XXV. FEJEZET.

A hátulsó barlang. - Fritz fölfedezése. - Indulás a szikla fönsíkjára. -
Csalódott remények. - Az ágyúlövés.

Hogy mi történt Bobbal, könnyű elképzelni. Játszogatott az albatrosszal, könnyelműen bebújt a likba, s aztán nem bírt visszamászni. Eleinte kiabált és sírt félelmében, de aztán végkép kimerült és elájult; ezer szerencse, hogy Fritz meg hallotta az albatrosz sikongatását, s a vitorlamester még idejében megmentette Bobot.

A hátulsó barlang fölfedezése azonban gondolkozóba ejtette a kapitányt.

- Hátha ez a barlang elég hosszú és kivezet bennünket a szikla túlsó oldalára? - mondta tűnődve.

- S ha kivezet is, - viszonzá a vitorlamester vállat vonva: - mi hasznunk belőle? Csöbörből vödörbe jutunk: ott sem lesz sziklánál egyéb.

- Az meglehet, - hagyta helyben Fritz - de azért mégis meg kell kísértenünk, mert ez a menekvés egyedüli útja.

Rögtön kibővítették a nyílást és néhány gyertyát meg gyújtva, bemásztak a hátulsó barlangba. Sokkal hosszabb volt, mint az első, de a szélessége és magassága alig volt 10-15 lábnál több; inkább folyosó volt tehát, mint barlang, s nem volt valószínűtlen, hogy egész hosszában átszeli a sziklát és kivezet a túlsó oldalára.

Reménykedve vizsgálták a falakat, de mindenütt tömör gránit-tömeg zárta el útjukat, s midőn vagy ötven lépésnyire mentek az egyre szűkebb folyosóban, végre előttük is elzárta az utat a tömör fal. Szóval, a hátulsó barlangnak nem volt kijárata semerre, csak az első barlangon át, a melyben laktak.

A meghiúsult reményre következő levertség mindnyájukat elcsüggesztette. Úgy érezték, hogy ez a kopár, zordon partvidék, minden oldalról körülfogva a meredek szikláktól, az ő börtönük, a hol vagy éhen kell halniok, vagy megfagynak a tél hidegében. A következő napokon szép idő volt, de január 22-ikén heves vihar támadt éjszak felől. A szél erről az oldalról nem érte őket, s a tenger is csöndes maradt, de éjféltájban mégis szörnyű csattanásra riadtak föl álmukból. Az ég csupa tűz volt a folytonos villámlástól és Fritz, Ferencz meg a vitorlamester ijedten rohantak ki.

- A villám itt csaphatott le valahol a közelben, - mondta Ferencz.

- Alighanem a sziklacsúcsra, - viszonzá John Block futtában.

De még ki sem értek, midőn Jenny, a kit szintén fölijesztett álmából a nagy dördülés, rémülten fölsikoltott:

- Ah, itt ég valami!... Nem érzitek a fojtó füstöt?...

- Nem itt ég! - kiáltott be John Block, a ki már kiért a szabadba: - A tüzelőszerünk ég!

Valóban, a villám fölgyújtotta ezt a nagy rakás tengeri füvet, mely lobogva égett, mint a szalma, s fojtó füstöt árasztott szerte a parton. Szerencse, hogy a barlang elég messze volt tőle, különben azt is megtöltötte volna füsttel.

- Mentsük meg, a mit lehet! - kiáltott föl a kapitány: Ha lehetett volna! A tűz oly rohamosan terjedt, hogy az oltási kísérletek sikertelenek voltak, s a tüzelő-anyagból semmit sem lehetett megmenteni.

Ez szörnyű csapás volt. Pár héttel a tél kezdete előtt elégett a tüzelőszerük és csak imitt-amott, a sziklák aljában maradt belőle egy kevés.

Igaz, hogy ha a szél délről fújt, a tenger egyre újabb és újabb csomó tengeri füvet hajtott a partra: de elég lesz-e ez a hosszú, hideg télre?

Másnap, bár a vihar már lecsillapult, még nem derült ki az idő. A kapitány első gondja volt, hogy a még megmaradt tengeri füvet biztos helyre tegye... de hová?

- Miért ne csinálnánk raktárt a hátulsó barlangból? - kérdezte Fritz: - ott egészen elférne...

Ez okos gondolat volt, s Fritz legott gyertyát gyújtott és bement a második barlangba, hogy gondosabban megvizsgálja. Midőn a folyosó hátulsó sziklafalához ért, hűvös légáramlatot érzett, s halk fütyülést is hallott.

- Ez a szél... az éjszaki szél... - szólt magában halkan.

Föltartotta a gyertyát, de ebben a pillanatban az erősebb légáramlat hirtelen eloltotta, s ő sötétben maradt.

Fritz csaknem fölsikoltott örömében. Ha a szél így besüvölt a második barlangba, akkor mögötte útnak, átjárónak kell lennie, a melyen keresztül ők is kiszabadulhatnak börtönükből!

A sötétben tapogatózva, a mily gyorsan csak lehetett, visszament az első barlangba és elmondta fölfedezését.

A négy férfi legott gyertyákat gyújtott és visszament vele. A hátulsó falhoz érve valamennyien hallották a szél süvöltését, érezték hidegét; a vitorlamester pedig letartva gyertyáját a földre, megvilágította a sziklafal alját. Csak most vették észre, hogy a fal alul nem tömör, hanem egymásra halmozott sziklatörmelék alkotja, mely, ki tudja, mióta hullott alá és zárta el a folyosó bejáratát.

- Bontsuk ki! - szólt a kapitány izgatottan.

Félóra alatt eltakarították a sziklatörmeléket, s a szabaddá tett nyíláson Fritz bújt ki először; társai nyomon követték.

A szabad ég alá értek. A két sziklafal közt, melynek csúcsai szédületes magasban vesztek el, 5-6 láb széles kanyargós sziklatorok húzódott, mely ugyan elég meredek, de mégis járhatós volt.

Világos tehát, hogy a szikla végtől végig meg volt hasadva: csak az volt a kérdés, hová vezet a sziklás ösvény, mely előttük állt?

- Akárhová, csak ki a börtönünkből! - kiáltott föl John Block.

Ez a felelet ott volt mindnyájuk szíve mélyén, s ezért rögtön el is határozták, hogy mit tegyenek. Rögtön indulni fognak!

Ha nem érnek ki a sziklahasadékból és nem találnak kedvezőbb tanyát a mostaninál, még mindig elég idejük lesz visszatérni ide.

Czélszerű lett volna, ha egyelőre csak két-három férfi indul el megnézni, hová vezet a sziklaszoros, de ebbe senki sem egyezett bele. Valamennyien izgatottak voltak és Jenny, Doll, meg Suzan semmi áron sem akartak otthon maradni.

Nagy sietséggel megreggeliztek tehát, s nem is beszéltek evés közben, hogy gyorsabban végezhessenek. Azután pár napra való eleséget véve magukhoz, valamennyien elhagyták a barlangot.

Elöl ment Fritz és Ferencz; utánuk Jenny, Doll és Suzan, a ki kézen fogva vezette a kis Bobot; és végül James és a kapitány, a kik után John Block következett.

Az út kanyarogva haladt a két sziklafal között, a mi részint jó volt, részint nem. Jó volt azért, mert nem volt túlságosan meredek, rossz pedig azért, mert kanyarodásaival meghosszabbította az utat.

Tíz óra tájban már annyira kifáradtak, hogy meg kellett pihenniök. A kapitány úgy vélte, hogy még csak körülbelül 200 lábnyira lehetnek a barlang fölött.

- Ha számításom nem csal, - mondta, - mivel a szikla gerinczét 1000-1200 láb magasnak tartom - még öt-hat óráig kell mennünk, ha föl akarunk jutni a fönsíkra.

- Még akkor nagyon világos lesz, - mondta Fritz - s még mindig elég időnk lesz, hogy szükség esetén visszatérhessünk a barlangba.

Félórai pihenés után ismét útnak indultak. A nagyon kanyargós út 10-12 láb széles lehetett, talaja kavicsos homok volt, melyben a növényzetnek nyoma sem volt.

Délután két óra felé ismét megpihentek, s ezúttal ettek is. Most már hét-nyolczszáz lábnyira lehettek a barlang fölött, s remélhették, hogy valóban följutnak a fönsík tetejére.

Mivel a hölgyek nagyon fáradtak voltak, Fritz azt indítványozta, hogy maradjanak itt, s várják meg, míg ő, a kapitány, meg John Block megmásszák a sziklagerinczet; James és Ferencz addig velük maradnak. De Jenny, a kit egyébként Doll és Suzan is támogatott, hallani sem akart erről.

Három órakor tehát együtt folytatták az utat, mely nagyon meredek lett. A szűk, kanyargó szakadékban sziklák sziklákra halmozva álltak, s az utasoknak segíteniök kellett egymást a fölmászásban.

Végre, hallatlan erőfeszítés után, valamivel öt óra előtt, mindnyájan fönt voltak a sziklacsúcson.

Déli, keleti és nyugati irányban semmit sem láttak... semmit, csak a végtelen tengert!

Éjszak felé a fönsík tovább terjedt, de hogy meddig, azt nem lehetett tudni, mert nem láthatták a végét. És az sem volt bizonyos, hogy ott, a hol végződik, járható-e, vagy pedig meredek sziklafal zárja-e el a leereszkedés útját?...

Ez szörnyű csalódás volt. Köröskörül, a merre néztek, mindenütt csak kopár, sötét sziklákat láttak.

Még a Teknősbéka-öböl, - a honnan most jöttek, - még az sem volt ily zordon, mert ott legalább moha nőtt a sziklákon, míg itt már az sem tenyészett.

Senki sem szólt egy szót sem; mindnyájukat elcsüggesztette utolsó reményük meghiúsulta. Nem volt más hátra, mint visszatérni a meredek szakadékon át a barlangba, előkészülni a hosszú, zordon télre és csak kívülről várni a szabadulást.

Mind a mellett, ha már idáig eljutottak, nem mulaszthatták el, hogy elmenjenek a fönsík éjszaki széléig s onnan nézzenek szét: nem pillantanak-e meg vigasztalóbb tájat.

Ekkor Fritz a következőt ajánlotta:

- Kedves Jenny! Doll, Wolston asszony és Bob meg te menjetek vissza Ferenczcel a barlangba; sőt menjen veletek James is... még idejében haza értek, ha rögtön indultok. Mi pedig, Gould kapitány, John Block, meg én, itt fogunk aludni és holnap napkeltekor megvizsgáljuk a fönsík éjszaki felét is...

Jenny hallgatott; úgy látszott, hogy habozik és nem tudja magát elhatározni a távozásra.

- Fritz ajánlata nagyon bölcs, - szólt most Ferencz. - Semmi értelme sem volna, hogy a nők is itt töltsék az éjszakát... hisz köröskörül egyetlen egy barlang sincs, a hol meghúzódhatnának.

- Menjünk hát! - szólt Jenny szomorúan sóhajtva és fölkelt.

E pillanatban a vitorlamester hirtelen fölugrott és két kezéből tölcsért csinálva a füléhez, a lélegzetét is visszafojtva hallgatózott.

Éjszak felől, a távolságtól meggyöngített tompa dörrenést hozott feléjük a szél...

- Ez ágyúszó volt! - kiáltott föl a vitorlamester.