2. A kakofonikus szonáta hatása

Abban bizony van valami nyugtalanító, ha az ember éjjel, ismeretlen országúton mendegél holmi puszta vidéken, ahol rendszerint több az útonálló, mint az utas. Kvartettünk ebben a helyzetben leledzett pillanatnyilag. A franciák különben bátor emberek, művészeink pedig különösen azok. Csakhogy a bátorság és félénkség között van még egy határvonal, amit józan elmével számba nem venni nagy kár volna. Ha a vasúti töltést a víz nem öntötte volna el olyan váratlanul, és ha a bárka Freschaltól öt mérföldnyire össze nem tört volna: a kis művésztársaságnak nem kellene most éjjel kódorognia ezen a gyanús országúton. No de reméljük, hogy nem történik semmi bajuk.

Lehetett körülbelül nyolc óra, amikor Sébastien Zorn és társai a kocsis utasítása szerint a tengerpart felé vezető úton elindultak. A hegedűsök nem panaszkodhattak, mert hangszereik a könnyű bőrtokokban éppen nem voltak nehezek. Hiszen nem is panaszkodtak, sem a bölcs Frascolin, sem a vidám Pinchinat, sem az ideális ömlengésekre hajlamos Yvernes. Bezzeg a szegény gordonkásnak van mit cipelnie a hátán, akár ha szekrény volna. Ismervén a termé­szetét, nem csodálkozunk, hogy fölfortyant, haragja gyakori szitkokban tört ki. S ráadásul mennyit nyögött, mekkorákat sóhajtott szegény feje, a hangutánzó indulatszócskák egész serege pattant le ajkáról.

Körös-körül vak sötétség terjedezett. Sűrű felhők kergetőztek az égen, itt-ott meg-megszakadt fekete kárpitjuk, s kitetszett a hold gúnyolódó ezüst sarlója. Isten tudja, miért - talán mert amúgy is elöntötte a mérges epe -, de a szőke Diana sehogy sem tetszett a mi Sébastien Zorn barátunknak. Megfenyegette az öklével, s így támadt rá:

- No, mit dugod ki te is a bárgyú pofádat?!... Istók uccse, nem képzelek valami ostobább dolgot, mint azt a szelet dinnyét ott fenn, amint sétálgat!...

- Meghiszem azt, hogy jobb volna, ha tele képét fordítaná felénk most a hold... - vélekedett Frascolin.

- Ugyan miért? - kérdezte Pinchinat.

- Mert akkor jobban láthatnánk.

- Ó, szűz Diana, nyájas éji vándor, halvány arcú bolygója a Földnek! Ó, te imádott ideálja az imádásra méltó Endümiónnak!...

- Elvégezted-e már istenítő felfohászkodásodat? - riadt rá a gordonkás. - Ha ezek az elsőhegedűsök egyszer elkezdik...

- Szedjük gyorsabban a lábunkat! - vetette közbe Frascolin. - Különben az a kellemes meglepetés érhet, hogy Isten ege alatt töltjük az éjszakát.

- Az ám, ha csak Isten ege volna fölöttünk!... Aztán a San Diegó-i hangversenyről is elkésünk! - vágta rá Pinchinat.

- Gyönyörű egy állapot! - kiáltott fel Sébastien Zorn, s rázott egyet a hátát nyomó szekrényen, úgyhogy belülről panaszos hangok hallatszottak.

- Pedig ezt a gyönyörű állapotot tulajdonképpen neked köszönhetjük, öreg!... - mondta Pinchinat.

- Nekem-e?

- Bizony, neked! Miért nem maradtunk San Franciscóban, ahol alkalmunk volt egy egész rakás kaliforniai fület gyönyörködtetnünk?!...

- Hát akkor miért jöttünk is el onnan? - kérdezte a gordonkás.

- Mert te akartad, hogy eljöjjünk!... Úgy bizony!...

- Akkor, be kell vallanom, hogy szánandó egy tanácsot adtam, és ha...

- Ó, nézzétek csak, nézzétek!... - kiáltott fel Yvernes, s ujjával az égboltozat egy bizonyos pontjára mutatott, ahol a holdkaréj egy vékony sugara fehér keretbe foglalta a felhő szélét.

- Nos, mi az, Yvernes?

- Nem olyan-e az a felhő, mint valami sárkány, amely kiterjeszti szárnyait, s pávafarka van, rajta száz Argus-szem?

Annyi bizonyos, hogy Sébastien Zorn nem olyan szerencsés, mint Inakhosz leányának az őrzője volt, aki százfelé látott egyszerre, mert lám, nem látta meg még azt a mély kerékvágást sem, ahová fél lábával beleakadt; így hát hasra esett teljes hosszában, s a hátán levő szek­rénnyel olybá tűnt fel, mint valami nagy teknősbéka, amely a földön mászik.

A kvartett vezetője természetesen újra dühbe gurult - no hiszen akadt is rá oka bőségesen -, szidta az elsőhegedűst, amiért megbámulta a levegőégen úszkáló szörnyeteget.

- Yvernes az oka! - zsörtölődött Sébastien Zorn. - Ha nem néztem volna arra az átkozott sárkányra...

- Hiszen nem is sárkány már, lelkem-öregem, hanem csak kétfülű kancsó! Élénk fantáziával az ember látni véli, amint Hébé, a nektárpohárnok tartja kezében.

- Ne feledjük, hogy abban a nektárban veszett sok víz van!... - kiáltott közbe Pinchinat. - S vigyázzunk, hogy az a te istennőd, az örök ifjúság istennője, nyakunkba ne zúdítson egy kis záporesőt!...

Ez bizony még kellemetlenebb dolog lett volna, és valóban, a tornyosodó felhők förgeteggel fenyegettek. Ugyancsak szedték a lábukat, hogy idején érkezzenek Freschalba.

A dühtől tajtékzó gordonkást fölsegítették a földről, és talpra állították a vén morgó medvét. A szolgálatkész Frascolin ajánlkozott, hogy viszi a gordonkát, Sébastien Zorn eleinte hallani sem akart róla... Hogy ő megváljék a gordonkájától?!... Egy Goud és Bernardel-féle remek­től?!... Hisz énjének a felétől kellene elszakadnia!... És mégis, úgy kellett lennie, Frascolin vette a hátára Zorn úr énjének a felét, a maga könnyű hegedűjét pedig átadta helyébe.

Gyorsított léptekkel folytatták útjukat, két mérföldet megtettek anélkül, hogy valami neve­ze­tes dolog történt volna. Az esővel fenyegető éj mind sötétebb lett. Néhány kövér csepp hullott alá, jeléül annak, hogy förgetegszülő felhőkből valók. No de Yvernes látta Hébé amforája ezúttal nem ürült ki, és a négy éji vándor reménykedett, hogy szárazon eljut Freschalba.

Mindazonáltal erősen kellett ügyelniük, hogy járván a sötétben, valahogy le ne guruljanak! Mert nem is számítva az igen mély kerékvágásokat, az út néhol merészen kanyarodott, mély­sé­ges örvények, kiálló sziklahátak szélén vezetett, amelyekről trombitaharsogáshoz hason­latos zajjal zúdult alá a vízzuhatag. Ha Yvernes természeti hajlandósága ezt poétikusnak is találta, Frascolin a maga józanságával legalábbis nyugtalanítónak tartotta.

Azonkívül arra is számíthattak, hogy holmi gyanús ábrázatú egyénekkel lehet találkozójuk, mert effélék a dél-kaliforniai országutakon gyakorta veszélyeztették az utasokat. Márpedig a művésztársaság tagjainak fegyvere négy nyirettyű volt csupán, s az efféle fegyver tudva­levőleg nem elegendő olyan országban, hol a Colt-féle revolvert feltalálták, sőt idő folytával jelentékenyen tökéletesítették is. Ha Sébastien Zorn és társai amerikaiak lettek volna, bi­zonnyal visznek útitársul egy-egy revolvert, amelyet Amerikában minden polgár nadrágjának külön erre a célra varrt zsebében szokott hordani. Sőt még arra a rövid útra is San Franciscótól San Diegóig minden telivér jenki magával vitte volna azt a kis hatlövetű jószágot. A mi franciáink persze nem tartották szükségesnek. Avagy legyünk őszinték, eszükbe sem jutott, pedig esetleg meg is bánhatták volna...

Pinchinat ment elöl, gondosan vigyázta az út kanyarulatait. Tudta: ott, ahol jobbról is, balról is mintha keskenyednék, ott nem kell holmi váratlan balesettől tartaniuk. A javíthatatlan tréfamesternek mindig az motoszkált a fejében, hogy milyen derék dolog volna derekasan ráijeszteni a pajtásokra; például: megtorpan, s ijedtségtől reszkető hangon dadogja:

„- Megállj!... Ott lenn!... Mi az?!... Húzzátok fel a kakast, hogy egyszerre lőjünk!”...

Bezzeg, ha az őserdők közt vezetett volna az út, a száz öl magas sequoiák, mamutfenyők közt, amelyek Kalifornia óriásfái ... megcsappan neki is a tréfaűző kedve!... Ez óriási fatörzsek mögött tíz ember is kényelmesen elrejtőzhetik!... Vajon itt nem csattan-e a fülükbe elsütött revolver durranása, vagy fülük mellett nem süvít-e el golyó?!... Az efféle éjjeli orvtáma­dá­sokra alkalmas helyeken ugyancsak ki kell nyitniuk a szemüket!... Ha útonállókkal egyáltalán nem lesz találkozásuk, ezt csupán annak köszönhetik, hogy e tisztes faj Amerika nyugati részéből teljesen kiveszett, és jelenleg az Ó- és Újvilág népes vásárait keresi fel, a zseb­metszés nemes mesterségének szentelvén magát. A Charles Moor- és John Sbogor-féle haramiák utódai! S vajon kinek is támadhatnának ilyen gondolatai, ha nem Yvernes-nek? Bizony nem méltó a darab a díszletekhez, vélekedett őkelme.

Pinchinat hirtelen megállt, mintha a lábai gyökeret vertek volna.

Frascolin sem cselekedett különben.

Sébastien Zorn és Yvernes követte példájukat.

- Mi az? - kérdezte a második hegedűs.

- Mintha látnék valamit!... - mormogta a mélyhegedűs.

Ezúttal nem tréfált. A fák közt valami mozgott.

- Ember vagy állat? - kérdezte Frascolin.

- Magam sem tudom még...

Egyik sem tudta, hogy mitévő legyen. Egymáshoz lapulva, némán és mozdulatlanul meredtek a sötétbe.

A felhőhasadékon átszűrődött a hold világa a sequoiák ágain keresztül az erdő templomába, és némi világot vetettek mintegy százlépésnyi távolban a földre is.

Pinchinat nem tévedett. A mozgó alak embernek túl nagy volt, állat lehetett tehát. De micsoda rengeteg nagy állat!... Négylábú?... Ragadozó?... Bizonyára az, de micsoda fenevad?!...

- Talponjáró! - mondta Yvernes.

- Ördög vigye ezt a dúvadot! - dörmögte mérgesen, de ezúttal nem hangosan Sébastien Zorn. - Dúvadon pedig inkább téged értelek, Yvernes! Nem tudsz úgy beszélni, mint más okos ember?!... Mi az ördög az a „talponjáró”?

- Olyan állat, amelyik négy lábon jár, mégpedig a talpán - magyarázta Pinchinat türelmesen.

- Medve! - tette hozzá Frascolin.

Csakugyan medve jött, mégpedig hatalmas példány! Oroszlánok, tigrisek, párducok nincsenek Kalifornia erdeiben. Annál több a medve, márpedig a medvével nem tanácsos egy bokorról málnát szedni!...

Éppen nem kell csodálkoznunk azon, hogy a mi párizsi művészeink ritka egyetértéssel ki akartak térni a medve útjából. Elvégre is a medve volt „otthon”. A kis karaván még összébb bújt, és lassan hátrált, látszólag nyugodtan, korántsem mutatva, mintha egérutat akarna nyerni, mégpedig arccal a medvének fordulva.

A medve lassacskán feléjük cammogott, úgy mozgatta a mellső mancsait, mintha sürgö­nyözne, lomhán és esetlenül dülöngött, jobbra-balra. Mind közelebb jött, s mintha ellenséges szándékkal közelednék, rekedtes mormogása és fogainak csattogása ugyancsak nyugta­lanították hőseinket.

- Mi lenne, ha négyen négyfelé iramodnánk!?... - ajánlotta „Őfelsége”.

- Azt ugyan ne tegyük - vélekedett Frascolin. - Egyikünket mégiscsak körme közé kaparintaná a mackó, s annak kellene megszenvednie a többiért.

Ezt az oktalanságot tehát nem követték el, mert nyilvánvaló, hogy balul ütött volna ki.

A kvartett így, egy kötelékben, valamivel világosabb erdőparcellához ért. A medve talán tízlépésnyire lehetett tőlük. Hátha most támad rájuk?!... Alighanem, mert erősebben morgott, gyorsabb iramban tartott feléjük.

A kis karaván még gyorsabban hátrált, és a második hegedűs kiadta a parancsot:

- Ne féljünk!... Helyén legyen az eszünk!...

A tisztáson átjutottak, a fatörzsek védelmet nyújtottak újra; a veszély azonban nem lett csekélyebb. Az egyik fától a másikig bujkálókat a bestia hirtelen megrohanhatja?!... Úgy látszik, ez volt a medve szándéka is, mert most már nem morgott, hanem a hátsó két lábára ereszkedve, némán guggolt.

Ekkor a rengeteg erdőben, éjjeli órán muzsikaszó zendült meg, kifejezéssel teljes largo, mintha a művész egész lelkét lehelte volna a szárazfába.

Yvernes hegedült. Kivette hirtelen a tokjából a hegedűjét, és hatalmas vonóját végigtán­coltatta a húrokon... Zseniális egy ötlet, az már szent! Zenészek voltak, miért ne lett volna fegyverük a hangszer? Amphión lantja nem indította-e meg Théba köveit? Nem feküdtek-e Orpheusz lábaihoz az erdők lírai érzelmű vadjai? Nos hát most már elhihették, hogy a kaliforniai erdők medvéje az őstermészettől éppen olyan műérzékkel megáldott teremtmény lehetett, mint mondabeli pajtásai, mert íme, a melódiák hallatára levetkőzte vadságát, és a hátráló művészeket nyomról nyomra követve, héba-hóba olyatén morgást hallatott, amely hasonlatos a zenekedvelők tetszésnyilatkozatához. Nem sok híja volt, hogy azt nem kiáltotta: „Bravó!”...

Negyedóra múlva Sébastien Zorn és társai az erdő szélére jutottak, majd azon is túllépkedtek, mialatt Yvernes vígan húzta a nótát.

Az állat megállt. Úgy látszik, nem akaródzott tovább baktatnia, összecsapta ormótlan mellső mancsait.

Ekkor elővette Pinchinat is a hegedűjét, és így kiáltott:

- A „medvetáncot”, mégpedig gyors tempóban!...

Míg az elsőhegedűs az általánosan ismert melódiát dur-ban játszotta, a mélyhegedűs élesen és hamisan kísérte moll-ban...

Erre a medve elkezdett táncolni, hol a jobb, hol a bal mancsát emelte föl, ide fordult, oda fordult, és nem törődött azzal, hogy a kis karaván tovább haladt az országúton.

- Ej, no, hiszen csak holmi cirkuszbeli medve lehetett ez... jegyezte meg Pinchinat.

- Sebaj! - vágta rá Frascolin. - Azért mégiscsak pompás ötlet volt az Yvernes-é!...

- Csak egyelőre, ügessünk... allegretto! - vágott közbe a gordonkás. - Hátra se nézzetek!...

Kilenc óra tájban érkeztek meg épkézláb Freschalba. Ugyancsak szedték már vége felé a lábukat, pedig a medve nem jött immár a sarkukban.

Freschal mindössze negyven házból, vagy helyesebben mondva, fakunyhóból áll, bükkfaerdő közepén; Istentől-embertől elhagyatott falu, két mérföldnyire a tengerparttól.

Művészeink két, árnyékos fákkal szegélyezett ház közt sompolyogtak el, aztán holmi nyílt térre jutottak, ahol a kisded templom haranglábja állt. Ott csoportba tömörültek, mintha éjjeli zenét akarnának rögtönözni; megálltak és tanakodtak.

- Ez?... Hát ez volna a falu? - kérdezte Pinchinat.

- Remélem, nem számítottál arra, hogy itt holmi New York- vagy Philadelphia-féle várost találsz? - tudakolta Frascolin.

- Csakhogy ez a kedves falu már édes álmát alussza!... - jegyezte meg kelletlenül Sébastien Zorn.

- És mi bizonyára nem zavarjuk fel e szunnyadó falvat... - tette hozzá andalogva Yvernes.

- De éppen, hogy fölverjük álmából! - kiáltott fel Pinchinat.

Végül is, ha azt nem akarták, hogy Isten ege alatt töltsék az éjszakát, nem tehettek másként.

Egyébiránt látták: az egész falu néma, kihalt, egyetlen ház ablakának a táblája sincs nyitva, sehol semmi fény. Csipkerózsa alvó kastélya sem lehetett különb ennél.

- Hol lehet a kocsma? - morfondírozott Frascolin.

Az ám, a kocsma, amelyről a fuvaros beszélt, ahol az ő pórul járt utasai szíves ellátást és éjjeli tanyát találnak?... A kocsmáros pedig nyakra-főre sietni fog, hogy a boldogtalan fuvarost kiszabadítsa a nyomorúságából?... Hátha az a jámbor ember mindezt csak álmodta?... Avagy, ami szintén lehetséges, hátha Sébastien Zorn és társai utat tévesztettek, és ez a falu nem is Freschal?...

Ezekre a különféle kérdésekre gyors felelet kellett. Meg kell kérdezniük valakitől, vagyis föl kell kelteniük valamelyik falubeli lakót... persze, ha a véletlen úgy akarná, éppen a kocsma ablakán kellene zörgetniük.

A négy művész házról házra járt, vizsgálódott, hátha valamelyik cégérféle rámutat a kocsmára. Sehol semmi nyoma nem látszott.

Ha kocsma nincs, akad talán egy vendéglátó kunyhó, s mivelhogy nincsenek Skóciában, amerikai módon fognak cselekedni. Ugyan melyik freschali utasítaná őket vissza, ha fejenként egy vagy két dollárért vacsorát és éjjeli szállást kérnek tőle?

- Rajta, kopogtassunk! - indítványozta Frascolin.

- Hanem taktusban!... - tette hozzá Pinchinat. - Mégpedig hatnyolcad taktusban!...

Akár három- vagy négynegyed taktusban kopogtattak volna is, az eredmény ugyanaz lett volna. Sem ajtó, sem ablak ki nem nyílik, pedig a kvartett már tizenkét házon is bezörgetett.

- Tévedtünk - vélekedett Yvernes. - Hisz ez nem is falu, hanem temető!... Örök az álom, amelyet itt alusznak!... Vox clamantis in deserto!...

- Amen! - fejezte be Őfelsége oly mély hangon, mint valami kántor.

Mitévők legyenek, ha ez a halálos csend tovább így tart? Tovább kutyagoljanak San Diegóba? Hiszen megveszi őket az éhség és a kimerülés! No meg ebben a vaksötét éjben kalauz nélkül merre vegyék az útjukat?... Talán más falut kellene keresniük?... De hát melyiket? Hiszen ez a fuvaros szerint a tenger partján van... Valószínűleg még inkább eltévednek... Legokosabb, ha megvárják, míg virrad; csakhogy hat órát a szabad ég alatt tölteni, amikor fejük fölött olyan sötét felhők tornyosulnak, és előbb-utóbb megered a zápor... bizony, erre senki fia, még művész sem igen vállalkozik!...

Ekkor Pinchinatnak valami ötlete támadt. Igaz ugyan, hogy az ő ötletei nem mindig a legjobbak, hanem a fejében állandóan nyüzsögnek effélék. Ezúttal Frascolin is helyeselte cimborája tanácsát.

- Barátaim, ha a medvére olyan fölségesen hatott a muzsika, miért ne lehessen hatással erre a kaliforniai falura? A talpon járó bestiát megszelídítettük vele... riasszuk fel álmából harsány zeneszóval ezt a falut... a forték és allegrók nélkül ne szűkölködjék ám...

- Megpróbálhatjuk... - vélekedetett Frascolin.

Sébastien Zorn meg sem várta, hogy Pinchinat befejezze mondókáját, máris kivette gordonkáját a tokból, felállította vashegyére, és mivelhogy le nem ülhetett, vonójával a jobb kezében készen állt, hogy a gordonka öblös hasából kicsalja a hangokat.

Társai is nyomban felkészültek, hogy kövessék vezetőjük példáját.

- Onslow kvartettjét h-mollban! - kiáltotta. - Kezdjük! Egy-két taktust Isten nevében!...

Onslow-nak ezt a kvartettjét fejből is tudták; gyakorlott virtuózoknak gyertyára sincs szükségük, hogy a fogásokat eltalálják a gordonka és a három hegedű húrjain.

Művészi készségükre bízták magukat. Soha ennél nagyobb virtuozitással nem játszottak még az amerikai kaszinókban és színpadokon!... Mennyei harmónia zendült meg, ember e varázs­nak ellen nem állhatott, ha ugyan nem verte meg a Teremtő süketséggel!... És ha - amint Yvernes mondta - temető volt a hely, ahol álltak, nos, hát a síroknak kellett volna meg­nyílniuk, a halottaknak új életre ébredniük s a csontvázak is tapsoltak volna csontkezükkel...

Hanem az alvó falu aludt tovább, az ablaktáblák becsukva maradtak, a kvartett fölséges fináléjának varázsa nem keltette életre Freschal lakóit.

- Az ördög bújt beléjük! - üvöltött a dühében tajtékzó teljességével Sébastien Zorn. - Hát ezeknek a vadaknak is olyan sütet kell, mint a medvéknek?... Annál jobb, kezdjük még egyszer! Te, Yvernes, vedd d-dúrban, te, Frascolin, c-dúrban, Pinchinat, te g-dúrban, én maradok a h-moll mellett... Rajta, teljes erővel!... Fortisszimó!...

No hiszen, ennél dobhártyarepesztőbb macskazenét nem hallott még a világ! Megrepedt volna tőle még az öreg dob is!... Emlékeztetett arra a hevenyészett zenekarra, amelyet Joinville herceg hajdanában egy brazíliai falu határán dirigált. Olyanforma volt, mintha pléhfazék hátán szimfóniát kopácsoltak volna megfordított vonóval.

Pinchinat ötlete pompásan bevált. Amit el nem érhettek kitűnő zenei előadással, elérték az iszonyatos hangzavarral... Freschal ébredezni kezdett. Megvilágosodtak az ablakok. A falu lakói nem haltak ki tehát, mert, ím, jelét adták életüknek!... Nem is süketek, sőt, merő fül mindegyik.

- Ezek almazáporral fogadnak! - jegyezte meg Pinchinat az egyik szünet közben, mert ámbátor összhang nem akadt a darabban, de a taktusokat megtartották.

- Annál jobb, legalább eszünk valamit... - felelte az életrevaló Frascolin.

Sébastien Zorn intésére újfent kezdték elölről a kakofonikus hangversenyt. Hatalmas disz-akkorddal fejezték be, és várták a hatást.

Szó sincs róla, hogy almával dobálták volna őket a húsz vagy harminc nyitott ablakból kinézők! Ellenkezőleg! Vidám hurrák, harsány hipek zúgtak! A freschali füleknek bizonyára nem volt soha módja, hogy ily nagy élvezetben részesüljenek, s annyi bizonyos, hogy most már bármelyik kunyhóban szívesen fogadják őket éjjeli szállásra!

Hanem míg a freschaliak a ritka élvezet gyönyörein kérődztek, egy szem- és fültanú, akinek közeledtét nem vették észre, mögéjük került néhány lépéssel. Az önműködő villamos kocsiból kilépő idegen megállt a tér szögletében: magas, pocakos férfiú, amennyire a sötétben ki lehetett venni.

Míg a párizsiak várták, hogy az ablakok után az ajtók is nyíljanak meg, éjjeli tanyát adva - ami legalábbis kétséges volt még - a jövevény közelebb lépett, és tiszta francia kiejtéssel, szeretetreméltó nyájassággal így szólt:

- Uraim, én műbarát vagyok, és éppen az imént részesültem abban a szerencsében, hogy tapsolhattam önöknek...

- Az utóbbi darabot érti?... - érdeklődődött gúnyosan Pinchinat.

- Nem, uraim, hanem az elsőt, ritkán hallottam Onslow kvartettjét ilyen tökéletes elő­adásban!...

Ez az ember nyilván szakértő!...

- Uram... - mondta Pinchinat társai nevében -, őszinte hálával tartozunk elismeréséért! Ha a második darab a füle dobját sértette, annak az volt az oka, hogy...

- Uram!... - vágott szavába az idegen, s ezáltal félbeszakított egy mondatot, amely bizonyára ölnyi hosszúra nyílt volna. - Soha tökéletesebb hamisjátékot nem hallottam!... Tudom, hogy miért nyúltak ehhez az eszközhöz; fel akarták álmukból zavarni a derék freschaliakat. Nos, hát, uraim, engedjék meg nekem, hogy felajánljam azt, amit azon a különös módon akartak elérni...

- Vendéglátó szívességét? - kérdezte Frascolin.

- Azt, a legeslegskótabb vendéglátó szívességet. Ha nem csalódom, azzal a híres kvartett-társasággal állok szemben, amely a mi felséges Amerikánkban mindenütt kiváló hírnek örvend, és bizonyára bőségesen kivette részét az amerikaiak elragadtatásából...

Frascolin szükségesnek tartotta, hogy megszólaljon:

- Tisztelt uram, rendkívül hízelgő rólunk való vélekedése... De a vendéglátó szívesség... hol részesíthetne minket abban?

- Két mérföldre innen.

- Más faluban?

- Nem... nem, egy városban!

- Nagyobbfajta városban?

- Föltétlenül.

- Bocsánat, nekünk azt mondták, hogy itt város nincsen... San Diegóig.

- Tévedtek... bizonyára tévedtek, bár sejtem a tévedés okát.

- Tévedtek?... - ismételte Frascolin.

- Úgy van, uram, és ha velem tartanak, szavamat adom rá, hogy olyan fogadtatásban részesülnek, aminő ily kitűnő művészeket megillet!...

- Úgy vélekedem, hogy egészen elfogadható - szólalt meg Yvernes.

- Éppen ezt akartam mondani én is! - nyilatkozott Pinchinat.

- Megálljunk! Egy pillanatig még! - kiáltott újra Pinchinat. - Mit szól hozzá a karmester?

- Hogy értsem ezt? - kérdezte az amerikai.

- Úgy, hogy minket már várnak San Diegóban!... - magyarázta Frascolin.

- San Diegóban ugyanis - egészítette ki a gordonkás - szerződtettek minket egy sorozat zenematinéra. Az elsőt holnapután, vasárnap kellene megtartanunk.

- Vagy úgy?!... - szólt az idegen, éreztetve hangjával, hogy egyebet várt. Aztán rögtön újra átvette a szót: - Az mitsem határoz, uraim. Egy nap bőségesen elég lesz önöknek arra, hogy megnézzenek egy várost, amely ugyancsak méltó a megtekintésre. Köteleztem magam, hogy a legközelebbi állomásig visszaszállítom önöket, és vasárnap San Diegóban lehetnek.

Annyi bizonyos, hogy az ajánlat a helyzethez mérten éppoly csalogatónak, mint kívánatosnak tetszett. A kvartett számíthatott arra, hogy jó vendégfogadóban pompás szobára talál, nem is beszélve azokról az előnyökről, amelyekben ez az előzékeny úriember részesítheti őket...

- Elfogadják az ajánlatomat, uraim?

- Szívesen - felelte Sébastien Zorn, aki eléggé megéhezett és elfáradt ahhoz, hogy ilyen pompás meghívást vissza ne utasítson.

Magától értetődik, a rögtönzött macskazenét fogadó hurrák után a falu kunyhóinak ablaktáblái újra becsukódtak, a gyertyákat kioltották, és Freschal ismét mély álomba merült.

A művészek követték az amerikait, aki az önműködő villamoskocsihoz vezette őket. El­helyezték hangszereiket, elfoglalták a hátsó üléseket, maga az idegen pedig elöl, a gépész mellé telepedett. Egy emeltyűt a másik oldalra fordított a gépész, a villamos akkumulátorok működni kezdtek, a kocsi megindult, és nemsokára igen sebesen haladt nyugat felé.

Negyedóra múlva sugárzó fehér fény csapódott a szemükbe; csakugyan városhoz közeledtek tehát, amelynek létezéséről a párizsiaknak fogalmuk sem volt.

A villamoskocsi megállt, és Frascolin megszólalt:

- No lám, a tengerparton volnánk!...

Az amerikai így felelt:

- A tengerparton?... Szó sincs róla!... Folyam az csak, amelyen keresztül kell jutnunk.

- De hogyan? - tudakolta Pinchinat.

- Majd átvisz kocsistul egy komp.

És íme, csakugyan ott várta a kocsit az Egyesült Államokban gyakran használatos ferry-boat, amelyre a kocsis az utasokkal együtt rágördül. Bizonyára ezt a ferry-boatot is villanyáram hajtotta, mert füstokádó kürtőnek nyoma sem látszott. Két perc múlva a folyam túlsó partján termettek, s nekidöccentek a háttérben levő kikötő rakodópartjának.

A villamoskocsi végigrobogott a szántóföldek között vezető fasor mellett, keresztülszelt egy parkot, amelyre magas oszlopok csúcsáról villamos ívlámpák szórtak tejfehér fényt. A park végén, a rácskerítésen, megnyílt egy ajtó, s azon túl széles utcába értek, amelyet hatalmas kockalapok borítottak. Öt perc múltán művészeink kiszálltak egy előkelő szálló előcsarnoka előtt, ahol az amerikai egyetlen szavára kitüntető előzékenységgel fogadták őket. Rögtön pa­za­rul terített asztaloz vezették utasainkat - s ők pompás étvággyal fogyasztották el a vacsorát.

Étkezés után a főpincér tágas terembe vezette őket, amelyet néhány villamos izzólámpa világított meg; a fényellenzőt lebocsátva, szelíd világosságot terjesztő éjjeli lámpásokká változtak át. Másnapra halasztva e meseszerű dolog magyarázatát, lefeküdtek a terem négy sarkában elhelyezett kényelmes ágyakban, csakhamar elnyomta őket a buzgóság, és oly harmonikus horkolást vittek véghez, mintha művészi hírüket akarnák biztosítani.