3. A beszédes kalauz

Kora reggel, hét óra tájban, a közös szoba falait trombitahangok rezegtették meg - mintha kaszárnyában fújnák az ébresztőt! - és fölzendültek ezek a szavak, avagy inkább kiáltások:

- Talpra!... Vitézek!... Mégpedig két tempóban! - Pinchinat üdvözli ilyeténképp a reggelt!...

Yvernes, a kvartett lustája, bizonyára inkább három, avagy négy tempót kívánt volna, míg kihüvelyezi magát az ágy puha karjaiból; de hát követnie kellett társai példáját, s a vízszintes fekvést a függőleges állással cserélte föl.

- Egy árva percnyi időnk sincs elvesztegetni való! - jegyezte meg „Őfelsége”.

- Meghiszem azt! - tódította Sébastien Zorn. - Holnap múlhatatlanul San Diegóban kell lennünk!...

- Jól van, jól... - dörmögte Yvernes. - Fél nap elegendő, hogy megnézzük a mi szeretetre méltó amerikainknak a városát...

- Azon az egyen szörnyen csodálkozom, hogy Freschal környékén ilyen jelentékeny város van! - jegyezte meg Frascolin. - Miként lehetséges, hogy a fuvaros egy árva szóval sem említette?...

- Az a dolog veleje, hogy itt vagyunk, vén g-kulcs! - mondta Pinchinat.

A két nagy ablakon át ragyogó világosság hatolt a szobába, ahonnan mintegy mérföldnyi távolságban kettős fasor szegélyezte utcára nyílt kilátás.

A négy jó barát a szomszéd kényelmes mellékszobában öltözködni kezdett. Könnyen ment, hamar el is készültek, mert ott mindent a legújabb vívmányok szerint rendeztek be; csapra járt a hideg és meleg víz, langyossá tehették tetszés szerint, a mosdótál önmagától kiürült, lévén tengelyén forgó; találtak ott láb- és kézmelegítőket, illatszerfecskendőket, amelyeket a villamos áram ventilátorai hoztak működésbe, önműködő keféket, egyikhez az ember a fejét, másikhoz a ruháját, harmadikhoz a cipőjét tartja; a fejét és ruháját azok megkefélik, a cipőjét ez kifényesíti.

Továbbá, hogy a villamos órát s olajüvegecskéket ne is említsük, amelyek gombnyomásra csurognak ki a szükséglethez mérten; a szobát a város minden helyiségével telefon kötötte össze.

Sébastien Zorn és társai e szobában nemcsak a szállóval, hanem a város különféle részeivel is szóba állhattak; sőt - Pinchinat szerint - az Egyesült Államok bármely városával úgyszintén.

- Ha ugyan nem a két világrésszel! - tódította Yvernes.

Míg azon gondolkoztak, hogy erről majd utóbb meg fognak győződni, háromnegyed nyolc után két perccel a telefonon ezt az angol üzenetet hallották:

- Callistus Munbar jó reggelt kíván a kvartett társaság mindegyik tisztelt tagjának, és kéri őket, hogy ha készen vannak az öltözködéssel, szerencséltessék őt az Excelsior-szálló éttermében az első reggelinél.

- Excelsior-szálló?! - kiáltott föl Yvernes. - A Karavánszeráj neve jól fest!...

- Callistus Munbar, ez a mi rendkívül előzékeny amerikaink!... - jegyezte meg Pinchinat. - A neve nagyszerű!

- Kedves barátaim!... - vágott közbe Sébastien Zorn, akinek a gyomra is éppúgy akaratos­kodott, mint a gyomor gazdája. - A reggeli az asztalon vár! Menjünk tehát reggelizni! Aztán majd...

- Aztán nézzük meg a várost! - vetette közbe Frascolin. - De hát micsoda istenadta város is lehet ez?

Minekutána művészeink elkészültek az öltözködéssel, Pinchinat telefonon leszólt, hogy a kvartett-társaság Callistus Munbar szíves meghívására öt perc múlva lenn lesz.

Aztán nemsokára liften leszálltak a földszintre; az előcsarnok hátterében az udvar felé eső részen nyílt a dining-room ajtaja az arannyal dúsan kárpitozott terembe.

- Uraim, teljesen az önöké vagyok... teljesen az önöké!...

E szavakkal fogadta őket a tegnapi esti idegen. Azok közé az emberek közé tartozott, akik nem szorulnak másra, hogy bemutassák őket. Avagy nem tetszett-e úgy, mintha már régen, jobban mondva mindig ismerték volna őt?

Callistus Munbar ötven-hatvanéves lehetett, de nem mutatott többet, mint negyven-ötven­évest. Közepesnél magasabbra nőtt. Látszott rajta: nagyon jó húsban van, tagjai erősek, egészséges és erős, határozottak a mozdulatai: szóval „csaknem kicsattan az egészségtől”, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk.

Sébastien Zorn és társai ilyenfajta emberrel már gyakran találkoztak az életben - Amerikában pedig elég számosan akadnak effélék. - Callistus Munbar hatalmas, kerek fején valóságos hajerdő burjánzott, alá és fel hullámzott, mint a fák lombjai; arcának a bőre meglehetősen üdén csillogott, hosszú, vörösbe játszó sárga színű szakálla két hegyben végződött, a bajuszát leborotváltatta; szájának két szögletét kissé felrántotta, s így mosolygásra állt, sőt hamiskásan is; fogai vakító fehér elefántcsonthoz hasonlítottak; orra hegye vaskosan fénylett, mint valami gomb, az igen mozgékony cimpái fölött, s úgy rémlett, mintha arra a két függőleges ráncra volna erősítve, amely homlokába vésődött; csíptetőt viselt, azon pedig finom selyemzsinórhoz hasonló ezüstlánc függött, a csíptető üvegein át zöldes színű szivárvány közepette, izzó szembogara villogott elő. Fejét a törzzsel valóságos bikanyak kötötte össze, két karja és lába szára, lábfeje derekasan megtermett.

Callistus Munbar bő kabátja diagonál szövetből készült. Oldalzsebéből kilátszott zsebken­dőjének a csücske. Erősen kivágott mellényén három aranygomb villogott. Egyik zsebét a másikkal ív alakban nehéz arany óralánc hidalta át; egyik zsebében az óráját, a másikban a pedo­meterét viselte, nem is számítva azokat a csecsebecséket, amelyek a lánc közepéről lógtak le és csörögtek-zörögtek. Ezenkívül rózsapiros, kövér ujjain egész rakás csillogó-villo­gó aranygyűrű ékeskedett. Mintaszerűen fehér, fényesre vasalt és három gyémánt inggombbal hivalkodó inge széles, lehajtott gallérban végződött, nyakkendőjének kellő jellemzésére már szavakat sem találok, legföljebb azt, hogy a legelőkelőbb vörösesbarna árnyalatokban csillám­lott. Bő csíkos nadrágja csak az alumíniumcsatos cipőknél keskenyedett valamelyest.

Ez a jenki rendkívül kifejező, szemmel láthatóan jellemző arcot vágott, mintha azt mondaná: „Én nem csodálkozom semmin; láttam én ennél már sokkal különb dolgokat is”. Ez a derék ember bizonyára jól tudta, hogy mit akar, van is elegendő erélye arra, hogy szándékát meg­valósítsa. Eléggé elárulták ezt feszülő izmai és szemöldökének össze-összerándulása. Végül, szeretett nevetni, mégpedig jó hangosan, de inkább az orrán, mint a száján keresztül, eszerint inkább nyihogásként hatott kevély kacagása, vagy amint a fiziológusok nevezték: hennitus.

Így festett ez a Callistus Munbar. Amikor a kvartett tagjai beléptek, megemelintette széles karimájú kalapját, amelyhez igen jól illett volna egy XIII. Lajos-féle toll; kezet szorított a négy művésszel, asztalhoz vezette őket; azon már forrt a teáskatlan, s párolgott a szokásos sült. Folyton járt a szája, senkit sem engedett szóhoz jutni - talán azért, hogy az esetleges kérdésekre ne kelljen felelnie -, dicsérte a város kiválóságát, csodálatos alapítását magasztalta, s míg a reggeli tartott, meg nem állt a szája egy pillanatra sem. Reggeli után ezzel fejezte be szavait:

- Ha úgy tetszik, uraim, megnézhetjük... Csak egyre kell önöket figyelmeztetnem...

- Mi légyen az? - kérdezte Frascolin.

- Szigorúan tilos köpködni az utcán.

- Nem is szokásunk! - tiltakozott nyomban Yvernes.

- Annál inkább! Legalább nem kell pénzbírságot fizetniük!...

- Amerikában... és nem szabad köpni?!... - dörmögte Pinchinat csodálkozva és hitetlenséggel teljes hangon.

Nehezen találhatni olyan kalauzra, aki egyúttal úgy tudott volna magyarázni is, mint Callistus Munbar. Töviről hegyire ismerte a várost. Minden szállót, sőt minden magánházat és lakót névről és személyesen ismert. Nem találkoztak egy árva lélekkel sem, aki neki nyájasan ne köszönt volna.

Az egész város nagyon szabályszerűen épült. A sétányok és utcák, amelyek fölött a járda mentén födelek is húzódtak, úgy érintették egymást, mint a sakktábla vonalai: derékszögben. Egyöntetűség uralkodott mindenütt, mintha geometriai alaprajz lett volna; no de akadt itt azért változatosság is, mert a házak külsejét és belső berendezését csak a műépítés fantáziája szabá­lyozta. Nem számítva azokat az utcákat, ahol a kereskedők boltjai sorakoztak, a többiekben levő házak nagyrészt palotaszerű épületek, elegáns melléképületek szegélyezték előcsarnokát, a homlokzatot gazdag architektonikus díszek ékesítették, a lakóhelyiségeket pazar fényűzéssel rendezték be, s mindegyik telekhez kert, vagy inkább park tartozott. Mindazonáltal szembe­ötlött, hogy a parkok fái sehol sem fejlődtek ki természetes nagyságukban, a körutakat szegélyező fasorokra is ugyanez áll, itt-ott üde gyeppázsitok zöldelltek, ámde a trópikus és mérsékelt égöv fáinak itt vegyesen látható facsoportjai olybá tűntek fel, mintha a földből nem szívhattak volna fel elegendő nedvességet. Ez a sajátszerű jelenség éles ellentétet képezett Nyugat-Amerika és e város közt, mert Kalifornia nagyvárosainak szomszédságában minde­nütt óriási erdők rengedeznek.

A kvartett-társaság cél nélkül kódorgott vezetője után, s a városnegyedeket ki-ki a maga szempontjából nézegette. Yvernes-t érdekelte az, amivel Frascolin éppenséggel nem törődött, Sébastien Zorn megbámulta azt, amire Pinchinat ügyet sem vetett... arra azonban mind a négyen nagyon kíváncsiak voltak, hogy átlássanak azon a titokzatos fátyolon, amelybe a város mintegy beburkolódzott. A szempontok különfélesége egynémely találó megjegyzésre szol­gáltatott okot. No de ott volt Callistus Munbar, aki egy árva kérdést sem hagyott felelet nélkül. De mit is mondtunk? Felelet?... Hiszen be sem várta, hogy kérdezzék, beszélt, cseve­gett, magyarázott, unos-untalan!... Nyelvének szélmalma megindult még a szellőlebbenésre is!...

Negyed órával azután, hogy az Excelsior Szállóból elindultak, így szólt Callistus Munbar:

- A harmadik körúton vagyunk; harminc ilyen körút szeli keresztül-kasul a várost. Ez a keres­kedővilág utcája, a mi Broadwaynk, Regent Streetünk, Nagy Frigyes utunk vagy „Boulevard des Italiens”-ünk. Ezen utca raktáraiban és bazáraiban minden van, ami fölséges és szükséges, amit kifinomult ízlés vagy modern kényelemszeretet megkíván.

- Azt látom, hogy áruházak vannak, de vevőt egyet sem látok... - jegyezte meg Pinchinat.

- Talán még túl korán van?... - vélekedett Yvernes.

- Egyéb oka van annak! - magyarázta Callistus Munbar úr. - A megrendelések nagyobbrészt telefon vagy teleautográf útján történnek...

- Teleautográf!?... Mi légyen az? - kérdezte Frascolin.

- Nem egyéb egy elmés készüléknél, amely a kéz írását éppen úgy közvetíti, mint a telefon a hangot... Oh, ezt mi nagyon gyakran vesszük igénybe!... Nem is említem a kinetográfot, amely az emberi mozdulatokat rögzíti meg, s ugyanaz a szemnek, ami a fonográf a fülnek!... Végül van telefot-unk is, ezzel a képeket továbbítjuk... A teleautográf sokkal megbízhatóbb, mint a távirat, mert nem hamisítható; így villamosság segélyével megrendelünk, számlákat küldünk, szerződéseket kötünk...

- Talán még házassági szerződéseket is? - vágott közbe Pinchinat gúnyos hangon.

- Azt is, mélyhegedűs uram! Miért ne házasodhatnék meg az ember villamosdrót útján?

- És el is válhat?

- El hát! Sőt ez még gyakrabban fordul elő!...

A kalauz erre oly homéri hahotában tört ki, hogy az óraláncán lógó apró csecsebecsék elkezd­tek táncolni és csörömpölni.

- Ön szerfölött kedélyes ember, Munbar úr! - jegyezte meg Pinchinat, akire ugyancsak ráragadt az amerikai nevető kedve.

- Miért ne is volnék, akár egy sereg pintyőke, amikor a verőfényes napon sütkérezik.

Hatalmas útkereszteződéshez értek, a tizenkilencedik körút torkolatához. Itt már híre-nyoma sem látszott a kereskedésnek. Két villamos sínpár futott végig rajta, éppen úgy, mint a többieken. Sebesen gördültek tova a villamos kocsik - egyetlen porszemcsét sem kavartak föl, mert az utcát mindenütt el nem koptatható karry vagy ausztráliai jarrafa burkolattal födték - miért nem brazíliai mahagóni fával? - és oly tisztán tündökölt, mintha dörzsölőpapírral súrolták volna végig. Frascolin, aki a fizikai tüneményeknek éles szemű megfigyelője volt, úgy vélekedett, hogy az utca padlója csaknem érces hangot hallat, ha az ember rálép.

- Bizonyára a vasipart űzik itt nagyban, mert lám az utcákat is vasból öntötték!...

Éppen ez ügyben akart Callistus Munbar úrtól felvilágosítást kérni, midőn vezetőjük fölkiáltott:

- Nézzék meg, uraim, azt a szállót!

Hatalmas épületre mutatott, amelynek oldalszárnyai díszkertet fogtak keretbe oldalt, elöl pedig alumíniumrács zárta el az utcától.

- Ez a szálló... bízvást palotának is nevezhetnénk... a város egyik legelőkelőbb családjáé. Említettem már önöknek a Jems Tankerdon nevét. Kimeríthetetlen petróleumforrásai vannak Illinoisban, a leggazdagabb s éppen ezért a legtiszteletreméltóbb és legtiszteltebb polgár­társunk...

- Milliói vannak? - kérdezte Sébastien Zorn.

- Eh, mit! - kiáltott föl kicsinylőleg Callistus Munbar. - Egymillió nálunk annyi, mint egy dollár!... Milliomos nálunk száz meg száz van!... Városunkban számos dúsgazdag nábob lakik... Természetes tehát, hogy a kereskedőnegyed kalmárai hirtelen meggazdagodnak... a szatócs kereskedőket értem, mert nagykereskedő ezen a mi mikrokozmoszunkon egyetlenegy sem él...

- Hát iparosok? - kérdezte Pinchinat.

- Iparosok sincsenek.

- Hát legalább hajósok? - szólalt meg Frascolin.

- Szó sincs róla!

- Csupa tőkepénzesek tehát? - álmélkodott Sébastien Zorn.

- Csak tőkepénzesek, és olyan kereskedők, akik maholnap szintén azokká válnak...

- Kézművesek csak laknak itt? - jegyezte meg Yvernes.

- Ha kézművesekre van szükség, idegen helyről hozatjuk őket; ha elvégezték a munkájukat, ismét hazamennek... természetesen duzzadt pénztárcával.

- Magától értetődik, hogy egy-két koldus azért csak akad ebben a maguk városában, Munbar úr? Már csak azért is, hogy a kéregetők fajtája ki ne vesszen... - mondta csúfolódóan Frascolin.

- Koldusok, másodhegedűs uram?... No hiszen! Ugyancsak hiába keresne koldust nálunk!...

- A koldulás eszerint önöknél szigorúan tilos?

- Ilyen rendeletnek nálunk semmi értelme sem volna, mert a koldus a mi városunkba be nem teheti a lábát! Ez a népség az Unio városaiba való, ahol alapítványi, menedék- és dologházak bőségesen vannak... no meg szükségszerűen... javítóintézetek is...

- Azt akarja ezzel mondani, hogy börtöneik sincsenek?

- Aminthogy rabjaink sincsenek!...

- No de legalább betörőik vagy útonállóik csak akadnak?

- Az ilyen urakat megkérjük, hogy maradjanak az Ó- és Újvilágban, mert ott kedvezőbb viszonyok közt gyakorolhatják mesterségeiket.

- No, Munbar úr, ha az ön szavait hallja az ember, alig hiheti, hogy Amerikában van! - kiáltott fel Sébastien Zorn.

- Ott önök tegnap voltak, gordonkás uram... - felelte a csodálatos idegenvezető.

- Tegnap?! - riadt fel Frascolin, töprengve a titokzatos feleleten.

- Úgy van, mert ma önök egy teljesen független városban vannak, amelynek az Unióhoz semmi köze, amelynek önkormányzati joga van.

- És hogy hívják? - kérdezte hirtelen Sébastien Zorn a vele született ingerlékenység tüzétől berzengetve.

- Hogy hívják? - felelte Callistus Munbar. - Engedjék meg, hogy egyelőre még titokban tartsam.

- Mikor tudhatjuk meg?

- Ha a várost végignéztük, biztosítom, hogy nem hétköznapi élvezet vár önökre...

Ez a titkolódzó amerikai legalábbis különös szerzetnek látszott. Egyébiránt a név úgysem lényeges. Délelőtt vége lesz a városszemlének, és ha elutazásuk percében tudják is meg a város nevét, meg lehetnek elégedve. A feltűnő csupán az, hogy miképpen lehet a kaliforniai tengerparton ilyen tekintélyes város, amely nem tartozik az Egyesült Államok kötelékébe? No meg, hogy egyeztethető össze az, hogy a fuvaros még csak meg sem említette? Mindazonáltal az a dolog veleje, hogy a négy művész huszonnégy óra múlva San Diegóban lesz, ott aztán lehull a titok leple, ha ugyan Callistus Munbar előbb föl nem kegyeskedik lebbenteni.

És ez a bámulatos ember továbbra is szívvel-lélekkel magyarázgatott, sejtetvén, hogy bizo­nyos felvilágosításokra egyelőre nem hajlandó.

- Uraim! - mondta az amerikai. - A harminchetedik körút nyílik itt. Nézzék csak, minő el­bá­joló perspektíva!... Áruház, bazár, utcai sürgés-forgás itt nincs, mint a kereskedőnegyedekben szokásos. Csupa nagyszabású magánház! Ezek a lakók nem olyan gazdagok, mint a tizen­kilen­cedik körút lakói. Nagyrészt kisebb tőkepénzesek, legföljebb tíz-tizenkét milliócskájuk van...

- Szegény párák, nemde?!... - gúnyolódott Pinchinat, szánakozó ajkbiggyesztéssel.

- Hohó, mélyhegedűs uram! - vágott vissza Callistus Munbar. - Tehetősebbekkel szemben ezek is fél koldusoknak tetszenek. A milliomos gazdag ahhoz képest, akinek csak százezer frankja van, de szegény ahhoz képest, aki százmilliónak az ura!...

Újra meg újra hallhatták művészeink útikalauzuk ajkán megbecsülni ezt a szót: „millió”, és mily bűvös hatású is ez a szó! Amikor kiejtette, felfújta az arcát, s úgy hangzott a szava, mintha érc csengene. Szinte úgy tetszett, mintha aranypénz hullana a fogai közül... S miért is ne lehetne ez? Lám, a mesebeli tündér keresztleányának a szájából gyémántok, igazgyöngyök hullottak ki!...

Sébastien Zorn, Pinchinat, Frascolin és Yvernes még mindig járták a csodálatos várost, s nem tudták, mi légyen a neve. Az utcák megélénkültek, mindenütt úri népség járt-kelt, sehol szegénység, sehol rongyos ruha. Villamoskocsik, hintók nyüzsögtek, másféle közlekedési eszközök, mind villanyerőre járt. Egyik-másik élénk forgalmú utca járdája véget nem érő lánc segélyével körben mozgott, az emberek úgy sétálgattak rajta, mintha vasúton volnának.

Azonkívül sajátságos elektronikus kocsik is közlekedtek, oly nesztelenül gurultak tova, mint a golyók a tekeasztal posztómezején; fogatokat, amelyeket lovak húztak, csak a legesleggaz­dagabb városrészekben találhatunk.

- Ah, ni, ott egy templom van! - kiáltott föl Frascolin.

Hatalmas, tömör falú épületre mutatott, amely híjával volt a jellegzetes stílszerűségnek, olyanforma, mint a „savoyai-pástétom”, amelyet üde gyeppázsit közepére állítanak fel.

- A protestáns templom... - magyarázta Callistus Munbar, megállva az épület előtt.

- Van katolikus templom is a városban? - érdeklődött Yvernes.

- Van bizony. Egyébiránt meg kell jegyeznem, hogy a világon levő összes vallásfelekezetek közül, pedig lehet úgy kétszázféle, csak a katolikus és protestáns van meg nálunk. Bezzeg nincs úgy, mint az Egyesült Államokban, ahol nemcsak a politikai viszonyok, hanem a vallásfelekezetek is megbontják az egységet, ahol csaknem annyi a szekta, mint ahány család; metodisták, anglikánusok, presbiteriánusok, anabaptisták, wesleyanusok stb. Nálunk csak kálvinista protestánsok vagy római katolikusok találhatók.

- S minő nyelven beszélnek leginkább?

- Angolul és franciául egyaránt folyékonyan.

- Gratulálunk! - mondta Pinchinat.

- A város ennek az alapján két, csaknem egyforma részre oszlik... - folytatta Callistus Munbar. - Jelenleg a...

- A nyugati részen vagyunk? - vágott közbe Frascolin, a napálláson tájékozódva.

- A nyugati részen?... Nos, igen, ha önnek úgy tetszik...

- Micsoda?... Ha nekem úgy tetszik? - kérdezte a másodhegedűs, csodálkozva ezen a feleleten. - Avagy itt az égtájak aszerint változnak, amint a lakók kívánják?

- Igen is, nem is... - felelte Callistus Munbar. - Visszatérve erre a városrészre, a nyugatira, ha önnek úgy tetszik, itt csupa protestánsok laknak, akik ide is elhozták életrevalóságukat, a másik részen a fantáziájuk után induló katolikusok telepedtek le. Mondtam már, hogy ez itt előttünk a protestáns templom.

- Arra vall a külseje is. Nehézkes stílusban épült, az ima nem szállhat fel benne az égig, legörnyed újra a földre...

- Helyes a bőgés, kisbőgős uram! - kiáltott föl Pinchinat. - Remélem, Munbar uram, hogy ilyen modern városban a prédikációkat és miséket is telefon útján lehet végighallgatni?

- Eltalálta!...

- S telefonon lehet gyónni is?...

- Aminthogy a teleautográf útján meg lehet házasodni... Ugye, elismeri, hogy ez nagyon praktikus mód?

- Meghiszem azt, Munbar úr, annyira praktikus, hogy szinte hihetetlen.