XXVI. FEJEZET.

Az éjszaka a fönsíkon. - Útban éjszak felé. - A brit lobogó. -
A földi paradicsom! - Fritz fölkiáltása.

Valamennyien mozdulatlanul álltak, mert szívük elszorult a nagy fölindulástól; lélegzetüket is visszafojtva bámultak éjszak felé és hallgatóztak. Lehetetlen, hogy csalódtak... a mit hallottak, valóban ágyúlövés volt...

- Bizonyosan valami hajó lesz, mely a sziget túlsó felén vitorlázik, - mondta Harry Gould kapitány.

- És miért ne jöhetne a lövés a szárazföldről is? - kérdezte Jenny.

- A szárazföldről, Jenny? - kételkedett Fritz.

- Úgy van, a szárazföldről, - ismételte Jenny. - Mert ha hajó, miért lőtt volna? Miért?...

Jennynek igaza volt. De még hogyha tévedt volna is föltevésében, ha csakugyan egy hajó ágyúzott volna, nekik akkor is a fönsík éjszaki széléhez kell menniök, ha látni akarják, mert a lövések zaja éjszak felől hangzott.

Most már szó sem volt arról, hogy a nők haza menjenek a barlangba. Akármily zordon és kényelmetlen lesz is az éjszaka a kopár sziklák közt, mindnyájan ott fognak aludni. A vitorla-mester, hosszabb keresés után, talált is valami menedékfélét, két összeszoruló sziklafal között, a hol a nők és a kis Bob meghúzódhattak.

Előszedték tehát az eleséget és mindenekelőtt megebédeltek; még maradt két napra való élelmiszerük: ez talán elég lesz addig, a míg eldől a sorsuk, hogy vissza kell-e térniök a Teknősbéka-öbölbe, vagy tovább mehetnek éjszak felé.

Azon az éjszakán úgyszólván senki sem aludt. A férfiak csaknem egész éjszaka talpon voltak, figyelve-lesve, hogy nem hallják-e ismétlődni az ágyúdörrenéseket; de az éjszaka csöndben, nyugodtan telt el.

- Annyi bizonyos, hogy nem csalódtunk, - szólt a kapitány hajnalban - a mit hallottunk, az ágyúlövés volt, s én azt hiszem, hogy hajó van a part közelében, s az lövöldözött.

- De miért ne ágyúzhatnának a szárazföldről?... a szigetről magáról? - kérdezte Fritz, mint tegnap Jenny.

- Mert akkor a szigetnek igen nagynak kellene lennie, a tompa dörrenésről ítélve; ilyen nagy sziget pedig tudtommal nincsen a Csöndes-óczeánban, - viszonzá a kapitány.

- De bizonyos-e, hogy a Csöndes-óczeánon vagyunk? - vágott közbe James: - míg a «Flag» legénysége fogva tartott bennünket, nem tudhattuk, hogy merre megy a hajó... épp úgy lehetünk tehát az Indiai-óczeánban, mint a Csöndes-óczeánban...

- Ez is lehet, az is lehet, - hagyta helyben a vitorla-mester - de hiszem, hogy előbb-utóbb vagy így, vagy úgy, de eldől a dolog.

A mint a hajnal fénye bevilágította a tenger síkját, mindnyájan körültekintettek és sóvárogva vizsgálták a szemhatárt... De sehol semmit nem láttak: egyetlen vitorla sem tűnt föl a tenger sima tükrén.

E pillanatban, éppen midőn a nap tűzkorongja fölbukkant a habokból, előjöttek a nők is; Suzan kézen fogva vezette a kis Bobot.

Az albatrosz vidáman ugrándozott szikláról-sziklára, s röpdösve szállt éjszak felé, majd meg ismét visszasietett Jennyhez.

- Mintha csak az utat akarná mutatni, - mondta Jenny.

- Menjünk utána! - kiáltott föl Doll.

Az út nagyon nehéz és fáradságos volt a sziklákon át. Az éjszak felé emelkedő fönsík egyszersmind keleti és nyugati irányban is kiszélesedett, úgy, hogy a tenger, melyet eddig mind a kétfelől láttak, lassankint eltünedezett szemük elől.

Tizenegy óra tájban megpillantottak egy czukorsüveg formájú hegyet, mely vagy háromszáz lábnyira emelkedett a fönsík fölé, a látszott, hogy a sziklás hegyláncznak a legmagasabb pontja.

- Ha oda följutunk, - mondta Jenny, - minden irányban széttekinthetünk.

Úgy van: de kimondani ezt a vágyat könnyebb volt ám, mint teljesíteni. Szikláról-sziklára lépve, sokszor ugrálva, valósággal zergemódra kúsztak fölfelé. A vitorlamester nyakába vette Bobot és úgy vitte, mert a kis fiú különben nem bírt volna lépést tartani velük.

Délután két óra tájban a czukorsüveg aljához értek. Bár nagyon fáradtak voltak, mégis csak húsz perczig pihentek, annyira sarkantyúzta őket a vágy és az izgatottság.

A fölfelé mászás egyre nehezebb, fáradságosabb lett, de az utasok nem csüggedtek.

Félóra múlva már fölértek a hegynek körülbelül a közepéig, s ekkor Fritz hirtelen meglepetve fölkiáltott:

- Mi az ott?...

Valamennyien a hegy csúcsára pillantottak, a hova Fritz mutatott; egy öt-hat láb magas bot vagy fa nyúlt a magasba a sziklák közül.

- Az nem fa - mondta a kapitány.

- Nem, hanem bot, - felelte a vitorlamester, - s ha jól látom, lobogó is van rajta.

- Lobogó... ezen a puszta szirten?... - álmélkodott Jenny.

E pillanatban a szél meglibbentette a lobogót, mert valóban az volt és John Block fölkiáltott:

- Nézzenek oda!... az angol lobogó... a vörös és kék sávok, a Szent-György kereszttel!...

Csakugyan az angol lobogó volt!

Erre mindnyájan újult erővel kapaszkodtak fölfelé, s fáradságot nem érezve, emberfölötti kitartással küszködtek.

Három órakor fölértek és sóvárogva néztek éjszak felé.

De ismét keserű csalódás érte őket.

A szemhatárt minden felé sűrű köd takarta, melyen nem láttak át. Nem tudhatták, hogy a sziklás fönsíkot ezen az oldalán is oly meredek fal szegi-e be, mint a Teknősbéka-öböl felől; s nem tudhatták azt sem, hogy a sziklás fönsík mögött éjszak felé, éppen oly sivatag-e a tájék, mint az, a honnan menekültek.

Elhatározták, hogy nem távoznak innen, míg a köd el nem oszlik, s meg nem bizonyosodhatnak arról, hogy szigeten vannak-e, vagy szárazföldön. A brit zászló, mely előttük lobogott, biztos záloga volt annak, hogy a vidék nem ismeretlen, s ha nem lakják is európaiak, kétségtelen, hogy néha-néha megfordulnak ott, a mint az angol lobogó tanúsítja.

E pillanatban az albatrosz hangos sikongatással felröppent a levegőbe és gyors repüléssel nekivágott éjszaknak...

Tehát a madár is elhagyta őket... elhagyta őket a régi jó barát... és nem is tudták, hogy hová megy!

Nagy szomorúság fogta el mindnyájukat; ez a csekélynek látszó dolog csak még jobban éreztette velük nyomorúságukat, elhagyatottságukat.

Az egyre erősbödő szél lassankint kezdte szerte tépni a ködfátyolt, mely eltakarta a szemhatárt. Most már látták, hogy a sziklafal éjszak felé nem meredeken esik alá, hanem szelíden lejtősödik, s alig száz lábnyira alattuk már fákat is láttak... sűrű erdőt, a mit már fél esztendő óta nem láttak!...

És a mint a szélben szerte foszladoztak a ködfelhők, egyszerre föltűnt előttük a földi paradicsom: vagy kilenczszáz lábnyira alattuk egy sűrű, nagy kiterjedésű lombos erdő, azontúl nagy, sík terület, tele gazdag rétekkel, mezőkkel, ligetekkel, átszelve patakoktól, benépesítve állatokkal: - szóval oly boldog, mosolygó vidék, a minőt csak álmaikban óhajthattak volna!

S túl mindezen, a zöldellő réteken is túl, fölcsillant az óczeán kéklő vize, mely minden oldalról körül fogta ezt az áldott földet. Tehát szigeten voltak, még pedig nagy szigeten.

- Menjünk!... menjünk! - kiáltott föl Fritz.

- Úgy van, menjünk! - türelmetlenkedett Ferencz is.

- Ma éjjel az erdőben hálunk meg! - örvendezett a kapitány.

Ekkor Fritz még egyszer körülnézett a tájon; és a mint nézte, nézte, úgy rémlett neki, hogy nem most először látja ezt a gyönyörű képet... hogy lelkében, emlékezetében elmosódva él ennek a fölséges vidéknek a mása... S hirtelen, mintha mennyei sugallat szállta volna meg, karjait az ég felé tárva fölkiáltott:

- Ez Új-Svájcz!...

- Az! az!... Új-Svájcz! - ismételte Ferencz is ujjongva.

És Jenny zokogva borult férje nyakába, egyre azt hajtogatván:

- Itthon vagyunk! Itthon vagyunk!