XXVIII. FEJEZET.

Az utazás Falkenhorstba. - A csatorna. - A földúlt tanya. -
Fönt a fa tetején. - Csüggedés. - Füst Felsenheimban.

Másnap, bő reggeli után, reggel hét órakor indultak útnak. Mivel Felsenheimba igyekeztek, a legrövidebb utat választották; ez pedig Falkenhorston át vezetett.

- Lehet, - mondta Fritz, - hogy ott fogjuk találni családjainkat: hiszen nyár van!

- Adná Isten! - sóhajtott Jenny.

- Attól félek, - szólt most Ferencz, - hogy a Prospect-Hillre mentek nyaralni. Akkor pedig meg kell kerülnünk a Csalódás-fokot is.

- Nem ez az a hegyfok, - kérdezte Harry Gould kapitány, - a honnan Zermatt úrnak a «Licorne» megérkezését kell lesnie?

- De ez az, kapitány, - felelte Fritz; - s mivel a korvett bizonyosan már régen elindult, valószínű, hogy már itt is van, vagy nemsokára meg is érkezik.

Az eberfurti majortól, mint tudjuk, kocsiút vezetett Falkenhorstba, s onnan Felsenheimba. Ezen a kényelmes, árnyas úton indultak el és másfél óra múlva, körülbelül a fele úton, egy patakra bukkantak, melyen erős, széles híd volt.

Ferencz és Fritz meglepetve álltak meg; ezt a patakot nem ismerték! Sok százszor megjárták az utat Eberfurt és Falkenhorst között, de erre a patakra nem emlékeztek.

- Ez a patak jobban hasonlít csatornához, - mondta a kapitány - s úgy látszik emberkéz munkája.

- Önnek igaza lehet, kapitány, - hagyta helyben Fritz, - s alighanem Wolston úr gondolata volt, hogy a Sakál-patak vizét levezette a Hattyú-tóba, hogy nyáron át is öntözhessék Waldegg földjeit.

Tudjuk, hogy Fritz eltalálta a valót.

Átmentek a hídon és sietve haladtak előre. Fritz és Ferencz egyre hegyezték a fülüket, hogy nem hallják-e a folyton vadászó Jack puskájának durranását, vagy kutyájának az ugatását... De köröskörül mély nyugalom és csönd volt, melyet csak az apróbb madarak csicsergése zavart meg.

Már elértek a Falkenhorst előtti kis erdőséghez, s izgatottan siettek tova a százados faóriások alatt... Még csak félóra... még csak tíz percz... aztán kiértek az erdőből, s egyszerre föltűnt a major udvarán az óriási magnólia-fa...

Fritz és Ferencz előre szaladtak a sövénybe épített kapuhoz, a mely tárva-nyitva állt, sőt ki volt rángatva a sarkaiból is.

Az udvarba érve megálltak; köröskörül a legmélyebb csönd volt: a cserénybe zárt állatok, melyek rendesen bőgni, zajongani szoktak, most hallgattak... vagy talán itt sincsenek?...

Ferencz az istállókhoz, aklokhoz szaladt: üresek voltak!...

E pillanatban értek oda a többiek is. Fritz neki bátorodott és előre sietve fölkiáltott:

- Menjünk be!

Fölérve a nyitott verandára, hol a kosarak, eszközök, szerszámok szerteszórva hevertek, elszántan benyitott a szobába... de megkövülten állt meg a küszöbön, mialatt a többiek rémülten felkiáltottak.

Minden össze volt törve-zúzva: székek, asztalok eltörve, ládák, szekrények fenekestől fölforgatva, az ágynemű leszórva a földre, a konyhaedények, eszközök, szerszámok ezer darabban szerteszét.

Világos volt, hogy a házat fölprédálták: még pedig nem is annyira rablási, mint inkább rombolási vágyból. Az élelmiszerek szétszórva, a boros hordók feneke beverve, minden pokoli vandalizmussal ízzé-porrá zúzva: szóval a legszörnyűbb pusztulás képe mindenfelé.

Fritz és Ferencz keresték a puskákat, mert tudták, hogy Falkenhorstban mindig szokott lenni négy-öt puska a vadászatok szezonja alatt; de most nem találtak egyet sem, csak a vitorla-mester talált egy töltött pisztolyt a földön, melyet gondosan az övébe dugott.

Mindnyájan megkövülten álltak meg e nem várt szerencsétlenség láttára... Vajjon ugyanez történt-e Felsenheimban, Waldeggben, s a többi tanyákon és majorokon is?... S a rablók talán Eberfurtot is csak azért nem pusztították el, mert nem akadtak rá?...

Senki sem bírt szólni. Fritz, Ferencz és Jenny megtört szívvel gondoltak szüleikre, s a legszörnyűbb aggodalmak gyötörték őket.

Mi történt itt?... Talán kalózok rohanták meg a szigetet?... vagy vademberek?... S mi sorsa lett a két családnak?... a rablók kezébe estek-e, vagy elmenekültek a szigetről?...

Ki tudott volna megfelelni e kérdésekre?... De, bármi történt is, nekik határozniok kellett, hogy mit tegyenek, s minden áron meg kellett tudniok a valót, mert ez a kétségbeejtő bizonytalanság a legszörnyűbb valónál is irtózatosabb volt.

- Barátaim, - kezdte végre a kapitány, - itt komoly szerencsétlenség történt, melynek végére kell járnunk.

- Induljunk Felsenheimba! - szólt Fritz hirtelen.

- Még pedig rögtön, - tette hozzá Ferencz.

- Mindenek előtt azonban nézzük meg a felső emeletet, - mondta Jenny, - már csak azért is, hogy széttekinthessünk a vidéken.

Mint tudjuk, a falkenhorsti nyaraló két épületből állt, s a felső emelet az óriási magnólia fán volt, az ágak szétágazásának közepén, a hol a lombok úgy körülfogták, hogy nyoma sem látszott.

Erre a felső emeletre a rablók nem akadtak rá; nem találták meg a fölvezető titkos ajtót és lépcsőt, tehát szét sem rombolhatták. Odafönt minden a legnagyobb rendben volt, s ez némileg megnyugtatta őket.

Fritz és a vitorlamester, előkeresvén Zermatt úr messzelátóját, mely mindig a felső emeleten volt, fölmásztak a magnólia-fa legtetejébe, s onnan vizsgálták a szemhatárt mindenfelé.

Éjszak felé elláttak egész Prospect-Hillig, de a vidék csöndes és nyugodt volt. Nyugat felé, a honnan jöttek, az a termékeny síkság terült el, melyet a Falkenhorst-patak s az újon ásott csatorna öntözött; itt is minden csöndes és nyugodt volt. Keletről a tenger zárta be a szemhatárt; de a végtelen, ragyogó síkon nem volt egyetlen egy vitorla sem, s a partok mentén sem láttak csónakot. Déli irányban nem láthattak messzire, mert az Üdv-öblének túlsó felén Felsenheim sziklái elzárták a szemhatárt; és Felsenheimból sem láttak semmit, mert a körülfekvő ligetek lombsátora egészen elfödte szemeik elől; de különben a szigetnek ez a része is csöndes és nyugodt volt.

Fritz és John Block aggódva közölték a többiekkel, hogy mit láttak. Ez a mély, szinte halotti csönd és nyugalom szinte azt látszott mutatni, hogy a sziget kihalt, s egykori lakói végképp elköltöztek róla.

- Nincs más hátra, minthogy elinduljunk és kikémleljük Felsenheimot! - kiáltott föl Fritz.

- Induljunk rögtön! - tette hozzá Ferencz.

E pillanatban Jenny, a ki eddig messzelátóval vizsgálódott, hirtelen hátrafordult:

- Füstöt látok... Felsenheim környékén füst van.

Fritz legott fölkapta a messzelátót és dél felé tekintett...

Jennynek igaza volt: a vékony, ritka füstoszlop most sűrűbb lett, s valamennyien láthatták a felsenheimi fák lombjai fölött.

- Ott vannak! ott vannak! - kiáltott föl Ferencz - s már nekünk is ott kellene lennünk!

De Harry Gould és a vitorlamester higgadtabban ítélték meg a dolgot, Igaz, hogy Felsenheimban laknak - legalább a füst azt bizonyítja - de kik laknak ott?... Ez a fontos kérdés!... Mert könnyen megtörténhetnék, hogy a rablók ütöttek ott tanyát, a valódi lakosok pedig elmenekültek, ha ugyan volt rá idejük...

E föltevésre mindnyájukban meghűlt a vér, s valamennyiöket ismét elővette a kétségbeesés. De Jenny újra fölkiáltott:

- Nem! nem menekültek el a szigetről!... Jele, hogy a Czápa-szigeten még most is ott leng a zászló!

Csak most vették észre a többiek is, hogy a sziget ormán, az ágyútelep fölött valóban ott lobog a piros-fehér zászló, Új-Svájcz választott lobogója. De annak a jele volt-e ez, hogy a két család még a szigeten lakik?... Vajjon nem feledték-e, nem hagyták-e ott azt a zászlót távozásuk után is: hisz rendesen fölhúzták egyik téltől a másikig, s azután egész nyáron nem is törődtek vele.

De most nem volt idő, hogy ezen vitázzanak. Felsenheimba érve úgy is kiderül majd minden. Valamennyien indulni akartak és röpülni szerettek volna, hogy gyorsabban odaérjenek...

- Megálljanak!... megálljanak! - suttogta hirtelen a vitorlamester fojtott hangon.

S az Üdv-öble felé fordulva, óvatosan kidugta fejét a lombok közt, de rögtön aztán vissza is kapta.

- Mi az? - kérdezte Fritz.

- A vademberek! - felelte John Block halkan.