8. Útközben

Minekutána ezt a páratlan úszócsodát megteremtette a Standard-Island Company, kétféle: - tengeri és szárazföldi - hatóságról kellett gondoskodnia. A tengeri főhatalmat, amint tudjuk, Simcöe tengernagyra ruházták, aki az Egyesült Államok flottáját szolgálta régebben. Mintegy ötvenéves lehetett, tapasztalt tengerész, ismerte a Csendes-óceán minden zegét-zugát, viharait, zátonyait, tenger alatti korallhegyeit. Így hát az Isten is mintha arra teremtette volna őt, hogy biztos kézzel kormányozza az úszó szigetet, s őrködjék azon, hogy a dúsgazdag amerikaiak­nak egy hajszála se görbüljön meg.

A városi és egyéb polgári ügyek élén Cyrus Bikerstaff kormányzó állt. Bikerstaff, a mainei jenki, azoknak a szövetséges államoknak egyikéből származott, amelyek a testvérharcokban alig vettek részt. Cyrus Bikerstaff eszerint a legalkalmasabb személy volt, hogy a jobb- és balpártiak közt mintegy összekötő kapocs legyen.

Jelenleg hatvanéves lehetett ez az agglegény, ez a kissé hideg modorú ember, a szükséges self control bőségesen megvolt az egyéniségében, flegmatikus, de nagyon erélyes, kényes állásá­ban talán túlságosan is angol volt, különben tetőtől talpig gavallér, a diplomatához méltó titoktartás minden szavában és tettében szembeötlött. Standard-Islanden kívül bármely más államban igen előkelő állást foglalt volna el, és általános tisztelet és nagyrabecsülés jutott volna osztályrészéül. Itt nem volt egyéb, mint a vállalat első hivatalnoka. Egyébként szegénynek számított, bár a fizetését akármely kisebb európai állam királyának civilistájával sem cserélte volna el, no de Milliard-City nábobjai mellett háttérbe kellett szorulnia.

Cyrus Bikerstaff nemcsak kormányzója volt a szigetnek, hanem polgármestere is a főváros­nak. A városháza volt az ő székhelye, az első sugárút végén, szemben az obszervatóriummal, ahol Ethel Simcöe tengernagynak volt a hivatalos helyisége. Itt működött az anyakönyvvezető hivatal is, ahol számon tartották: a születési eseteket - elég számos ahhoz, hogy a sziget jövőjét biztosítsák -, a haláleseteket - a halottak hűlt tetemeit a Magdolna-öbölben levő temetőbe szállították -, a házasságkötéseket, amelyek Standard-Island törvényei szerint előbb a polgári hatóság előtt állapíttattak meg szerződésileg, aztán következett az egyház áldása. A többi városi ügyeket is itt intézik el, és eddigelé panasz az ügykezelés ellen nem merült fel. Méltán büszke lehetett erre a polgármester és hivatalnoki kara. Sébastien Zorn úrra és társaira mindjárt első alkalommal igen jó hatást tett a kormányzó egyénisége: jó és igazságszerető embernek látszott, aki józan, elfogultságtól mentes, és elbizakodottságra nem hajló.

- Uraim - mondta a művészeknek ez alkalommal -, szerencsénknek tartjuk, hogy önöket váro­sunkban üdvözölhetjük!... Elismerem, főintendánsunk nem a legillendőbben kerítette önöket a hatalmába, de remélem, hogy nem tartanak ellene haragot. Gondunk lesz rá, hogy velünk minden tekintetben meg legyenek elégedve. Havonként csak két hangversenyre kötelezzük a kvartett-társaságot, egyébként teljesen önöktől függ, hogy szűkebb családi körben föllépnek-e, vagy nem. Üdvözöljük önöket, mint kiváló művészeket, és nem fogjuk soha elfelejteni, hogy önök voltak az első zeneművészek, akiket városunkban szerencsések voltunk fogadni.

A kvartett tagjait ez a szeretetreméltó fogadtatás egészen elragadta, nem is mulasztották el, hogy Callistus Munbar előtt megelégedésüknek adjanak kifejezést.

- Szó, ami szó, ez a mi Cyrus Bikerstaff barátunk igazán szeretetreméltó ember... - felelte a főintendáns könnyedén, vállát vonogatva. - Kár, hogy nincs egy vagy két milliárdja...

- Már az igaz, hogy tökéletes embert nem szült még a föld - jegyezte meg Pinchinat.

A kormányzó-polgármesternek két segédje volt, akik a városi ügyek elintézésében támogat­ták, azonkívül akadt néhány alsóbbrendű hivatalnok, illendően honoráltak, akik az egyes ügyosztályokat vezették. Városi tanácsnokok nem voltak. Mire valók lettek volna?...

Helyettük volt az előkelők bizottsága, amely mintegy harminc polgárból állt; szellemi és vagyoni intelligencia ez. Ha fontos ügyről adódott szó, ez a bizottság vette tárgyalás alá. Például ha arról volt szó, hogy az útirányt változtassák meg egészségügyi szempontból. Amint művészeink erről meggyőződhettek, előfordult néha véleménykülönbség is, sőt néha le kellett győzni bizonyos akadályokat. Mind ez ideig azonban sikerült Cyrus Bikerstaff tapintatának, hogy az ellentéteket kiegyenlítse s háttérbe szorítsa polgártársai hiúságát.

Magától értetődik, hogy az egyik helyettes polgármester protestáns volt: Bernard Rouge, a másik katolikus: Hubley Harcourth, mindketten a Standard-Island Company előkelő hivatal­nokai közül valók, s egyenlő buzgósággal támogatták Cyrus Bikerstaff urat.

Így élvezte a Standard-Island tizennyolc hónap óta a függetlenséget és korlátlan szabadságot a Csendes-óceán mérhetetlen birodalmában járva-kelve, olyan ég alatt, amely neki tetszett; ez a csodasziget, amelynek egy évre művészeink vendégeivé lettek. Hadd morogjon a gordon­kás, amint neki tetszik; a többiek nyugodtan néztek elébe bármily kalandnak, bármily meg­lepetésnek - mert látták, hogy itt minden a legjobb, legszabályosabb rendben folyik. És mégis, mintha az ember gondolkozóba esnék; vajon nem vakmerőség-e az, hogy annyi ember rábízza életét efféle emberi ész és kéz alkotta úszó alkotmányra, amely a végtelen tenger hátán úszkál?... Nem lépett-e túl az Alkotó által megvont határokon?...

A sziget úszott tovább nyugat felé. Mindennap, amikor a Nap áthaladt a délkörön, a Simcöe tengernagy parancsnoksága alá tartozó tisztek az obszervatóriumban közzétették a jelentést. A torony négy oldalán látható négy lapon jelezték a legpontosabban, hogy a sziget milyen földrajzi szélességi és hosszúsági fok alatt halad. A vendéglőkben, magánházakban táviratilag adták tudtul a város lakóinak. A milliomosok tehát naponta tudomást szereztek arról, hogy hol is tart az úszó sziget útja.

Nem tekintve azt, hogy a Standard-Island állandóan változtatta a helyét, Milliard-City hajszálnyira sem különbözött az Ó- és Újvilág nagyvárosaitól. A nyilvános és magánélet a rendes kerékvágásból nem zökkent ki. Minthogy sok egyéb dolguk nem akadt, arra használták fel szabad idejüket művészeink, hogy mindent apróra megnéztek, ami olyan csodálatossá tette a Csendes-óceán e gyöngyét. A villamoskocsik a város bármely részébe elvitték őket. A két villamostelepet nem győzték eléggé csodálni, oly könnyen megérthették a vezetékek műkö­dé­sét, a két propeller gépeire való hatását, a géposztályok személyzetének bámulatos fegyelmét; az egyik részletet Watson vezette, a másik részletet Somwah mérnök. A szolgálatban levő gőzösök a legnagyobb pontossággal érkeztek meg vagy indultak el, hol a jobb, hol a bal parti kikötőkből, már amint a sziget esetleges helyzete hol ezt, hol azt tette könnyebben hozzáférhetőbbé.

A makacs Sébastien Zorn teljességgel nem akarta elismerni, hogy mindez bámulatra méltó; Frascolinból sem igen tört ki az elragadtatás, de a rajongó természetű Yvernes annál inkább gyönyörködött a látottakban. Ő úgy vélekedett, hogy a huszadik század bizonyára egész rakás ilyen úszó szigettel fogja benépesíteni a tengerek hátát. Ez volna a jövő idők haladásának és kényelemszeretetének betetőzése! Mily felséges látvány volna, midőn ez úszó szigetek test­véries szeretetben egymáshoz ellátogatnának! Pinchinat ettől az aranytól duzzadó környe­zetben csaknem megittasult, ahol a milliókról csak úgy beszéltek, mint odahaza a Louis d’or-okról. A bankjegyek szüntelenül egyik kézből a másikba vándoroltak. Az emberek el sem mentek úgy hazulról, hogy két-háromezer dollárt ne tettek volna a pénztárcájukba, és a mélyhegedűs gyakran csúfolta Frascolint ilyetén módon:

- Micsoda?... Még ötvenezer frank sincs nálad?... Piha!...

Rövid idő múlva néhány ismerősük is akadt, mert hogy mindenütt nagyon szívesen fogadták őket, azt nem is kell külön mondanunk. Ugyan ki is ne látta volna szívesen őket, amikor Callistus Munbar ajánlata kísérte mindenüvé?

Először is földijüket, Athanase Dorémus urat, a tánc- és illemtan tanárt látogatták meg.

Ez a derék ember a huszonötödik sugárút egyik aprócska házában lakott a jobb parton, három­ezer dollárt fizetett a lakásért. Egy vén néger asszony volt a takarítónője, akinek havonta száz dollár bér járt. Egészen odavolt az örömtől, hogy franciákat láthat, mégpedig olyan honfitár­sakat, akik hazájának becsületére válnak.

Az öregúrnak már hetven és néhány esztendő nyomta a vállát; a sovány, alacsony termetű férfiú szeme azonban élénken csillogott, fogai épek maradtak, a haja sem hullott ki, hófehér volt, mint a szakálla. Kissé cicomás ruhákat viselt, peckesen járt, akár a japán kakas, teste felső részét előre hajlította, karját kecsesen kerekded mozdulatokkal kellemeztette, és kifogástalan cipőjű lába fejét szándékosan kifelé fordította. Művészeink szívesen hallgatták a csevegését, az illemtan tanár úr pedig még szívesebben locsogott, mert kecses mivoltát csak fecsegő készsége szárnyalta túl.

- Milyen boldog vagyok, kedves honfitársaim! Óh, milyen nagyon boldog vagyok! - legalább hússzor elmondta az első látogatás alkalmával. - Milyen boldog vagyok, hogy önöket láthatom! Mily felséges gondolat, hogy önök a mi szigetünkön telepedtek meg! Bizonyára nem fogják megbánni!... Lássák, én annyira megszoktam, hogy el nem képzelhetem, miként lehet másutt élni.

- Mióta él itt, Dorémus úr? - kérdezte Yvernes.

- Tizennyolcadik hónapja... - felelte a táncmester, lábát újabb kecses állásra illegetvén. - Jelen voltam, amikor Standard-Islandet építették. New Orleansból kitűnő ajánlólevelekkel jöttem, és Cyrus Bikerstaff úr, a mi kedves kormányzónk, vonakodás nélkül szerződtetett. Attól az áldott naptól kezdve a felsőbb táncakadémia vezetéséért húzott fizetésemből úgy élek itt, mint egy...

- Milliomos, nemde? - fejezte be a mondatot Pinchinat.

- Mi az nálunk milliomosnak lenni?!... Ugyan kérem!

- Tudom... tudom, kedves földi!... Ám amint Callistus Munbar úrtól hallottuk, az ön akadémiájának nincs valami sok hallgatója... Nemde?...

- Igaz, növendékeim csak a városbeli ifjak... Az amerikaiak abban a tévhitben leledznek, hogy a velük született kis adag kecs elegendő nekik az életben. Vannak azonban sokan olyanok is, akik inkább magánórákat vesznek, s így módomban áll a szép francia illemszabályokkal megbarátkoztatni őket.

Mosolyogva mondta, s úgy illegette-billegette magát, mint holmi élemedett kacér nő, s önmagát múlta felül kecses mozdulataival és pózaival.

Athanase Dorémus Picardiának Santerre nevű városkájában született, jóformán gyermek volt még, amikor Franciaországot elhagyta, és kivándorolt New Orleansba. Itt, Louisiana francia származású lakossága közt bőséges alkalma nyílt később arra, hogy értékesítse tehetségét. A legelőkelőbb házakban forgott, szép sikerrel működött, némi vagyonkát is szerzett, amelyet azonban egy szép napon holmi amerikai krach szépen elnyelt. Ez abban az időben történt, amikor a Standard-Island Company megalakult, mindenfelé prospektusokat küldött szét, s összegyűjtötte azokat a dúsgazdag nábobokat, akik vasutakból, petróleum-forrásokból, élő vagy pácolt sertésekből képtelen nagy vagyont kapargattak össze. Ekkor Athanase Dorémus úrnak az az ötlete támadt, hogy az új város kormányzójánál jelentkezik, mint tánc- és illemtan tanár. Szerencsére bejáratos volt a New Orleans-i Coverley családnál, és a família fejének ajánlatára megkapta az állást, mert tudvalevő dolog, hogy Nat Coverley a jobbpártiak egyik vezérférfia, Milliard-City egyik leggazdagabb polgára. Így történt, hogy egy francia, s ráadásul egy pikárd, megtelepedett az úszó szigeten. Igaz ugyan, hogy jobbára ő járt el az egyes családokhoz magánórákra, és a kaszinó termének tükörfalai rendszerint csak őt magát tükrözték vissza a kötelező tánc- és illemtan órák alatt... hanem a fizetése pontosan kijárt!...

Mindent egybevetve, derék ember volt, kissé fura, talán elbizakodott is, magamutogató, mert szentül hitte, hogy nemcsak Vestris vagy Saint Léon örökségének, hanem egy Brummel és Lord Seymotur szellemének ő az egyedüli letéteményese. No meg a kvartett tagjainak földije, ez mindenesetre oly erény, mely Franciaországtól néhány ezer mérföld távolságra nem megvetendő.

A négy párizsinak el kellett mesélnie, hogy milyen hajmeresztő kalandokon mentek keresztül legutóbb, hogyan kerültek az úszó szigetre, miképpen szállította őket Callistus Munbar a födélzetre - ez a helyes kifejezés -, és miként szedte fel a propeller-sziget a horgonyokat, minek­utána őket kézrekerítették.

- Éppenséggel nem csodálkozom - mondta somolyogva a vén táncmester -, a mi főinten­dánsunk szereti a tréfát, s ennél még különb csínyektől sem riadt vissza... Barnum vér szerinti utódja ő... a vállalatot még zsákutcába fogja vinni, meglátják!... Valóságos „Sans-gêne úr” ő, akire bizony ráférne néhány kis illemtudás... amolyan tőrőlmetszett jenki, végigterpeszkedik a párnás széken s az ablakfájára rakja a lábát!... Tulajdonképpen rosszakarat nem vezeti őt az efféle csínyek elkövetésében, azért hát ne vegyék tőle zokon, kedves honfitársaim, mert ha el is estek a San Diegó-i hangversenytől, ahhoz csak szerencsét lehet önöknek kívánnunk, hogy Milliard-Citybe kerültek. Olyan előzékenységre számíthatnak itt, ami párját ritkítja...

- Főleg minden negyedév kezdetén! - vágta rá, Frascolin, aki mindenkor szeme előtt tartotta, hogy a művésztársaságnak ő a pénztárosa.

Amit Callistus Munbar a jobb- és balpártiak vetélkedéséről mondott, azt Athanase Dorémus is megerősítette. Szerinte sötét felhő ez a láthatáron, amelyből idővel alighanem vihar támad. A jobb- és balpártiak alighanem össze fognak majd tűzni. A Tankerdon család és a Coverley család féltékenykedése napról napra szemmel láthatóbb, és ha valami kibékítő jelenség föl nem merül: bizonyára hajba kapnak...

- Csak a hajó szét ne robbanjon ebben a percben, a többivel ugyancsak nem törődünk... - jegyezte meg Pinchinat.

- Legalább addig ne, amíg mi vagyunk a födélzeten!... - egészítette ki a gordonkás.

- Nincs mit félnünk, kedves földiek! A hajó szilárd, és biztos alapokon nyugszik! - vélekedett Athanase Dorémus. - Tizennyolc hónapja, hogy a tengert járja, de még nem történt semmi baja. Egy-két lényegtelen dolog javításra szorult, de amiatt sem kellett visszatérnie a Magdolna-öbölbe. Ne feledjék el, hogy acéllemezekből készült!...

Ezzel aztán mindent megmondott, mert ha e véges Földön az acélban nem bízik az ember, ugyan minő fémben lehet bizodalmunk? Az acél tulajdonképpen vas, a mi földgömbünk sem egyéb, mint rengeteg tömege a szén és vas vegyületének.

Standard-Island eszerint valóságos fia-föld!

Pinchinat azt is szerette volna tudni, hogy a táncmester mit tart Cyrus Bikerstaff úrról.

- Ő is acélból készült?

- Eltalálta, Pinchinat úr! - felelte Athanase Dorémus. - Csupa erő az az ember, egyike a legtökéletesebb főnököknek! Hanem, sajnos, Milliard-Cityben nem elég, ha valakit acélból kalapáltak...

- Csakugyan, itt aranyból valónak kell lennie... - jegyezte meg Yvernes.

- Alighanem úgy áll a dolog - mondta a táncmester -, Bikerstaff az első ember a városban, s mégiscsak olybá tekintik, mint a vállalat első hivatalnokát. Elnököl a városi gyűléseken, a vámilletékeket beszedeti, a közjólét őre, az utcákat tisztán tartatja, az esetleges panaszokat meghallgatja, szóval kiteszi magát annak a veszélynek, hogy a lakosok nagyobb része őt ellenségének tekintse... azontúl senki és semmi!... Standard-Islanden föltétlenül szükséges, hogy az embereknek tele legyen a zsebe, márpedig Cyrus Bikerstaff úrnak a zsebe üres... Állásával együtt jár az, hogy a két párt közt, mint kibékítő szerepeljen, nem szabad semmi olyat mondania vagy tennie, ami az egyik pártnak szája ízére volna, a másiknak zokon esnék. Bizony, nem könnyű feladat ez.

Már eddig is mutatkoztak jelei annak, hogy a két párt között hovatovább kiélesedtek az ellen­tétek. A jobbpártiak azért telepedtek meg Standard-Islanden, hogy gazdagságukat nyugton élvezhessék, ámde a balpártiaknak üzleti vállalatok eszméje motoszkált a fejében. Szerették volna, ha a sziget óriási kereskedőhajóvá változnék; szóvá tették, hogy miért nincs Standard-Islanden ipar... szóval nem is egész két éve, hogy itt laknak, s íme, Tankerdonnal az élükön újra bujtogatja őket a csereberélési mánia! Egyelőre még csak szóbeszéd tárgyát képezte, de Cyrus Bikerstaff kormányzó mégis aggasztónak látta a helyzetet, ámbátor remélte, hogy okkal-móddal meg fogja akadályozni a baj elmérgesedését.

A kvartett tagjai elbúcsúztak Athanase Dorémus úrtól, és megígérték neki, hogy máskor is el fognak látogatni. Délután a táncmester rendszerint elment a kaszinóba, visszavonult az előadóterembe, és farkasszemet nézve a tükrökkel, fölkészített mindent az előadásra.

Ezenközben pedig tovább haladt az úszó sziget nyugat felé, majd kissé délnek kanyarodott, hogy kikössön a Sandwich-szigeteknél. A forró égövvel határos szélességi fokok alatt már jócskán magas a hőmérséklet. Ha a szelek nem enyhítenék, bizony-bizony alkalmatlan volna a kényes milliomosok igényeinek...

Az éjjelek azonban hűvösek, s a kánikulai hőség dacára sem ég ki a pázsit füve, nem hervad el a fák lombja, mert mire való volna a műeső? Naponta délben a városház tornyán kifüggesztett táblák jelezték, hogy éppen hol jár az úszó sziget; sürgönyök adták tudtul az egyes város­ne­gyedekben. Június 17-én Standard-Island a 155° nyugati hosszúság és a 27° északi szélesség alatt úszott, közeledett tehát a forró égövhöz.

- Elmondhatjuk, hogy az úszó szigetet a Nap mint valami teherhajót vontatja maga után, avagy, ha nektek inkább ínyetekre van: az úszó sziget kocsi, amely elé az isteni Apollón tűzménei vannak befogva... - áradozott Yvernes.

Helyes megjegyzés, sőt poétikus hasonlat ez is, de Sébastien Zorn csak vonogatta a vállát. Csöppet sem tetszett neki, hogy holmi kötéllel húzott teknő szerepét kell eljátszania.

- Aztán különben - szokta minduntalan mondogatni - majd meglátjuk, hogy mi lesz a komédia vége!...

A kvartett tagjai majdnem mindennap sétálgattak a parkban, olyankor, amikor minden épkézláb ember ott nyüzsgött. Lóháton, gyalog, fogatokon itt találkozott naponta Milliard-City lakosságának színe-java. A hölgyek mutogatták indiai selyemből készült öltözékeiket; ez ebben az évben nagyon felkapott divat, no meg tetőtől talpig egyszínű minden ruhadarabjuk, kalapjuk, napernyőjük. Néha cellulózból készült műselymet is viseltek, amely vakítóan csillogott, vagy vörösfenyő rostjából készült műgyapot-csipkéket...

- Meglátjátok - mondta egy alkalommal Pinchinat -, még megérjük azt is, hogy örökzöld folyon­dárok rostjaiból a hűséges szeretőknek, szomorúfűz rostjából pedig a bánatos öz­ve­gyeknek szőnek ruhát!...

A dúsgazdag milliomos asszonyok és leányok nem is öltöttek volna fel olyan ruhát, amely nem Párizsban készült, s amelyen nincs ama híres-nevezetes divatszabó király cégjele, aki világgá kürtölte ezt a szállóigét: „A nőt a szabó teszi azzá, ami”.

Olykor-olykor látták a sétálók közt a malecarliai királyt és királynét is. A királyi hatalmuktól megfosztott pár láttára művészeinket szinte részvét töltötte el. Milyen érzelmek szállták meg őket, amint a karöltve sétáló királyi párt nézték!...

A város sok polgárához képest igazán szegényeknek látszottak, de bizonyos büszkeség, velük született méltóság fejeződött ki vonásaikon, fellépésükben; olybá tűntek fel, mintha filozó­fu­sok volnának, akik fölülemelkedtek a világ balítéletén. Standard-Island amerikai nábobjainak hiúságát alapjában véve némileg legyezgette az a gondolat, hogy királyi származású polgár­társuk van, olyan mély hódolattal vették körül, amely hajdanában joggal megillette őket. A kvartett tagjai is mély tisztelettel köszöntek nekik, ha a körúton vagy a parkban találkoztak velük. A királynak és királynénak láthatólag jólesett ez az igazi francia előzékenység. Hanem azért a királyi pár éppúgy nem számított a milliomosok városában, mint akár Cyrus Bikerstaff - sőt talán még inkább semminek tekintették.

Az olyan utazók, akik a tengertől félnek, okosan tennék, ha ilyen hajóra szállnának, mint az úszó sziget. Sem tengeribetegség nem bántaná, sem viharok nem aggasztanák. A tízmillió lóerővel működő Standard-Island fittyet hányt a háborgó tengernek, és bízvást szembeszállt a dühöngő orkánnal. Attól sem kellett tartaniuk, hogy egyik vagy másik hajóval összeütköznek. Jaj volna annak a gőz- vagy vitorlás hajónak, amely Standard-Island érctörzséhez csapódnék! No de ilyesmitől még csak gondolatban sem félhettek, mert a kikötők meg a hajó orrán és farán levő villamos világítótornyok, az alumíniumholdak fényessé tették a legsötétebb éjsza­kát is. Viharról szó sem lehetett; ilyen szigetnek módjában állt, hogy megfékezze az elemeket.

Ha azonban Pinchinat és Frascolin a sziget egyik vagy másik végére jutott séta közben, saját szemükkel meggyőződhettek arról, hogy előfokok, földnyelvek, öblök ezen a szigeten nin­csenek, hanem csupa acéllapokból összekovácsolt a tengerpart, amelyeket millió meg millió csavar, szög szorít egymáshoz. Holmi festőművész minő csalódással és szívbeli fájdalommal panaszolná el, hogy itt nincs mohos, repedezett szikla, amelynek lábát csapdossa a hullámzó, tajtékzó tenger! Csakhogy nincs a világnak az a mestersége, amellyel a természet istenadta szépségét pótolni lehetne!... Yvernes-nek, a rajongó, lobbanékony természetűnek el kellett ezt ismernie. A mindenség alkotójának keze nyomát nem láthatták ezen a csodaalkotmányon.

Az úszó sziget június 25-én haladt át a Ráktérítőn, a Csendes-óceán e forró égövének küszöbére lépett tehát. Ugyanekkor rendezte a kvartett-társaság második hangversenyét, a kaszinó nagytermében. Csak annyit jegyzünk meg, hogy az első hangverseny hallatlan sikere miatt az amúgy is borsos helyárakat igencsak fölemelték.

Mindazonáltal a terem kicsinynek bizonyult. A műbarátok csak úgy kapkodták a jegyeket. Úgy látszik, hogy a kamarazenének igen jó hatása volt az egészségre, ideggyógyászati jótékony hatásában kételkedni nem is akart bizonyára senki. Ez alkalommal az előírt recept szerint csupa Mozart-, Beethoven- és Haydn-adagokat adtak be a közönségnek.

Viharos taps követte az egyes számokat, hanem művészeink valószínűleg nagyobb örömmel hallgatták volna a párizsiak „bravó”-it. Ennek híjával lévén Yvernes, Pinchinat és Frascolin megelégedtek a milliomosok „hurrá”-ival, ellenben Sébastien Zorn még mindig mélységes megvetéssel fogadta ezt a barbár éljenzést.

- Ugyan mit is kívánhatna ennél többet az ember, ha már a Ráktérítőn is túl van? - vigasztalta őt Yvernes.

És íme, amikor a kaszinóból kiléptek, ugyan kit pillantottak meg a künn ácsorgó szegények közt - akinek nem volt potom háromszáz dollárocskájuk sem egy ülőhelyért?... A malecarliai királyi párt... Szerényen meghúzódtak az ajtó sarkánál.