6. Meghívottak...

Ha fel is tesszük, hogy Sébastien Zorn, Frascolin, Yvernes és Pinchinat olyan emberek, akiket a világon semmi, de semmi bámulatba nem ejt... mindazonáltal nagy lelkierőre lehetett szükségük, hogy Callistus Munbar urat torkon ne ragadják. Képzeljük csak el a helyzetüket! Azt hitték, hogy Amerika nyugati részén barangolnak, s aztán arra ébrednek fel, hogy a nyílt tengeren úsznak!... Hogy San Diegótól mintegy húsz mérföldre lehetnek, ahol holnap hang­versenyt kell adniuk - s aztán megtudják, hogy holmi úszó sziget mind távolabb szállítja őket attól!... Ki csodálkozhatnék azon, hogy nekirontanának Callistus Munbar úrnak?...

Az ám, csakhogy az amerikainak volt annyi esze, hogy a düh első kitörésekor ne legyen velük szemtől szembe. Míg a vonósnégyes művészei sóbálvánnyá meredtek, látván, amire elké­szül­ve éppenséggel nem voltak, az amerikai faképnél hagyta őket, leereszkedett a felvonógépen... egyelőre tehát nem eshettek a párizsiak a torkának.

- No, ilyen gazfickó! - ordította a gordonkás.

- Micsoda vadállat! - tódította a mélyhegedűs.

- No... no... Lám, neki köszönhetjük, hogy ezt a csodálatos valamit megismertük - engesztelte őket az elsőhegedűs.

- Csak nem kelsz a védelmére? - förmedt rá a második hegedűs.

- Semmi mentség! - kiáltott fel Pinchinat. - S ha Standard-Islanden van igazság, a menny­kővel kólintatjuk fejbe ezt az ördögkotolta amerikait!...

- S ha akad a világon még egy hóhér - üvöltötte Sébastien Zorn, felmagasztaltatjuk vele!...

Hogy azonban e dicséretes szándékaikat megvalósíthassák, mindenekelőtt legalábbis arra a színvonalra kellett volna alászállaniuk, ahol Milliard-City lakói jártak-keltek, mert hát száz­ötven láb magasságban semminemű rendőrség nem állhat rendelkezésükre. Ha módját ejt­hették volna a leszállásnak, egy-két perc alatt lenn lehettek volna, csakhogy a felvonógépnek nem akaródzott működni, lépcsőnek pedig se híre, se hamva. Ezért a vonósnégyes művészei a torony tetején, az emberiségtől elszigetelten rostokoltak.

A csalódás és düh első kitörése után Sébastien Zorn, Pinchinat és Frascolin némán, mozdulat­lanul állt egy helyben, míg Yvernes egészen odavolt a bámulattól. Fölöttük pedig a hosszú póznához erősített zászló lengedezett. Zorn úrnak ekkor az a gonosz ötlete támadt hirtelen, hogy a zászló köteleit elmesse, s a lobogót levonja, mint holmi hadihajóét. Nyomban elő­rántotta éles zsebkését, és nekirugaszkodott, hogy meg is tegye, barátai csak nagy nehezen fegyverezték le, félvén, hogy még komolyabb veszély származhatnék belőle.

- Vigyázzunk! Oktalanságot ne kövessünk el! - óvta őt a higgadt Frascolin.

- Micsoda, te beletörődöl a mi nyomorult, nevetséges helyzetünkbe?! - ripakodott rá Pinchinat.

- Azt nem mondhatnám... De miért tegyük bonyolultabbá?!...

- Mi lesz a poggyászunkkal, amely útban van San Diego felé? - mordult föl a mélyhegedűs, karját keresztbe fonva.

- És a holnapra hirdetett hangversennyel? - kiáltott fel Sébastien Zorn.

- Majd telefonközvetítéssel adjuk! - felelte az elsőhegedűs; a tréfájával azonban sehogy sem sikerült lehűtenie a dühtől tajtékzó gordonkást.

Amint említettük, az obszervatórium óriási nagy négyszögű térnek a közepén állt, amelybe az első nagy körút torkollt. Művészeink a három kilométer hosszú fő közlekedési út másik végén, amely Milliard-Cityt két egyenlő részre osztja, látták a monumentális palotát, amelynek ízléses és pompás őrtornya kecsesen emelkedett a magasba. Nyilván a városháza az - gondolták magukban -, ha ugyan Milliard-Citynek egyáltalában van polgármestere vagy elöljárója. Csakugyan az volt. Éppen akkor kezdett az őrtorony órája ütni. Fölséges ritmikus zengés... a szél hullámölében ringatózva terjedt tova.

- Hallgasd! D-dúrban üt az órájuk!... - mondta Yvernes.

- Mégpedig kétnegyed taktusban!... - tódította Pinchinat.

Az őrtorony órája ötöt ütött.

- Az ám, de mikor ebédelünk és hol töltjük az éjszakát? - riadt fel Sébastien Zorn. - Amiatt a gaz Munbar miatt a torony tetején háljunk?...

Úgy látszott, hogy nem lesz másként, mert a felvonógép nem mutatkozott.

Ez alatt az alacsony szélességi fok alatt nagyon rövid ideig tart az alkonyat, s a Nap oly gyorsan merül alá az ég boltozatán, mintha puskából lőtték volna ki. Amerre csak tekintettek, mindenütt a végtelen tenger csillámló tükre látszott, sehol vitorla, sehol fölszálló füstoszlop. Azon a darabka műföldön pedig, amely a torony aljában elterült, villamoskocsik gördülnek tova a sziget peremén, a kikötők felé és vissza. A parkokban nyüzsögtek a sétálók. Felülről tekintve úgy festett, mint holmi óriási virágkosár, amelyben azáleák, elematiszok, jázminok, glicíniák, panio-virágok, begóniák, jácintok, dáliák, kaméliák és száz meg százszámra rózsa­fajták virítottak... Özönlöttek a sétálók... termetes ifjak, nem amolyan kinyalt ficsurkák, mint Európa világvárosaiban... csupa izom, csupa életerő!... Az asszonyok és leányok nagyobbrészt szalmasárga öltözékben tipegtek - ez a trópikus égalj kedvelt színe -, selyemzsinóron sétáltatják arany nyakravalós, karcsú agaraikat, nyomukban pedig a finom fövennyel behintett kanyargó utakon andalgott a gentry. Emitt a villamoskocsi vánkosán végigdűlt egy úriember, amott sűrű lombsátor alatt a padon heverészett a másik. Távolabb onnan ifjú gentlemanek buzgólkodtak a lawn-tennis, krikett, golf és labdarúgó-játékban; avagy fürge pónikon gyako­rolják a pólót. A gyeppázsiton egész rakás gyermek nyüzsgött, egytől egyig amerikai gyerek, gyorsan fejlődő, s főleg a leányokon mutatkoztak feltűnően az amerikai fajta jellegzetességei. Itt-ott egy-egy lovas poroszkált, vidám társaságok mulattak a kertekben.

A kereskedőnegyed is élénken zsibongott.

A mozgó gyalogjárók vitték az embereket a főút mentében. A négyszögű nagy téren az obszervatórium tornyának lábában szintén sokan jártak-keltek, akik esetleg észrevették a négy idegent a torony tetején. Pinchinat és Frascolin egyszer-kétszer lekiáltott. Úgy látszott, észrevették őket, mert egyik-másik az arra járók közül felintett a kezével, sőt, fel is kurjantott.

Hanem azon az égvilágon senki sem csodálkozott, hogy őket ott fenn látták. Olyanformát vettek ki a felkiáltott szavakból, hogy: „Good bye”, Vagy „How do you do?”, „Jó napot” - S egyéb udvarias köszönésformát. Úgy tetszett, mintha a város minden lakója tudná, hogy Callistus Munbar elhozta a négy párizsi művészt.

- Ni... ni... azok még ki is nevetnek minket! - mondta Pinchinat.

- Nekem is úgy tetszik! - vélekedett Yvernes.

Így telt el egy óra... egy teljes óra, és hőseink mindhiába óbégattak. Frascolin kérő szavai éppen olyan hiábavalónak bizonyultak, mint Sébastien Zorn dühös kitörései. Az ebéd ideje kétségbeejtően közeledett - a park kiürült, a sétálók hazasiettek!... Veszett egy állapot!

Yvernes-t megszállták romantikus emlékei, s így szólt:

- Hasonlítunk azokhoz a profán vendégekhez, akiket a gonosz szellem valamilyen szent hely­re csalt, s el kellett veszniük, mert olyan dolgot láttak, amit látniuk nem lett volna szabad!...

- És nekünk éhen kell vesznünk! - sóhajtott fel Pinchinat.

- Csakhogy előbb minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy az életünket meghosszabbítsuk! - jelentette ki Sébastien Zorn.

- Ha pedig csakugyan egymást kell felfalnunk - mondta Pinchinat -, akkor Yvernes-en fogjuk kezdeni!...

- Amint tetszik! - sóhajtott halkan az elsőhegedűs, s lehajtotta a fejét, mintha a bárd alá hajtaná.

Ebben a válságos pillanatban a torony aljából valami zaj haltolt fel. A felvonógép kezdett működni s a leszállító kocsi a torony síkjára ért fel. Művészeink már nekigyürkőztek, hogy Callistus Munbar urat méltóképpen fogadják, ha majd előbukkan.

A kocsi üresen tátongott.

Sebaj, ami késik, nem múlik; majd körmük közé jut!... Most csak le a toronyból, sietősen beszálltak a felvonógép kocsijába.

Nyomban letelepedtek. Alighogy a gordonkás elhelyezkedett társai mellett, megindult lefelé a kocsi, és alig egy perc múltán leértek.

Pinchinat nagyot toppantott a földre, s így kiáltott fel:

- És még csak nem is istenadta az a föld a lábunk alatt!...

Az obszervatórium tornyából kijáró ajtót nyitva találták. Kimentek rajta. A belső udvaron egy árva lelket se láttak. Keresztülmentek, és nekivágtak a város egyik utcájának.

Egy-két emberrel találkoztak; azok ügyet sem vetettek az idegenekre. Frascolin bölcs előre­látással figyelmeztette társait, hogy okosan viselkedjenek, azért hát Sébastien Zorn lenyelte a mérgét. Majd elintézi a városi hatóság! Minthogy pedig azt később is ott találják, ahol van, megállapodtak abban, hogy az Excelsior-szállóba mennek, és holnap, mint szabad polgárok, bepanaszolják a csalárd amerikait. Az első körút hosszában törtettek előre.

Ugyan bizony van-e a párizsi művészeknek szabadalma arra nézvést, hogy feltűnést keltse­nek?... Van is, nincs is. A mellettük elhaladók egyike-másika megnézte őket, de éppen nem csodálva, olybá tekintették, mintha turisták volnának, akik éppenséggel nem gyakoriak Milliard-Cityben. A szokatlan helyzet, amelyben akaratuk ellenére leledztek, kedvetlenné tette őket, s így azt képzelték, hogy mindenki rájuk bámészkodik. Azt sem vehetjük tőlük zokon, hogy ezeket az úszó szigetlakókat, akik ráadták a fejüket, hogy az emberek soka­dalmából a Csendes-óceánra menekültek, kissé bolondos fickóknak tartják. Némi fantáziával azt hihetné az ember, hogy naprendszerünk valamely külön bolygóján élnek. Legalábbis ez volt a nézete Yvernes-nek, aki amúgy is hajlandó izzó agyával efféle képzelt világokban tévelyegni.

Pinchinat beérte a következő megjegyzéssel:

- Istókuccse, ezeknek az embereknek valóságos milliomos pofájuk van! Azt hiszem, hogy mindegyik egy fia-propellert hord a veséjében, akár a szigetjük...

Eközben gyomruk elkezdett követelődzni, jó régecskén reggeliztek. Azért hát elhangzott a jelszó: Excelsior-szálló! Holnap aztán kifoltozzák a szabadságukon ejtett léket, és az egyik gőzösön San Diegóba visszaindulnak, minekutána Callistus Munbar bőséges kártérítésben fogja őket részesíteni törvényes úton.

Amint az első körúton elhaladtak, Frascolin megállt egy pompás épület előtt, amelynek homlokzatán aranyos betűk hirdették, hogy az a Casino. A büszke oszlopsortól jobbra, melyek a főbejárót ékesítették, az arabeszkekkel cifrázott ablakok üvegtábláin keresztül sok terített asztalt pillantottak meg, vendégek ültek itt is, ott is, pincérek légiója leste parancsaikat.

- Nini, itt megebédelhetünk! - kiáltott fel a második hegedűs, végigtekintve éhes társain.

Pinchinat röviden, de velősen indítványozta:

- Kerüljünk beljebb!

Sorjában beléptek. A pazar pompával berendezett vendéglőben, ahova rendszerint idegenek szoktak ellátogatni, nemigen vették észre őket. Öt perccel utóbb a Pinchinat receptje szerint (szakértő ebben) megrendelt ebéd első fogását nagy mohósággal bekebelezték a félig éhenhalt művészek. Szerencsére még duzzadt a kvartett tárcája, s ha Standard-Islanden kissé le is lapul, majd felduzzasztják újra a San Diegó-i bevételek. Megállapították: a konyha pompás, New York és San Francisco elbújhat mögötte! Az ételek itt elektromos tűzhelyeken sülnek-főnek, amelyeknek a hőfokát a legpontosabban lehet szabályozni. A konzervált osztrigaleves és sült után friss halak kerültek az asztalra, páratlan finomságú pecsenyék, Kalifornia erdeiből származó vadak és főzelékek, amelyeket az úszó sziget mezőgazdasága produkált. Bezzeg nem jégbe hűtött vizet ittak itt, mint Amerikában divat, hanem különféle borokat, söröket, amelyek Milliard-City pincéibe Burgundiából, Bordeaux-ból, a Rajna-vidékről kerülnek termé­szetesen méregdrága pénzen.

Az ebéd egészen más hangulatba terelte művészeinket. A kalandocskát, amelynek részeseivé lettek, már nem is tartották olyan kellemetlennek. Tudvalevőleg a zenekari muzsikusok álta­lá­ban jókat tudnak hörpinteni. Ez természetes is náluk, mert a fúvós hangszerek elegendőkép­pen kiművelik a tüdő fúvó- és szívóképességét, ámde a vonószenészeknél kevésbé magya­rázható meg. Mindegy: Yvernes, Pinchinat, sőt Frascolin is kezdte az életet rózsaszínben, a milliomosok városát pedig aranyos színben látni. Csak Sébastien Zorn maradt rendíthetetlen, az ő mérge nem fúlt bele a francia borokba.

Szóval, a kvartett tagjai „emelkedett hangulat”-ban ringatóztak, amint a gallok vén földjén mondani szokták - míglen ütött a fizetés órája.

A fekete frakkos főpincér átadta Frascolinnek a számlát.

A második hegedűs kezébe vette, megnézte, fölkelt, visszarogyott a székére, újra felállt, meg­dörzsölte a szemét, és a szoba mennyezetére meredt.

- Mi lelt? - kérdezte Yvernes csodálkozva.

- Hideg borzongás nyargal végig a fejem búbjától a sarkamig és vissza!...

- Talán drága?

- Annál is több!... Kétszáz frankot ettünk meg!...

- Mind a négyen?

- Nem, egyenként!...

Csakugyan, százhatvan dollár, se több, se kevesebb. Az egyes tételek a következők: 15 dollár az előétel, 20 a hal, 25 a pecsenye, 30 a Medoc és a burgundi bor palackja, a többinek az ára is ennek az arányában állt.

- A mennydörgős mennykőbe is! - kiáltott fel a mélyhegedűs.

- Rablók! - mérgelődött Sébastien Zorn.

A franciául beszélő urakat nem értette ugyan a főpincér, de azt látta, hogy valamely különös dolognak kellett történnie azokkal. Mosoly játszadozott az ajka körül, nem a gúnyé, hanem a csodálkozásé. Hiszen ő olyan természetes dolognak tartotta, hogy négy személyre szóló ebéd százhatvan dollárba kerül. Standard-Islandben ez a szokásos ár...

- Ne tegyük magunkat nevetségessé!... - dünnyögte Pinchinat. - Franciaország szeme ránk irányul!... Fizessünk!...

- És el innen mindenáron San Diegóba, különben holnapután még vajas kenyérre sem jut!...

Elővette a tárcáját, kihúzott belőle egy rakás dollárt bankjegyekben, amelyeket szerencsére Milliard-Cityben is elfogadják, s át akarta adni a pincérnek, midőn megszólalt egy hang mögöttük:

- Ezek az urak semmivel sem tartoznak!

Callistus Munbar hangja zendült föl.

A jenki éppen akkor jött a vendéglőbe; mint mindig, most is jókedvűen mosolygott.

- Ön az?!... - riadt fel Sébastien Zorn, és olyanforma mozdulatot tett, mintha torkon akarná ragadni s úgy megszorítani, mint gordonkájának a nyakát szokta a forték-nál.

- Türtőztesse magát, kedves Zorn úr! - dörmögte halkan az amerikai. - Szíveskedjenek mind a négyen a szalonba követni engem, kávéra ott teríttettem. Ott kedélyesen cseveghetünk, és mondanivalóink befejezése után...

- Megfojtom önt!!! - vágott közbe Sébastien.

- Nem!... Kezet fog csókolni nekem!...

- Én önnek semmijét sem fogom megcsókolni! - mennydörgött a gordonkás, hol sápadozó, hol kigyúló arccal.

Néhány perccel utóbb Callistus Munbar vendégei kényelmesen elhelyezkedtek a puha heverőkön, az amerikai pedig egy hintaszéken ringatózott.

Most mutatta be magát annak rendje és módja szerint vendégeinek, mégpedig ilyeténképpen:

- Callistus Munbar a nevem, New York-i vagyok, ötvenéves, a híres-nevezetes Barnum déd­unokája, ez idő szerint pedig Standard-Islanden az összes művészetek főintendánsa. Milliard-Cityben teljhatalmú intézője mindannak, ami a festészetet, szobrászatot, zenét, szóval a mű­élvezeteket illeti. Minthogy most már tudják, uraim, hogy ki és mi vagyok...

- Véletlenül nem méltóztatik-e rendőrkémnek is lenni? - vágott közbe Sébastien Zorn. - Amolyan titkos rendőrkémnek, akire az a feladat vár, hogy az idegeneket tőrbe csalja, s akár akarják, akár nem, feltartóztassa őket?!...

- Ne ítéljen meg hebehurgyán, felfortyanó vérű gordonkaművész uram, várja meg előbb a végét!...

- Csak folytassa tovább, türelmesek leszünk... - jelentette ki Frascolin komoly, nyugodt hangon. - Hallgatjuk.

- Uraim - vette át újra a szót Callistus Munbar kecses mozdulattal -, ez alkalommal csak arról akarok csevegni önökkel, hogy városunkban hányadán állunk a zeneművészettel. Színházunk ugyan még nincs; de ha éppen szükségét éreznénk annak, hogy legyen, mintegy varázsütésre a földből pattanna elő. Zeneszükségleteiket polgártársaink eddig tökéletesített készülékek útján elégítették ki. Így a dráma és líra remekeinek élvezetében a kor színvonalán maradtak. A régebbi és újabb zeneszerzők műveit mind ismerjük, a fonográfok megszólaltatják a színpad legnagyobb héroszait mindannyiszor, ahányszor kedvünk tartja...

- Valóságos sípláda az a maguk fonográfja! - szólt fitymálva Yvernes.

- Nem egészen úgy áll a dolog, mint kegyelmed hiszi, elsőhegedűs uram... - felelte a fő­intendáns. - Vannak fonográfjaink, amelyek már gyakran elég vakmerőek voltak, hogy az önök művészi kvartettjének fültanúivá tegyenek minket. Ha kedve tartja, megteheti nálunk azt a tréfát, hogy saját magát hallgassa végig és tapsolja meg.

Akkortájt ugyanis a híres Edison találmánya a tökéletesség legmagasabb fokát érte el. A fonográf nem volt immár sípláda, holmi közönséges verkli, mint amilyennek először tűnt fel. Hála lángelméjű feltalálójának, most már olyan tökéletes, hogy színészek, zeneművészek és énekesek alkotásai, amelyek csak ideig-óráig élnek, immár ezentúl éppúgy örökéletűekké válnak, mint a festők és szobrászok remekei, késő nemzedékek is megbámulhatják. A fonográf visszhanggá változott, oly hű visszhanggá, mint a fotográfia, az éneknek, játéknak minden árnyalatát csodálatos tisztán adja vissza.

Callistus Munbar valósággal tűzbe jött, amint a részletek magyarázásába bocsátkozott, a kvartett művészei meghatva hallgatták.

Beszélt Saint-Saëns-ról, Beyerről, Ambroise Thomasról, Gounod-ról, Massenet-ről és Verdi­ről, Berlioz, Meyerbeer, Halévy, Rossini, Beethoven és Mozart örök időkre szóló remek­műveiről - és beszélt bámulatos szakavatottsággal, mintha csak a kabátja ujjából rázná ki, mintha teljes életében egyebet sem tett volna, mint hogy őket tanulmányozza, hírüket ter­jessze; merő gyönyörűséggel hallgatták. A Wagner-láz azonban, amely hovatovább amúgy is múlófélben volt, nem nagyon bántotta őt.

Amint egy pillanatra elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, Pinchinat rögtön megragadta az alkalmat, és emígy szólt:

- Szép... szép, hanem azért az ön Milliard-Cityje eddigelé mégsem hallott egyebet sípládánál, bepácolt melódiáknál, amelyeket olyaténképpen szállítanak ide, mint a szardíniákat, vagy a sózott marhahúst...

- Már bocsánatot kérek, mélyhegedűs uram...

- Nem bánom, megbocsátok önnek, de mégis amondó vagyok, hogy az önök fonográfjai mindig holmi „néhai melódiákat” közvetítenek, és hogy Milliard-Cityben még nem láttak szemtől szembe eleven művészt...

- Újólag bocsánatot kell kérnem...

- Pinchinat hajlandó önnek annyiszor megbocsátani, ahányszor kívánja... - jegyezte meg Frascolin -, hanem, amit ő mondott, mégiscsak igaz marad. Az már egészen más volna, ha Európa és Amerika színházaival meglenne az állandó összeköttetésük...

- És kegyed, édes Frascolin, ezt lehetetlenségnek tartja? - kiáltott fel a főintendáns, némileg mérsékelve hintaszékének ringását.

- Lehetséges-e?

- Csak annyit mondok, hogy mindez pénzkérdés csupán, márpedig a mi városunk elég gazdag arra nézve, hogy minden élvezetet megszerezzen, amit csak szeme-szája megkíván a lakosoknak. Különben is, már megtörtént...

- Hogyan?

- Itt vannak a theatrofónok, amelyeket szerénységem hangversenytermében alkalmaznak. A részvénytársaságnak számos tengeralatti kábele van, amelyek a Csendes-óceánt behálózzák, egyik végük a Magdolna-öbölbe szolgál, a többieket a bójáink az úszó szigettel kötik össze. Ha polgártársaink közül egyiknek vagy másiknak kedve kerekedik, hogy az Ó- vagy Újvilág valamelyik híres énekművészét hallgassa, kihalásszuk a legközelebbi utunkba eső bóját, oda­szólunk a Magdolna-öbölbe, embereink létrehozzák a kívánt összekötetést Európával vagy Amerikával. A kábel drótját a szóban forgó színházzal vagy hangversenyteremmel össze­kapcsolják, s a milliard-citybeli kaszinó termében végighallgatjuk a távoli világrészek városaiban fellépő művészek produkcióit, sőt meg is tapsoljuk...

- Az ám, csakhogy a tapsaikat nemigen hallják meg ott! - vetette közbe Yvernes.

- Engedelmet kérek, Yvernes úr, de bizony meghallják! Arról is egy külön vezetékkel gondoskodtunk...

És Callistus Munbar élt az alkalommal, hogy részletesen értekezzék a zenéről, nemcsak mint művészetről, hanem mint therapeutikus agensről is. A Westminster-apátságbeli John Harford rendszere szerint a helybeli milliomosok a zeneművészetek közvetített élvezetében csodálatos eredményekre jutottak. Ez a rendszer lehetővé tette azt is, hogy a zeneműélvezet még egészségi állapotuk javításának is egyik jelentős tényezője. A zene reflexhatást gyakorol az idegdúcokra, azaz, az összhangzatos rezgések a véredények kitágulására hatással vannak, s így a vérkeringési zavarokon segítenek; amint éppen szükséges, vagy lassítják, vagy gyorsít­ják a vérkeringést. A szívműködést elősegítik, a lélegzést könnyítik, a hang színe és ereje szerint, egyúttal serkentik a kötőszövetek képződését is. Ezért történtek Milliard-Cityben már intézkedések arra nézve is, hogy megfelelő mennyiségű zenei energiát juttassunk az egyes lakásokba telefon útján.

A kvartett tagjai szájtátva hallgatták. Világéletükben még sohasem hallották, hogy valaki a zenéről orvostudományi szempontból beszéljen... no, nem is igen lelkesedtek az ilyen beszéden. Bezzeg Yvernes-nek tetszett ez a teória, amely egyébiránt - jusson csak eszünkbe a hárfapengető Dávid király - egészen Saul koráig nyúlik vissza.

- Helyes!... Helyes!... - kiáltotta a főintendáns dicshimnuszára. - Nagyon helyes!... Nem kell egyéb hozzá, mint jó diagnózis. Például Wagner és Berlioz kitűnő recept volna a bénult idegrendszer gyógyítására.

- Úgy van! Mendelssohn és Mozart a vérmes természetűeknek, a strontium-brómot pompásan pótolná... - tette hozzá Callistus Munbar.

Ekkor Sébastien Zorn közbe okvetetlenkedett, és szárnyát szegte a magasröptű eszme­cserének.

- Mi közünk van nekünk ezekhez a dolgokhoz?... Azt kérdezzük, hogy miért hozott minket ide?!...

- Mert a vonós hangszerek a legjótékonyabb hatásúak higiénikus szempontból...

- Micsoda?!... Hát arra valók vagyunk mi, hogy az önök hím- és nőnemű idegbeteg lakóit gyógyítsuk?!... Azért akadályozott meg vendégszereplő utunkban, azért nem lehetünk holnap San Diegóban, ahol hangversenyt kellene rendeznünk?!...

- Ezért bizony, derék barátaim.

- Eszerint ön bennünk nem látott egyebet, mint zenei gyógyszereket, lírai patikákat?! - kiáltott fel Pinchinat.

- Nem, uraim! Biztosítom önöket, hogy nem!... - szólt Callistus Munbar felállva. - Nagy tehetségű művészeknek tartom önöket, akiknek híre-neve messze földre elhatott. A hurrák, amelyekkel művészetüknek Amerika hódolt, elhatottak a mi szigetünkre is. A Standard-Island Company elérkezettnek látta az időt, hogy most már a fonográfokat, theatrofonokat húsból és vérből való művészekkel cserélje fel! Hadd gyönyörködjenek a milliomosok egyszer a remekművek ilyetén való előadásában is!... A kamarazenét akarta bemutatni, mielőtt az operának emel palotát. Önökre gondolt, mint a kamarazene legnagyobb virtuózaira, s engem bízott meg azzal, hogy mindenáron kézre kerítsem, ha kell, akár raboljam el önöket. Önök az első művészek, akik Standard-Island földjét tapossák. Önökre bízom, hogy képzeljék el, minő fogadtatásra számíthatnak!...

Yvernes-t és Pinchinat-t mélyen meghatotta a főintendáns lelkesedése. Arra nem is gondoltak, hogy ennek a históriának valami misztifikáció lesz a vége. A komoly Frascolinnek az jutott az eszébe: vajon veheti-e komolyan mindazt, amit hallott és látott?... No de ugyan miért is ne lehetne ezen a csodálatos szigeten minden egyéb szintén csodálatos?... Csak Sébastien Zorn hajtogatta folyton, hogy őt nem fogják lóvá tenni.

- Hallja az úr! - kiáltotta harsányan. - Ne higgye, hogy kénye-kedve szerint bánhat velünk, ha mi nem egyezünk bele!... Törvény elé visszük a dolgot!...

- Törvény elé?... Hiszen ön hálátlan! Nem győzhetné eléggé köszönni azt, amit tettem!... - felelte a főintendáns.

- Biztosítom önt, hogy kártérítésre fogják ítélni.

- Kártérítésre?... Hiszen én önöknek százszor többet ajánlok fel, mint amennyit remélnek!...

- Miről is van szó tulajdonképpen? - kérdezte az élelmes Frascolin.

Callistus Munbar elővette a tárcáját, fölmutatott egy szerződést, amelyen alul Standard-Island pecsétje ékeskedett.

- Írják alá mind a négyen ezt a szerződést, és rendben van a dolog.

- Aláírjuk, anélkül, hogy elolvastuk volna?! - kérdezte a második hegedűs. - Szó sincs róla!

- Nem fogják megbánni... - mondta nevetve, derűs arccal Callistus Munbar. - No de hagyján, tisztázzuk a dolgot annak rendje és módja szerint. A társulat ezt a szerződést akarja önökkel kötni: mától számítva egy évre szól, azokat a darabokat kell előadniuk, amelyek Amerikában a műsorukat képezték. Egy év múlva Standard-Island a Magdolna-öbölbe visszatér, önöket partra tesszük...

- Hogy San Diegóban megtarthassuk a hangversenyt, nemde? - rivallt rá Sébastien Zorn. - Hogy a San Diegó-beliek kifütyüljenek?!...

- Nem, uraim, hipekkel és hurrákkal fogadják, amint az olyan művészeket megilleti, mint amilyenek önök, és boldogok lesznek, ha hallani fogják... akár egyévi késedelemmel is.

Frascolin átvette a szerződést, figyelmesen végigolvasta.

- Milyen biztosítékot adnak nekünk? - kérdezte.

- A Standard-Island Company maga a biztosíték, a sziget kormányzója Cyrus Bikerstaff úr nevének saját kezű aláírása képében.

- A feltételek szóról szóra ezek?

- Szóról szóra. Egymillió frank.

- Mind a négyünknek? - vágott közbe Pinchinat.

- Fejenként egy-egy millió frank... - felelte Callistus Munbar mosolyogva. - S ez az összeg nincs is arányban az önök érdemével! Mert ugyan ki tudná önöket méltóképpen megfizetni?...

Már ennél szeretetreméltóbb ember nem lehet! És mégis... Sébastien Zorn föllázadt. Tudni sem akart arról, hogy aláírják a szerződést! Vissza akart menni mindenáron San Diegóba! Frascolin alig bírta lecsillapítani berzenkedő barátját.

És mégis, mintha némi kis bizalmatlanság ébredt volna mindnyájuk szívében... Egy évre egymillió frank tiszteletdíj fejenként?... Hát komolyan vehetik ezt? Úgy van, komolyan vehetik, mert lám, Frascolin már megkockáztatta ezt a kérdést:

- S a tiszteletdíj fizetendő?...

- Negyedévenként előleges részletekben... Íme, itt van az első negyedévre szóló.

És Callistus Munbar elővette duzzadt erszényét, kirakott négy hatalmas bankjegycsomagot, mindegyikben ötvenezer dollárral, vagyis kétszázötvenezer frankkal, s átadta a művészeknek.

Ez már igazi amerikai módja az ügykezelésnek!...

Sébastien Zorn kezdte a dolgot komolyan venni, de nem mert jó arcot vágni; ha akart, sem igen bírt volna, hát megjegyezte:

- Jó... jó, de ebben az önök városában méregdrága az élet! Huszonöt frankot fizettetnek egy fogolyért? Akkor egy pár kesztyűnek bizonyára száz frank lesz az ára, egy pár cipőért elkérnek százötven frankot is!...

- Zorn úr, a társulat efféle apró-cseprő dologra ügyet sem vet... - jegyezte meg Callistus Munbar -, az meg határozott kívánsága, hogy a kvartett művészeinek az itt töltendő év alatt semminemű költsége ne legyen.

No, már ilyen nagylelkű ajánlatra csak nem felelhettek egyebet, mint hogy szó nélkül aláírták a szerződést.

Frascolin, Pinchinat és Yvernes nem is kérették magukat, csak Sébastien Zorn dörmögte, hogy bolondság az egész dolog!... Úszó szigeten élni?... Oktalanság!... Majd meglátják, hogy mi lesz a vége!... - Hanem végül ő is csak aláírta.

Frascolin, Pinchinat, Yvernes a szerződés aláírása után a Callistus Munbar kezét ugyan nem csókolták meg, de legalább melegen megszorították. Négy kézszorítás, mindegyik egymillió frankot jelentett.

A kvartett-társaság ilyeténképpen adta a fejét erre a sajátságos kalandra, s a négy művész a Standard-Island vendége lett.