10. Átkelés a vonalon

Június 23-ától kezdve a Nap megint a déli félgömb felé fordul, ideje volt tehát, hogy ennek a vidéknek hátat fordítsanak, mert itt nemsokára a zord, viharos időjárás áll be. Attól az időtől kezdve, hogy a Nap a napéjegyenlőség határvonalához közelít, ajánlatos a korongját követni, mert azon a félgömbön, amelyre a Nap süt, ámbátor október, november, december, január és február a hónapok neve, igen kellemes az éghajlat. Ilyenkor van ott nyár. A Hawaii- és Marquises-szigetcsoportok közt háromezer kilométernyi a távolság. Standard-Islandnek gyorsan kellett ezt az utat megtennie, hogy minél előbb megérkezzék, azért hát a legnagyobb sebességgel haladt.

A tengernek ez a része a tulajdonképpen való Polinézia. Ötmillió négyzetméternyi területen mintegy öt szigetcsoport van, összesen százhúsz sziget és fövenytorlat lehet.

Ez utóbbiak nem egyebek, mint tenger alatt levő hegyek ormai, amelyek északnyugatról dél­ke­letre nyúlnak a Marquises-szigetekig, Pitcairn-szigetnél végződnek, ahol aztán párhuzamo­san szétágazó nyúlványaik vannak.

Ha az ember elképzelné, hogy a tenger medre hirtelen kiapadna, ha a Kleophas által megsza­badított sánta ördög ezt a rengeteg víztömeget éppen úgy kimerítené egy kézmozdulattal, minthogy Madridban a házak tetejét leemelte: csodálatos föld tárulna szemünk elé. Nincs a világnak az a Svájca, Norvégiája, Tibetje, amely ehhez fogható volna. A tenger alatt fel­meredő hegyek legnagyobb része vulkanikus természetűk; egyik-másik madreporikus eredetű és mész- vagy szarunemű anyagból képződött, amelyek polipok kövületrétegeiből, a primitív alkotású sugárállatokból váltak ki. A nemrégen alakult szigeteken csak gyönge a vegetáció, ahol pedig sűrűbb a növényzet, azok régebben képződtek, bár korallképződmények.

A Csendes-óceán hullámai eszerint óriási hegyrendszereket borítanak el. Az úszó sziget olyaténképpen lebeg el ormaik fölött, mint holmi léghajó az Alpokon vagy a Himalája csúcsai fölött, a különbség csupán az, hogy vízen és nem a levegőben teszi meg az utat.

Amint a levegőben, úgy a tenger hátán is széles áramlatok vannak. Keletről nyugatnak tartanak, ámde mélyebben, a víz belsejében két ellenáramlatot lehetne megfigyelni abban az időben, amikor a Nap a Ráktérítőhöz közeledik. Tahiti partjain négyféle tengerár van, de ezek nem mindenütt állnak be egy időben, emiatt aztán az apály is csak alig észrevehető. Az egyes szigetcsoportokon nagyon különböző a klíma. A hegyekben gazdag szigetek feltartóztatják a felhőket, ott ontják ki a mérgüket, a lankásabbakon szárazabb a klíma, mert a szelek tovább hajtják a fergetegszülő páragomolyokat.

A kaszinó gazdag könyvtárában - amint ez elvárható is - óriási tömeg térképét találhatták a Csendes-óceánnak. Frascolin, a kvartett-társaság legkomolyabb tagja, buzgón tanulmányozta ezeket a térképeket. Yvernes-nek inkább ínyére volt az, hogy az út minden apró jelenségét kísérte figyelemmel, s az úszó sziget bámulatában kéjelgett, hogysem földrajzi ismeretekkel tömje meg a fejét. Pinchinat tréfás vagy fantasztikus szempontból figyelt meg mindent. Sébastien Zorn nem törődött az egész kényszerutazással.

Így tehát Frascolin az egyedüli, aki Polinéziát behatóan tanulmányozta; főbb szigetcsoportjait, az alacsonyabbakat: a Marquises-, Pomotu- és Társaság-szigeteket, a Cook-szigeteket, a Tonga-, Szamoa-, Austral-szigetekkel, behatóan foglalkozott a Wallis- és Fanning-szigetek­kel, nem is szólva a többiekről, név szerint: Nine, Tokolan, Phoenix, Manahiki, Húsvét-sziget, a Sala és Gomez stb. Előtte nem lehetett titok tehát az, hogy legtöbb szigeten, még a védnökség alatt állókon is hatalmas törzsfőnökök uralkodnak, a szegényebb sorsú lakók pedig földhözragadt rabszolgák. Megtudta azt is, hogy főképp a katolikus vallást hirdetik itt mindenfelé a hittérítők, de vannak a brahmin, iszlám és protestáns vallásoknak is követői; hogy a bennszülöttek nyelve jóformán összekeveredett az angollal, különben is hangokban nagyon szegény, mert az abc mindössze 13-17 betűből áll; nemsokára teljesen beleolvad az angol nyelvbe. Továbbá az is szemmel látható, hogy a bennszülöttek száma napról napra fogy, ami elég sajnálatos, mert a kanak-fajta (e szó annyit jelent: férfi) igazán szemrevaló. Így hát Polinéziának etnográfiai jelentősége mind csekélyebb lesz, mert a bevándorolt népfajok mindinkább elnyomják. Frascolin értesüléseinek fő forrása a Simcöe tengernaggyal való gyakori társalgása volt. Természetes, hogy a kvartett tagjainak minden kérdésére tudományo­san pontos válaszokat adott.

Pinchinat nyomban elkeresztelte őt a „Forró égöv Larousse”-ának.

Ilyen szigetcsoportok közt sétáltatta meg Standard-Island a maga tízezer lakosát. Méltán illett rá ez a név, hogy „boldog sziget”, ámbátor sajnálatos, hogy még itt is fenyegető rémként felütötte fejét az egyenetlenség, versengési viszketegség s olyképpen választotta két pártra a lakosságot, aminthogy a város maga két egyenlő részre oszlott. Művészeink, mint semleges elemek, annál nagyobb érdeklődéssel néztek elébe e pártoskodásnak.

Jem Tankerdon, ez a tetőtől talpig jenki, szép arcú, rőtbe játszó szakállú férfiú a haját kurtára nyíratta, és bár hatvanéves elmúlt, szeme nagyon élénken csillogott. Tagbaszakadt termetével, hatalmas törzsével, izmos karjával és lábával a prérik trappereihez hasonlított némileg, sőt tőröket is vetett ki, bár nem a vadakra, hanem azokra a milliókra, amelyeket chicagói hidasaiba sertések alakjában hajtott be. No meg kissé heves természetű is volt, pedig előkelő állása kissé lecsiszolhatta volna róla az érdességet! Hja, amikor fogott volna rajta, akkor nem nevelték!... Szerette gazdagságát mutogatni, meg-megcsörgette gyakorta a zsebét. Hanem azért még többre vágyódott, s a bal parton lakó elvtársaival azon törte a fejét, hogy ismét üzleti spekulációkba bocsátkozzék.

A felesége, úgymond igazi amerikai nő, férjének hűséges hitestársa, kitűnő anya, gyermekeit nagyon szerette, és minden jel arra mutatott, hogy számos gyermekkel fogja megörven­deztetni. Hja, ha az ember kétmilliárdot hagyhat törvényes örököseire, akár tizenkét gyermeke is lehet, jut mindegyikre tisztességes összeg.

Ennek a családnak csupán egyik tagja: a legidősebb fiú tűnt fel művészeinknek. És ennek kell a mi történetünkben is némi szerepet játszania. Walter Tankerdon, ez az előkelő, közepes tehetségű, de megnyerő egyéniségű, csinos arcú fiú inkább anyjára, mint apjára ütött. Bekalandozta Európát és Amerikát, még most is hébe-hóba megszállta a világlátás vágya, de mindannyiszor visszakívánkozott Standard-Islandre. A sport minden nemében ügyesnek bizonyult; a pólóban, golfban és krikettben ő lett az ifjúság vezére. Nem sokat törődött azzal, hogy mekkora vagyon vár reá, alapjában véve igazán jószívű volt, ám a milliomosok váro­sában nem állt módjában, hogy megmutassa jó szívét. Mindazonáltal kívánatosnak látszott, hogy öccséi és húgai reá üssenek. Húgai még kicsinyek arra, hogysem férjhezmenetelre gondolhatnának, ő azonban maholnap már harmincéves, megérett tehát a házasságra. Vajon gondol-e a házasságra? Majd kitudódik ezután. Kirívó ellentét mutatkozott a balpártiak vezérének, Tankerdonnak és a jobbpártiak fejének, Nat Coverley úrnak a családja közt. Nat Coverley finomabb műveltségű volt, mint Tankerdon, látszott, hogy francia ősök ivadéka. Vagyonának sem a petróleum vagy a pácolt sertéshús volt a forrása. Iparvállalatok, vasutak és banküzletek tették őt azzá, ami. Egyedüli óhajtása az volt, hogy szép békességben élvezze gazdagságát - nem is árult zsákbamacskát, nyíltan vallotta, s minden erejét latba vetve az ellen küzdött, hogy a Csendes-óceán gyöngyét esetleg holmi rengeteg gyárrá, vagy áruházzá változtassák át. A magas, jól megtermett, érdekes arcú férfiúnak immár szürkült a haja, barna körszakállában sok ezüst szál csillogott. Nyugodt természetű volt, előkelő modorú, Milliard-Citynek kétségkívül első polgára, aki Dél-Amerika legjobb köreinek társas illemét képviselte az úszó szigeten. Pártolta a művészeteket, értett a zenéhez, a festészethez is, tudott franciául, különben is a jobbpártiak közt divatja volt ennek a nyelvnek; az amerikai és európai irodalom újabb termékeiről is mind tudomást vett. Coverley-né tíz évvel lehetett ifjabb, mint a férje, éppen most töltötte be negyvenedik évét, bár sokkal fiatalabbnak látszott. Az elegáns, előkelő hölgy, félkreol család sarjadéka, Luisianából származott, kitűnően zongorázott - mert azt ne higgye senki, hogy a XX. század tengerészei Milliard-Cityből kiakolbólíthatták a zongorát. A tizenötödik sugárúton levő Coverley-palotában a kvartett tagjai gyakran zenéltek együtt a ház úrnőjével, és nem mulaszthatták el, hogy ne magasztalják tehetségét.

Coverley házasságát az ég nem áldotta meg olyan bőségesen gyermekekkel, mint a Tanker­donét. A rengeteg vagyonnak három leány lesz az örököse, különben is Coverley úr nem szokott úgy dicsekedni a vagyonával, mint Tankerdon úr a magáéval. Kérők nélkül sem igen szűkölködnek, és egészen bizonyosra vehetjük, ha majd eladókká lesznek a Coverley-leányok, az Ó- és Újvilág háztűznéző fiatal emberei özönével kopogtatnak be. Effajta nagy hozomány különben nem is ritkaság Amerikában. Néhány évvel ezelőtt sokat forgott a világ száján a kis Terny kisasszonynak a neve, akinek a hétszázötven milliója már akkor csődítette a kérőket, amikor a menyasszonyjelölt még csak - kétéves volt. A kisasszony hihetőleg olyan férjet választott később, hogy nemcsak a leggazdagabb, hanem a legboldogabb asszonnyá is lett az Egyesült Államokban.

A legidősebb Coverley-leány, Diana, vagy becenevén Dy - ez idő szerint alig húszéves. Igen kedves teremtés, anyjának és apjának lelki meg testi tulajdonságai egyesültek benne. Csábos szépségű kék szeme, félig barna, félig szőke haja valóságos tenger, arca rózsás, mozdulatai kecsesek: könnyen elképzelhető, hogy Milliard-City ifjai mind elnyelték a szemükkel, és hogy az idegenek is kívánatosnak tartanák e „ritka kincset” - a szó szoros értelmében - meghódí­tani. Abban kételkednünk sem szabad, hogy Coverley úr az esetleges valláskülönbséget nem tartaná akadálynak, csak a leánya legyen boldog.

Valóban sajnálatos dolog, hogy holmi féltékenységi és vetélkedési viszketegség választotta el ezt a két családot, amelyek a legjobban illettek egymáshoz!... Walter Tankerdon lehetett volna Coverley Dy kisasszony legigazibb párja.

Erre azonban még gondolniuk sem volt szabad. Előbb kétfelé szakadna Standard-Island s a jobbpártot jobbra, a balpártot balra úsztatná tova, hogysem ez a két ember aláírja a házassági szerződést.

- Bízzuk csak a szerelemre a kérdés megoldását! - szokta mondogatni hamis szemhunyorga­tással a főintendáns.

Úgy látszott, hogy sem Walter Tankerdon nem érdeklődik valami nagyon Coverley kis­asszony iránt, sem viszont; ha pedig mégis, akkor szerfölött nagy lelki erővel tudtak uralkodni érzelmeiken, és tévútra vezették Milliard-City előkelő világát.

Körülbelül a százhatvanadik délkör irányában haladt tova az úszó sziget, az Egyenlítőnek tartva. A Csendes-óceán szigetekben legszegényebb részén járt jelenleg; két lieue, vagyis hatezer méter mély lehetett itt a tenger. A szondákkal itt szokták kihalászgatni azokat a cso­dá­latos zoophytákat, amelyek kiállják a tenger vizének hatszáz atmoszférára becsült nyomását.

Öt nappal utóbb Standard-Island az amerikai szigetcsoporthoz érkezett, amelynek csak a neve amerikai, különben angol birtok, Palmyralt és Sancorangót jobbkéz felől elhagyván, mintegy öt mérföldre közeledett Fanninghoz, amely e szigetcsoportok közül a leggazdagabb és leg­fontosabb guanótelep. Egyébként a nagyobbrészt kopár hegyekkel teljes szigetek nem váltak nagy hasznára az Egyesült Királyságnak. No de a lábát megvetette itt, s az általánosan ismert dolog, hogy Anglia lába jókora nagy, és rendszerint maradandó a nyoma.

Frascolint minden apróság érdekelte, azért, míg barátai a parkban vagy a mezőn kószáltak, ő naponta ellátogatott a Rammsporn-üteghez. Itt gyakran találkozott Ethel Simcöe tenger­naggyal, aki szívesen elmondott neki egyet-mást a tenger nevezetes jelenségeiről. S ha érde­kes dolgokat tudott meg a második hegedűs, sohasem mulasztotta el tájékoztatni barátait is.

Nevezetes dolog történt például a július 30-ról 31-re virradó éjjel.

Már délelőtt jelentették, hogy nagy, több mérföld területet elborító acalepha-réteg közeledik. Standard-Island lakói soha ennyi medúzát egy rakáson nem láttak. Egynémely természettudós óceániának nevezte el ezeket a fura, tökéletlen állatokat, amelyek félgömb alakú testükkel már-már a növényvilághoz tartoznak. Még a szörnyen falánk halak is olybá tekintik, mintha virágok volnának, egyik sem kapkod utánuk. A Csendes-óceán forró égövi részének e saját­ságos óceániái tarka színű ernyőkként feszülnek ki, nagyon rostosak és csaknem átlátszók. Két-három centiméter szélességűek: hány millió meg millió kell ahhoz, hogy ily rengeteg területet boríthassanak el!...

Amikor Pinchinat hallotta, hogy milliókról beszélnek, ezt a megjegyzést kockáztatta meg:

- Ugyan már! Mi az?!... A szigetváros nábobjainál krajcár számba mennek a milliók! Fel sem veszik, ha effélét látnak! Náluk milliárdoknál kezdődik a számolás...

Később, estefelé a lakosok egy része a Rammsporn-üteg fölött kinyíló erkélyre ment, amit „előbástyá”-nak neveztek el. A villamoskocsik rogyásig megteltek utasokkal, a közúti vaspálya közlekedő eszközeit valóságos ostrom alá fogták a kíváncsiak. A Coverley és Tankerdon család illő távolságban hajtatott egymás mellett. James úr nem köszönt Nat úrnak, Nat úr viszont James úrnak. Mind a két család apraja-nagyja eljött, Yvernes és Pinchinat Coverleynéval és leányával csevegett. Meglehet, hogy Walter Tankerdon úrnak nem volt ínyére ez a csevegés; az is meglehet, hogy Dy Coverley kisasszony sem bánta volna, ha Walter ülne mellette. No de ez felbolygatná a sziget békéjét, holnap a helyi lapok tele vol­ná­nak gyanúsítással!...

Mihelyt beállt az éj, ha ugyan e csillagsugáros trópikus égbolt elsötétülhet, úgy tűnt fel, mintha a tenger kezdene el fényleni. A tenger tükre foszforos fénytől csillogott, vöröses avagy kékes fényreflexek támadtak, mégpedig nemcsak a hullámok taréján, hanem úgy tetszett, mintha a vízből magából áradna ki. Ez a fénysugár hovatovább olyan erős lett, hogy az ember olvashatott mellette, akár az északi fénynél, mintha a Csendes-óceán a nappal elnyelt fényt ontaná ki magából. Majd Standard-Island orra belehasított az acalepha-rétegbe, és kétfelé választotta. Egy-két óráig az úszó szigetet fénysugár övezte körül. Szakasztott úgy tündökölt ez a kép, mintha dicsfény venné körül, miként a szent képeken láthatni, vagy amint a Meg­váltó feje sugárkoszorúzottan szokott feltűnni. Virradatig tartott ez a tündéri látvány, a hajnal pirkadtával hirtelen tovaillant.

Hat nappal utóbb az úszó sziget azon a képzelt vonalon járt, amellyel mi a földgömböt szoktuk két egyenlő részre osztani - papíron. Itt láthatni egyszerre a földnek mindkét sarkát: az északi sarkcsillagot és a déli sark ragyogó keresztjét. Meg kell jegyeznünk, hogy az Egyenlítő különböző pontjain a csillagok úgy tűnnek fel, mintha a szemhatárra függőlegesen eső kört írnának le. Ha azt akarnánk, hogy mindig egyenlő legyen a nap és éj, olyan földre kellene költöznünk, amelyet az Egyenlítő szel át.

Standard-Island hatszáz kilométernyi utat tett meg, mióta elhagyta a Hawaii-szigeteket. Ez a második útja, amelyet egyik félgömbről a másikra tett meg; első alkalommal északról délnek tartott, most meg az ellenkező irányt követte. A „vonalon való átkelés” örömére nagy ünnep­sé­get rendeztek Milliard-Cityben. A templomokban hálaadó istentiszteletet tartottak, a park­ban versenyjátékokat rendeztek, az obszervatórium tornyának tetejéről rakétákat röpítettek föl, amelyek bizonyára megszégyenítették az ég csillagtáborát.

A nyájas Olvasónak nem kell külön is mondanunk, hogy mindez nem egyéb, mint tenge­rész­szokás azokon a hajókon, amelyek az Egyenlítőn áthaladnak. Olyanformán, mint a „vonal­keresztelő”. Ezen a napon szokták megkeresztelni azokat a gyermekeket, akik a Magdolna-öbölből való indulás óta a hajón születtek. Ilyen keresztelő-szertartáson kell átesniük azoknak az idegeneknek is, akik még az Egyenlítőn nem keltek át.

- No hiszen, megjártuk!... - kurjantott föl Pinchinat. - Eszerint nekünk is kijut a kereszte­lőből!...

- No még csak az kellene! - riadt föl Sébastien Zorn nagy megbotránkozással.

- Márpedig mégiscsak úgy lesz az, kedves húrvakargató pajtás - vágta rá Pinchinat. - Egy akó szenteletlen vizet zúdítanak a fejünk búbjára, aztán végigfektetnek egy himbálózó deszkán, onnan egy kád vízbe gurulunk, aztán megjelenik a trópikus tenger istene az udvari bolond­jaival, és nyájas szeretettel bekeni kátránnyal az ábrázatunkat...

- Azt csak nem tételezik fel rólam, hogy bolond csörgősipkájukat a fejemre tegyem?!... - méltatlankodék Sébastien Zorn.

- Úgy lesz az, ez alól nem vonhatjuk ki magunkat! Ahány ház, annyi szokás!... és az ember­nek alkalmazkodnia kell ennek a háznak a szokásaihoz, ahol...

- Hohó, de én nem vagyok e háznak magam jószántából a vendége! - harsogott a kvartett-társaság rendíthetetlen feje.

Nos hát nyugodt lehetett, szó sem volt arról, hogy megtréfálják e bohó ceremóniákkal, attól sem kellett tartania, hogy a tengeristen előbukkan a habokból. Őt és társait nem tengervízzel fogják megkeresztelni, hanem a legjobb fajta pezsgővel. Az Egyenlítőt sem fogják nekik megmutatni, amelyet már előzőleg a távcső lencséjére szoktak rajzolni. Matrózoknak való bohó tréfa ez, nem Standard-Island komoly lakóinak.

Július 5-én, délután rendezték az ünnepséget. A vámhivatalnokokon kívül minden tiszt­viselőnek szabadságot adtak, a vámőröknek mindig ott kellett lenniük állomáshelyeiken. A városban, a kikötőkben szünetelt a munka. Még a csavargőzös is pihent. Az akkumulátorok­ban annyi villamosenergia-készlet volt, hogy a város elektromoskocsijainak meg a világításra bőségesen elegendő. Mindazonáltal Standard-Island nem rostokolt veszteg, a tengerár lassan hajtotta az Egyenlítő felé. A templomokban a zsolozsmák és könyörgések felszálltak az égbe, búgtak az orgonák. A park megtelt ünneplő népséggel; játékok tömegével szórakozhattak. A társadalmi osztályok eggyé keveredtek. A sok előkelő ifjú, főleg Walter Tankerdon, a golfban és lawn-tennisben remekelt. Amikor pedig a Nap a szemhatár tetőpontjára érve aláhanyatlott, és beállt a negyvenöt percig tartó szürkület: sistergő tűzcsillagok röppentek föl, s a csillagtalan éjszakában is folytatódott a nagyszerű ünnepség.

A kaszinó nagytermében Cyrus Bikerstaff az említett módon megkeresztelte a kvartett tagjait. A kormányzó színültig töltötte a legfinomabb pezsgővel a poharakat, megkínálta a művé­szeket - és folyt a pezsgő... A kvartett tagjai nemes Cliquót és Röderert szürcsöltek. Sébastien Zorn úrnak most már semmi oka sincsen arra, hogy tiltakozzék ilyen keresztelő ellen. Bezzeg más folyadék ez, mint a tenger sós vize!...

Művészeink merő háládatosságból a legremekebb darabokból állították össze a műsort: Beethoven hetedik kvartettjét, e-dúr, 59. Op., Mozart negyedik kvartettjét, a-moll., 10. Op., Haydn negyedik kvartettjét, esz-dúr 17. Op., és ráadásul Mendelssohn egyik felséges művét. A közönség nem telt be a gyönyörűséggel, betódult az ajtókon, majdnem megfojtották egymást a teremben; az egyes darabokat kétszer-háromszor megújrázták, s a kormányzó átnyújtott a művészeknek egy gyémántkeretbe foglalt aranyérmet, amelynek egyik oldalán Milliard-City címere, a másik felén ez a felirat ékeskedett francia nyelven:

A kvartett tagjainak
Standard-Island társadalma, hatósága és lakói.

Ha a gordonkást ez a sok kitüntetés ki nem békítette sorsával, annak egyedüli oka az ő szerencsétlen tüskés természete, amiért barátai gyakorta támadtak reá.

Ilyenkor Sébastien Zorn idegesen babrálta a szakállát, és mindössze ennyit mondott:

- Majd elválik, mi lesz a vége!...

Este tíz óra harmincöt perckor éppen az Egyenlítő vonalához ért a Standard-Island - a helyi csillagászok pontosan kiszámították. Ebben a pillanatban a Rammsporn-ütegnél egy ágyút kell majd elsütniük. Az üteget villanydrót kötötte össze az obszervatóriummal. Milyen büsz­keség szállja meg azt a boldog embert, aki elsüti majd az ágyút, megnyomván a villany­vezeték gombját!...

Ma két ember számított erre a kitüntetésre - ki is lehetne más, mint Jem Tankerdon és Nat Coverley Cyrus Bikerstaff nem tudta, hogy mitévő legyen. Már eddig is izgatottságba hozta ez a kérdés a két párt embereit, sehogy sem tudtak megegyezésre jutni. A kormányzó meghívta a tanácskozásra Callistus Munbar urat is. A főintendáns nagyon ügyes ember és finom érzékű diplomata volt, de most az egyszer ő is kudarcot vallott. Jem Tankerdon és Nat Coverley is szörnyen megkötötte magát, egyik a másiknak nem akart engedni. Mi lesz ebből, ha ez a két vezérférfiú majd szemtől szemben áll egymással?!... A villamos készülék ötlépés­nyire állt tőlük, csak a gombot kellett megnyomniuk és...

Mindenki tudta, hogy mi van készülőben, az obszervatóriumot a kíváncsiak nagy tömege vette körül.

A hangverseny után művészeink is az obszervatórium-térre mentek, hogy a küzdelem szem­tanúi lehessenek. A nézők izgatottsága és pártállása komoly jelentőséget kölcsönöz e versengésnek - a jövőben.

A két pártvezér előállt, meg sem biccentették a fejüket egymás előtt.

- Elvárom, uram - kezdte a szót Jem Tankerdon -, hogy nem fogja tőle elvitatni azt a szerencsét, miszerint...

- Tiltakozom az ellen, hogy azt tőlem itt nyilvánosan elvitassák...

- Én is ugyanezt teszem...

- Majd meglátjuk! - kiáltotta Jem Tankerdon, és egy lépéssel közeledett a villanyvezetékhez.

Csakhogy Nat Coverley is közeledett egy lépéssel. A pártfelek kezdtek mozgolódni. Innen is, onnan is izgató biztatások hangzottak fel. Walter Tankerdon apja pártján állt, és hajlandó volt bármely pillanatban közbeelegyedni, csakhogy midőn meglátta Day Coverley kisasszonyt, kissé félreállt, és szemmel láthatólag megzavarodott.

Ott állt a kormányzó is, mintha merő tűkön állna, pedig mellette volt segédcsapat gyanánt a főintendáns... Ó, ha a yorki fehér s a lancasteri vörös rózsát egy csokorba lehetne fűzni!... Mert ki tudja, nem lesznek-e e versengésnek is éppen olyan siralmas következményei, mint amiket a XV. században az angol arisztokrácia annyira megsínylett?...

Ezalatt pedig közeledett a pillanat, midőn Standard-Island orra érinti az Egyenlítő vonalát. Oly másodpercnyi pontossággal kiszámították az időt, hogy legföljebb csak arról lehetett szó, hogy nyolc méterrel tévednek.

- Vigyázzatok! Valami ötletem támadt! - súgta Pinchinat.

- Nos? - kérdezte Yvernes.

- Megpróbálom széthányni a villamoskészüléket... Akkor a berzenkedő kakasok majd kibékülnek...

- Az Istenért, meg ne tedd! - óvta őt Frascolin, és megragadta Pinchinat karját.

Szóval, senki sem tudta, miként fog a dolog végződni, midőn váratlanul valami robbanás megreszkettette a levegőt...

Csakhogy az nem a Rammsporn-üteg felől hallatszott. A tengeren sütöttek el egy ágyút.

A lélegzet fennakadt.

Mi történhetett? Honnan jöhetett a lövés, ha nem Standard-Island ágyúja dördült meg?

A jobbparti kikötőből sürgönyöztek:

”Két-három mérföldre veszélyben forog egy hajó, vészlövéssel adták tudtul, segítséget kérnek.”

Milyen szerencsés véletlen! Eszébe sem jutott immár senkinek, hogy az ágyú elsütése fölött versengjen, és ágyúlövéssel hirdessék az Egyenlítő vonalának érintését. Az úszó sziget át­haladt a vonalon, a golyó pedig bennrekedt az ágyú torkában. A két vetélkedő család szá­mára ez bizonyult föltétlenül a legkedvezőbb megoldásnak.

A tömeg eloszlott a térről, és mivel a villamoskocsik nem közlekedtek, mindenki gyalog sietett a jobbparti kikötő felé. A révkapitány a vészlövés hallatára rögtön kiadta a parancsot, hogy megtegyék az előkészületeket a hajó megmentésére. Az egyik villamoscsónakot útnak indították, és mire a kíváncsi tömeg a kikötőbe ért, vissza is tért a megmentett hajótöröttekkel, akiknek a hajóját azután csakhamar elnyelte a Csendes-óceán mély gyomra.

Az a bizonyos maláji kets volt, amely Standard-Islandet követte, mióta a Sandwich-szigetektől elindult.