7. El, nyugatnak!...

Standard-Island haladt tovább a Csendes-óceán végtelen tükrén, amely ebben az évszakban méltán megérdemli a „Csendes”-óceán nevet. Sébastien Zorn és társai a huszonnégy órai ott-tartózkodás alatt annyira hozzászoktak ehhez az alig észrevehető mozgáshoz, hogy nem is tűnt fel nekik úgy, mintha a sziget helyet változtatna. A több száz csavargőzös, bár tízmillió lóerőnek felelnek meg, az ércfenékben működvén, alig okoztak némi kis rezgést. Milliard-City meg sem mozdult, nyoma sem látszott annak, hogy úszik a tengeren, holott a leghatal­masabb páncélos hajók is alá vannak vetve a tenger hatalmának. A lakásokban meg a hajókon itt nincs szükség lebegő lámpásokra. Mire valók is volnának azok? London, Párizs és New York házai nem állanak szilárdabban és biztosabban alapjaikon, mint ezek itt.

A Magdolna-öbölben több hétig vesztegelt az úszó sziget. Ekkor a Standard-Island-társaság előkelőségeiből alakult tanács megállapította az egész évre szóló menetrendet. Az úszó sziget a Csendes-óceán nyugati részén levő jelentősebb szigetcsoportoknak tart, mégpedig azt az atmoszférát keresvén, amely ózonban és sűrített oxigénben a legdúsabb, s így elektromos kezeléssel sokkal hathatósabb, mint a levegőben található oxigén. Az úszó sziget szerkezete olyan, hogy bármely irányban haladhat, s így szükségképpen vagy nyugatnak, vagy keletnek veheti útját, érintheti az amerikai partokat, vagy Ázsia keleti partvidékét. Standard-Island oda megy, ahova tetszik, s úgy osztja be útját, hogy az a lehető legkényelmesebb legyen. Ha kedve szottyanna, átmehetne az Atlanti-óceánra, a Cap-Hornt vagy Jóreménység-fokát néz­het­né meg; attól, hogy ár vagy vihar árt neki, nem volna oka félnie.

No de arról szó sincs, hogy másutt keresse azt, amit a Csendes-óceán ez vagy ama része bőségesen nyújt neki, holott a szigetcsoportok végtelen sorozata önként kínálkozik. Elég nagy terület ez, válogathat benne kényére-kedvére. Ha nincs is meg az állatoknak az a bizonyos hatodik érzéke, amely ösztönszerűleg oda hajtja, ahol szükségletét kielégítheti: de biztos kéz kormányozza, útját pedig már jó előre komoly megfontolás után, egy akarattal állapították meg. A város bal és jobb partja közt e tekintetben eddigelé még nem fordult elő vélemény­különbség.

Ezúttal az a céljuk, hogy nyugat felé vegyék az irányt, s a Sandwich-szigeteket keressék fel. Közepes sebességgel haladva, egy hónap kell arra, hogy megtegye azt az ezerkétszáz mérföldnyi tengeri utat, amely a művészek felszálló helye és nevezett szigetek között van. Onnan majd a déli földgömb valamely más szigetcsoportját veszik célpontul.

Ennek az emlékezetes napnak a reggelén a kvartett tagjai a kaszinó néhány szobájában, amelyeket rendelkezésükre bocsátottak, otthonosan elhelyezkedtek... Természetesen kényel­mes, tágas lakással rendelkeztek. Ha az ablakon kinéztek, éppen az első sugárutat látták. Mind a négynek külön szobája volt, amelyek a közös társalgóba nyíltak. A kaszinó udvarán árnyékos, lombos fák, csörgedező szökőkutak frissítették fel a levegőt. Az udvar egyik felén Milliard-City múzeuma állt, másik felén a hangversenyterem, amelyben a párizsi művészek fogják pótolni a fonográfokat és a theatrofonokat. Az ebédlőben kétszer-háromszor, ha úgy tetszik, négyszer is terítettek számukra - és attól nem kellett tartaniuk, hogy a főpincér számlafélével alkalmatlankodik.

E nap reggelén, amikor még együtt voltak reggeli előtt a társalgóban, Pinchinat megkérdezte:

- Nos, hegedűsök, mit szóltok ehhez a mi kalandunkhoz?...

- Valóságos álom! - felelte Yvernes. - Álom... egymillióért fogott el ez az álom minket egy esztendőre...

- Nem álom ez, hanem tiszta színvalóság - vélekedett Frascolin. - Tapogasd csak meg a zsebedet, ott van már a milliónknak negyedrésze.

- Csak azt tudnám, hogy miképpen fog végződni?!... Én azt hiszem, hogy nagyon balul üt ki!... - riadt fel Sébastien Zorn, aki erőnek erejével tövist keresett a rózsaágyon, amelyre őket fektették.

- No, meg a poggyászunkkal mi lesz?...

Az ám, a poggyászukat San Diegóba vitték, onnan ide nem küldhetik, ők sem hozhatják el! Alapjában véve nem nagy a kár: fehérnemű, öltözékhez szükséges apróságok, s a hangverse­nyezők szokásos ruhái, ennyi volt az egész.

Emiatt csakugyan nem érdemes aggódniuk.

Nem telt el negyvennyolc óra, s mindent rendelkezésükre bocsátottak, amire szükségük volt, anélkül, hogy ezerötszáz frankot kellett volna fizetniük egy öltöny ruháért vagy ötszázat egy pár lakktopánért.

E kellemetlen dolog tapintatos elintézése nagyon megörvendeztette őket. Callistus Munbar pedig mindent elkövetett, hogy a vendégművészeknek még a gondolatát is kitalálja, és előbb teljesítse kívánságaikat, hogysem kifejezik. Előzékenyebb főintendánst kívánva sem kíván­hattak volna. Ő is ott lakott a kaszinó helyiségeiben, a társulat pedig fényes állásához mérten fizette. Hogy mennyi a fizetése, arról talán jobb lesz nem is beszélnünk...

A kaszinóban voltak olvasó- és játszótermek is; baccarat, trente et quarante, rulett, póker és egyéb hazárdjátékok azonban szigorúan tilosak. Volt továbbá dohányzóhelyiség, ahonnan a preparált dohányfüstöt egy nemrégiben alakult társaság az egyes lakásokba vezette. A fő­mű­helyben hatalmas kemencék tüze emésztette fel a dohányt, nikotintartalmától megtisztította, és borostyánkő szopókákkal fölszerelt végű csöveken a pipázók rendelkezésére állt. Az ember csak szájába vette a szopókát, kedvére pöfékelt, s az óraművel szabályozott ellenőrzés napról napra jelezte a füstfogyasztást.

Itt volt továbbá a múzeum is. A festőművészet kedvelői a régebbi-újabb iskolák mestereinek méregdrágán megvásárolt remekeiben gyönyörködhettek, az olasz, hollandi, német és francia iskolának a képviselőiben. Párizs, London, München, Róma, Firenze műcsarnokai méltán megirigyelhették. Raffaello, Leonardo da Vinci, Giorgione, Correggio, Domenichino, Ribera, Murillo, Ruysdael, Rembrandt, Rubens, Cuyp, Frans Hals, Hobbema, Van Dyck, Holbein stb. remekeit láthatták; az újabb mesterek közül a következőket: Fragonard, Jouvenet, Delacroix, Scheffer, Cabat, Delaroche, Regnault, Couture, Meissionier, Millet, Rousseau, Jules Duprè, Brascassat, Makart, Turner, Troyon, Corot, Daubigny, Baudry, Bonnat, Cassiére, Duran, Jules Lefebvre, Breton, Cabanel stb. Hogy ezek a remekművek örök időkre épen maradjanak, légmentes üvegfoglalatban voltak. Megjegyzendő, hogy az impresszionisták, s a sok reményre jogosító kezdők előtt ez a képtár nem nyílt meg. Ez azonban előreláthatólag nem marad így, mert a selejtes termékek ostromának bizonyára Standard-Island sem állhat majd ellent. A képfaragók mesteri alkotásai sem hiányoztak, az ó- és újkor legkiválóbb szoborművei ékesí­tet­ték a kaszinó udvarát. Az úszó sziget páratlan klímája kedvez annak, hogy eső, köd ne árt­son e márványalakoknak és csoportozatoknak. Azt azonban nem mernénk teljes bizonyosság­gal állítani, hogy ezeknek a bámulatos műalkotásoknak számos bámulója akadt a milliomosok városában, azt sem, hogy Milliard-City nábobjainak erősen kifejlett műérzéke van. Legfeljebb azt kell az igazság kedvéért kijelentenünk, hogy a jobbpárt inkább érdeklődött a művészet iránt, mint a balpárt. Hanem abban egyetértettek, hogy mihelyt egy műremek megvásárlásáról van szó, nincs a világnak az az Aumale hercege, vagy Chauchardja sem az ó-, sem az újvilágban, aki ezt el tudná ütni a kezükről.

Legtöbb látogatója az olvasóteremnek volt, ahol az európai és amerikai napilapok, heti képes folyóiratok, közlönyök nagy tömege állt készletben. A Magdolna-öböl és Standard-Island között állandóan közlekedő gőzösök szállították pontosan az úszó szigetre. Ha mindenki átolvasta, akkor a könyvtárban helyezték el, ahol több ezer kötet volt elhelyezve mintaszerű rend­ben. A könyvtáros városi hivatalnok, évi fizetése huszonötezer dollár, az összes városi hivatal­nokok közt neki volt a legkevesebb dolga. Akadt a könyvtárban jó csomó fonográf könyv is; az ember nem rontotta a szemét olvasással, megnyomott egy villamos gombot, és hallgatta, amint egy kitűnő színész, például Legouvé hangosan felolvassa Racine „Phädra”-ját.

A helyi lapok a kaszinó műtermében két főszerkesztő személyes felügyelete és vezetése alatt készültek és nyomódtak. Az egyik, a Starboard Chronicle a jobbpártiak, a másik, a New Herald a balpártiak újságja. Mindkettőnek a hírrovata arról szólt, hogy melyik teherszállító hajó és mikor érkezett meg, mi történt a tengeren, minő hajókkal találkozott Standard-Island, az üzleti világot érdeklő közlemények meg a hosszúsági és szélességi fokok megjelölése, a városi tanács gyűléseinek referádája, a kormányzó rendeletei, az anyakönyvvezetők jelentései: születés, házasságkötés, halálesetek - ez utóbbi természetesen nagyon ritkán fordult elő. Lopásról, gyilkosságról egyáltalán nem is lehetett szó, legfeljebb egyes emberek közt apró-cseprő civakodások, ha előfordultak. Százesztendős emberek nevét nem szükséges kiírni az újságba, mert itt a hosszú élet nem egyes emberek kiváltsága.

A külföldi politikai híreket a tengeralatti kábel útján a Magdolna-öbölből tudatták velük, így hát a világ folyásáról mindig tudomást szereztek. Az úszó sziget milliomosai mindenről tudtak, ami érdekes a kerek földön történt. Azt sem szabad elhallgatnunk, hogy a két újság nem kapott hajba egymással, amint máshol szokás. Legalább eddigelé jól megfértek egymás mellett. A katolikusok és protestánsok kölcsönös türelemmel viseltettek egymás iránt, nem fordultak elő tehát vallási torzsalkodások sem. Hogy miként lesz ezután, ha esetleg beleszól az utálatos politika? Ha üzleti érdekek egymás ellen fölberzengetik ezt is, azt is? Ha egy vagy más kérdésben a hiúság kerekedik felszínre?... A jó Isten tudja!...

E két napilapon kívül akadt még heti vagy havi folyóirat is egynéhány, amelyekben egyes cikkeket nyomtattak le, mint például a Sarcey, Charmes, Fournel, Deschamps, Fouguier, France és más kritikusok szellemi örökségét. No meg akadt egy rakás szépirodalmi szemle is, telve illusztrációval, amelyek a társadalmi osztályok egyik-másik körének a szellemi táplá­lé­kát képezte. Az efféléknek néha nincs egyéb célja, mint az, hogy pillanatnyilag szóra­koz­tas­sák a közönséget, vagy - gyorsabb emésztésre sarkallják a gyomrot. Valóságos kalácstészták, amelyekre csokoládétintával nyomták a betűket. Ha az ember elolvasta, rögtön meg is ette reggeli gyanánt; hol erősítőleg, hol enyhítőleg hatnak, a test közérzete pedig egészen normá­lis. A kvartett tagjai kényelmes és praktikus találmánynak tartották az ilyen megemészthető irodalmi terméket.

- Az ilyen olvasmányok nem fekszik meg a gyomrot... - jegyezte meg Yvernes.

- És eléggé tápláló ez az irodalom! - vetette közbe Pinchinat. - Cukorsütemény és irodalom­keverék! Éppen úgy hangzik, mint a higiénikus zene!...

Önkéntelenül is az a kérdés merült fel: ugyan milyen jövedelmi forrásai lehetnek Standard-Islandnek, hogy ilyen kényelemmel örvendezteti meg lakóit, amelyhez foghatót a világ egyet­len városa sem ismer? Képtelen nagy összegnek kellett annak lennie, ha az ember meggon­dolja, hogy a város háztartása mennyibe került, s ekkora fizetése van még a legkisebb hiva­talnoknak is.

Művészeink kérdéseire a főintendás így válaszolt:

- Városunkban a lakosok üzlettel a szó szoros értelmében nem foglalkoznak. Nálunk nincs board of trade, nincs börze, nincs ipar, sem kereskedelem, legföljebb csak annyi, hogy a város lakóinak szükségletét fedezzék. Így hát a világ tőlünk ne is várjon olyasvalamit, mint amivel Chicago 1893-ban, Párizs 1900-ban lepte meg. Nem, a Business hatalmas vallását nálunk hiába keresnék, a goahead-ot nem szoktuk kiáltani, legföljebb akkor, ha a Csendes-óceán gyöngye útra indul. Üzletre tehát szükségünk nincs oly célból, hogy a Standard-Islandet fenntartsuk, de itt van a vámtarifa. A vámilletékekből annyi folyik be, hogy abból kifutja az egész költség...

- Mennyire rúg évenként? - kérdezte Frascolin.

- Húszmillió dollárra, tisztelt uraim.

- Százmillió frank! - kiáltott fel a második hegedűs. - Egy városban, ahol tízezer lélek lakik!

- Úgy van, kedves Frascolin, ennyit jövedelmez nekünk a vám a két kikötőbe szállított áruk után. Ebből megértheti, hogy miért olyan drága a városban minden fogyasztási cikk, ámbátor ez a drágaság is nagyon viszonylagos, mert hát a lakosok vagyoni helyzetéhez mérten elég mérsékelt.

Ilyen lelkesedve beszélt Callistus Munbar újra városáról, így dicsérte az úszó szigetet... ezt az új bolygót, amely valóságos úszó paradicsom a Csendes-óceán hullámai fölött, ahová a világ összes bölcsei menekültek. Ha itt nincs boldogság, ugyan hol volna kerek e világon? Mintha csak ezt akarta volna mondani:

- Csak ide... ide, uraim és hölgyeim! Tessék jegyet váltani! Kevés az üres hely már, kinek kell még jegy?... stb. stb.

Hely csakugyan kevés van, a jegy pedig szörnyű drága. Hja, a főintendáns csak úgy dobá­lódzik a milliókkal, mintha bizony az ezerszer milliomosok városában csak aprópénz számba menne.

A dicshimnusz akkordjaiból, amelyek úgy zuhogtak a főintendáns ajkáról, mintha vízesés volna minden mondat, megtudták művészeink még a következőket: a városban vannak isko­lák, ahol szabad előadás folyik, ámde a gyermekek taníttatása kötelező mindenkire nézve; a tanítók és tanárok miniszteri fizetést kapnak. Eleven és holt nyelveket, történelmet, föld­raj­zot, fizikát, matematikát tanítanak, valamint a művészetek egyes ágait, mégpedig alapo­sabban, mint bármely egyetemen vagy akadémián az Ó- és Újvilágban - ha ugyan szavahihető ember Callistus Munbar. Annyi bizonyos, hogy a diákok nemigen ostromolják a nyilvános előadó­termeket, és ha a mai nemzedék műveltségén észrevehető még valamelyest az Egyesült Álla­mok kollégiumainak íze, a jövő nemzedék bizonyára nagyobb tőkepénzzel, mint tudománnyal fog dicsekedni. Ez bizony bámulatra méltó jelenség, de valószínű, hogy az ember csak veszíthet azzal, ha az emberiség nagyobb részétől mintegy elzárkózik.

Ezzel azonban korántsem mondtuk azt, hogy a városbeliek közül egyik vagy másik néha nem látogat el más államok vagy Európa világvárosaiba. Vannak olyanok, akiket a kíváncsiság berzenget, és elmennek, hadd lássák, ugyan mi örömet adhat a föld nekik másutt. Belefárad­nak, elfogja az unalom, hiányát érzik annak a harmóniának, amely Standard-Islanden az életet olyan kívánatossá teszi. Szenvednek a hideg és meleg miatt, megnáthásodnak, aminek Standard-Islanden se híre, se hamva. Sietnek vissza az úszó szigetre, s utazásaiknak teljes­séggel semmi hasznát nem veszik. Poggyászként távoztak el, poggyászként szállítják őket vissza - s tegyük hozzá: azután is csak poggyászok maradnak.

Callistus Munbar szerint idegenek eddig is kevesen fordultak meg Standard-Islanden, ezután is kevesen fogják látogatni. Elvégre is mindig akad egy-kettő, akiket vonz a világ e kilencedik csodája - tudvalevőleg, az Eiffel-torony a nyolcadik csodája a világnak. - Egyébként a város nem is tartja ezt az idegen-zarándoklást fontosnak, ámbár újabb jövedelmi forrásul kínál­koznék. A múlt évben jobbára amerikaiak látogattak el. Más nemzetbeli alig fordult meg itt, legföljebb néhány angol, akiket már messziről meg lehetett ismerni feltűrt végű nadrágjukról, mert ezek az angolok másutt is azt hiszik, ami Londonban mindennapi dolog, hogy esik az eső. Nagy-Britannia különben is görbe szemmel néz Standard-Islandre, mert olybá tekinti az úszó szigetet, mint a szabad hajóközlekedés egyik akadályát - cseppet sem búsulna, ha hirtelen elsüllyedne. A németeket nagyon hidegen fogadják, mert tudják, ha a városban meg­telepednének, egy második Chicagóvá változtatnák, a franciák iránt igen nagy a rokonszenv, mert tőlük nem félnek, ámde azt még a kvartett tagjai sem tudják, hogy francia egyáltalában megfordult-e Milliard-Cityben.

- Nemigen hihető! - jegyezte meg Pinchinat.

- Nincs elég pénzük ehhez... - tette hozzá Frascolin.

- Ahhoz talán nincs, hogy tőkepénzesként megtelepedjenek... - felelte a főintendáns. - Hanem talán hivatalnok, tanár minőségében...

- Talán lakik itt valamely földink? - kérdezte Yvernes.

- Lakik, egy.

- Hogy hívják azt a boldog franciát?

- Athanase Dorémus úr.

- S mi ennek az Athanase Dorémus úrnak a becsületes foglalkozása? - kiáltott fel Pinchinat.

- Tánc- és illemtanár. A város igen tisztességes fizetést ad neki, nem is számítva a magán­órákat...

- No, erre már csak francia alkalmas! - vélekedett a mélyhegedűs.

Így aztán a város minden viszonyát töviről hegyére megismerték. Most már nyugodtan élvezhették a kéjutazás gyönyöreit, míg az úszó sziget a Csendes-óceánon nyugatnak tart. Ha a Nap nem kelne föl hol jobbra, hol balra, már amint Simcöe tengernagy az úszó szigetet hol ide, hol oda irányítja: Sébastien Zorn és társai bízvást azt hihetnék, hogy szárazföldön vannak. A következő két héten kétszer hatalmas vihar dühöngött a Csendes-óceánon, mert ez a tenger is tud dühöngeni, bár a neve nem sejteti. A hullámok tajtékozva csapkodtak a sziget ércolda­lához, de Standard-Island az elemek harcának közepette is nyugodt maradt. Gyermekjátéknak tekintette az orkán tombolását. Az emberi ész kifogott a természeten.

Két héttel utóbb, június 11-én volt az első kamarahangverseny. Villanyfényben tündöklő falragaszok szikrázó betűkkel hirdették a nagy körutakon mindenfelé. A művészeket, amint ez természetes is, előzőleg bemutatták a kormányzónak s a város első embereinek. Cyrus Bikerstaff nagyon kedvesen fogadta őket. Az újságok számot adtak arról, hogy milyen diadalutat tettek művészeink az Egyesült Államok városaiban, a főintendánsnak gratuláltak ahhoz, hogy sikerült a művészeket megnyernie, ha kissé különös módon is. Mily élvezet lesz, ha ezeknek az uraknak művészi játékát ezentúl nemcsak hallják, hanem őket szemtől szemben látják is! A műértőkre minő gyönyörűség vár!

A párizsiaknak mesés összegeket fizetett a város, azért hát nem várhatta senki, hogy ingyen hallgathassa végig a hangversenyt. Még csak az kellene! Busás jövedelemre számított abból a városi hatóság, szakasztott úgy, mint az amerikai impresszáriók, akik az énekesnőknek néha ütemenként, sőt hangjegyenként egy-egy dollárt fizetnek. A fonográf és theatrofon-hang­versenyekért is szoktak fizetni, amelyeket a kaszinó dísztermében rendeznek, hát még az ilyen műélvezetért! A helyárak mind egyformák: kétszáz dollár (ezer frank) egy ülőhely. Callistus Munbar bízvást hitte, hogy zsúfolásig megtelik a terem.

Nem csalódott. Egy szék sem maradt üresen. A kaszinó csodaszép termében, igaz, csak száz szék van, s ha az árakat még jobban fölemelték volna, akár mesés összegeket is fizettek volna egy-egy ülőhelyért. Csakhogy Standard-Islanden fölemelt helyárakról szó sem lehet. Minden­nek megvan a szabott ára, egyébként eme óriási gazdagság székhelyén iszonyú árdrágításokra vetemedhetnék a kapzsi számítás. Ennek akarták elejét venni. Közbevetőleg meg kell még jegyeznünk, hogy ha a művészetkedvelő jobbpártiak elmentek a hangversenyre, az ugyancsak dúsgazdag balpártiak már csak társadalmi szempontból sem maradhattak otthon.

Amikor Sébastien Zorn, Pinchinat, Yvernes és Frascolin New York, Chicago, Philadelphia és Baltimore közönsége előtt léptek fel, túlzás nélkül elmondhatták: „Ez a közönség milliókat ér”. Ma este igen keveset mondanának ezekkel a szavakkal. Az ember csak képzelje el: íme, az első sorban ott ült: Jem Tankerdon, Nat Coverley és családjaik, továbbá egy rakás műbarát, akik, ha nem is ezer milliónak urai, de bizonyára jókora „pénzes zsákokon ülnek” - amint Pinchinat találóan megjegyezte.

- Rajta! - vezényelt a karmester, amikor eljött az ideje, hogy fellépjenek az emelvényre.

És felléptek, jóformán nem is izgatottan, még annyira sem, mintha a párizsi közönség ült volna előttük, melynek pénze ugyan nincs annyi, de műérzéke annál több!...

Sébastien Zorn, Yvernes, Frascolin és Pinchinat az illemtanból földijüktől, Athanase Dorémustól, leckeórákat nem vettek ugyan, de föllépésük azért mégis kifogástalan volt.

Gallérjuk hófehér (25 frankba került), kesztyűjük galambszürke (50 frank), ingük (70 frank), lakktopánjuk (180 frank), mellényük (200 frank), fekete nadrágjuk (500 frank), fekete frakkjuk (1500 frank) - természetesen mind a városi tanács pénztárából került ki. Tapssal fogadták, a jobbpártiak erősebben, a balpártiak lanyhábban fejezték ki tetszésüket - ez már a vérmérséklettől függött.

A hangverseny műsora négy pontból állt, a hangjegyeket a kaszinó dúsan felszerelt könyv­tárából a főintendáns bocsátotta rendelkezésükre. A műsor a következőképp festett:

Mendelssohn: első kvartett E-moll 12. op.
Haydn: második kvartett F-dúr 16. op.
Beethoven: tizedik kvartett E-moll 74. op.
Mozart: ötödik kvartett A-dúr 10. op.

A szólóhegedűsök önmagukat múlták felül ebben az ezer milliomosokkal zsúfolásig tömött teremben, az úszó sziget födélzetén, a rengeteg óceán hátán, amely alattuk mintegy ötezer méter mély lehetett. Óriási, de megérdemelt sikert arattak, melynek különösen a műértő jobb­párt tombolt. Ezen az estén a főintendánst kellett volna látni! A boldogság majd felvetette! Mintha ő maga játszott volna egyszerre két szólóhegedűn, a brácsán és gordonkán. Mily felséges bemutatója ez a kamarazenének és - az impresszáriónak!

Ám nemcsak a kaszinó terme telt meg zsúfolásig. Íme, a kaszinó környékén is óriási nép­tömeg verődött össze. Sokan, igen sokan nem kaptak jegyet a legnagyobb erőlködés dacára sem. A rengeteg helyár is visszariasztott néhányat. Ez a „kerítés mögül” hallgató közönség olyanformán hallgatta a hangversenyt, mintha fonográfon, vagy telefon útján akarná élvezni, hanem tapsból, üdvrikoltozásból ugyancsak kivette a részét...

Hát még amikor művészeink a hangverseny után kimentek a kaszinó nyitott erkélyére!... Az első sugárút villanyfényben úszott. A műholdak olyan fényt ontottak széjjel, hogy az igazi hold elbújhatott mellettük.

Szemben a kaszinóval, a gyalogjáró szélén, kissé félrehúzódva két alak vonta magára Yvernes figyelmét. Egy férfi állt ott karonfogva egy nővel. A közepesnél kissé alacsonyabb férfiú körülbelül ötvenéves lehetett, komoly, csaknem szomorú volt az arckifejezése. Az ifjabb, magas növésű, büszke tekintetű nő kalapja alól előcsillantak ősz hajfürtjei.

Yvernes-nek szemet szúrt e két alak tartózkodása, és megkérdezte Callistus Munbar urat:

- Kik azok a jámborok ott?

- Azok ott? - felelte a főintendáns gúnyos mosollyal. - Szegény képzelődők, bolondjai a zenének...

- Miért nem váltottak jegyet?

- Bizonyára drága nekik a mulatság.

- Szegények tehát?

- Alig van kétszázezer frank évi jövedelmük.

- Csakugyan potomság! - vetette oda könnyedén Pinchinat. - Ugyan kik azok a koldusok?

- A malecarliai király és a felesége.