XXXI. FEJEZET.

Négy napi kínos bizonytalanság. - A vademberek csónakraja. -
Az éjszakai támadás. - Az utolsó töltések. - Ágyúlövés a tengerről.

Az éjszaka hátralevő részét természetesen beszélgetve töltötték el. Annyi mondanivalójuk volt, hogy ki sem fogytak belőle. Mind a mellett nem mulasztották el az őrködést sem, s hajnalig mindig őrt állott valaki a két ágyú mellett, melyeknek egyikét golyóra, másikát kartácsra töltötték.

A Czápa-sziget kerülék alakú volt; hosszú tengelye 2600, a rövidebb pedig 700 lábnyi volt, a sziget egész kerülete tehát körülbelül ³/₄ mérföld. Nappal könnyű volt az őrködés, mert az ágyúk mellől a partokat mindenütt látni lehetett; ezért csakis éjszaka kellett aggódniok, a mikor a vadak észrevétlenül megkerülhették a szigetet és titokban föllopózhattak rá.

Elhatározták tehát, hogy éjjelre rendes őrjáratokat alakítanak, melyek körüljárnak a partokon, s visszakergetik az esetleges támadókat. Ez annál szükségesebb volt most, mióta a menekültek ellopták a vadak egyik pirógáját; ezt a veszteséget bizonyára hamarosan észreveszik, s mindjárt tudni fogják, hogy hol keressék.

- Azt is gondolhatnák, - szólt Fritz, - hogy a tengerdagály vitte el a csónakjukat...

- Mindegy, - viszonzá Zermatt úr: - azért mi csak őrködjünk gondosan. A meddig nem teszik lábukat a szigetre, nincs mitől félnünk. Ámbár tizenöten vagyunk, eleségünk van bőven: a magtár és hombár tele van, s aztán itt vannak az antilopok is. A forrás vize sohasem apad ki, fegyverünk és puskaporunk is van még elég...

- A patvarba! - kiáltott föl John Block: - ezek a bitangok talán csak nem maradnak itt örökre?

- Ki tudja? - aggódott Zermatt asszony. - Ha csak ugyan Felsenheimban ütöttek tanyát, akkor aligha mennek el egyhamar... Oh, hogy ezek az ördögök laknak a mi kényelmes, kedves házunkban!

- Ej, majd csak megszabadulunk tőlük valahogy Isten segítségével, - mondta Fritz, anyját vigasztalva. - A «Licorne» már nem késhetik soká, s lehet, hogy pár nap múlva az ő ágyúi űzik el ezeket az ördögöket...

- Adná Isten! - sóhajtott Zermatt asszony reménykedve.

Az ostromlottak állapota elég tűrhető volt. A hombárban fölhalmozott eleség bőven elég volt félesztendeig; e mellett halászhattak, friss húst bőven adtak az antilopok, a kókuszdió- és banánfák pedig folyton friss gyümölcsöt teremtek.

De a puskapor és golyó könnyen elfogyhatott, ha a vadak gyakrabban megújítják támadásukat, s akkor nem védhetik magukat tovább.

Szerencséjükre a szigetet csak két oldalon lehetett meg közelíteni. Azt a partot, mely az ágyútelep alján alkalmas volt a kikötésre, jól megvédték az ágyúk, melyekkel végig lehetett söpörni a lejtős partot. Ezenkívül még csak a keleti-part sziklái közt lehetett kikötni, mert a többi részén mindenütt meredek, magas sziklafalak vették körül, mint valami várat.

Maga az ágyútelep sziklás, különálló dombon volt; körös-körül roppant sziklák emeltek természetes bástyát védelmére és Zermatt úr ezenfölül még vállig érő falat is rakott sziklákból, melyek fölé gerendákat, fatörzseket erősítettek meg, hogy azok mögül puskával verhessék vissza az esetleges rohamot.

Mihelyt a viszontlátás első öröme lecsillapult, az aggodalmak ismét felülkerekedtek. Fogytán lévén a puskapor, attól lehetett félni, hogy a vadak előbb-utóbb ki fognak kötni a szigeten, s akkor nagy számukkal elnyomják az ostromlottakat, ha csak Isten különös csodával meg nem szabadítja őket.

Ezt a csodát csak a «Licorne» tehette meg. Éjjel-nappal lesték a hajót, de hiába néztek szét a tengeren, sehol semmit sem láttak. Négy napi kínos bizonytalanság után mindnyáján megtörtek, s bár belső aggodalmait mindenki titkolni igyekezett, egymás arczáról olvasták le a reménytelenséget. Mindnyájuk ajkán ott lebegett ez a szörnyű kérdés:

- Mi lesz velünk, ha a «Licorne» idejében meg nem érkezik?

Pedig a hajó késése oly aggasztó volt, hogy már nem igen számíthattak rá. Valószínűleg utolérte a vihar és elsüllyedt. Ezt hitték mindnyájan, s bár nem merték egymásnak mondani, hogy ne fokozzák a csüggedést, magukban mégis elkészültek a legrosszabbra is.

E közben a férfiak fölváltva végezték éjszakánkint az őrjárás fontos és fáradságos munkáját. Bejárták a sziget partjait, vigyázva, hogy nem látják-e valahol a vadakat; szerencsére a vadak még nem kísérlették meg az éjszakai támadást.

Január 29-én délelőtt még semmi különös nem történt. Délután Harry Gould kapitány és Jack fölváltották az ágyúk mellett Ernőt és Wolston urat, a kik addig őrt álltak.

Ernő és Wolston úr már épen haza akartak menni, midőn a kapitány fölkiáltott:

- Néhány csónakot látok a Sakál-patak torkolatában...

- Alighanem halászni mennek, mint minden nap, - felelte Ernő.

Jack hirtelen fölkapta a messzelátóját és figyelmesen vizsgálta a partot.

- Ezek nem halászni mennek, - mondta. - Nézzék csak, mennyi csónak... Öt, hat... nyolcz... tíz... tizenkettő valamennyi...

- Talán minket akarnak megtámadni? - kérdezte Wolston úr.

- Az lehet, - felelte Ernő.

- Résen legyünk! - szólt most a kapitány, - s értesítsük a többieket is.

- Előbb nézzük meg, merre mennek, - felelte Wolston úr.

A csónakok mind tele voltak, s úgy látszott, hogy egyetlen vadember sem maradt a szigeten. A tenger-apálytól hajtva lassan siklottak tova Új-Svájcz keleti partjainak mentén, s nagyon is távol voltak a Czápa-szigettől, úgy hogy nem lehetett rájuk lőni.

Ernő gyorsan hazaszaladt a hírrel, s pár percz múlva mind a két család teljes számban ott volt a dombon.

- Úgy látszik, hogy fölszedték a sátorfájukat és haza mennek, - szólt Ferencz, a ki messzelátón nézte őket.

- Szerencsés utat! - kiáltott föl Jack, sipkáját a levegőbe hajítva.

S valóban, a csónakok, folyton a keleti-part mentén haladva, keresztben szelték át az Üdv-öblöt, s fél négy felé, megkerülvén a kiugró Keleti-fokot, végképp eltűntek szem elől.

Most már semmi kétségük sem lehetett: a vademberek csakugyan hazaeveztek. Valószínűleg megunták a sikertelen várakozást, s félvén az ostromlottak ágyúitól, puskáitól, nem mertek támadni... Ámbár az is meglehet, hogy csak társakért mentek haza, s nemsokára még számosabban jönnek vissza.

Jack alig tudott hová lenni örömében; még az nap vissza akart menni Felsenheimba, nem ugyan azért, hogy végképp ott maradjon, hanem főleg két okból. Először azért, hogy megnézze, milyen állapotban hagyták házukat a vadak; másodszor pedig azért, mert Felsenheim pinczéjében még volt három hordó puskaporuk, a mit a «Licorne» parancsnokától kaptak: ezt akarta, ha ugyan még megvolt, a Czápa-szigetre szállítani.

De a többiek óvatosabbak voltak és be akarták várni a holnapot, mert nem volt bizonyos, hogy a vadak nem térnek-e vissza. Egyelőre azonban semmiféle elővigyázati intézkedést nem hanyagoltak el; mint rendesen, e napon is egész estig őrt álltak az ágyúk mellett, éjjelre pedig a rendes őrjáratokat is megállapították.

Fritz és Harry Gould kapitány éjszakára az ágyú-telepet őrizték, Jack, Ernő, Ferencz és John Block pedig a sziget éjszaki partjain czirkáltak.

Az éjszaka nagyon sötét volt; még a hold sem világított. Köröskörül mély, halálos csönd volt mindenfelé, csak a tenger halk, suttogó morajlása hallatszott, a mint habjai megtörtek a parti szirteken.

Harry Gould már lefeküdt; éjfélig ő volt az őr, akkor felköltötte Fritzet, a ki fölváltotta. Két óra tájban a kapitány, a ki nagyon éber alvó volt, egyszerre rezzent föl Fritzcel.

- Ez puskalövés volt! - kiáltotta szorongva.

- Úgy van, - viszonzá Fritz, - és innen jött...

Éjszak-keleti irányba mutatott, a honnan a puskalövés hangzott, s legott futva szaladt arra, követve a kapitánytól.

Pár pillanat múlva két új puskalövés dördült el, ugyan abból az irányból, de már közelebbről.

- A vadak visszajöttek! - kiáltott föl Fritz. - Kapitány úr: menjen vissza az ágyúkhoz, én mindjárt megtudom, mi történt.

A kapitány visszasietett az ágyúkhoz, melyeket nem lehetett elhagyni ebben a válságos pillanatban, Fritz pedig egyenesen a magtárhoz szaladt, melynek küszöbén már ott volt apja, Wolston úr, meg a nők, a kiket a lövések álmukból riasztottak föl.

- Mi történt? - kérdezte Zermatt úr.

- Attól félek apám, - felelte Fritz, - hogy a vadak megkísértették a partra szállást.

- És sikerült is a gazembereknek! - kiáltott föl Jack, a ki éppen e perczben jelent meg Ernővel és a vitorlamesterrel.

- A szigeten vannak? - kiáltott föl Wolston úr.

- Éppen akkor kötöttek ki az éjszak-keleti sziklák közt, mikor mi oda értünk, - felelte Ernő - és a puskáinkkal már nem tudtuk elkergetni őket!

- Akkor nincs más hátra, mint az ágyúkhoz menekülni, - mondta Zermatt úr: - mert lehet, hogy legott megtámadnak.

A vadak színlelt elutazása tehát csak csel volt. Így akarták rászedni az ostromlottakat és cselük sikerült is: kikötöttek a szigeten.

A két család gyorsan összekapkodta, a mit lehetett és fölmenekült az ágyútelephez.

Helyzetük most már kétségbeejtő volt. A vadak kikötöttek a szigeten és minden pillanatban megtámadhatták őket. A nőket jól, rosszul beszállásolták az ágyútelep mögött épített nyílt félszerbe, melyet úgy ahogy bedeszkáztak, a férfiak pedig mind fegyvert fogtak.

Négy óra is elmúlt már, mikor a vadak mutatkoztak. Gould kapitány, Zermatt és Wolston urak, meg Ernő, Ferencz, James és a vitorlamester fölhúzott puskákkal várták őket, míg Fritz és Jack égő kanóczcal álltak az ágyúk mellett.

Mikor a fekete árnyak föltűntek a hajnal szürkületében, vagy száz lépésnyire az ostromlottaktól, Gould kapitány tüzet vezényelt.

Hét-nyolcz lövés dördült el, melyet vad fájdalomkiáltások követtek, annak jeléül, hogy több golyó czélhoz ért. Ez a fogadtatás aligha volt ínyükre a vadaknak, mert hanyatt-homlok rohantak vissza a sziget belsejébe. Csak az volt a kérdés, hogy elment-e kedvük az újabb támadástól, vagy pedig újabb rohamra készültek, s azért vonultak vissza?... Akárhogy volt is, az ostromlottak készen várták őket, s nem fogják olcsón odaadni a bőrüket.

A vadak nem pihentek. Napkeltéig háromszor rohanták meg az ostromlottakat, s minden újabb támadásuk hevesebb, erőszakosabb lett. Az utolsó rohamban vagy húsznak sikerült fölkapaszkodnia a sziklatetőre is: a puskák tüzelése nem bírta őket megállítani... Szerencsére Fritz és Jack közibük kartácsoltak, s a két ágyú ismét tisztára söpörte a kis erőd környékét.

Napkelte után a vadak bandája visszavonult a magtárba, a melyet a dühös rablók kifosztottak; valószínű volt, hogy estig nyugton maradnak ott, s csak éjjel kísérlenek meg új támadást.

Az ostromlottak fáradtan, csüggedten néztek össze. Az éjszakai védelemben sok puskaport és golyót lövöldöztek el; készletük már fogytán volt, s ha ellőtték az utolsó töltést is: mi lesz velük?... Ez az idő pedig nemsokára bekövetkezik.

Tanácsot tartottak és minden oldalról tüzetesen meghányták-vetették helyzetüket. Ha már nem védhetik magukat sokáig, nem czélszerűbb-e elmenekülni a Czápa-szigetről, akár Falkenhorstba, akár Új-Svájcz belsejébe, a hol bizonyára akad menedék?... Vagy nem lehetne-e kitörni védett sánczaikból és puskatűzzel kényszeríteni a vadakat, hogy megszökjenek a szigetről?... De, fájdalom! Zermatt úr és társai csak kilenczen voltak, a legalább tízszer annyi vadember ellen.

E pillanatban, mintha csak felelet lett volna a vakmerő föltevésre, tuczat számra süvöltöttek el fejük fölött a kilőtt nyilak, melyek egynémelyike a félszer falában állt meg; szerencsére egyikük sem sebesült meg.

- Kezdődik a táncz! - kiáltott föl John Block.

- Rajta hát! - viszonzá Fritz.

Mindnyájan a bástyához rohantak. Ez a támadás vadságra, elszántságra és hevességre meghaladta az előbbi hármat. A vadak, földühödve eddigi kudarczaikon és veszteségeiken, vakon rohantak a golyók és a halál elé. Fogytán lévén a puskapor, az ostromlottak sem tüzeltek oly gyorsan és szakadatlanul, mint azelőtt. Így hát néhány vakmerő fekete ördögnek sikerült fölkapaszkodnia a bástyára. Erre a többiek is mind egyszerre újra neki rohantak a bástyának, s bár a két ágyú kartácstüze szörnyű rendet vágott soraikban, egy-kettő ismét fölkapaszkodott a bástyára; a hol birokra keltek, ölre mentek az ostromlottakkal.

John Block megragadta a legelsőt. Irtózatos erővel kapta a magasba és mint valami holt tömeget lezúdította társai közé, halomra döntve vele az alant tolongó vadakat. Jack és Fritz karabélyaik tusával verték be a bástyára kapaszkodók fejeit, Ferencz markolatig döfte kését egynek az oldalába, a kapitány, Zermatt úr és Ernő pedig puszta öklükkel löktek le négyet a mélységbe.

A bástya ismét tiszta volt, - de meddig?... Utolsó golyóikat is kilőtték, s a vadak új támadásra gyülekeztek. Vad ordítással rohantak a bástyákra, s ezúttal csak a két ágyú kartács tüze fogadta őket. Húsz-huszonöt elbukott a bandából, de a többiek, társaik véres holttestén át, mint őrült ördögök rohantak fölfelé.

A kézi tusa ismét kezdetét vette. Ember ember ellen küzdött, késsel, puskatussal, mindennel, a mi keze ügyébe került. Fritz, Ferencz, Jack és Harry Gould kapitány roppant erőfeszítéssel küzdöttek, de attól lehetett félni, hogy a folyton nagyobb számban föltóduló vadak lerántják őket a bástyáról...

Úgy látszott, hogy a küzdelem már nem sokáig tarthat, s a vadak túlereje végre is elnyomja az ostromlottakat. S ha a vadak győznek, akkor mindnyájuknak vége: nem számíthatnak kegyelemre ettől az őrültségig dühös, vérszomjas, vad csordától.

E pillanatban, - pontban nyolcz óra huszonöt percz volt, - hangos ágyúdörrenést hozott a szél éjszak felől.

A lövést a támadók is meghallották, mert meghökkenve álltak meg.

- Ez ágyúlövés! - kiáltott föl Ferencz.

- Hajrá! - harsogott Jack.

S az ágyúlövéstől megdöbbent vadakra rohantak. Most már újult erővel küzdöttek és szörnyű haraggal fordultak ismét támadóik ellen, a kiket a félelem megbénított egy pillanatra.

E perczben eldördült a második, s aztán a harmadik ágyúlövés, mire a vadak őrült futásnak eredtek.

- Ez a «Licorne»! - kiáltott föl a vitorlamester.

Jack, mint a macska, hirtelen fölmászott a zászló árboczára és szétnézett a tengeren.

- Hajó! - kiáltott le ujjongva: - háromárboczos hajó!

- Hát a vademberek? - kérdezte Zermatt úr.

- Menekülnek! - felelte Jack, lemászva az árboczról.

E pillanatban több lövés dördült el egymás után. A «Licorne» üldözőbe vette a menekülő vadakat, s a mint csónakjaikba szálltak a tengeren, egymás után lőtte fenékbe a törékeny pirógákat, melyek fölfordultak és elmerültek, magukkal víve a tenger mélyébe a vadakat is. Csak két pirógának sikerült megkerülnie a Keleti-fokot, a többi mind elsüllyedt, s a rajt levő vadak is a tengerbe fúltak.

Az ostromlottak meg voltak mentve: annak a pár vadembernek, a ki megmenekült, bizonyára örökre elment a kedve a visszatéréstől.