| Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
| Verne Gyula Az új hazában IntraText CT - Text |
Lehetetlen volna leírni a két család örömét. Szinte a vállukon, ölben vitték be szegény Jackot, a ki majd összerogyott az éhségtől és a fáradtságtól. Előbb farkasétvággyal jól lakott, s aztán így beszélte el kalandjait:
- Mikor a három elefántot üldözőbe vettem, magam sem tudtam ugyan, hogyan keríthetném kézre a kicsikét, de valami rejtélyes erő űzött, hajtott utánuk, s én szinte öntudatlanul követtem őket. Négy óra lehetett, mikor, folyton kelet felé haladva, egy tisztásra értünk, melyen apró patak folyik át. Az elefántok oda ügettek a vízhez és kényelmesen szürcsölték...
- Ekkor azt gondoltam, hogy ha lelőhetném a két öreget, a kicsikét könnyen elterelhetném Felsenheimba... persze csak gondoltam ezt, mert végbevinni aligha bírtam volna. Szóval gyorsan golyóra töltöttem a puskámat és czélba vettem először az egyik, aztán a másik elefántot... A két lövés eldördült, de a két állat csak a fülét rázta meg, mintha a legyek csípnék és nyugodtan tovább ivott... Még csak meg sem fordultak, hogy honnan jött a lövés!... hanem, miután szomjukat eloltották, tovább siettek az erdőben, de ezúttal oly gyorsan, hogy pár percz múlva végkép eltűntek a sűrűségben. Ott álltam tehát, elkeseredve a kudarczon s aggódva, hogy hogyan találok haza. A nap már leáldozóban volt, s mivel nem tudtam tájékozódni, találomra megindultam nyugat felé. Útközben szomorú gondolatok gyötörtek. Magam miatt nem igen aggódtam: élelmet szerez a puskám, a fenevadakkal pedig szintén elbánhatok. De az fájt, nagyon fájt, hogy Wolston úr és Ernő talán kétségbeesetten keresnek és aggódnak értem... Csak most láttam át, mily nagy könnyelműséget követtem el, mikor megszöktem tőlük!...
- E közben beesteledett; kiabálni kezdtem, hogy hátha meghallják, lőttem is néhányszor, de eredménytelenül... Gondolkozva álltam meg, s egyszerre csak halk zörejt hallottam jobbfelől... Már kiáltani akartam, hogy itt vagyok, de hirtelen eszembe ötlött, hogy Ernő és Wolston úr nem jöhetnek erről az oldalról, s különben is kiabáltak volna...
- Tehát csak valami fenevad lehet... vagy kígyó... Nem volt rá időm, hogy megtöltsem a puskámat... Négy sötét alak ugrott ki a sűrűből... nem majmok, a mint eleinte hittem: hanem vademberek!
- Szörnyű kiabálással rohantak rám és letepertek... az egyik elvette a puskámat, a másik a vadász-tarisznyámat, aztán összekötözték a kezeimet, s közre fogva megindultak velem, de hogy merre, mily irányban, azt nem tudtam...
- Egész éjjel mentünk, s e közben egyik szörnyű gondolat a másikat kergette agyamban. Nem magamért aggódtam, nem! hanem miattatok, ha rajtatok ütnek ezek a vadak!... Ha a Licorne nem jön meg idején, nem birtok nekik ellent állni!...
- Végre hajnal felé a tengerpartra értünk. Egy magas szikla aljában volt a tábor: vagy harminczan lehettek a fekete vadak, alighanem halászok, kiket a keleti szelek sodorhattak idáig; félmeztelenek voltak valamennyien és pirógáik ki voltak húzva a partra.
- Valamennyien felénk rohantak és szörnyű kíváncsisággal vizsgáltak engem, mintha soha sem láttak volna fehér embert, de nem bántottak. Sőt adtak néhány félig sült halat is, a mit mohón megettem, mert nagyon éhes voltam. A puskámat meg a tarisznyámat, a melynek úgy látszott semmi hasznát sem tudták venni, odadobták a szikla aljába, az én nagy örömömre.
- Most következik a megszabadulásom, a mely igazán különösen történt. Este kilencz óra tájban az erdő szélén nagy zűrzavar támadt, a mi csakhamar halálos rettegést keltett a vademberekben... Egész elefánt-csorda - lehetett vagy harmincz darab! - tört ki az erdőből, a kis patak mentén, mely itt torkollott a tengerbe.
- A vadak halálra rémültek. Alighanem még soha se láttak elefántokat, s ezek a szörnyű állatok megriasztották őket, kivált mikor az ormányukat föltartva irtózatosan tülkölni kezdtek!... Mindenki futott, a merre látott: egy részük a sziklák közt keresett menedéket, más részük vízre tolta a pirógákat és bele ugrált... én pedig fölkapván puskámat és tarisznyámat, neki rohantam az erdőnek, a hol legelőször is Falbbal találkoztam.
- Egész éjjel s másnap egész nap gyalogoltam: csak addig pihenve, míg lőttem valami vadat, melyet félnyersen faltam föl, hogy ne vesztegessem az időt; s így huszonnégy óra múlva elérkeztem a Montrose-folyó jobb partjára, nem messze a vízeséstől. Most már legalább tudtam, hol vagyok! Újult erővel indultam útnak, egyenesen a Grünthal felé, a hova délután érkeztem; onnan a hegyszorosnak tartottam, s keresztül vergődve rajta, csaknem hazáig futottam!
Ez volt Jack kalandja; és most, hogy elmondta, valamennyien megdöbbenve hallgattak. Azon tűnődtek, hogy miféle törzsből valók lehetnek ezek a vademberek és honnan jönnek?... Most már tudták, hogy a szigeten vannak fehér emberek is: az a kérdés, mit fognak tenni?... megtámadják-e őket?... s ha igen: Felsenheim ellent tud-e állni támadásuknak?...
Ha a Licorne megérkezik, akkor nem lesz mit félniök a vademberektől... De megérkezik-e?... és idejében érkezik-e meg?...
Október 5-dike volt: tíz nap múlva tehát éppen egy éve, hogy a Licorne itt járt; s miután egy évnél hosszabb ideig nem tarthatott az utazás Angliába és vissza, minden nap várható volt, hogy a korvett föltűnik a szemhatáron. Viszont a vademberek részéről sem fenyegetett közvetlen veszedelem; lehet, hogy az elefántoktól annyira megrémültek, hogy menten pirógáikra szálltak és visszahajóztak oda, a honnan jöttek. De ha nem is, féltükben az elefántoktól bizonyára óvakodni fognak elkalandozni a szigeten.
Pár napi szorongás után tehát Felsenheimban ismét a régi, megszokott munkás élet folyt. Most valamennyien a kápolnán dolgoztak, hogy készen legyen, mire a Licorne megérkezik. A négy falba, mely már fölért a barlang tetejéig, ablakokat vágtak, úgy hogy a kis épület egészen el volt szigetelve a barlangtól, melynek hátsó sziklafalához támaszkodott; a tetejét bambusszal födték be, még pedig oly erősen, hogy semmiféle orkán le nem szakíthatta. Wolston úr ácsolta össze a szószéket meg az oltárt, míg Zermattné és Wolstonné meg Anna a kis kápolna belsejét díszítették föl.
Így érkezett el október 15-dike: évfordulója a Licorne elutazásának, s egyúttal az a nap, a melyre a visszaérkezése is ki volt tűzve. De sem ezen, sem a következő napokon nem hallották a korvett ágyúlövéseit. Jack 20-án fölnyergelte az onagrát, s fölnyargalt vele a Prospect-Hillre szétnézni a tengeren. De a tenger puszta volt: egyetlen vitorla sem látszott rajta!
Most már az eddigi türelmetlenséget komoly aggodalom és nyugtalanság váltotta föl; s mikor október 27-dike is elmúlt, valamennyien szorongva gondoltak a jövőre.
- Ej, ej, - biztatta Zermatt úr az aggódókat - két heti, sőt egy hónapi késedelem sem jelent semmit...
- S különben is, - tette hozzá Wolston úr - ki tudja, elindulhatott-e a Licorne a kellő időben Angliából?...
Így aztán napról-napra szorgosan vizsgálták a tengert, még pedig nem csupán a Csalódás-fok felől, a honnan a szabadító, megváltó angol korvettet várták, hanem a Keleti-fok felől is, a hol a vademberek tanyáztak, az Elefánt-öböl mellett, a hogy ezt a partot elnevezték Jack elbeszélése óta.
De a vademberek sem mozogtak; ha nem is hagyták még el a szigetet, úgy látszott semmi kedvük sincs ott hagyni eddigi táborukat. S ha mégis mutatkoznának, a tenger felől intézett támadást könnyű lenne visszaverni a Czápa-szigeten és a Felsenheim magaslatán fölállított ágyúkkal... Ellenben ha a szárazföldről támadnának, a hegyszoros felől, akkor ugyancsak meggyűlne velük a bajuk, s valószínűleg a Czápa-szigetre kellene menekülniök, a hol tarthatnák magukat addig, míg a korvett megérkezik.
Elmúlt október, elmúlt november első hete is és a Licorne még mindig nem mutatkozott. November 7-dikén mindkét család fölment a Prospect-Hillre és szorongva leste a szemhatárt: nem lát-e rajta vitorlát? Sehol semmi!...
Némán, szorongva álltak ott valamennyien, lenyomva egy titkos sejtelemtől, melyben a félelem összevegyült a reménnyel.