ELSŐ RÉSZ

1. A vonósnégyes

Ha valamely utazás bajjal kezdődik, rendszerint szerencsétlenül szokott végződni is. Ennek a gyakori tapasztalatnak igazságát bizonyára elismerte volna az a négy művész, akiknek hang­szerei szanaszét hevertek a földön. A kocsi ugyanis, amelybe az utolsó vasúti állomásnál kénytelen-kelletlen föl kellett szállniuk, éppen az imént fordult fel az út kanyarulatánál.

- Csak nem sérült meg valaki? - kérdezte az első, aki üggyel-bajjal feltápászkodott.

- Nekem csak holmi kis karcolás jutott ki - felelte a második, miközben arcáról letörülte a vért. A kocsi ablakába vágta ugyanis a fejét.

- Nekem pedig kissé horzsolta a bőrömet! - szólalt meg a harmadik, akinek a combjából néhány csepp vér serkedt.

Így hát komolyabb baj nem történt.

- Az ám, de hát a gordonkám! - kiáltott a negyedik. - Csak azt ne érte volna valami szeren­csétlenség!...

Szerencsére mindegyik tok épségben maradt. Sem a három hegedű, sem a gordonka nem sérült meg. Még csak újrahangolni sem kellett őket. Ugye bizony pompás hangszerek lehet­tek?...

- Átkozott vonat, hogy feleutunkban cserbenhagyott! - kezdte kis idő múlva újra az egyik.

- Átkozott kocsi, hogy itt a rengetegben felfordult velünk! - tódította a másik.

- És éppen most, amikor alkonyodni kezd! - sopánkodott a harmadik.

- Jó szerencse, hogy a hangversenyt holnaputánra tűztük ki!... - jegyezte meg a negyedik.

Majd tréfára fogták művészeink a dolgot, s élcelődtek a baleseten. Az egyik, mint telivér hegedűművész, csupa merő műszaki szójátékok faragásán buzgólkodott. Így szólt:

- No lám, ez a mi kocsink szerencsésen „hanyatt vágta magát”.

- Jaj, Pinchinat! - jajdult fel az útitársak egyike.

- Én pedig azt tartom, hogy mi vágtuk hanyatt magunkat, mert az út kulcsára, kanyarulatára nem vigyáztunk.

- Nem hallgatsz el?!...

- S bizony okosan tesszük, ha darabjainkat más coachra transzponáljuk! - vakmerősködött Pinchinat, hogy megtoldja a szóvicceket.

Az ám, csakugyan derék baleset és balesés történt, amint a nyájas Olvasó rögtön tudomást is szerez a körülményekről.

Ez a beszélgetés franciául folyt; pedig akár angolul is mondhatták volna, mert a vonósnégyes művészei Walter Scott és Cooper nyelvén is éppen olyan tökéletesen beszéltek, mint anyanyelvükön; megtanulták ama művészi körút során, amelyet az angolszászlakta földön tettek. A kocsissal angolul beszéltek.

Ez a derék atyafi járt a legrosszabbul, mert amikor a kocsi első tengelye eltört, lehempergett a magas bakról. Még szerencse, hogy inkább fájdalmas, mint komoly zúzódásokat szenvedett. Elég az hozzá, hogy a bokája kificamodott, nem léphetett rá, egy lépést sem tehetett, vagyis kénytelen-kelletlen valami úton-módon őt a legközelebbi faluba kellett szállítaniuk.

Valóságos csoda, hogy mindnyájan ép bőrrel menekültek meg, azon a nagyon zegzugos helyen. Az út merészen kanyargott, néhol meredek hegyháton, az örvény szélén haladt, másutt zúgó hegyi árral futott versenyt, s gyakorta szakadékok szelték ketté, melyeken csak üggyel-bajjal juthatott keresztül a szekér. Ha a kocsi tengelye csak valamicskével feljebb tört volna ketté, alighanem mindenestül alágurulnak a szinte függőleges sziklaháton, s ott vesznek mindannyian.

Annyi bizonyos, hogy a kocsinak hasznát többé nem vehették. Azonkívül az egyik ló, amikor felfordult, odavágta a fejét az egyik sziklatuskóhoz, és nemsokára kilehelte a páráját. A másik is erősen megsérült. Így hát se kocsi, se ló.

A négy művészt Dél-Kaliforniában különben is rossz csillag vezette, huszonnégy óra letelte alatt két baleset érte őket. S ha az ember nem filozófus...

Abban az időben San Franciscót, Kalifornia fővárosát San Diegóval vasútvonal kötötte össze, ámbátor ez Kalifornia ősi tartományának határán fekszik. Ide igyekeztek művészeink, hogy a napokban megtartsák azt a hangversenyt, amelyet már jó előre kikürtöltek és izgatottan vártak a San Diegó-beliek. Tegnap indultak el San Franciscóból, és amikor már csak ötven amerikai mérföldre voltak San Diegótól - íme, először „zökkentek ki a tempó”-ból.

Az ám, a „tempóból zökkentek ki”, amint a művésztársaság legvidámabb tagja mondta; nemde nem veszik zokon ezt a mondást a kották eme fölkentjétől?...

Paschal állomáson ki kellett szállniuk, akár tetszett nekik, akár nem, mert a vasúti töltést három-négy mérföldnyire onnan elborította holmi vízáradás. Csak két mérfölddel odább folytathatták volna útjukat vasúton, arról pedig, hogy az utasokat odáig ladikon szállítsák, szó sem lehetett, mert a víz mindössze néhány órával azelőtt öntötte el a töltést.

Vagy várniuk kellett volna, míg a víz leapad, s a közlekedés megnyílik, vagy a legközelebbi faluban fuvart kellett fogadniuk, amely őket San Diegóba vigye.

A művészek ez utóbbit választották. A szomszéd faluban szerencsére egy avatag négykerekű batárt kurkásztak fel; csak úgy csörögtek-zörögtek rajta a vaspántok, az ülést megették a molyok; s így minden egyéb lehetett inkább, csak szemrevaló nem... A kocsi gazdájával meg­alkudtak, a kocsisnak fényes borravalót ígértek, aztán föltelepedtek; semmi egyéb poggyászt nem vittek magukkal, csak hangszereiket.

Mindez délután két óra tájban történt, és hét óráig elég szerencsésen és nagyobb baj nélkül folytatták az útjukat. Akkor kellett aztán másodszor kizökkenniük a tempóból; a rozoga bárka felfordult, mégpedig oly szerencsétlenül, hogy további használatról szó sem lehetett.

A vonósnégyes társaság pedig jó húsz mérföldnyire járt még San Diegótól.

De ugyan bizony mit is keresett ez a négy művész - mégpedig négy francia, sőt, mi több, négy telivér párizsi - Dél-Kaliforniának e barátságtalan vidékén?...

Hogy mit kerestek?... Mindjárt számot adunk róla röviden, a négy művészt is lefestjük pár vonással. Mert hogy a véletlen, ez a szeszélyes szereposztó, őket is osztályossá tette abban a csodálatos történetben, amelyet elmondandók vagyunk.

A szóban forgó év folyamán - legföljebb harmincévnyi pontossággal határozhatjuk meg - az Amerikai Egyesült Államok szövetségzászlóján megkétszerezték a csillagok számát. Iparuk és kereskedelmük tetőpontján állanak, mióta a szövetséges államtestbe Kanadát fel a sark­tenger legszélső határáig, továbbá Mexikót, Guatemalát, Hondurast és Costa Ricát egészen a Panama-csatornáig bekebelezték. Az országokat rabló jenkik szívében fölébredt a műérzék is, és habár saját alkotásaik a szépművészetek terén még nagyon gyámoltalanok voltak, valamint a nemzeti szellem a festészettől, szobrászattól és a zenétől egy kissé idegenkedett: mind­azonáltal a szépművészetek termékei iránt az érzék köztük általánosan elterjedt. Régi és újabb mesterek festményeit mesés áron megvásárolták, nyilvános és magánképtáraikat velük meg­töltötték; a hírneves énekeseket és színészeket, valamint a legkiválóbb zenészeket hallatlan áron vendégszereplésekre szerződtették, és így az amerikaiakból hiányzó érzéket a szép és nemes dolgok iránt lassanként fölébresztették.

Ami a zenét illeti, az Újvilág műkedvelői eleinte a XIX. század mestereinek műveiért lelke­sed­tek, mégpedig ezekért: Meyerbeer, Halévy, Gounod, Berlioz, Wagner, Verdi, Massé, Saint-Saëns, Reyer, Massenet és Delibes. Majd lassacskán kezdették felfogni Mozart, Beethoven és Haydn mélyebb értelmű műveit is, és áhítoztak annak a legnagyobb művé­szet­nek a forrásaira, amelyek a XVIII. század folyamán oly dúsan buzogtak. Az operákra követ­keztek a lírai drámák, a lírai drámákra a szimfóniák, szonáták és a zenekari hangverseny­darabok. Az idő tájt, amikor történetünk játszódik, az Egyesült Államokban a szonátákért rajongtak. Szívesen megfizették akár hangjegyenként: a felet húsz, a negyedet tíz, a nyolcadot öt dollárjával.

E divatos hóbortról tudomást szerzett négy kiváló hegedűművész, és eljöttek az Egyesült Államokba, hogy dicsőséget és kincset arassanak. Négy jó barátból állott a művésztársaság, a párizsi konzervatórium egykori növendékeiből; Párizsban személyiségük általános elismert­ségnek örvendett, és főleg az Amerikában eladdig ismeretlen „kamarazenét” művelték, s ezért köztiszteletben álltak. Csakhogy micsoda páratlan művészettel, felséges összjátékkal és mélységes értelemmel szólaltatták is meg Mozart, Beethoven, Mendelssohn, Haydn és Chopin, e halhatatlan zeneszerzőknek négy vonós hangszerre írt (első és második hegedű, mélyhegedű és gordonka) darabjait! Semmi lárma, semmi hatáshajhászat, csak tökéletes összhang és páratlan művészet! A kvartett sikerének nagyságát az még jobban magyarázza, hogy a műértő közönség kezdett már kifáradni a rengeteg harmonikus és szimfonikus zene­kari hangverseny végighallgatásában. Mert igaz ugyan, hogy a zene nem egyéb, mint művé­szileg kombinált tetszetős hanghullámok által való megihletése a léleknek, csakhogy e hullámokat nem szabad siketítő viharzúgássá fokozni!...

Szóval a mi négy művészünk azt akarta, hogy az amerikaiakkal megismertesse a kamarazene szelíd, szóval ki nem fejezhető élvezetét. Összetanakodtak, és két évvel ezelőtt az Újvilágba utaztak; a jenki műkedvelők ez idő alatt bőségesen részesítették őket „hurrá”-ikban és szórták lábaik elé nem kevésbé épületesen csengő dollárjaikat. Zene-matinéiket vagy soirée-ikat a közönség rendkívül kívánatos csemegének tartotta. A „Koncert-Quartett” - így nevezték el őket - alig győzte elfogadni a dúsgazdag amerikaiak meghívását. E nélkül valamire való ünnepség, mulatság elképzelhető sem volt, avagy ha akadt is, nem képezte közérdeklődés tárgyát. Ez az általános lelkesedés immáron tekintélyes összegek birtokába juttatta a művész­társaság tagjait, ha ugyan egyre-másra berakosgatták volna a New York-i bankba!...

No de miért is titkolódznánk? A mi amerikai párizsi virtuózaink tele marokkal szórták is a pénzt. A vonó fejedelmei, a négy húr királyai éppenséggel nem gondoltak arra, hogy élükre rakják a dollárokat. Kalandokkal teljes életüknek érdeket kölcsönzött ama bizonyosság, hogy őket mindenütt szívesen fogadják, hogy bőséges aratásuk van; úgy röpködtek, mint a pillangók, New Yorktól San Franciscóig, Québectől New Orleans-ig, Új-Skóciától Texasig - talán kissé bohém módra, de hát az ifjúság bohémsége a világon a legrégibb, szeretetre és irigylésre legméltóbb dolog a világon.

Ha nem csalódunk, most itt az ideje, hogy kedves Olvasóinknak bemutassuk művészeinket, elmondván, milyenek is és hogyan hívják őket, annál is inkább, mert ebben a különös szerencsében sem eddig nem részesültek, sem ezután részesülni nem fognak, már tudniillik - az Olvasók.

Yvernes - az elsőhegedűs - harminckét éves, középtermetűnél valamivel magasabb, gondja van rá, hogy inkább soványnak lássék, haja szőke, alul göndör, se bajusza, se szakálla, nagy, sötét szeme és hosszú keze van, mintha maga a természet arra teremtette volna, hogy Garne­rióján minden emberileg lehető hangot foghasson, föllépése előkelő; szeret sötét felöltőjébe burkolódzni, magas tetejű selyemkalapot (cilindert) visel; kissé talán színésziesen pózol, ámde ő a legártatlanabb négyük közül, pénzkérdés egyáltalában nem érdekli, igazi művész­kedély, rajongó bámulója a szépnek, nagy tehetségű virtuóz, akire fényes jövő vár.

Frascolin - a második hegedűs - harmincéves, kicsiny termetű, hízásra hajló, emiatt gyakran dühbe gurul; barna a haja és a körszakálla; feje nagy, szeme fekete, orra hosszú és orrcimpái mozgékonyak, két vörös folt van jobbra és balra a nyergén, ahova aranykeretű szemüvegeinek rugói kapaszkodnak; erős domború üvegeket használ, mert sajna, enélkül nem lehet el; egyéb­iránt jóindulatú, előzékeny és szolgálatkész ember, szívesen magára vállal bárminemű mun­kát, hogy megkímélje társait, ő a nagy művésztársaság pénztárosa, állandóan prédikálja a takarékosságot, hanem e tekintetben nincs, aki megfogadja a szavát. Kitűnő virtuóz ő is, anélkül, hogy csak parányi irigység is bántaná barátjának, Yvernes-nek a sikerei miatt, avagy számítana arra, hogy idővel ő lesz az elsőhegedűs. Úti ruhája fölött állandóan bő porköpenyt hord.

Pinchinat - a mélyhegedűs (brácsás) - vagy, amint őt elnevezték, „Őfelsége” (tekintettel arra, hogy mélyhegedűs), huszonhét éves, ő a legfiatalabb, a legtréfásabb és legvidámabb cimbora, amolyan javíthatatlan fajta, aki teljes világéletében pajkos diák marad; eszes, szellemes, élénken ragyogó szemű, haja kissé hirtelenszőke, hegyesen felkunkorodó a bajusza. Gyakran és nagy passzióval csettent a nyelvével, miközben hófehér fogait villogtatja, megrögzött szóviccgyártó; támadó- és védőkészsége bámulatos, tele van az agya mókával - vagy amint ő szokta mondani elpusztíthatatlan humorral: „teljesen berendezett az agya”. Örökösen űzi a tréfáit, hanem a fejét éppen nem veri a falba amiatt, ha hébe-korba barátait zavarba hozzák az ő viccei. Emiatt aztán gyakran kell hallania a kvartett fejének atyai dorgálását.

Mert világos, hogy a kvartettnek feje is van: Sébastien Zorn, a gordonkás, művészi tehetsége és kora egyaránt hivatottá teszik őt a vezérszerepre - ugyanis immár ötvenkét tavasz viharzott el fölötte -, termete kicsiny, kövér, haja szőke, s halántéka táján dús huncutkákban kanya­rodik, bajusza nyársként kifenve, úgyhogy a két hegye a pofaszakáll bozótjába temetkezik. Arcának színe téglavörösbe játszó, szeme pedig átcsillog a szemüvegen, amely mellé még egy másodikat rak fel, ha olvasni akar. Keze húsos, kerek; jobb keze elárulja a mozgásában, hogy azzal szokta kezelni a vonót; a gyűrűs- és a kisujját hatalmas gyűrűk ékesítik.

Ez a pár vonás talán elegendőképp számot ad róluk, mint művészekről és emberekről... De hát az ember nem tarthat negyven éven át egy zengő szekrényt büntetlenül a térdei között! Hatása van ennek az egész életre, s átformálja a jellemet is. A gordonkaművészek csaknem vala­mennyien tetőtől talpig derék emberek és hirtelen haragúak; szeretnek öblös hangon beszélni, hozzászólnak mindenhez - mégpedig okosan. Ebből a fajtából való Sébastien Zorn is, akire Yvernes, Frascolin és Pinchinat nyugodt lélekkel és készségesen bízta rá a kvartett vezéri tisztét művészi kóbor hadjáratukban. Nem bánták, hadd beszéljen s cselekedjék saját belátása szerint, mert hát ugyancsak értette a dolgát. Megszokták az ő úrhatnám természetét, és csak nevettek, ha olykor „feljebb markol”, mintsem kellene, ami egyébiránt Pinchinat megjegyzése szerint egy vonóhangszert kezelő művészre nézvést elég sajnálatos balfogás.

Az ő vállára nehezedett a műsorterv összeállítása, az úti program, az impresszáriókkal való levelezés, egyezkedés... ez a sokféle munka bőséges alkalmat adott neki, hogy foglalkoztassa fontoskodó buzgalmát. Csak a bevételekkel nem törődött, valamint a közös pénztárral, ezt a második hegedűsre, Frascolinre bízták, aki leginkább nyújthatott biztosítékot, lévén gondos és csaknem kétségbeejtően takarékos ember.

Eszerint a kvartett művészeit bemutattuk, mintha sorjában előttünk állnának a pódium szélén. Az Olvasó ismeri ezeket a nem valami eredeti, de egymástól mégis élesen elütő típusokat; szíves engedelmével hadd mondjam el az alább következő történetet, s majd meglátja, hogy minő szerep jut abban a négy párizsi fiúnak, akik az Amerikai Egyesült Államokban aratott babérral koszorúzottan épp úton vannak... No de vegyük csak sorjában, vagyis, mint a mély­hegedűs, „Őfelsége” mondaná: „- Ne siessük el a taktust”. Legyünk tehát kissé türelemmel...

A négy párizsi jelenleg este nyolc órakor Dél-Kaliforniának egyik elhagyott országútján (ha ugyan egyáltalán országútnak nevezhető) ácsorgott, mellettük a „felfordult kocsi”... „- Zenéjét szerzette Boieldieu” - jegyezte meg Pinchinat. Frascolin, Yvernes és ő e kis kalandot bölcs közönnyel fogadták, sőt tréfát is űztek belőle, de az csak természetes dolog, hogy a kvartett vezetője dühtől fortyant fel. A gordonkások tudvalevőleg nagyon epés természetűek, s amint mondani szokták, a körmük alatt állandóan bizsereg a vér. Yvernes szentül hitte, hogy Sébastien úrnak az ereiben Ajax vagy Akhilleusz vére csörgedez, márpedig ezek az urak nem voltak birkatermészetűek.

A történeti igazság kedvéért azt is meg kell említenünk, hogy ámbátor Sébastien Zorn epés, Yvernes flegmatikus, Frascolin békeszerető, Pinchinat pedig ki-kitörő jókedvű egyén volt: egymást igazi barátok módjára szerették, mintha testvérek lettek volna. Azt a kapcsot, amely egybefűzte őket, sem véleménykülönbség, sem önzés meg nem lazíthatta; hajlamaik és ízlésük volt ez a kapocs, ezek pedig egy közös forrásból táplálkoztak, szívük a jó hangszerhez hasonlóan mindig összhangzott.

Míg Sébastien Zorn gordonkájának a tokját tapogatván, bizonyságot akart szerezni afelől, hogy épkézláb kászálódott ki a bajból, Frascolin a kocsishoz lépett.

- Nos, édes barátom - kérdezte -, mit gondol, mitévők legyünk?

- Hogy mitévők?... - kérdezte az atyafi. - Ha se ló, se kocsi... várunk, amíg...

- Amíg errefelé vetődik valami kocsi? - kiáltott közbe Pinchinat. - Ha pedig nem találna ide vetődni?!...

- Keresnünk kell egyet! - jegyezte meg Frascolin, akit életrevalósága sohasem szokott cserbenhagyni.

- Hol? - riadt fel Zorn, dühtől tajtékozva, s ide-oda szaladgált az úton.

- Már hogy hol?... Hja, ahol találunk... - válaszolt a kocsis.

- Hej, az irgalmát, kocsi bakján ülő uram! - ordított föl Sébastien Zorn úr, mégpedig olyan hangon, hogy lassanként a legfelsőbb regiszteren is túlcsapott. - Hát felelet ez?! Egy ilyen fél­kegyelmű fráter, aki minket felfordít, kocsiját összetöreti, lovait megnyomorítja, megelégszik azzal, hogy így vigasztaljon: „Tessék kikászálódni a bajból, amint tudnak, jól vagy rosszul”?!...

És az érdemes vezér ajka természetes készséggel szórta a legváltozatosabb átkokat a kocsis fejére, anélkül, hogy haszna lett volna belőle, míg csak közbe nem szólt Frascolin.

- Bízd csak rám a dolgot, öregem!...

Ezzel a kocsishoz fordult.

- Hol is vagyunk most, barátom? - érdeklődött nyájasan.

- Öt mérföldre Freschaltól.

- Vasúti állomás az?

- Nem a!... Falu a tengerparton...

- Kaphatnánk ott kocsit?

- Kocsit nem, de szekeret talán kaphatnának.

- Ökrösszekeret, mint a Merovingok korában... - jegyezte meg Pinchinat.

- Az már mindegy! - vélekedett Frascolin.

- Kérdezd inkább - vágott közbe Sébastien Zorn -, hogy kocsma van-e abban a nyomorúságos fészekben!...

- Az már van! Ott pihentünk volna meg...

- Ez az országút visz Freschalba?

- Egyenesen oda visz.

- Indulj! - vezénylette a gordonkás.

- Mégiscsak kegyetlenség volna tőlünk, ha ezt az embert nyomorúságában itthagynánk! - jegyezte meg Pinchinat. - Hallja-e, atyafi, ha jobbról-balról támogatjuk, nem tudna esetleg...

- Tisztára lehetetlenség! - felelt a kocsis. - Különben is jobb nekem itt maradnom a kocsim mellett. Ha megvirrad, holnap majd meglátom, mit csináljak.

- Ha Freschalba érünk - szólt Frascolin -, küldhetnénk magának segítséget.

- Az ám, a kocsmáros jó ismerősöm, nem hagy az cserben!...

- Indulhatunk már?!... - türelmetlenkedett Sébastien Zorn, aki már hátára vette gordonkáját.

- Rögtön... - felelte Pinchinat. - Előbb vigyük a kocsist ahhoz a töltéshez...

Magától értetődik, hogy a szegény embert nem hagyhatták az országúton; és mivelhogy a lábára állni nem tudott, Pinchinat és Frascolin fölemelték, az út másik felére vitték, s egy kiálló gyökerű fa alá tették le, amelynek lombos ágai mintegy sátort vontak föléje.

- Jöttök-e már?!... - sürgette Sébastien Zorn ezúttal harmadszor a késlekedőket, minekutána úgy-ahogy hátára szíjazta a gordonka tokját.

- Így ni, ez is megvan... - mondta Frascolin csöndes hangon.

Aztán még egyszer a kocsishoz fordult:

- Annál maradunk: a freschali kocsmáros majd küld ide embereket. Volna még valamire addig is szüksége, atyafi?

- Volna, egy-két korty pálinka elkelne, ha maradt valami az urak kulacsában...

Pinchinat még csak meg sem kezdte a magáét; „Őfelsége” készségesen meghozta az áldozatot.

- No, cimbora, legalább belülről nem fázik meg az éjjel!...

A gordonkás még csak egyszer s utoljára intette őket, hogy induljanak, s aztán csakugyan útra kelt a kis karaván. Szerencséjükre egyéb cókmókjaik a vonaton maradtak, s nem hozták magukkal a batárban. Igaz, hogy néhány napi késéssel érkezik meg San Diegóba, de legalább most nem kell magukkal cipelniük Freschalba. Elég a hegedű, a gordonka meg éppen több is az elégnél. Valamire való virtuóz pedig nem válik meg a hangszerétől - amint hogy másra nem bízza a katona a puskáját, a csiga a házát.