4. Az elképedt kvartett

Tizenegy órakor, ilyen hosszú séta után, meg szabad az embernek éheznie. Művészeink ugyancsak éltek is e szabadsággal. Gyomruk teljes harmóniában korgott, és ritka egyetértéssel kívánták a villásreggelit.

Egy véleményt vallott velük Callistus Munbar is, aki szintén rászorult a mindennapi táplál­kozásra. A művészek kérdezték, hogy vissza kell-e térniük az Excelsior-szállóba.

Vissza ám, mert a városban, úgy látszik, kevés lévén a szálló, mindenki otthon szokott étkezni. Turista idegen földről nemigen járja ezt a várost.

Villamoskocsira ültek, és néhány perc múlva az Excelsior-szállóhoz értek; dúsan terített asztal mellé telepedtek. Bezzeg nem amerikaias ételek várták itt hőseinket, tudniillik dúsak, táplálók, de nehezen élvezhetők. Megállapították: a marha- és ürühús pompás, a szárnyas porhanyós és ízletes, a hal megvesztegetően friss!... Az Unió vendéglőinek jeges vize helyett különféle kitűnő borok és sörök kínálkoztak: a médoci és burgundi napsütötte szőlőhegyek termékei mind.

A négy művész derekasan belakmározott a nagyszerű reggeliből. Említenünk sem kell, hogy Callistus Munbar kifogyhatatlannak bizonyult a kínálgatásban, és bizony illetlenség lett volna kosarat adni neki.

A jenki nyelve szüntelen forgott, mégpedig nagyon szellemesen. Mindent elmondott, ami a városra vonatkozott, de azt egy szóval sem érintette, hogy mi a város neve, pedig a vendégek éppen ezt szerették volna megtudni. Csak türelem, majd megmondja, ha töviről hegyire látták. Avagy talán az volt a dicséretes szándéka, hogy leitatja a kvartettet, hogy lekéssenek a San Diegóba menő vonatról? Nem, de azért a felséges reggelit buzgón lenyomtatták sörrel-borral, ráadásul a teát is kellett még inniuk. Ekkor hirtelen megzörrentek a szálló ablakai valami hatalmas dörrenéstől.

- Mi volt ez? - riadt föl Yvernes.

- Ne ijedjenek meg, uraim!... - felelte Callistus Munbar -, az obszervatórium ágyúja szólalt meg.

- Ha a delet akarta jelezni - szólt Frascolin, előhúzva óráját -, konstatálnom kell, hogy elkésett...

- Nem, uraim, világért sem! A Nap sem itt, sem másutt nem gyorsítja vagy lassítja a járását.

Az amerikai ajka szélén sajátságos mosolyt játszott e szavak után, szeme villogott a szem­üvegen át; különös jelentőséggel dörzsölgette kezét. Az ember azt hihetné: önmagának akart szerencsét kívánni ahhoz, hogy a csíny jól elsült.

Frascolin, akit a lukulluszi ebéd nem tett annyira elfogulttá, mint társait, gyanakodva nézett rá, anélkül azonban, hogy tudta volna, hányadán áll vele.

- Nos, kedves barátaim, remélem, nem veszik zokon, ha ily bizalmas néven szólítom meg önöket - jelentette ki vendéglátójuk szeretetreméltó mosollyal -, folytassuk tovább a város­néző utat, hadd ismerjük meg annak másik felét is. Kétségbe kellene esnem, ha bárminő apróság is elkerülné figyelmüket!... Nincs elvesztegetni való időnk...

- Mikor indul a vonat San Diegóba? - kérdezte Sébastien Zorn, aggódva amiatt, hogy el ne késsenek a hangversenyről.

- Az ám, mikor indul? - ismételte Frascolin sürgető hangon.

- Óh... csak este... - felelte Callistus Munbar bal szemével hunyorgatva. - Jöjjenek, uraim, jöjjenek! Nem bánják meg, hogy én vagyok a kalauzuk.

Hogyisne követték volna ezt a figyelmes idegenvezetőt! A négy művész kijött az Excelsior-szállóból és fel és alá járta az utcákat. Úgy látszott, mégiscsak sokat találtak inni a tüzes borokból, mert némi reszketegséget éreztek a lábukban. Mintha a föld a talpuk alól ki akarna csúszni, pedig éppen nem mentek a járda szélén.

- Hohó... támogasson csak kissé, Chatillon! - kiáltott fel tántorogva „Őfelsége”, a mély­hegedűs.

- Úgy tetszik, kissé felöntöttünk a garatra!... - dünnyögte Yvernes, a homlokán végighúzva kezét.

- Sebaj, párizsi uraimék... Egyszer élünk csak... Megérkezésüket csak meg kellett ünnepel­nünk!...

- De fenekére is néztünk ám a kancsónak! - vágott közbe Pinchinat, aki ugyancsak kivette belőle a részét, és soha ilyen rózsás kedvében nem volt.

Callistus Munbar elvezette őket a második városrész egyik negyedébe. Bezzeg mozgalmasabb volt itt az élet, nem is olyan puritán mázzal bevont; mintha az ember az Unió északi városaiból hirtelen a déliekbe csöppenne: Chicagóból New Orleansba, Illinoisból Luisianába. Megállapították: az áruházak kirakatai fényesebbek, a nagyobb magánházak elegánsabbak, a villák kényelmesebbek, a paloták és szállók éppen olyan nagyszerűek, mint a protestáns dé­len, külsőleg pedig igen vonzóak; a lakosok is udvariasabbak és kellemesebb hatást tesznek a nézőre; az ember hajlandó szinte azt hinni, két külön város ez, hasonlatos az ikercsillagokhoz, azzal a különbséggel, hogy ez a két félváros nem forog egymás körül.

Midőn a másik városrésznek mintegy közepébe jutottak, a tizenötödik körút derekán megállt a kis karaván, és Yvernes felkiáltott:

- Teremt’uccse, valóságos palota!

- A Coverley családé!... - felelte Callistus Munbar ünnepélyesen. - Nat Coverley a Jem Tankerdon vetélytársa...

- Gazdagabb nála?

- Nem gazdagabb, de van olyan gazdag, mint ő... - magyarázta az amerikai. - Bankár volt valaha New Orleansban, több százmilliója van, mint ahány ujj a két kezén...

- Pompás egy pár kesztyű, Munbar úr!

- Amint vesszük.

- Jem Tankerdon és Nat Coverley, e két előkelő família fejei természetesen ellenségek, ugyebár?...

- Legalábbis vetélytársak; a községtanácsban mindkettő le akarja gyűrni a másikat, féltéke­nyek egymásra...

- Végül is felfalják egymást kölcsönösen? - kérdezte Sébastien Zorn.

- Meglehet, és ha az egyik lenyeli a másikat...

- Tisztességesen elrontja vele a gyomrát! - fűzte hozzá a mélyhegedűs.

Callistus Munbar teste csak úgy remegett a harsány kacagástól.

A katolikus templom egy nagy tér közepén állt, bája minden oldalról érvényre jutott. Gót stílusban épült, nem is kellett messziről nézni, mert függőleges vonalai távolból nézve el­vesz­tek, pedig e stílusnak éppen ez a fő látványossága. Gyönyörködve megcsodálták, hogy a Saint Mary-Church dóm milyen bámulatraméltóan szép, pillérei karcsúak, gerincdíszei könnyedek, rovátkos boltívei nemes hajlásúak, festett ablakai művészi kézről tesznek tanúságot.

- Szép példánya az angolszász gótikának! - jelentette ki rajongva Yvernes, mint lelkes bámulója az építészetnek. - Igaza volt önnek, Munbar úr, a két városrész éppoly kevéssé hasonlít egymáshoz, amint nem hasonlítanak egymáshoz a templomaik.

- S látja, Yvernes úr, mindkét fél egy anyának a gyermeke.

- Úgy!... De nem egy apáé? - vetette közbe Pinchinat.

- De igen... egy apáé is, kitűnő barátaim. Csakhogy különbözőként épültek, lakóik egyéni­ségéhez alkalmazták, akik ide jöttek, hogy gond nélkül éljenek úgy, amint sem az Ó-, sem az Újvilág egyetlen városában sem lehet élni!...

- A felséges Apollónra mondom, Munbar úr - kiáltott fel Yvernes -, vigyázzon, kíváncsi­ságunk húrjait ne feszítse túl! Olybá tűnik föl a dolog, mintha oly skálán akarna játszani, amelyről a hangtannak eddig tudomása sem volt...

- Végül is belefárad hallgatásába a fül - tette hozzá Sébastien Zorn. - Azt hiszem, ideje már, hogy nevén nevezze a gyermeket!...

- Még nincs itt az ideje, drága barátaim! - válaszolta az amerikai, miközben megigazította orrán a szemüveget. - Várjanak, míg befejezzük a városnéző utat, most pedig menjünk egy házzal odább...

- Megálljunk!... - vágta közbe Frascolin, akit nemcsak a kíváncsiság, hanem néminemű nyugtalanság is bántott. - Volna egy indítványom...

- Mi volna az?...

- Menjünk fel a Saint Mary-Church tornyába! Onnan pompás kilátásunk lehetne.

- Nem... nem, azt ne tegyük!... - tiltakozott Callistus Munbar, megrázva bozontos fejét. - Legalábbis most ne, majd máskor... egyszer...

- De hát mikor? - kérdezte a gordonkás, akinek epéjét e titokzatos kitérések lassanként fölforralták.

- Ha befejeztük a körutat, Zorn úr.

- Visszajövünk akkor ehhez a templomhoz?

- Nem, kedves barátaim. Végül az obszervatórium tornyába mászunk fel, az egyharmad­résznyivel magasabb, mint a dómé...

- Nem értem, miért nem ragadjuk meg ezt az alkalmat, amely most kínálkozik?...

- Hogy miért?... Mert elrontaná a meglepetést, amelyet önök számára tartogatok.

Ennél többet a titokzatos emberből kicsikarni nem lehetett.

Mivelhogy ezen nem változtathattak, tudták, hogy legokosabban teszik, ha bejárják a város másik felének körútjait; azután apróra megnézik a kereskedőnegyedet, ahol találkoznak szabóval, cipésszel, kalapossal, mészárossal, fűszeressel, pékkel, gabonakereskedővel stb. Mindezek az emberek Callistus Munbar úrnak nagyokat köszöntek, aki hiú öntetszéssel viszonozta. Nem fáradt bele a folytonos beszédbe, mindent megmutogatott, ami figyelemre méltó, s úgy mozgott a nyelve, mint a misére hívó harangé ünnepnapon.

Két óra tájban érkeztek a város végére, díszes vasrácskerítés állt ott, pompás virágok és kúszó indák kapaszkodtak a vasrács rúdjaira. Azon túl mező terült el, a körvonalak összeolvadtak a láthatárral.

Frascolin észrevett valamit, de nem tartotta egyelőre szükségesnek, hogy közölje társaival. Majd kiderül minden, ha az obszervatórium tornyáról körültekintenek. Arra figyelt föl, hogy a nap, ahelyett, hogy délnyugaton állna, amint délután két órakor állania kell, délkeleten látszott.

Frascolin, amolyan józan koponya létére bizonyára csodálkozott ezen, s már szörnyen tépelődött is, vagy amint Rabelais mondta: „gyötörte az agyvelejét”, midőn Callistus Munbar szavai más irányba terelték gondolatait, ugyanis vezetőjük hirtelen így szólt:

- Uraim, a villamosvonat néhány perc múlva indul. Menjünk a kikötőbe...

- A kikötőbe? - ismételte Sébastien Zorn csodálkozva.

- Mindössze egy mérföldre van innen, vagyis 1609 méternyire; egyúttal megbámulhatjuk a város parkját is...

Ha ennek a városnak kikötője van, okvetlenül a város felső vagy alsó végében lehet, Dél-Kalifornia partján. Ugyan hol is lehetne keresni egyebütt?

Megilletődve telepedtek le a művészek a kényelmesen berendezett villamoskocsi padján, a többi utasok mellett.

Ezek kezet szorítottak Callistus Munbar úrral - láncos adtát, ez a Munbar jó barátja az egész világnak! -, a dinamógép pedig megindította a kocsit.

Callistus Munbarnak igaza volt, midőn „park”-nak hívta a város tőszomszédságában levő területet. Véget nem érő sétányok, üde, nedvdús gyeppázsitok, színes cikkcakkos gyepkertek sorakoztak itt; a korláttal elkerített helyeken körbe ültetve facsoportokat láthattak; tölgy, jávor, bükk, gesztenye, cirbolya-fenyő, szil, cédrus nőtt itt, csupa surján törzs, és ágaikon sok­féle madár ugrándozott. Az egész park hamisítatlan angolparknak látszott, csobogó szökő­kutak, virágágyak, lombcsoportozatok, a tavasz pompájában díszlő lombok gyönyörködtették a szemet. Óriási gerániák, aminők Monte-Carlóban vannak, narancs, citrom, olajfabokrok, babérrózsák, pisztáciák, aloék, kaméliák, dáliák, fehér alexandriai rózsák, hortenziák, fehér és vérvörös lótuszvirágok, észak-amerikai passióvirágok, fuksziák dús változatai, begóniák, jácin­tok, sáfrányvirágok, nárciszok, perzsa ranunkulák, szakállas íriszek, ciklámenek, orchi­deák, papucsvirágok tarkállottak itt - továbbá a trópusi éghajlat képviselőiként: indiai virág­nád, pálmák, datolyák, fügék, eukaliptuszok, mimózák, banánfák, soyvavenek (indiai körte), kókuszok: szóval minden egy rakáson burjánzott itt, amivel a legdúsabb füvészkertek hivalkodhatnak.

Yvernes-nek - a klasszikus költészet nagy bámulója lévén - okvetlenül azt kellett képzelnie, hogy a bukolikák mezején andalog Asztraia istennő társaságában. A pázsiton bárányok lege­lésztek, svájci tehenek a legelőkön, a fák közt dámvadak, szarvasüszők bukkantak elő - de bezzeg hasztalan kereste D’Urfé pásztorait és csábos szépségű juhásznőit. A csekély halmú, nagyobbára sík mezőt kígyózó patak szelte keresztül.

Mindez olybá tűnt föl, mintha ember keze alkotta volna. A gúnyolódó Pinchinat nem állhatta meg, hogy oda ne vesse:

- Micsoda, hát csak ilyen patakot tudnak remekelni?

- Mirevaló volna ennél különb?

- Mire? Hát hogy vizük legyen!...

- Víz?... Tulajdonképpen mi is a víz? Egészségtelen, mikrobákkal teli folyadék, amely tifozus betegségek forrása.

- Meglehet, de tisztítható is...

- Miért fáradnánk ilyesmivel, amikor vegyi úton a higiénia minden követelményének megfelelő, teljesen tiszta, pezsgő vagy jéghideg vizet tudunk készíteni?

- Vizet is tudnak gyártani tehát?

- Meghiszem azt, sőt hidegen vagy melegen a lakásokba bevezetjük, amint hogy a fénnyel, hanggal, idővel, meleggel, hideggel, motorikus erővel, antiszeptikával és villanyenergiával sem cselekszünk másképp...

- Hisz akkor nem vakmerőség azt is föltételeznünk, hogy önök a pázsitot fölfrissítő esőt is gyárilag teremtik elő?... - gúnyolódott Yvernes.

- Helyesen vélekedik, elsőhegedűs uram!... - bizonygatta az amerikai, aranygyűrűs ujjaival végigsimogatva szakállát.

- Itt hát parancsszóra esik az eső?!... - kiáltott föl Sébastien Zorn.

- Úgy ám, kedves barátaim! A föld alatt lehelyezett csőhálózat szolgál erre, igen elmés készülék, pompás és fölöttébb előnyös módja az esőteremtésnek. Nem sokkal olcsóbb dolog-e ez, mint várni a jótékony természet szeszélyét, szidni a hosszú szárazságot vagy a gyakori esőzést, anélkül, hogy az ember segíthetne a dolgon?...

- Megálljunk, most már talán rajtakapom, Munbar úr!... - vágott közbe Frascolin. - Meg­engedem, hogy esőt tudnak gyártani műúton, de megakadályozhatják-e, hogy az égből hulljon alá?

- Az égből? Ugyan mi köze van az esőnek az éghez?

- Nos, hát a felhőkből, ha önnek inkább ínyére van, hogy alázuhogtatják víztartalmukat, a légköri áramlások, a ciklonok, tornádók, szélviharok, orkánok miatt... Ha például rossz idő­járás köszönt be...

- Rossz időjárás? - ismételte Callistus Munbar.

- Az, a tél...

- A tél?... Mi légyen az?...

- Azt mondtam, hogy a tél, a fagy, a zúzmara, a dér, a hó és jég! - ordította Sébastien Zorn, akit feldühített a jenki gúnyos válasza.

- Mi nem ismerjük a telet! - felelte Callistus Munbar bölcs nyugalommal.

A négy párizsi összenézett. Bolond vagy épeszű ember áll-e előttük? Avagy netán őket tartja bolondoknak? Ha bolond, meg kellene kötözni, ha bolondot akar belőlük űzni, el kellene nadrágolniuk őt!...

A villamoskocsik pedig ezalatt kissé lassabban haladtak tovább a csodaszép parkon keresztül. Zorn úrnak és társainak úgy tetszett, mintha a parkon túl szántóföldeket látnának. Olyanok a különféle vetési táblák, mint a szabók mintakönyveiben a kelmék. Emerre vetemények: burgonya, kelkáposzta, répa, hagyma - szóval mindenféle, amire a konyhának szüksége van.

Szerették volna, ha már ott járhatnának a gabonaföldeken, hadd lássák, milyen rozsot, búzát, zabot, kukoricát, kölest, haricskát terem ez a sajátságos föld.

Ezekkel átellenben föltűnt egy hatalmas gyártelep, a vaskémények kiváltak az üvegtető fölött, és olyannak látszottak, mint a Great Eastern gőzhajó kürtői, amelynek iszonyatos kerekeit százezer lóerő hajtja, a különbség csak az, hogy a vastag füstfelhő helyett vékony, ködszerű oszlopok szállnak fel belőlük, amelyek a levegőt csöppet sem mételyezik meg.

A gyártelep mintegy tízezer négyzet yardnyi területet foglalt el, tehát csaknem egész hektárt. Az első ipartelep, amelyet a kvartett tagjai láttak, mióta az amerikai kalauzolta őket.

- Miféle gyár ez? - kérdezte Pinchinat.

- Petróleum-párologtató készülékeken alapuló gyár... - felelte Callistus Munbar, és míg ezt mondta, szeme sugarával majdnem átfúrta a szemüvegét.

- S mit gyártanak itt?

- Villamos energiát a park, a mezők, vagyis az egész város számára, ahol aztán erővé vál­toz­nak át. Ez a gyár adja a villanyáramot telegráfjaink, teleautográfjaink, telefonjaink, telefot­jaink, csengetőink, sütőkemencéink, gépeink, ív- és izzólámpáink, alumínium-holdunk és tengeralatti kábelünk számára...

- Tengeralatti kábelük? - kérdezte Frascolin roppant érdeklődéssel.

- Úgy van, ez köti össze városunkat az amerikai tengerpart különféle városaival...

- S ebből a célból ilyen óriási gyárat kellett építeniük?...

- Természetesen, hiszen iszonyú mennyiségű villamos erőt fogyasztunk el... no meg, morális energiát is! - felelte Callistus Munbar. - Elhihetik nekem, uraim, hogy ez utóbbiból kiszámít­hatatlan mennyiségre volt szükségünk, amikor ezt a kerek világon páratlan várost alapítottuk.

Körös-körül nagy távolságban hallatszott a gyár tompa moraja, a gőz hatalmas fúvása, a gépek zakatolása, a föld is reszketett ott a lábuk alatt, tanúskodván arról a rettenetes erőről, amely a modern ipar történetében egyedül állt. Ki is sejthette volna, hogy a dinamógépek mozgatására, s az akkumulátorok megtöltésére ilyen erő kell?

A villamoskocsi tovább gördült, és mintegy negyed mérföldnyi utat megtéve, a kikötőnél megállt. Mindnyájan kiszálltak, és a dicsérő szavakban kifogyhatatlan kalauz a tengerpartra vezette őket, ahol dokkok és raktárak sorakoztak. A tojásdad alakú s elég tágas kikötőbe tíz-tizenkét tengeri hajó is horgonyozhatott. Inkább medencének látszott, mint kikötőnek. A két végében vaskapcsos oszlopok és világítótornyok meredeztek az égnek, bármikor kiköthetett itt a hajó.

Most mintegy hat gőzös vesztegelt a medencében, egy részük petróleumot hozott, a többiek élelmiszert, a napi szükséglethez mérten. Volt azonkívül néhány villamos halászbárka, amelyek nemsokára elindulnak a nyílt tengerre.

Frascolin észrevette: a kikötő bejárata északnak esik, s ebből arra következtetett, hogy azok­nak a hegyfokoknak valamelyik északi csúcsán lehet, amelyek Dél-Kaliforniából a Csendes-óceánba belenyúlnak. Azt is megfigyelte, hogy a tengeráramlás meglehetős erővel kelet felé irányul, mivel a tenger hulláma a kikötő kelet felé levő kőoszlopának a talapzatához csapódott, nyilvánvaló jeleként annak, hogy az ár emelkedik, pedig Amerika nyugati partján nemigen viharzó a tenger.

- Hol van az a folyó, amelynek a hátán tegnap a városba jöttünk? - kérdezte Frascolin.

- Az velünk éppen átellenben van... - méltóztatott felelni a jenkinek.

No de most már csakugyan nem szabad elvesztegetniük az időt, ha még a városba vissza akarnak menni, s a San Diegóba induló vonatról lekésni nem akarnak.

Sébastien Zorn figyelmeztette is erre Callistus Munbar urat, aki ilyeténképp válaszolt:

- Ne aggódjanak, kedves barátaim, elég időnk van még!... Végigmegyünk a kikötőn, és a villamosvonat visszaszállít a városba, éppen idejében érkezünk az állomásra. Önök azt kívánták, hogy a várost egy tömegben áttekinthessék, no hát, egy óra múlva az obszerva­tórium tornyáról élvezhetik az igézetes képet.

- Eszerint ön jótáll arról... - gyújtott rá még egyszer a gordonkás.

- Jótállok arról, hogy holnap hajnalban önök már nem lesznek itt.

Ezzel a kissé homályos értelmű válasszal, akár ínyükre volt, akár nem, meg kellett eléged­ni­ük. Frascolint még jobban gyötörte a kétség, mint társait. Égett a vágytól, hogy már ott álljon a torony tetején, és láthassa a száz mérföldnyi területet, amelyre onnan körös-körül kilátás nyílik. Ha itt nem tájékozódhatnak a csodálatos város földrajzi fekvéséről, akkor egyszer s mindenkorra lemondhatnak a reményről, hogy valaha megtudják.

A kikötő másik végén ugyancsak közlekedett villamos vonat, amely a tengerpart mentén ha­ladt. Mindössze hat kocsiból állt jóformán megtelt utassal, villamos lokomotív húzta, akku­mu­látorainak teljes kétszáz Volta-Ampère kapacitásával, tizennyolc kilométernyi sebességgel robogott óránként.

Callistus Munbar fölültette a kvartett tagjait; csaknem olyan látszata lett a dolognak, mintha az indulófélben levő vonat csak reájuk várakoznék.

A szántóföldek alig különböztek a város és kikötő között elterülő parktól: ugyanaz a sík terült el, gondosan művelt talaj, zöld legelők, vetések - a pázsit helyett, ennyi az egész; csupa vete­ményestábla, sehol gabonaföld. Éppen most öntözte meg a szabályos mértani alakok szerint tagozódó táblákat a jótékony föld alól jövő eső.

Az égből hulló eső sem lehetett volna ilyen pontos és arányosan elosztott!...

A sínpár éppen a tenger partján szaladt végig, úgyhogy egyfelől a tengert, másfelől a száraz­földet látták. Mintegy négy mérföldnyi (hat kilométer) utat tettek meg így. Akkor megálltak egy ágyúüteg előtt - tizenkét nagy ágyú képezte az üteget -; a bejárat fölirata így szólt: „Rammsporn-üteg”.

- Hátultöltő lövegek, amelyek sohasem sülnek el visszafelé, amint ez a vén európai ágyúknál gyakran előfordul... - jegyezte meg Callistus Munbar.

Ezen a helyen a tengerpart igen élesen levágott széle hegyesen kiszögellt, és hasonlított vala­mely gólya orrához, avagy a páncéloshajó sarkantyújához, amely kettéhasítja a hullámokat. Bizonyára a tenger áramlása okozta, mert távolabb a tenger színe csak hosszú keskeny barázdákat vont, és az alkonyati ég peremén mintha ezek is mindinkább elsimulnának. Innen újabb sínpár tartott a város középpontja felé, az előbbi tovább haladt, kanyarogva a part mentén.

Callistus Munbar vendégeivel együtt átszállt a másik vonatra, és azt mondta, hogy most egyenesen a városba térnek vissza.

A séta hosszúra is nyúlt. Callistus Munbar megnézte az óráját (valóságos remekműve a genfi divatnak: beszélő fonográf-óra). Megnyomta egy gombocskáját, s az óra megszólalt:

- Négy óra tizenhárom perc...

- Remélem, nem feledkezett meg arról, hogy az obszervatórium tornyába akarunk fölmenni? - szólalt meg Frascolin.

- Hogy elfeledtem-e, kedves és immár régi barátaim?... Hamarabb elfeledném a saját nevemet, ámbátor az némineműleg híressé vált immár. Még négy mérföldnyi út, s ama pompás épület előtt állunk, amely az első körút elején van, s a várost mintegy két részre osztja...

A vonat elindult. A mező másik felén túl, amelyet az amerikai szavai szerint a „délutáni eső öntözött”, látszott a vasráccsal körülkerített park, facsoportjaival, pázsitjaival és virágkosarai­val.

Fél ötre járt az óra. Előbukkant egy négyszögletű torony, s annak a falán az óriási óralap, amelyen két mutató jelezte az időt. Ez a torony hasonlított a londoni városház tornyához.

A torony aljában csoportosultak az obszervatórium melléképületei. Egyiken-másikon érc­kupo­la csillogott, átlátszó üvegtáblákkal kirakva: azokon keresztül a csillagászok megfigyel­het­ték a csillagos eget. Ezek az épületek kört képeztek, udvart kerítettek be, amelynek közepén a százötven láb magas torony emelkedett. Legfelsőbb párkányzatáról ha letekintett az ember, huszonöt kilométer távolságra látott el; minthogy a szemhatáron sehol hegy, avagy halom nem zárta el a kilátást.

Callistus Munbar elöl ment, a vendégek követték őt; fényes libériás inas nyitott ajtót neki; az előcsarnok mélyén, a villamosliftben a kis karaván letelepedett. Negyvenöt másodperc múlva a torony lapos tetőjére érkeztek.

A lapos tető közepén óriási zászlórúd nyúlt föl, gyöngéd északi szellő lengette a lobogót.

Művészeink nem tudták kitalálni, hogy miféle nemzet lobogója az. Első pillanatra úgy tetszett, mintha az amerikai volna, a függőleges vörös-fehér csíkok volnának rajta, ámde a felső, rúd felé eső szögleten nem látták a hatvanhét csillagot, hanem csak egyetlenegyet: jobban mondva, nem is csillagot, hanem napot, aranyos ragyogásút; oly vakmerően villogott, mintha a mennyboltozat Napjával akarna versenyezni.

- Ez a mi zászlónk, uraim - szólt Callistus Munbar, tisztelettel levéve fejéről kalapját.

Sébastien Zorn és társai nem tehettek egyebet, mint hogy követték példáját. A tető oldal­rácsozatához siettek, kihajoltak...

Ekkor hangos kiáltás szakadt fel a torkukból; eleinte a bámulat hangja harsogott, majd az éktelen haragé.

Most már láthatták az egész várost, a szabályos tojásdad alakú szigetet, s körös-körül a tengert.

Sehol szárazföld!...

Pedig Sébastien Zorn, Frascolin, Yvernes és Pinchinat tegnap éjjel, midőn az amerikai kocsijába szálltak és Freschalból elindultak, két mérföldet a szárazföldön tettek meg. Azután kocsistul együtt kompra szállva csak egy folyón úsztattak át, s annak utána megint száraz­földre jutottak. Ha Kalifornia partját hajón hagyták volna el, bizonyára észre kellett volna venniük!...

Frascolin szörnyű izgatottan fordult az amerikai felé:

- Hiszen mi valamely szigeten vagyunk?!...

- Úgy van, uram, eltalálta... - felelte az amerikai udvarias mosollyal.

- S ez a sziget?

- Standard-Island.

- És a város?

- Milliard-City.