hogy utána nézzen, merre van a fiú.

Csak mikor ozsonnatájban sem jött haza, Suzan nyugtalankodni kezdett és mindenütt kereste, majd a barlang küszöbéről hangosan hívta Bobot.

De a kis fiú nem felelt.

Suzan leszaladt a partra, s ott is hívta. - Semmi felelet!

Majd a vitorlamester kezdett kiabálni dörgő hangon:

- Bob! Bob!

Sem a gyermeket nem látták, sem a hangját nem hallották.

- Ugyan hová bújhatott a ficzkó? - dörmögött magában John Block és a keleti fok felé tartott.

Gould kapitány, Fritz és James épen arra sétáltak, de a kis Bob nem volt velük.

James nagyon megijedt; de Fritz megnyugtatta, mondván:

- Nincs félórája sem, hogy láttam az albatrosszal játszani.

- Hol?... hol?... kérdezte szorongva az apa.

- Nem messze a sziklafal aljától...

Valamennyien oda siettek, hangosan kiabálván Bob nevét, de hiába: sehol sem látták a gyermeket, s a hangját sem hallották; sőt még az albatrosznak sem volt nyoma sehol.

A férfiak szorongva tértek vissza a barlangba, reménykedvén, hogy Bob talán időközben megkerült; de csak Suzant, meg a másik két nőt találták ott, halálos aggodalomban.

Suzan úgy sírt, jajgatott és tördelte a kezeit, mint az őrült... Hátha Bob a tengerbe esett?... vagy a szirtek közé zuhant?... A legrosszabbtól is lehetett félni, hisz már egy órája hiába keresik a fiút!

Az öt férfi legott visszafordult és más-más irányban indult el az eltévedt gyermek keresésére. De félóra múlva már ismét megjöttek: tűvé tették a szigetet Bobért, de eredménytelenül.

Ekkor Suzan kétségbeesése határtalan lett. Mértéktelen fájdalmában síró görcsöket kapott és csaknem ájultan vitték be őt a barlangba.

- Én nem hiszem, hogy Bob a tengerbe esett, - mondta Fritz. - Magam láttam őt, alig egy órája, a sziklafal aljában játszani, messze a tengertől; vele volt az albatrosz is...

- De hol van hát a madár? - kérdezte Ferencz; - azt sem látni sehol!...

És valóban, az albatrosz sem volt sehol; még éles, sikoltozó hangját sem lehetett hallani, pedig máskor folyton sikongatni szokott. Hogy elröpült, az nem volt valószínű, mert annyira összeszokott Bobbal, hogy öt perczre sem tudtak ellenni egymás nélkül.

Az este közeledett és Suzan úgy őrjöngött fájdalmában, hogy attól féltek, elveszti az eszét. A férfiak ismét hozzáláttak a kereséshez és nagy tüzet is gyújtottak a hegyfok lábánál, hogy Bob lássa, merre jöjjön.

Késő éjszaka vetette őket haza, de kutatásuknak, fáradtságuknak semmi eredménye nem volt: Bob csak nem került meg, sőt még a nyomára sem akadtak.

Ily rettenetes éjszakájuk még nem volt, mióta a Flag zendülő legénysége elválasztotta őket egymástól. Suzan folyton félrebeszélt lázas kétségbeesésében, a férfiak pedig fölváltva mentek ki az éjszakába, figyelve, lesve, nem hallják-e a kis Bob szavát valahol.

Hajnali két óra tájban az addig csillagos ég felhősödni kezdett. Éjszak felől szél kerekedett, s a tompa moraj jelezte, hogy a tenger erősebben kezd hullámzani.

Ez volt a tengerdagály órája is és a férfiak szorongva jártak körül a parton, minden pillanatban várva, hogy az emelkedő habok kivetik a homokra a kis Bob testét...

- Fiam!... Fiam!... - nyögte Wolston asszony fájdalmasan.

És föl akart ugrani, hogy kirohanjon a viharos éjszakába, de ájultan roskadt férje karjaiba. James odatérdelt felesége mellé és úgy ápolta, a többi négy férfi pedig ismét kiment keresni a kis fiút.

De megint eredménytelenül. Csüggedten, szótlanul ültek le a barlangban, de nem volt maradásuk; kis idő múlva megint fölkerekedtek és ismét neki vágtak a sötét éjszakának.

Négy óra tájban pitymallani kezdett, s a szél szűntével a tenger háborgása is alább hagyott. Fritz, a ki a barlang hátulsó felében, egészen a sziklafal mellé heveredett, hirtelen megrezzent. Úgy tetszett neki, mintha a falon belül halk sikongatást hallott volna.

Rögtön oda hívta a kapitányt.

- Hallgassa csak! - szólt izgatottan.

A sikongatás ismétlődött.

- Ez madár-hang, - mondta a kapitány.

Most odajött John Block is; fülét a sziklafalhoz tartotta, s figyelmesen hallgatózott.

- Ez az albatrosz hangja, - szólt végre: - ráismertem.

Legott gyertyát gyújtott, s a többiekkel együtt vizsgálni kezdte a sziklafalat. Ha az albatrosz a falon belül volt, - a miről nem kételkedhettek, mert egyre sikongatott, - meg kellett találniok a nyílást, melyen bemászott; s ha ott volt az albatrosz, valószínűleg ott lesz a kis Bob is.

Rövid keresés után egy 20-25 hüvelyk széles kis likra akadtak, egészen a fal aljában. Jenny hirtelen lehajlott a földre és hívta a madarat, mely nagyon jól ismerte a hangját.

Az albatrosz nagyot sikoltott... s a következő perczben kibújt a likból, s egyenesen Jennyhez futott.

- Bob!... Bob!... kiáltott most a vitorlamester.

Semmi felelet... Bob tehát nincs a fal mögött?... Ezt kellett eldönteni, s a vitorlamester nem habozott. Gyorsan letérdelt, s maga mögé hányván a homokot, hamar kitágította a likat annyira, hogy bemászhatott...

Pár másodpercz múlva ismét kibújt, s karjaiban hozta az ájult Bobot, a kit anyja csókjaival térített magához.