5. Standard-Island és Milliard-City

Akkortájt még nem született meg az a statisztikus és földrajzíró, aki pontosan számba vette volna a világ összes szigeteit. Nem mondunk többet a kelleténél, ha néhány ezerre tesszük a szigetek számát. Hát ugyan bizony ennyi ezer közül egyik sem volt ínyére a Standard-Island alapítóinak s a mű-sziget leendő lakóinak? Nem ám, egyik sem! Emiatt pattant ki agyukból ez az „amerikai ízű” ötlet, hogy műszigetet teremtsenek. Valami újat, amelynek mása sohasem létezett, a modern fémipar remekét.

Standard-Island - „Minta-sziget”-nek mondhatnók talán magyarul - nem egyéb, mint csavar­gőzösökre épített sziget, Milliard-City pedig a fővárosa. Hogy miért éppen Milliard-City?... Bizonyára azért, mert százszoros sőt ezerszeres milliomosok városa: a Gouldoké, Vander­bilteké, Rotschildoké. Az ám, mondhatná valaki, hiszen a „milliard” szó nincs is benne az angolok szótárában. Az Ó- és Újvilág angolszászai még mindig azt mondják: a thousand millions: ezer millió. Milliard: francia szó. Mindazonáltal néhány év óta polgárjogot nyert ez a szó az angol népnél is Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, Standard-Islandre meg éppenséggel nagyon is ráillett.

A mesterségesen készített sziget magában véve nem is olyan rendkívüli valami. Nem tartozik a lehetetlenségek közé, ha elegendő szilárd anyagot süllyeszt el az ember valamely folyóba vagy tengerbe. Csakhogy ez nem lett volna elég ez alkalommal. Ennek a szigetnek, hogy céljának és rendeltetésének megfelelhessen, úsznia kellett. Ez volt a nagy nehézség, csakhogy a gépipar jelen fejlettsége ezt a nehézséget is elháríthatta, hiszen tudvalevőleg a gépek munkaképessége csaknem határtalan.

Már a XIX. század vége felé azon törték a fejüket az amerikaiak, akik módfelett szeretik a „nagyszerűt”, a „rendkívülit”, hogy a nyílt tengeren, több száz kilométernyire a szárazföldtől, óriási tutajt építenek, horgonyokkal egy helyhez kötik. Ez ugyan nem lett volna város, hanem az Atlanti-óceán egyik állomása: étkezőtermek, szállók, színházak, klubhelyiségek stb. lettek volna rajta. A turisták föllelhették volna ott a legkedveltebb fürdők összes kényelmét. Ezt a tervet valósították meg a lehető legtökéletesebb alakjában... álló tutaj helyett mozgó szigetet remekeltek.

Hat évvel azelőtt, hogy mindazok történnek, amiket elmondandók vagyunk, alakult egy részvénytársaság Amerikában. Standard-Island Company limited volt a neve, alaptőkéje 500 millió dollárra (ezer millió forint) rúgott, ötszáz részvényt bocsátottak ki, egyenként millió dollárjával. Célja az volt, hogy egy olyan műszigetet építsenek, amely az Egyesült Államok nábobjainak mindazokat az előnyöket biztosítsa, amelyek a föld kerekségén semmilyen más szigeten sem találhatók meg. A részvényeket csakhamar elkapkodták, olyan rengeteg vagyon uraivá tették az amerikaiakat a vasútépítések, bankvállalatok, a kimeríthetetlen petróleum-források jövedelmei, valamint a pácolt disznóhússal való kereskedés.

Négy évig tartott a sziget felépítése. Hadd mondjuk el a sziget méreteire vonatkozó adatokat, a berendezést, s a mozgás lehetővé tételének készülékeit, amelyek segítségével a Csendes-óceánnak mindig a legkedvezőbb pontján lehetett a csodasziget.

Úszó falvak vannak Kínában a Jangce-Kiangon, Brazíliában az Amazonas folyamon, Európá­ban a Duna hátán, s ha úgy tetszik, a kisebb, hajózható folyókon is. Csakhogy ezek a tutajokon ideiglenesen épített házikók, ha célhoz értek, a deszkákat és gerendákat szétszedik, a házikókat lebontják, s az úszófalu fölveszi a „néhai” nevet.

Bezzeg nem így áll a dolog ezzel a mi szigetünkkel: a tengeren kell annak úsznia örökkön-örökké, már tudniillik, amíg emberkéz alkotta mű fennmaradhat.

És ki tudja, nem jön-e majd el az az idő, amikor a Föld szűk lesz a lakóinak?... Ravenstein és a többi tudós pontosan kiszámította, hogy a 2072. évben hatezer millióra szaporodik a Föld lakóinak a száma. Ha a szárazföld majd túlzsúfolt lesz: vajon nem fognak-e az emberek rákényszerülni, hogy a tenger hátán üssék fel tanyájukat?

Standard-Island szigete acéllemezeken nyugszik, törzsének horderejét és ellenálló képességét úgy állapították meg, hogy kiszámították a reá nehezedő irtózatos súlyt. Kétszázhetvenezer kazánból van összerakva, mindegyik kazán tizenhat méter és hetven centiméter magas, tíz méter széles; a kazánok felülete minden oldalon tíz méter, vagyis egy ar: száz négyzetméter. A kazánokat acélpántok és csavarok kötik össze, s ezek alkotják a mintegy huszonhét millió négyzetméter vagy huszonhét négyzetkilométer nagyságú szigetet. Minthogy ovális alakja van, hosszában hét és legnagyobb szélességében öt kilométer, és kerülete kerek számban fejezve ki: tizennyolc kilométer. Összehasonlítás céljából hadd említsük meg, hogy Párizs erődítményi vonala harminckilenc, s a város körül levő régi fal huszonhárom kilométer hosszú. A sziget törzsének az a része, amely a vízbe merül, a legnagyobb megterhelés alatt mintegy tíz, a vízből kiemelkedő része hét méter. Ebből kitetszik, hogy Standard-Island köbtartalma négyszázharminckétezer millió köbméter, az általa kiszorított víz pedig köb­tartalmának mintegy háromötöd része: kétszázötvenkilencezer millió köbméter. A szigetnek víz alá merülő részét oly preparátummal mázolták be, amely mindennemű kagylólerakódást meg egyéb kártékony hatást megakadályoz. Ezt a preparátumot éppen akkortájt találták fel hosszas sikertelen kísérletezés után, a feltalálók természetesen százszoros milliomosokká lettek.

A sziget fenekét mindennemű horpadás és repedés ellen biztosították, mert az acéltörzset hatalmas keresztpántok tartják össze szilárdan, a srófokra, anyacsavarokra a lehető leg­nagyobb gondot fordították.

Természetes dolog, hogy e rengeteg építmény felállítására külön műhelyekről kellett gondos­kodniuk. Ezt a „Standard-Island Company” vállalta magára. Mindenekelőtt megszerezte e célra a Magdolna-öblöt a mellette elterülő partvidékekkel, Dél-Kaliforniának e nyúlványát, a Rák­térítő közvetlen közelében. Ebben az öbölben készítették el a nagyszerű művet a Stan­dard-Island Company mérnökei a híres-nevezetes William Terson vezetése alatt, aki néhány hónappal ez óriási mű befejezése után meghalt, éppen úgy, mint Brunnel, amikor az ő bizony eléggé hasznavehetetlen Great Easternét vízre bocsátotta. Standard-Island nem volt egyéb, mint holmi modernebb alakban s ezerszeres nagyításban megújult Great Eastern.

Vízre eresztésről itt természetesen szó sem lehetett. Hiszen csak részt rész után csinálhattak, s aztán az acélkazánokat a tengeren kötötték össze egymással. Ez az öböl lett aztán később az úszó sziget veszteglő kikötője, ha egy vagy más javítás vált szükségessé.

A sziget alaprészét, vagyis törzsét, amely, mint fentebb említettük, kétszázhetvenezer kazán­ból áll, vastag földréteggel hintették be, kivéve a középső részét, ahol a város fog épülni, ame­lyet éppen e célból roppantul megerősítettek. Ez a humuszföld elegendő lesz a pázsitoknak, virágágyaknak, bokroknak, facsoportozatoknak, legelőknek és veteményestábláknak a vege­tációjára.

Nem tartották szükségesnek, hogy gabonát, takarmányt is termeljenek, azt majd kellő mennyi­ségben külföldről szállíttatnak a szigetre. Ámde arról gondoskodtak, hogy tej, tojás, baromfi a szigetről kerüljön ki.

A sziget háromnegyed része, tehát mintegy huszonegy négyzetkilométer a mezőgazdaság: veteményestáblák, legelők számára jutott. Ez a rész örökösen viruló. A hathatósan kizsák­má­nyolt mezők gyümölcsöt, veteményt bőven teremnek, a mesterségesen kierőszakolt legelőkön néhány tehéncsorda legelészik állandóan. A mezőgazdaság legfőbb faktora természetesen az elektromosság, ezért a fű rohamosan és jóval magasabbra nő, mint nálunk, a főzelékfélék meg gyümölcsök pedig hihetetlenül nagyok. Így például itt a hónapos retek negyvenöt centiméter hosszúra is megnő, a sárgarépa három kiló súlyú. A dísz- és konyhakertek, valamint a gyü­möl­csösök Virginia és Luisiana legszebb kertjeivel vetekednének. Nem csoda, ezen a szige­ten, amelyet bízvást elnevezhetnénk, a Csendes-óceán gyöngyének, nem kímélik a költséget, hogy minden a lehető legtökéletesebb legyen.

A sziget székvárosa: Milliard-City, körülbelül ötödrészét foglalja el az egész területnek. Eszerint úgy nagyjából öt négyzetkilométer, vagyis ötszáz hektár alapterületű, kerülete kilenc kilométer. Olvasóink, akik Sébastien Zorn urat és barátait végigkísérték városnéző sétáikon, bizonyára olyan jól ismerik már, hogy aligha tévednének el benne. Egyébiránt amerikai városokban nemigen lehet eltévedni, főként akkor nem, ha az a város - szerencséjére vagy balszerencséjére - újonnan keletkezett. Szerencséjére, mert nagyon könnyű benne tájékozódni - balszerencséjére, mert nincs benne még az égvilágon semmi látnivaló, amit a művészet­kedvelők keresni szoktak.

Tudjuk, hogy Milliard-City tojásdad alakú, a nagy sugárút, amely körülbelül három kilométer hosszú, két egyenlő részre osztja. Egyik végén található az obszervatórium, másik végén, ennek megfelelően, a nagyszabású városháza. Itt összpontosulnak a hatóságok hivatali helyi­ségei: a vízművek, az útkarbantartók, az ültetvénygazdászok, a sétatérfelügyelők, a vámőrök, a vásárcsarnokok, a temetkezési vállalat, az egészségügyi, a kórházi, az iskolai, az egyházi és a művészeti ügyosztályok, a lehető legésszerűbb elrendezésben, az ügyfelek meg a tisztvise­lők számára egyaránt a legkényelmesebb munkaidő-beosztással.

S ugyan vajon mennyi lakosa van ennek a tizennyolc kilométer kiterjedésű műszárazulat-darabocskának a mérhetetlen tenger hátán?

Az egész világon ez idő szerint tizenkét olyan város akad, amelyben egymilliónál több lakos él - közülük Kínára magára négy jut. A csavarokon épült szigetnek csak tízezernyi lakosa van s mindahány telivér amerikai egytől egyig. Előre útját akarták szegni annak, hogy nemzetiségi villongások zavarják meg a sziget rendjét. Éppen elég bajnak tartották azt is, hogy vallási tekintetben nem alakult ki köztük egység. Hanem szörnyű nehéz lett volna, ha csak az északi jenkiket részesítik abban a kiváltságban, hogy megtelepedjenek a szigeten - ők a Standard-Island alsó végén laknak -, ám ugyanez vonatkozik a déli jenkikre is, akik a Standard-Island alsó végén élik fényűző életüket!... Ennek a Standard-Island Company vállalati érdeke fizette volna meg az árát.

Amint megállapították a fémből készítendő alapnak, a város számára kijelölt középsza­kasz­nak, az utcáknak meg a körutaknak az elrendezését, és elkészültek a szükséges tervrajzok, attól fogva az építkezés csodával határos gyorsasággal haladt előre. Itt nagyszerű paloták, amott áruházak emelkedtek, magánlakások és templomok vagy középületek úgyszólván a földből nőttek ki - ámde sehol sem ríttak ki hivalkodóan környezetükből holmi huszonhét vagy százhuszonhét emeletes irdatlan házszörnyek, kevély szupertornyok, amolyan utálatos „skyscraper” nevezetű felhőkarcolók, amilyenekkel például Chicago is éktelenkedik.

Minden könnyű, de igen tartós építőanyagból készült. Az épületek szerkezetében a rozsda­mentes fém, az alumínium játszotta a főszerepet - ez a jövő féme, amelyik nem oxidálódik, majdnem hétszerte könnyebb, mint a vas, és megfelel a legszilárdabb építészeti elem föltételeinek is.

Hozattak továbbá kitűnő minőségű műkőféleségeket, s ezeket cementalapzaton pompásan összeillesztették. Üvegfúvó eljárással készített, kocka alakú palackokra emlékeztető téglákat is gyártottak - ezeket az átlátszó üvegtéglákat ugyanúgy habarccsal rögzítették a helyükre, mint a hagyományos, agyagból égetett téglákat, és ezzel részlegesen megvalósították az üvegből épült házak eszményét. A lényeges mindazonáltal az, hogy az alapvázakat fémszerel­vényekből állították össze, hajszálpontos illesztékekkel és szilárd, hegesztéses csavarozással - mint a hajóépítésnél is manapság már ez az uralkodó módszer. Standard-Island ugyanis voltaképp nem egyéb, mint afféle ormótlanul hatalmas méretű hajótest, vagy mondjuk: gigászi nagy komp.

Ez a roppant kiterjedésű úszó alkotmány a Standard-Island Company tulajdonát képezte; a műsziget valamennyi lakója - ha mégúgy fölvetette is őket az a rengeteg pénz! - csak albér­lőként élt itt... No, persze, a gyártó cég eleve gondoskodott a képtelenül gazdag amerikaiak minden elképzelhető kényelméről!... Igaz viszont, hogy ezek az „albérlők” olyan krőzusi vagyonokat birtokoltak, amihez képest Európa uralkodói, Istentől rendelt koronás fői vagy India mesés nábobjai csak holmi kismiskák!...

Ha igaz az, amit a statisztikusok kiszámítottak, hogy a földkerekség teljes aranykészlete tizen­nyolc milliárdra rúg, az ezüstkészlet pedig húszmilliárdot tesz ki - hát mindennek tekintélyes része a Csendes-óceán gyöngyének kéjutasait vallotta urául!...

A Standard-Island Company vállalkozása elejétől fogva jó csillagzat alatt, a szerencse jegyé­ben indult meg. Számításuk bevált, a szigetváros egyes házait és lakásait mesés áron - úgy is mondhatjuk: csillagászati összegekért - adták bérbe; egyikért-másikért több millió dollárnyi házbért is kaptak, mert számos olyan család akadt, amely éppenséggel nem sokallotta, hogy évenként ennyit fizessen csupán a lakhatásért. A társaság ekképpen tisztán a házbérből óriási fölösleg birtokába jutott. E jövedelmező befektetés láttán is be kell vallania mindenkinek, hogy Standard-Island fővárosát méltán megillette a neve: Milliard-City, vagyis százszoros milliomosok városa, azaz Milliárdos Város...

Nem tekintve azokat a dúsgazdag családokat, amelyeknek a „bőre alatt is pénz van”, lelhető itt mindazonáltal néhány száz olyan família is, amelyik csupán évente 100 000-200 000 franknyi házbért fizet, és e szerény viszonyok közt is elégedetten morzsolgatja élete napjait. Nevezzük őket középrétegnek.

A lakosság maradék hányadából kerülnek ki a különféle rendű és rangú tanítók, tanárok, hivatalnokok, no meg persze az idegenek, csakhogy ezeknek a száma ám nagyon csekély, mert Standard-Island „födélzetén” a külföldiek megtelepedése szigorúan tilos. Ügyvéd alig lézeng néhány szál, ezért hát pörösködés sem igen kerülközik; az orvosok száma még kevesebb, és így következésképp, természetesen a halálesetek is ritkaságszámba mennek... Egyébiránt a város valamennyi lakója töviről hegyire tökéletesen tisztában van azzal, hogy a szervezete milyen állapotban leledzik, jól ismeri a maga dinamométerekkel megmért izom­erejét, spirométerekkel megállapított tüdőköbtartalmát s egyéb légzési adatait, sphygno­méter­rel megfigyelt vérpumpáló képességét a szívizmainak s végül a megnezométerről leolvasható általános életerejét is. A dypsomaniát - magyarán: iszákosságot - hírből sem ismerik a Föld eme ritka zugában...

No de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a város közös forrásból merít elektromos ener­giát, fényt, mechanikus erőt, meleget, sűrített levegőt, hígított levegőt és léghűtést, valamint szűrt és fertőtlenített-csírátlanított vizet, továbbá pneumatikus sürgönyöket és telefon­értesítéseket.

És ha, ne adj’ Isten, végül valaki mégiscsak elhuny természetes halállal, és megtér őseihez minden élőkörök útján, visszaadja lelkét Teremtőjének ezen a mesterséges szigeten, amely mentes mindennemű éghajlati kellemetlenségtől meg a mikrobák káros hatásától - ennek az oka csakis az lehet, hogy életenergiájának réges-rég fölhúzott rugói nagy sokára lejártak.

Katonaság is állomásozik ám Standard-Islanden, ötvenfőnyi csoport, Stewart ezredes a parancs­noka - ugyanis nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Csendes-óceán mind­azonáltal nem mindenütt biztonságos. Akadnak e térségben elszórtan, hellyel-közzel egyes veszélyesebb fajta szigetek is, és ezek közelében ugyancsak tanácsos az óvatosság: azért kell vigyázniuk, mert itt tengeri rablók ólálkodhatnak. Magától értetődik, hogy a szigetbeli helyőrség vitézeinek a zsoldja szerfölött busás: a közlegény ingyen sem cserélne a vén Európa dicső tábornokaival. A toborzás nem jár semmi nehézséggel, újoncok önként is szívesen jelent­keznek erre az oly vonzó szolgálatra az úszó állomáshelyen, a katonákat közköltségen tartják el és ruházzák. A krőzusi bőkezűséggel fizetett parancsnoknak alkalmanként ugyan­csak meggyűlik a baja, amikor válogatnia kell a tucatszámra jelentkező regruták közül.

Standard-Islanden rendőrség is tartózkodik, néhány „közeg” mindössze, no de ennyi is bősé­gesen elegendő arra, hogy vigyázzon a város csendjére és rendjére, hiszen ezeken az utakon, utcákon és tereken senkinek semmiféle oka nincsen, hogy izgágáskodjék. Tudniillik már ahhoz is a legfőbb hatóság külön engedélye szükséges, ha valakinek az a szándéka, hogy állandó jelleggel letelepedjék.

Az úszó sziget „tengerpartján” éjjel-nappal vámőrség cirkál. Áruval partra szállni csakis a kikötőkben lehet. Hogyan is juthatna gonosztevő erre a szigetre?!... És ha mégis akadna olyan elvetemült habókos, aki pillanatnyi elmezavarában törvényellenes tettre vetemednék, tüstént elfognák az imposztort, elítélnék, és haladéktalanul kitennék valamelyik lakatlan szigetre a Csendes-óceán nyugati vagy keleti fertályán. És nem térhetne vissza Standard-Islandre soha többé, míg világ a világ!...

Az imént azt említettük, hogy „kikötők”; nos, hát csakugyan, a városnak két kikötője is van, mégpedig a tojásdad alakú szigetnek azon a két pontján, amelyet a fő sugárút két vége jelöl meg, mégpedig nem hosszában, hanem széltében: az egyik neve a bal parti rév, a másik neve a jobb parti rév. Attól tehát teljességgel nem kellett félnünk, hogy bármi megakadályozhatná a rendszeresített szállítóhajók kikötését, ugyanis a két rév egymással ellentétes oldalon helyez­kedik el. Ha egyikhez nem közeledhetnének a hajók a kedvezőtlen időjárás miatt, nyitva várja őket a természetszerűleg szélcsendesebb, behajózhatóbb másik. Így aztán vagy a bal parti vagy a jobb parti révbe állandóan érkeznek a tehergőzösök; a petróleumot külön tankhajók szállítják; az egyéb kereskedelmi járatok hoznak lisztet, gabonát, bort, sört, másnemű kedvelt italokat, továbbá teát, kávét, csokoládét, fűszert stb... Amerika legjobb piacairól hozzák a vá­gó­marhát, ürüt, sertést; a friss hússzükséglet így bőven fedeződik. Továbbá mindent szállí­ta­nak, amire a legkényesebb gyomor csak áhítozhat. Behozatali cikk továbbá: a szövet, vászon, divatáru; a legkényesebb ízlésű nagyvilági hölgy és gavallér megtalálhatja, amire szük­sége van. Mindezeket az árukat a standard-islandi kereskedőktől vásárolják... hogy milyen árakon, arról jobb lesz talán nem is beszélnünk, a nyájas Olvasó bizonyára el sem hinné!...

Ehelyütt feleljünk meg arra a kérdésre, hogy miképpen lehet hajóösszeköttetés Amerika és egy propellerekkel hajtott úszó sziget közt, amely a Csendes-óceánnak ma ezen, holnap azon a részén, húsz mérfölddel odább úszkált?

Nagyon egyszerű a dolog. Standard-Island nem bolyong céltalanul a tengeren. A legfőbb hatóság szabta programot szigorúan megtartja, az obszervatórium észleléseinek előzetes latbavetése után állapítják meg azt. Az úszó sziget útja a Csendes-óceánon csak séta, itt-ott ideiglenesen eltér a szokott útról, ahol a szebbnél szebb szigetcsoportok terülnek el, teszi pedig ezt főleg azért, hogy lehetőleg kikerülje az időjárásnak váratlan változását, amely tudvalevőleg a tüdőbetegségeknek legfőbb okozója szokott lenni. Most már érthető Callistus Munbar nyilatkozata: „A telet?... nem ismerjük.” Standard-Island a 35° északi és 35° déli széles­ség közt mozog. E 70° szélesség, avagy egyezernégyszáz tengeri mérföld pompás vízterületet nyújt. Így hát meg lévén mindig állapítva, hogy hol vesztegel vagy merre halad a Csendes-óceán gyöngye azok közt a tündérszigetek között, amelyek a végtelen tenger­pusztaság oázisaiként tűnnek fel: mindig rátalálhatnak.

No de enélkül sem kellene a hajóknak vaktában keresgélniük az úszó szigetet; habár a vállalat éppenséggel nem vette igénybe a 25-10000 mérföld hosszú kábeleket, amelyek az „Eastern Extension Australian and China Co.” tulajdonát képezik. Szó sincs róla; az úszó szigetnek nem szabad senkitől függenie. Standard-Islandnek megvan a maga kábelösszeköttetése a Magdolna-öböllel. Több száz bóját rögzítettek le a tengernek azon részein, ahol a sziget rend­szerint haladni szokott, ezeknek a kábelvonalait az obszervatórium elektromos készülékeivel összekötötték, és a távíró-összeköttetés létrejött. Így a Magdolna-öbölben a vállalat képviselői állandóan tudják, hogy mely szélességi foknál van az úszó sziget. Ebből megérthető, hogy az áruszállító hajók csaknem „vasúti biztonsággal” érkeznek meg a Standard-Island kikötőibe.

Van azonban még egy fontos kérdés, amelyre meg kell felelnünk.

Honnan veszik a sziget lakói az ivóvizet?

A vizet?... Hát a kikötők mellett két szűrőkészülék van, csövek vezetik a házakba, a mezőkre. Az utcákat locsolják, s a konyhakerteket, legelőket, a sétányok pázsitjait jótékony esőként felüdítik, s így teljesen fölöslegessé teszik az esőt. Ez nemcsak édes víz, hanem egyúttal szűrt, elektrolizált, s egészségi szempontból kitűnőbb, mint a világ bármely forrásvize, amelynek minden gyűszűnyi cseppjében még tizenötezer millió mikroba van.

Még csak arról kell számot adnunk, hogy miképpen változtatja helyét a sziget. Különös gyorsaságra nincs a szigetnek szüksége, mivel hat hónap ideje van arra, hogy a fentebb jelzett szélességi fokok keretén belül megtegye sétaútját. Húsz-huszonöt tengeri mérföld esik egy napra (24 óra), ennél többet nem tesz meg a Standard-Island. Erre a célra elegendő lett volna, ha az indiai bastinnak nevezett rostból, amely rendkívül erős és módfelett könnyű, vastag kábelt készítettek volna, ezt a kábelt hengerre csavarva, elektromos erővel Standard-Islandot mintegy orránál fogva húzhatták volna előre vagy hátra, aminthogy efféle vontatóhajó még elég van az Ó- és Újvilág hajózható folyamain. Csakhogy ennek a kábelnek szörnyűségesen erősnek és hosszúnak kellett volna lennie, s egynémely kellemetlenség is érhette volna, no meg Standard-Island szabadsága nem lett volna egyéb, mint lánchoz kötött szabadság, örökösen a kábel irányában haladt volna... Ugyan mit szóltak volna ehhez a szabad Amerika szabad polgárai?

Szerencsére az elektrotechnika olyan óriási lépésekkel halad előre, hogy az elektromosságtól, a Mindenségnek ez éltető lelkétől minden, de minden kitelik. A sziget úszóvá tételét is az elektromosságra bízták. Két telep, amelyek csaknem határtalan dinamikus erőt fejtenek ki, s mintegy kétezer Volta-féle egyenáram alakjában nyilvánvaló elektromos energiával érnek fel - mozgásba hozza az úszó szigetet. Ez a dinamikus erő két propellerszerkezetre hat, amelyek a két kikötő mellett vannak elhelyezve. Egyik is, másik is ötmillió lóerővel ér föl, száz meg száz petróleum-brikettel fűtött kazán szolgál erre a célra, amelyek sokkal kisebb tért foglalnak el és kevesebb korom-lerakódással járnak, mint a kőszénnel fűtöttek, ámde jóval nagyobb hőt fejlesztenek ki. Az összes gép kezelését Watson és Somwah főmérnökök vezetik, számos gépész és fűtő áll rendelkezésükre. A vezérbot Simcöe tengernagy kezében van. Az obszerva­tórium a főkormányzó hivatalos helyisége, telefonösszeköttetés van innen minden elektro­mos­ságot fejlesztő műhelybe. Ő intézkedik, hogy az előre megállapított menetrend szerint útját merre vegye az úszó sziget. Ő adta ki a 25-ről 26-ra virradó éjjel is, hogy Standard-Island közeledjék Dél-Kalifornia partjaihoz.

Ha tehát a nyájas Olvasó velünk együtt a hajóra száll, szemtanúja lehet mindazoknak az eseményeknek, amelyek az úszó szigeten, a Csendes-óceán e gyöngyén elő fognak fordulni - s reméljük, nem bánja meg.

Még csak azt akarjuk megjegyezni, hogy Standard-Island, ha a tízmillió lóerőt kifejtik a gépek, óránként két földrajzi mérföldet tehet meg. A vihar felkorbácsolta legnagyobb hullá­mok sem árthatnak a szigetnek. Olyan rengeteg nagy a sziget, hogy a hullám alig rendítheti meg, s így tengeribetegségről az úszó sziget lakói mit sem tudnak. Első nap a „födélzeten” legföljebb némi kis rezgést vesz észre az ember, ennek is a fenekén elhelyezett körgépek forgása az oka. A hajó orrán és farán hatvan méter hosszú sarkantyú van, amelyek a hullám­torlaszokat könnyedén szétoszlatják, s így a szigetóriás minden érezhető rázkódás nélkül siklik tova a tenger hátán.

Magától értetődik, hogy az elektromos energia, amelyet a műhelyekben fejlesztenek, egyéb célra is szolgál, nemcsak a sziget hajtására. Ezzel világítják meg éjjel a mezőt, parkot és a várost. Az óriási lencsékre ezzel szórják a fénysugarakat, s messze... messze jelzik, hogy a tenger melyik részén van az úszó sziget, így elejét veszik minden esetleges összeütközésnek. A távírók, telefonok, teleautográfok ebből táplálkoznak, a magánházak és üzlethelyiségek világítása ebből telik ki. A műholdak fényének a forrásai is, amelyek ötezer gyertyafényűek és egyenként száz méter átmérőjű területet világítanak meg.

Most, hogy róla beszélünk, éppen másodszor teszi meg ez a bámulatos sziget nagy útját a Csendes-óceánon. Egy hónappal előbb indult el a Magdolna-öbölből, hogy a 35° szélesség felé tartson, s útját megkezdje a Sandwich-szigetek irányában. Éppen Dél-Kalifornia köze­lében vesztegelt, amikor Callistus Munbar telefon útján megtudta, hogy a vonósnégyes társaság elindult San Franciscóból és San Diegónak tart. Így támadt az a fura ötlete, hogy körmei közé kaparintja s egy évre ott ragasztja a kiváló művészeket. Láttuk, hogy miként valósította meg tervét, hogyan csalta lépre a művészeket és szerezte meg Standard-Island milliomosainak azt az élvezetet, hogy a világhírű művészek játékában gyönyörködhessenek.

Ez hát a világ kilencedik csodaalkotása, amely a XX. század teremtő zsenijének is becsületére válnék; ez az úszó sziget viszi a négy vendéget: a két prímhegedűst, a mélyhegedűst és a gordonkást, akaratuk ellenére is, a Csendes-óceán nyugati részébe.