| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az új hazában IntraText CT - Text |
Félhárom lehetett délután. A magnólia-fa lombsátora oly sűrű volt, hogy a csaknem függőlegesen sütő nap sugarai nem bírtak áttörni rajta; Fritznek és társainak tehát nem kellett félniök, hogy a vademberek észreveszik őket. Különben sem gyanították, hogy a magnólia-fa tetején még egy lakás van, a melyben idegenek lehetnek.
Öt ember, félig meztelen, fekete bőrű vadember, - a minők nyugati Ausztrália bennszülöttjei, - nyilakkal és íjjal fölfegyverezve, ment a fasorban. Most már bizonyos volt, hogy Új-Svájcznak nemcsak európai lakosai vannak... csak az volt a kérdés, hogy mi lett hát a Zermatt- és Wolston-családból?
Most már magyarázatát tudták adni Falkenhorst kifosztásának is: ezek a vadak garázdálkodtak a szigeten, a hova bizonyára nagy csapatban törtek be.
S egyre gyötrőbb, gyilkosabb aggodalom emésztette őket, hogy mi lett hát a két családból?... Ha a Felsenheimból fölszálló füst azt jelenti, hogy még ott laknak, akkor bizonyos, hogy a vadak ostromzár alatt tartják őket... De az is meglehet, hogy idejében észrevették a közelgő pirogákat, s elmenekültek a vadak elől.
Elmenekültek?... de hová?...
Jenny, Doll és Suzan keservesen sírtak és csak a férfiak könyörgésére fojtották vissza hangos zokogásukat... Isten ments, hogy a lent kóborló vadak valami gyanús neszre rajtuk üssenek!
E közben az öt vadember egyenesen befordult abba a fasorba, mely a falkenhorsti villába vezetett. Fritz, a kapitány és John Block, a lélegzetüket is visszafojtva lesték a vadak minden mozdulatát. Ha észreveszik a felső emeletet és följönnek a csiga-lépcsőn, a mint egyenkint kibuknak a teraszon, megragadják és lehajigálják őket a 40-50 láb magasból.
Az öt vad, nem messze a major kapujától megállt, s rövid szóváltás után három elvált tőlük. Egyenesen az udvarba mentek, s a baloldali félszerből kihozták a hálókat, melyeket Zermatt úr kötött.
- Oh, a gazemberek! - dörmögte a vitorlamester: - még csak engedelmet sem kérnek, hogy elvihessék!
- Ha most halászni mennek, - mondta a kapitány, - akkor bizonyára csónakjuk is van a parton!
Ez valószínű volt, mert az öt vad csakugyan egyenesen a partnak tartott; egyelőre a fák elfödték őket a vitorlamester hiúz-szemei elől, de mihelyt a tisztás túlsó felén kibukkannak, ismét azonnal láthatók lesznek.
A nők kétségbeesését most már mi sem fékezte. Kezeiket tördelve siratták családjukat, melyet elveszettnek hittek, s a férfiaknak csak nagy nehezen sikerült őket annyira lecsillapítani, hogy tanácskozhattak a teendők felől.
Ferencz, a ki leghevesebb és legizgatottabb volt mindnyájuk között, azonnal indulni akart, még pedig Zuckertopba, a hol, szerinte, a két család menedéket talált.
John Block azt tanácsolta, hogy várják be az éjszakát, de Ferencz hallani sem akart erről a késedelemről. Ő haladéktalanul indulni akart Zuckertopba...
- De miért Zuckertopba? - vágott közbe Fritz.
- Hát hová, ha nem oda? - kérdezte Ferencz hevesen.
- Felsenheimba! - viszonzá Fritz.
- Jó, menjünk hát Felsenheimba, - szólt most a kapitány - csak az a kérdés, hogy mindnyájan elmenjünk-e?
- Nem mindnyájan, - felelte Fritz - legföljebb ketten-hárman, hogy megtudjuk, ki lakik ott.
- Induljunk tehát! - türelmetlenkedett Ferencz.
- Napnyugta előtt lehetetlen! - kiáltott föl Fritz ingerülten. - A vadak okvetlenül észrevennének bennünket és akkor...
- Akár észre vesznek, akár nem, én megyek - szólt Ferencz elszántan.
- Én pedig, - mondta Fritz komolyan, elébe állván - mint bátyád, megtiltom neked apánk nevében, hogy mindnyájunkat veszélybe dönts elhamarkodásoddal .
Ez a határozott beszéd és a kapitány higgadt okoskodása meggyőzte Ferenczet szándéka veszedelméről és vakmerőségéről. Átlátta, hogy czélszerűbb bevárni az estét és az éjszaka homályában kikémlelni, mi történik Felsenheimban.
A délután többi része csüggedt kétségbeesésben, kínzó aggodalmak közt telt el. Fritz és a vitorlamester gyakran fölmásztak a magnólia-fa legfelsőbb ágaira, hogy kikémleljék a vidéket; főként azt szerették volna tudni, hogy a vadak megszállva tartják-e Falkenhorst környékét, vagy sem.
De sehol semmi gyanúsat sem láttak. Közös elhatározással úgy végeztek, hogy Ferencz és a vitorlamester kikémlelik Felsenheim környékét, s ha már a vadak elfoglalták, akkor rögtön visszajönnek Falkenhorstba, a honnan valamennyien, még az nap éjszaka Zuckertopba fognak menni.
Délután négy óra tájban, éppen midőn hozzá akartak fogni a vacsora készítéséhez, tompa dörrenést hallottak.
- Ágyúlövés volt ez? - kérdezte Ferencz meghökkenve.
- Mindenesetre! - kiáltott föl a vitorlamester.
- De honnan jöhetett a lövés? - találgatta Fritz.
- Talán valami hajóról, mely a sziget közelében jár...
- Hátha a «Licorne»? - találgatta a kapitány.
Mindnyájan kisiettek a verandára, s óvatosan néztek ki a lombok közül a tengerre, hogy a vadak, a kiket a lövés bizonyára fölriasztott, észre ne vegyék őket.
De hajót semerre sem láttak; csak a vitorlamester éles szeme pillantott meg két vadembert egy pirógában, mely gyorsan igyekezett a falkenhorsti rév felé.
- Hátha Ernő és Jack? - suttogta Jenny, a kinek eszébe jutott, hogy Fritz is gyakran használta ezt az álöltözetet.
- Nem, ezek vademberek - szólt Fritz - és úgy látszik, hogy menekülnek...
- De ugyan ki üldözi őket? - kérdezte Ferencz.
E pillanatban Fritz fölsikoltott örömében.
Megpillantotta az ágyú tüzének föllobbanását, mely megelőzte a dörgést... és látta a golyót is, mely két könyöknyire csapott le a rémülten menekülő vademberek csónakja mögött.
- Ott... ott... - kiáltott föl Fritz, csaknem fuldokolva és a Czápa-szigetre mutatott - ott vannak a szüleink!
- A Czápa-szigeten? - kiáltott föl Jenny.
Lehetetlen leírni a kis társaság boldogságát, örömét. Nem kételkedhettek, hogy a két család csakugyan a Czápa-szigetre menekült a vadak támadásai elől, s a mint az ágyúlövésből látszott, ugyancsak bátran védelmezték magukat.
Nem kellett tehát Felsenheimba menniök, mert családjuk ott volt a Czápa-szigeten: csak az volt a kérdés, hogy hát ők hogyan juthatnának el oda?... Ah, ha mertek volna valami jelt, vagy lobogót fölhúzni a magnólia-fa csúcsára!... De nem tehették a vadak miatt, melyek erről bizonyára észrevették és megrohanták volna őket.
- A legrosszabb, a mitől féltünk, nem következett be, - szólt végre a kapitány. - Most csak azon legyünk, hogy magunk ne rontsunk a kedvezőre fordult helyzeten.
- Az a fő, hogy a Czápa-szigetre jussunk minél előbb - mondta Fritz.
- De hogyan? - aggódott Jenny.
- Úszva! - jelentette ki Ferencz. - Csakis úszva lehet oda menni; s mivel nagy csónakunk, az «Elisabeth» bizonyára ott van, mert hisz azon kellett menekülniök, visszajövünk a csónakkal értetek...
- Fritz! - kiáltott föl Jenny ijedten - át akarnád úszni ezt a tengerszorost?...
- Gyerekjáték az egész, kedvesem - felelte Fritz elszántan.
- Próbáljuk meg ellopni annak a két bitang vadembernek a csónakját - mondta a vitorlamester - ők bizonyára itt hagyták a parton.
Ebben állapodtak meg és szorongó izgatottsággal várták az estét.
Nyolcz óra tájban, mikor már elég sötét volt, Fritz, Ferencz és a vitorlamester óvatosan lementek az udvarba; ha nem látják nyomát a vadaknak - így határozták - akkor ellopóznak egész a partig. Ha ott lelik a csónakot, akkor a kapitány, James, Jenny, Doll és Susan meg a kis Bob, adott jelre hozzájuk sietnek és tengerre szállnak.
Leérve az udvarba, semmi gyanúsat sem láttak. Óvatosságból csak Fritz és John Block mentek el a parthoz, Ferenczet pedig ott hagyták az udvar bejáratánál, hogy a legelső gyanús jelre fölmehessen a többiekhez.
Fritz és a vitorlamester nesztelenül, fától fához kúszva közeledtek a parthoz. Köröskörül mindenfelé halálcsend volt, csak a tenger halk morajlása hallatszott.
Így értek a homokos partszegélyhez, melynek végében, a vízből kinyúlva, feketén csillogtak a szirtek. Itt sem volt egy teremtett lélek sem, de a homokban féloldalt döntve, ott hevert a két vadember pirógája, s benne a két evező!
Fritz és a vitorlamester alig bírták visszafojtani örömsikoltásukat.
- Ez nagyszerű véletlen! - suttogta John Block. - Igaz, hogy a piróga kicsiny és színig megtelik, ha mind a kilenczen beleülünk, de a tenger csendes, a sziget pedig alig van háromnegyed mérföldnyire...
- S ráadásul egy óra múlva lesz a tengerdagály is, - tette hozzá Fritz - mely csaknem egyenesen a szigetre hajt bennünket.
Ekkor óvatosan visszalopóztak ismét a majorba, hol megjöttüket és a jó hírt kitörő ujjongással fogadták. Ferencz és a vitorlamester lent maradtak őrködni, a többiek pedig türelmetlenül várták a tengerdagályt.
Fél tíz tájban mind lejöttek az udvarba; elöl a kapitány, Fritz és Ferencz mentek, utánuk a nők és Bob, s legvégül James Wolston meg a vitorlamester. A fasor, a liget és a part éppen oly csendes és elhagyatott volt most is, mint az imént.
Mire a csónakhoz értek, az már vígan ringott a tengerdagály torlódó habjain; óvatosan beleültek mindannyian, s mihelyt a kötelét eloldozták, az áradat rögtön hátára kapta a könnyű pirógát és lassan vitte a Czápa-sziget felé.
A koromsötét éjszakában alig kellett félniök, hogy a mit sem gyanító vadak észre veszik őket: de viszont, épen e sötétség miatt, nehéz volt egyenesen a sziget felé tartaniok.
Senki sem moczcant, senki sem szólt egy hangot sem, még suttogva sem. Mindnyájuk szíve elszorult a menekülés válságos perczében, s titokban arra gondoltak, hogy szeretteik mind élnek-e még, nem esett-e foglyul, vagy nem halt-e meg valaki a küzdelemben?
Fél útig a tengerdagály gyorsan vitte őket a sötéten kiemelkedő sziget felé, de ekkor eltért balra, úgy hogy Fritz és Ferencz kénytelenek voltak evezni, míg a kapitány egy deszkával jól-rosszul kormányzott.
A szigeten is halálcsend volt, bár a csónakban ülők tudták, hogy valaki őrködik az ágyúk mellett... Hátha őket is orvul támadó vadaknak nézik és ágyúlövéssel fogadják?...
Ez nagyon valószínű volt; s valóban, mikor a csónak öt-hat kőhajításnyira ért a szigethez, az ágyúk mellett valami fény csillant föl...
Mindnyájan megrettentek: vajjon nem a kanócz parazsa volt-e ez?... S nem dördül-e el rögtön a végzetes lövés, mely elsüllyesztheti csónakjukat?...
Ekkor, nem kellvén semmit félnie a vadaktól, ha meghallják is, a vitorlamester harsányan fölkiáltott:
- Ne lőjenek!... ne lőjenek!...
- Jó barátok jönnek! - tette hozzá a kapitány.
- Mi vagyunk!... mi vagyunk!... mi vagyunk! - ismételték fölváltva Fritz és Ferencz.
És mire a csónak orra a sziklás partba ütődött, már Zermatt úr, Wolston úr, Ernő, meg Jack ott voltak és karjaikba zárták elveszettnek hitt gyermekeiket, testvéreiket.