| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az új hazában IntraText CT - Text |
Rövid imádság után rögtön útra keltek a hegyről lefelé és menet közben vígan, ujjongva beszélgettek.
- Csak találunk valami barlangot a hegy lábánál, a hol alhatunk? - kérdezte a kapitány.
- Ha nem lesz is barlang, - mondta Fritz - ott az erdő! Oly pompás lesz a lombsátorok alatt aludni. Különben is negyvennyolcz óra alatt otthon leszünk Felsenheimban!
- Csak el ne fogyjon addig az eleségünk! - aggódott a derék vitorlamester.
- Ha elfogy is, mit tesz az? - kérkedett Ferencz. - Vad elég bőven terem Új-Svájczban: majd vadászunk!
- Puska nélkül? - nevetett a kapitány.
- Van elég gyors lábunk!... S majd meglátja, kapitány, hogy holnap ebédre már kitűnő friss húsunk lesz, s nem kell tovább ennünk ezt az átkozott teknősbékát!
- Ej, ej, Ferencz - tréfálkozott Jenny - úgy illenék, hogy háladatosabbak legyünk e szegény állatok iránt, melyek hónapokon át tápláltak bennünket.
Ily vidáman beszélgetve értek le a hegy lábához és Fritz, a ki a kis csapat élén járt, a tájékozás csodálatos ösztönével ugyanazon az úton vezette a társaságot, a melyen ezelőtt négy hónappal Wolston úr és Jack is jártak, midőn a Zermatt-csúcsot megmászták.
Nyolcz óra tájban elérték a fenyves-erdő szegélyét és csakhamar rábukkantak arra a barlangra is, melyben Wolston úr és társai kirándulásuk alkalmával az éjszakát töltötték. A barlang ugyan szűk volt mindnyájuknak, de a férfiak nem törődtek vele; ők majd meghálnak a szabad ég alatt: elég, ha a nők és a kis Bob födél alatt lesznek. És, a mint gyertyával megvilágították a barlang belsejét, a legelső, a mi szemükbe tűnt, az a hamurakás volt, mely a Wolston úrtól gyújtott pásztortűzből megmaradt.
Miután szegényes vacsorájukat elköltötték, s Bobot lefektették, alvás helyett beszélgetni kezdtek.
Mennyi csodálatos véletlen játszott közre megmenekülésükben!
Bizonyos, hogy Robert Borupt, miután lezáratta őket a «Flag» fenekére, csak a kedvezőtlen szelektől hajtva vitorlázott éjszak felé, s mikor őket a sajkában kitette Isten kényére a tengeren, alig lehettek messzebb Új-Svájcztól, mint száz mérföldnyire.
Fritz és Ferencz nem ismerték a szigetnek déli felét, s nem tudhatták, hogy a termékeny szigetnek ily kopár, zordon tája is lehet: ezért nem ismertek rá, midőn a Teknősbéka-öbölben kikötöttek.
Most már meg tudták magyarázni az albatrosz látogatását is. A madár Jenny távozása után bizonyosan visszaröpült eredeti hazájába, a Füstölgő-Sziklára, s onnan tévedt hozzájuk... De mekkora szerepe volt ennek a hűséges állatnak is megmenekülésükben!... Hisz nélküle talán sohasem födözték volna föl a második barlangot, mely a szabadba vezette őket.
Ez a beszélgetés soká tartott, de végre a fáradság és az álom elnyomta mindnyájukat. Hajnalhasadtakor, Fritz vezetése mellett, a kis társaság megindult a fenyőerdőben, a szelíden lejtősödő hegyoldalon lefelé.
Számításuk szerint nyolcz mérföldre lehettek az Ígéret földjétől: - így nevezték el Felsenheim környékét: - s ha mindennap négy mérföldet gyalogolnak, másnap estére oda érhetnek a falkenhorsti sziklaszoroshoz, a honnan pár óra alatt eljuthatnak Felsenheimba.
Hogy délig ne is kelljen pihenniök, James, Ferencz és a vitorlamester fölváltva vitték Bobot, ámbár a fiú minden áron a maga lábán akart járni.
James és Suzan, a kik még nem ismerték a forró övi vidékek szépségeit és csodás gazdagságát, álmélkodva nézték a hatalmas, buja növényzetet, melyhez a fokföldi flóra nem is volt hasonlítható. Hát még mit fognak szólni akkor, mikor majd meglátják azt a csodát, a mit az emberkéz művelt ezen az áldott földön, az eberfurti, zuckertopi, waldeggi termékeny majorokban?!...
Tizenegy óra tájban Fritz, a ki szokása szerint ismét elöl járt, hirtelen megállította a kis csapatot egy tisztás szélén, melyet keskeny patak szelt át. A patak hűs vizéből éppen egy erőteljes, kinőtt antilop oltotta szomját, s Fritz ezt akarta zsákmányul ejteni.
Ennek legegyszerűbb módja az volt, hogy bekerítik az antilopot, s aztán egyszerre rajtaütnek; csakhogy ez a mód, a mily egyszerű, éppen oly nehéz is volt, mert a finom hallású és éles szemű állat nagyon óvatos és a legelső gyanús neszre kereket old.
Mialatt a nők hátramaradtak, az öt férfi, csupán késével fegyverkezve, nesztelenül lopódzott közelebb az állathoz, mely gyanútlanul szürcsölte a vizet.
Egyszerre csak Fritz vad kiáltással hirtelen elébe toppant, a megriadt állat pedig roppant szökéssel iramodott a sűrű felé, a hol pár pillanat alatt eltűnhetett üldözői elől.
De itt már Ferencz és John Block készen várták; ha nem sikerül föltartóztatniok az antilopot, a préda elveszett. A vitorla-mester elébe ugrott az állatnak, de ez, bár maga is elesett az összeütközéstől, heves rohantában feldöntötte őt, s éppen föl akart ugrani, hogy tovább meneküljön.
E pillanatban ért oda Fritz és rávetvén magát a még vergődő állatra, markolatig az oldalába szúrta a kését. De ez a seb nem lett volna elég; szerencsére Harry Gould kapitány éppen idejében ugrott oda és átszelte az antilop torkát.
Az állat még néhányat rúgott lábaival, s aztán mozdulatlanul terült el a földön. Közben John Block is föltápászkodott.
- Már az igaz, - dörmögte bosszúsan, - hogy sok hullámcsapást kaptam életemben, de egy sem bánt el velem úgy, mint ez az átkozott dög!
- De csak nem történt valami baja? - kérdezte aggódva Jenny, a ki épen akkor ért oda.
- Oh, nem: csak fölöklelt; hanem bosszúból majd a fejét eszem meg, mert azon vannak a szarvai.
Hamarosan megnyúzták és földarabolták az antilopot; most már holnap estig elég eleségük volt: az úton tehát nem kellett többé vadászniok.
Mivel az idő dél felé járt, mindjárt tanyát ütöttek a hűvös patak partján, a hol a nők legott az ebéd elkészítéséhez láttak. Az antilop húsa különben is ízletes; de a kis társaságnak valóságos csemege volt: hisz hónapok óta egyebet sem ettek, mint teknősbékát, csigát és halat!
Újult erővel folytatták útjukat, s ha Fritzen és Ferenczen állt volna, ők bizonyára egyhuzamban szaladtak volna Felsenheimig, hogy minél előbb megölelhessék szüleiket.
De a nők fáradtak voltak, s ezért éjszakára pihenőt kellett tartaniok.
Az éjszakai nyugodalmat semmi sem zavarta meg. Másnap még pitymallat előtt útnak eredtek, s délután négy óra tájban kiértek az erdőből.
Termékeny mező terült el szemeik előtt. Az őserejű föld gazdag, tropikus növényzete meglepő szépségben pompázott a sík földön, melynek színes, mosolygó pázsitját csak itt-ott szaggatták meg a kisebb ligetek sötét foltjai, a patakok kanyargó, ezüstös szalagjai.
Távol vidám őzek és fürge szarvasok kergetőztek a magas fűben; majd struczok egész falkákban száguldoztak át a mezőn, a mely egyébként szinte hemzsegett a lábas és szárnyas vadaktól. Sőt elefántokat is láttak: a nagy állatok ügetve tértek be az erdőbe, a honnan messze elhallatszott jókedvű trombitálásuk.
John Block, a kapitány és Wolstonék alig bírtak betelni csodálkozással. A természetnek ez a kimeríthetetlen, roppant gazdagsága annyira meglepte őket, hogy perczekig némán bámulták az istenáldotta, gyönyörű vidéket.
- Hát még Felsenheim!... Falkenhorst! - szólt Jenny büszkén. - Az ám csak a földi paradicsom!
Este hat óra tájban megálltak pihenni, s az éjszakai tanyát előkészíteni. Sem hidegtől, sem időváltozástól nem kellett félniök, s ezért az ízletes vacsora után a fák alá dőltek aludni, s a fáradtság és álom csakhamar elnyomta mindnyájukat.
Óvatosságból azonban pásztortüzet is gyújtottak és Fritz, Ferencz meg a vitorlamester fölváltva őrködtek egész éjjel. A fenevadak ordítása meg-megzavarta az éjszaka csöndjét, s bár nagyon távolról, az erdőből hallatszott, mégis czélszerű volt nyitva tartani a szemüket.
Hajnalhasadáskor ismét útnak indultak, s ez a nap is fontosabb események nélkül telt el. Dél felé egy gyors futású, kristálytiszta vizű patakhoz értek, s ott ebédeltek. Fritz és Ferencz még nem ismerték ezt a patakot, nem tudták, hogy valamivel odább nagyon is kiszélesedik és folyóvá lesz: sőt azt sem tudták, hogy már neve is van és Montrose-folyónak hívják.
Délután tovább mentek és négy óra tájban már ismerős vidéken jártak.
- A Grünthal völgye! - kiáltott föl Fritz.
- Hurrah! - felelte rá Ferencz ujjongva.
Most már csak a völgyben kellett fölfelé menniök egészen a sziklaszorosig, mely az Ígéret-földjére vezetett, s akkor otthon lesznek.
A fáradtságot senki sem érezte többé; mintha szárnyuk keletkezett volna, valamennyien szinte repültek a czél felé, s este hat óra körül szerencsésen meg is érkeztek az eberfurti nyaralóba.
A majorban nem volt senki, hanem a ház és minden egyéb a legnagyobb rendben volt. Kinyitogatták az ajtókat, ablakokat, hogy a szobák szellőzzenek, s aztán beszállásolták magukat.
Mivel az eberfurti remetelakba gyakran kirándult a két család, meg volt benne minden, a mi a pár napi tartózkodás kényelméhez szükséges volt, s ráadásul mindig volt benne legalább egy hétre való eleség is.
Jennynek tehát csak a nagy kosarakat kellett fölnyitnia; volt azokban minden: szágó-liszt, kasszáva, maniok, sózott hús és füstölt hal, befőtt gyümölcs, aszalt szilva, füge, banán; friss körtét és almát a fákról szedhettek, zöldséget zsákszámra találtak a konyhakertben.
Mivel ott voltak a konyha-edények is, a nők fölséges lakomát készítettek vacsorára, melyet a pinczéből hozott kitűnő pálmaborral öblítettek le.
- Elég soká ittunk vizet! - kiáltott föl a vitorlamester - éljen a bor!
- De nehogy leigyuk magunkat! - tréfálkozott Fritz.
- Szó sincs róla: csak egymás egészségére igyunk egy kicsit! - nevetett a kapitány.
- Igyunk hát a viszontlátás örömére és kedves szüleink egészségére, - szólt Ferencz, föltartva poharát.
Erre mindnyájan koczintottak, s még jó sokáig vidám beszélgetés közben poharaztak tovább. Majd, mikor elálmosodtak, mindenki lefeküdt a kényelmes, puha tengeri-fű-ágyra, s mivel itt már biztos födél alatt voltak, egyhuzamban aludtak reggelig.