14. Mulatságból mulatságba

Tahiti szigetén ezentúl minden évben ki fog kötni Standard-Island!... Legalábbis ezzel a szándékkal teltek el a milliomosok, láttára annak a barátságos fogadtatásnak, amelyben őket a sziget franciái, valamint a bennszülöttek részesítették. Papeetéból egész rakás katona, polgár tódult az úszó szigetre, bejárták a mezőt, sétálgattak a parkban, a sétányokon, de még csak árnya sem lebbent holmi összekoccanásnak, amely köztük megzavarná a kölcsönös jó viszonyt. Arra természetesen vigyázott a rendőrség, hogy a szigeten tahiti ember ne maradjon a megszabott látogatási időn túl.

Azt talán mondanunk sem kell, hogy az úszó sziget lakói előtt is nyitva állt a szigetcsoportnak bármely szigete, ahol Simcöe tengernagy megállítja Standard-Islandet.

A hosszabb itt időzés alatt egyik-másik milliomosnak az az ötlete támadt, hogy Papeetéban nyári lakot bérel, és az év egy részét ott tölti el. Olyanforma tervük volt, mint a nagyvárosi embereknek, akik kimennek pereputtyostul falura, ahol szántó-vetők, turisták, kirándulók, vagy ha kedvük tartja, Nimród módjára éldegélnek; villatelep alapításán fáradoznak, anélkül, hogy félniük kellene a klímától, amelynek hőmérséklete április és december közt 14-30 °C közt váltakozik.

A Tankerdon család és a Coverley család az elsők közé tartozott az előkelő Milliard-City-beliek közül, akik pompás palotáikból kiköltöztek, hogy Tahitiban telepedjenek meg a még kényelmesebb nyári lakokban; a Tatao-földnyelven laktak Tankerdonék, a Venus-csúcson Coverleyék. A két nyárilak több mérföldnyi távolságra feküdt egymástól, és Walter Tanker­don kissé nagynak tartotta ezt a távolságot. Az természetesen nem állt módjában, hogy a két hegyfokot közelebb hozza egymáshoz. No de pompás út vezet Papeetéból ide is, oda is.

Frascolin azt mondta Callistus Munbar úrnak, hogy e két család feje, mivelhogy átköltöztek Papeetéba, nem lehetnek jelen a sziget kormányzójának fogadásán Milliard-Cityben.

- Annál jobb!... - vélekedett fölvillanó szemmel a főintendáns. - Legalább nem kell tartanunk semmi kellemetlenségtől. Mert, uramfia, mit szólnának ahhoz Tankerdonék, ha a kormányzó előbb Coverleyékhez fordulna?... és mit Coverleyék, ha megfordítva történne?... Cyrus Bikerstaff csak örvendhet, ha ez a két család nem lesz jelen...

- Nincs semmi reményük önöknek ahhoz, hogy e két család vetélkedésének egyszer csak vége szakad? - kérdezte Frascolin.

- Isten annak a tudója!... - felelte Callistus Munbar. - Meglehet, hogy ez csupán a kedves Waltertől s a bájos Dianától függ...

- Eddigelé persze úgy látszik, hogy a két dúsgazdag örökös... - vágott közbe Yvernes.

- Sebaj! - szakította félbe a főintendáns. - Nem kell egyéb, mint hogy egyszer alkalom adódjék... A többi magától jön, és ha a szerencsés véletlen nem játszik kezünkre, nos hát, a mi kedves szigetünk érdekében majd hajánál fogva rántjuk elő ezt a véletlent!...

Ezt mondván, oly pompás piruettet perdült a főintendáns, hogy Athanase Dorémus, ha látta volna, bizonnyal megveregeti a vállát. Becsületére vált volna bármely XVIII. századi márkinak is.

Október 20-án délután a sziget kormányzója, a katonai parancsnok, a vezérkari főnök s a fran­cia főhatóság elsőrangú tisztviselői megjelentek a jobb parti kikötőben, ahol Cyrus Bikerstaff az őket megillető tisztelettel fogadta mindannyiukat. A két ágyúüteg sortüzet ropogtatott. Kocsik várták a vendégeket; a franciák és a milliomosok zászlói lengedeztek. A városház nagytermét feldíszítették erre az alkalomra. Az utcákon örömujjongó nép hullámzott, se vége, se hossza ünnepelték vendégeiket.

Aztán sorra vették a templomokat, az obszervatóriumot, a két villamostelepet, a kikötőket, parkokat; villamoskocsikon bejárták az egész várost, az egész szigetet. Majd a kaszinó nagytermében gazdagon terített asztalokhoz ültek; s ímhol, hatot ütött az óra, a vendégek igen kedves délután emlékével gazdagon tértek vissza Papeetéra Standard-Islandről.

Október 21-én reggel művészeink újra átkeltek a szigetre. Csak maguk voltak, még Athanase Dorémus urat sem hívták meg, mert a tánc- és illemtan tanár inai nagyon gyengék lettek volna arra a hosszú kirándulásra. Oly szabadnak érezték magukat, mint a levegőég madarai, mint a vakáció örömében kéjelgő diákok, hogy lábuk alatt ezúttal istenadta s nem embercsinálta föld és szikla kopogott...

Mindenekelőtt Papeetét akarták megnézni. A szigetcsoport fővárosát határozottan szépnek találták. A kvartett tagjai nagy gyönyörűséggel kószáltak a magas fák alatt, amelyek ráborít­ják árnyas sátraikat a házakra, a hajóraktárakra; aztán felszálltak egy amerikai szisztéma szerint készült kisvasútra, s azon hajtattak a belvárosba.

Derékszögekben kereszteződő, széles utcákat találtak itt, akár Milliard-Cityben. Mindenfelé kertek pompáztak, pázsitok zöldelltek. Kora hajnalban is élénk volt az utcai forgalom: európaiak és bennszülöttek egyaránt talpon voltak; este nyolc órakor még mozgalmasabb az utcák képe, nem szünetelt az élénkség éjjel sem. A trópikus égöv városaiban s főképpen Tahitiban az éjjelek nem arra valók, hogy az ember aludjék. Különben is Papeetéban nem valami kényelmes ágy kínálkozik. Kókuszrostokból készült kötélháló, banánlevelekkel vagy gyapotmagokkal megtöltött matrac, nem is említve a moszkitók ellen védő szúnyoghálókat.

A bennszülöttek és bevándorolt európaiak házait egymástól könnyen meg lehet különböztetni. Az európaiak kőalapra fából építettek nagyon kényelmes házakat. A bennszülöttek nagyobb­részt a várostól távolabb eső árnyas-lombos helyeken ütötték fel bambuszlécekből készült házikóikat, amelyek tiszták, szellősek és kényelmesek.

- És a bennszülöttek?...

- Nos hát a bennszülöttek? - ismételte még Frascolin a hozzá intézett kérdést. - Olyan fajta, amilyenre nektek fáj a fogatok, itt sincsen, amint a Sandwich-szigeteken sem találtunk... Sajnos, de híre-hamva sincs olyan őserényekkel kibélelt kannibáloknak, akik emberpecse­nyére fenték a fogukat, s a fölfalt ellenség szemét kivájva elvitték főnökeiknek diadaljel gyanánt...

- Micsoda?... Hírük-hamvuk sincs?... Hát azért tettük meg ezt az irtózatosan hosszú utat, hogy egy szál emberevő vaddal se találkozzunk?

- Csak legyetek türelemmel... - szólt a gordonkás, - olyatén módon böködve kezével a levegőt, mint Rodin a Párizsi titok-ban. - Még többel is találkozhatunk, mint amennyivel bolond kíváncsiságunkban megelégszünk!...

Nem is sejtette, hogy igazat jósolt.

A tahitiak minden valószínűség szerint maláj eredetűek, a maori-fajtából származtak. Raiatea a szent sziget, lehetett királyaik bölcsője - igézetesen szép bölcső: ott ringatózott a szél alatt fekvő szigetek közt a Csendes-óceán tiszta hullámaiban.

Mielőtt a misszionáriusok a szigetre jöttek, három rétegre oszlott Tahiti lakossága: a feje­del­mek, ezek voltak a kiváltságosak, a nép azt hitte róluk, hogy csodatevő hatalmuk van; a törzs­fők, vagyis földbirtokosok, ezek már nem részesültek olyan nagy tiszteletben, mint a fejedel­mek, lévén azoknak alattvalói; végül a köznép, amelynek semmi földbirtoka sem volt.

Ezek az állapotok idővel az anglikán és katolikus hittérítők hatása és a hódítások alatt gyöke­resen megváltoztak. Ámde változatlanul megmaradt a bennszülöttek intelligenciája, élénk taglejtése, ha beszéltek, jókedvük, elismerésre méltó bátorságuk és testük szépsége. Művé­szeink mind a városban, mind a környékén több ízben megcsodálták a tahitiak szépségét.

- A kutyafáját, be szép férfi ez! - kiáltotta az egyik hegedűs.

- S micsoda gyönyörű leány az! - toldotta meg a másik.

Az már igaz. A férfiak közepesnél magasabb termetűek, barnás arcbőrükön mintha a vér is áttetszenék; olyan formásak a tagjaik, mint a görög szobroké, arcuk kifejezése pedig szelíd. Büszkék is ezek a maorik, nagy szemük fel-felvillan, vastag, de finom metszésű az ajkuk. A harcias tetoválás a békés idők folytán hovatovább kiveszőben van.

A sziget jobb módú lakói az európai divat szerint öltözködnek; jól áll rajtuk az erősen kivágott elejű ing, a rikító rózsaszínű ujjas s a csizmákat elfedő pantalló. Föl sem tűnik, hogy nem ősi viseletüket hordják. Annyi azonban tény, hogy művészeink inkább szerették volna őket a pareóval látni, a világos színű, csíkos gyapotszövettel, amely csípőjüktől térdük kalácsáig festői redőkben hull alá, no meg a magas tetejű vagy panamakalappal, amelyet férfiak és asszonyok egyaránt viselnek.

Az asszonyok is még mindig ugyanazok a poétikus, bájos ótahitiak, akikről Bougainville annyi szépet mondott. Vállukról leomló hajukba fehér tiaré-virágot fonnak, fejükre könnyed kalapot tesznek, amely kókuszcsemeték háncsából készül, igazi nevén „ravarevá”-nak hívják (Yvernes úgy magyarázta ezt a szót, hogy a francia rève = álom, lehetett a gyökere). Ha elgondoljuk ráadásul: minő kaleidoszkópszerű látvány e festői ruhák változatos színe, mily kecsesek e nők mozdulatai, mily természetes a testük hordása, mily szelíden tudnak moso­lyogni, milyen csengő és mégis lágy a hangjuk... Bizony, nem csoda, ha művészeink e két megjegyzésben fejezték ki meglepetésüket: „- A kutyafáját, be szép férfiú ez”. „S micsoda gyönyörű leány az!”

És ha a Mindenható ily dicső emberfajt alkotott, miért ne helyezte volna ilyen tündérvölgybe? Ennél elragadóbb vidéket képzelni sem lehetne!...

Művészeink kirándulásaik alkalmával nem győzték eléggé bámulni Papeete környékének növényvilágát. A tengerpartig nem hatoltak előre, mert ott a szántóföldek vannak, erdők he­lyett citrom- és narancsligetek terülnek el messze, ahol az arrowroot, cukornádat, kávét, gya­po­tot, ignamét, maniókát, indigót, sorghot és dohányt termesztik. Ahelyett a sziget belsejében elterülő erdők rengetegeit bújták, el a magas hegy aljáig, amelynek csúcsa a fák bolthajtásán jóval túl emelkedik.

Szerteszéjjel tenyészik itt: kókuszpálma, mirtusz- és rózsafa, vaskemény casuarina, tiairi, pura, tamana, ahi- vagy szantálfa, goyave (indiai körtefa), mangó, tacca (a gyökere ehető), büszke táró, kincset érő kenyérfa, amelynek fehér törzse magas, sima, hatalmas gyümölcsei olybá tűnnek fel, mintha cizellált csészék volnának, fehér magvuk a bennszülöttek fő táp­láléka.

Legtöbb a kókuszpálma, azután a goyave. Ez utóbbi a hegyek csúcsán is megterem, a tahitiak nyelvén „tuavá”-nak hívják. Egész sűrű goyave-erdők vannak, ellenben a purauk áthatolha­tatlan bozótokká fonódnak, amelyek néha igazi útvesztői az erdők barangolóinak.

Veszedelmes állat egyáltalában nincs e szigeten. Az egyetlen négylábú állatuk egy sertésfajta, körülbelül olyan nagy, mint a mi házi- avagy vadsertésünk. Lovakat, ökröket később honosítottak itt meg, valamint a kecskét és juhot is behozták. Az állatvilág eszerint jóval szegényebb a növényvilágnál, de fogyatékos a madárvilág is. Galamb és füsti fecske itt is van, mint a Sandwich-szigeteken, a hüllők közül csak az ezerlábú meg a skorpió, a rovarvilágot a darazsak és a moszkitók képviselik.

Tahiti terményei: gyapot, cukornád (ezt a dohány és kávé elhanyagolásával erősen kultivál­ják), továbbá kókuszolaj, arrowroot, narancs, gyöngyház és gyöngy.

Nem sok egészben véve, de mégis elég élénk a kereskedelmi forgalma Amerikával, Ausztrá­liával, Új-Zélanddal, Kínával és Európával. Beviteli cikke van hárommillió-kétszázezer frank ára, ezzel szemben kivitele ötödfél millió frank értékű.

A kvartett tagjai elbarangoltak Taboratu félszigetre is. Fölmentek a Phaëton-erődbe; az őrség francia katonái azt sem tudták, mit csináljanak örömükben, látva, hogy honfitársakkal van találkozásuk. Frascolin kiszimatolta, hogy van a kikötőben egy vendéglő, amelynek holmi bevándorló gyarmatos a kocsmárosa; ide tértek be, meghívtak vendégül néhány bennszülöttet, a község bíráját s itattak velük francia borokat. A bennszülöttek viszonzásképpen kedves­kedtek tahiti különlegességekkel: feivel (szép sárga színű, barna fajta gyümölcs), ízletesen elkészített ignaméval, maioréval (a kenyérfa gyümölcsét forró kövek közt párolják); végül valami savanykás ízű becsinálttal, amely eldörzsölt kókuszdióból készül, a bennszülöttek taierónak hívják és bambusznádcsövekben tálalják fel.

A hevenyészett lakoma igen vidáman folyt. A mulatozók néhány száz belföldi cigarettát füstöltek el (a cigaretta így készül: egy dohánylevelet összecsavargatnak, azt a tűznél meg­szárított pandanus falevélbe sodorják). Művészeink azonban nem pipáltak tahiti módra, nem adták sorjába szivarkáikat, hanem ki-ki a magáét füstölte végig, amint ez Európában szokásos. A községi bíró megkínálta Pinchinat-t az égő szivarral, Pinchinat udvariasan így felelt a tahitiak nyelvén: „- Mea maitaï!” (Jól van, jól van!) A társaság jóízűt nevetett az ő fura tahitiságán.

Arra természetesen nem gondolhattak művészeink, hogy mindennap visszatérnek Papeetéba vagy Standard-Islandre. Az egyes falvakban mind a bennszülöttek, mind a gyarmatosok szívesen fogadták őket éjjeli szállásra.

November 7-ére a Venus-csúcsot tűzték ki célpontul. Ennek megtekintését egyetlen valamire­való turista sem mulaszthatja el.

Hajnalhasadtakor kerekedtek föl, nemigen gyorsították lépéseiket, átmentek a szép Fantahna-folyó hídján. Innen pompás út vezet a völgy alján egészen a hatalmas vízzuhatagig, amely kétszer olyan magas, mint a Niagara, csakhogy sokkal keskenyebb; százhatvan méter magas­ból fülsüketítő zúgással zúdul alá a víz. A jó barátok tovább haladtak az országúton, amely a Taharahi-halom lápjában húzódik, és a tengerpartnak tart egy csekélyke domb felé, amelyet hajdanában Cook a „Fa-fok”-nak nevezett el, mert akkortájban egy magános fa állott a domb tetején. Taharahi falvában a földnyelv végén levő világítótoronyig pompás fákkal szegélyezett út vezet.

Itt lakott a pázsitos dombon épült villában a Coverley család. Így hát csakugyan nem lehetett Walter Tankerdon úrnak semmi oka arra, hogy eddig elsétálgasson Papeete másik feléről. És mégis, ezen a vidéken találkoztak vele a franciák. Az ifjú ellovagolt a Coverley-villa kör­nyékéig. Köszönt a művészeknek, és azt kérdezte tőlük, hogy estére vissza szándékoznak-e térni Papeetéba?...

- Nem, Tankerdon úr - felelte Frascolin. - Coverleyné meghívott, valószínűleg náluk mara­dunk estére.

- Akkor hát a viszontlátásra, uraim! - szólt búcsúzóul Walter Tankerdon.

Amint ezt mondta, elborult az arca, pedig hát az égen még csak bárányfelhők sem úszkáltak.

Megsarkantyúzta lovát, még egyszer visszapillantott a fák körül elővillanó fehér lakra, és sebes vágtatással elügetett. Miért is okvetetlenkedik a dúsgazdag Tankerdonban az újra fellobbanó kalmárvér? Miért is bontja meg Standard-Island békéjét? Hiszen az úszó szigetnek nem az a rendeltetése, hogy üzleti gondok fészke legyen?...

Pinchinat megszólalt:

- Lehet, hogy el akart minket kísérni a kedves gavallér?...

- Úgy lesz az; Munbar úrnak alighanem igaza volt... - vélekedett Frascolin. - Szegénynek nagyon fájhat a szíve, hogy nem láthatja Coverley kisasszonyt...

- Látjátok, a milliók sem teszik az embert mindig boldoggá! - elmélkedett a bölcselkedő Yvernes.

A délutánt és estét nagyon kellemesen töltötték el művészeink a Coverley-villában, mert itt is oly szívesen látott vendégek voltak, mint a tizenötödik sugárúton levő palotájukban. A társa­ság jól összeillett, a fokozottabb zenei érzék volt köztük az összekötő kapocs. Mindenekelőtt kitűnő zongoradarabokat játszottak, Coverleyné újabb szerzeményekkel örvendeztette meg a társaságot, Dy kisasszony nagy művészettel énekelt, Yvernes tenorja s a kisasszony szopránja szépen összecsengett.

Isten tudja, miért, miért nem - talán szándékosan -, de Pinchinat kikottyantotta, hogy a villa környékén találkoztak Walter Tankerdon úrral. Vajon okosabban cselekedett volna, ha nem szól?... De nem. A főintendáns, ha ott lett volna, bizonyára helyeselte volna e tettét. Dy kisasszony ajka körül ugyanis futó, alig észrevehető mosoly villant át, a szeme fölcsillant, s midőn újra énekelni kezdett, mintha még csengőbbé vált volna a hangja.

Az anya rápillantott, s míg Coverley úr összerántotta szemöldökét, így szólt leányához:

- Remélem, nem erőlteted meg magad, Dy?

- Nem, édesanyám.

- Hát ön, Yvernes úr?

- Világért sem, asszonyom. Én már születésem előtt a paradicsomi kar egyik karénekese voltam.

Az órák csak úgy röpültek, csaknem éjfél felé járt az idő, amikor Coverley úr a lefekvésre gondolt.

A kvartett tagjai lelkesedéssel beszéltek arról a nagyon szíves fogadtatásról, amelyben Coverleyéknél részesültek, és másnap visszaindultak Papeetéba.

A megállapított menetrend szerint Standard-Island még egy hétig marad Tahitinél, azután tovább megy délnyugat felé. Ezen a héten sem történt volna semmi különös, ha november 11-én a szerencsés intermezzo csendjét meg nem zavarta volna valami...

Ennek a napnak reggelén a Papeete mögött levő halmon felállított szemafor jelezte a francia hajóraj közeledését.

Délelőtt tizenegy órakor a kikötőbe ért a Paris nevű elsőrangú kalózhajó, utána pedig még két másodrangú, végül egy ágyúnaszád.

Minekutána a szokásos üdvözlések mindkét részről megtörténtek, az ellentengernagy a tisz­tek­kel együtt partra szállt, az ágyúk eldördültek, Standard-Island ágyúi is közbe mennydörög­tek; az ellentengernagy tisztelgésre sietett a sziget kormányzójához.

Nagy és váratlan szerencséje volt a francia hajórajnak, hogy éppen akkor talált Tahitiba megérkezni, amikor Standard-Island is ott vesztegelt. Micsoda pompás ünnepségek lesznek majd ebből! A Csendes-óceán gyöngye nyitva állt a francia tengerésztisztek előtt; ugyancsak tódultak is oda, hogy a csodaművet megbámulják. Negyvennyolc óráig elvegyültek az uniformisok a milliomosok polgári ruhái közt.

Cyrus Bikerstaff az obszervatóriumban fogadta ünnepélyesen a vendégeket, Callistus Munbar pedig a kaszinó helyiségeiben, ahol ő az úr.

Ekkor a leleményes Callistus Munbar úrnak valami zseniális ötlete támadt, ami bizonyára feledhetetlen emlékű lesz. Megsúgta a kormányzónak, a kormányzó előterjesztette az előke­lők tanácsában, s ott természetesen elfogadták.

November 15-ére nagy ünnepséget fognak rendezni. Hivatalos díszlakomával kezdődik s táncmulatsággal végződik a városház termeiben. Akkorra majd azok a családok is vissza­térnek Standard-Islandre, amelyek rövid időre Tahitiba mentek nyaralni, mert harmadnapra fölszedi az úszó sziget a horgonyt.

A két városrész előkelői bizonyára ott lesznek az ünnepségen, amelyet Standard-Island rendez VI. Pomaré királynő, az európai bennszülött tahitiak és a francia tengerésztisztek tiszteletére.

Az előkészületi munkálatokkal Callistus Munbar urat bízták meg, márpedig amit ő vesz a kezébe, azt ugyancsak meg is csinálja, van ügyessége és van buzgósága elég!... Művészeink szintén felajánlották közreműködésüket, és így megállapodtak abban, hogy az ünnepi program egyik vonzó pontja egy hangverseny lesz.

A meghívók szétküldéséről a kormányzó gondoskodott.

Cyrus Bikerstaff legelőször is fölkereste VI. Pomaré királynőt, és arra kérte, hogy kegyes­kedjék megjelenni ő is, meg a főhercegek és főhercegnők is az ünnepségen. A királynő is, valamint Tahiti kormányzója, a főbb francia tisztviselők, az ellentengernagy és tisztjei hálásan fogadták a kitüntető meghívást.

Összesen ezer meghívót küldtek szét. A díszlakomán persze nem mindenki lesz jelen. Csak száz teríték lesz: a királyi udvar tagjai, a francia hajóraj parancsnoka, a sziget kormányzó­ságának főhivatalnokai, az előkelők tanácsának tagjai, Standard-Island főpapjai a hivatalosak. No de a parkban lesznek bankettek, versenyjátékok, tűzijátékok, hogy a város minden lakójának kijusson a mulatságból.

Azt talán mondanunk sem kell, hogy a malecarliai királyról és királynéról sem feledkeztek meg. Őfelségeik azonban nem lévén az ünnepségeknek barátai s visszahúzódva élvén a harminckettedik sugárúton levő szerény lakásukban, udvariasan megköszönték a kormányzó figyelmét - s a meghívást nem fogadták el.

- Szegény uralkodók! - mondta Yvernes.

A nagy nap beköszöntött; Standard-Island három nemzet lobogótengerében úszott: a Francia­országéban, Tahitiéban és Milliard-Cityében.

A királynőt és udvarát - mind ünnepi díszöltözékben jelentek meg - a jobb parti kikötőben ágyúdörgéssel fogadták - ekkor megszólaltak a papeetéi és a francia hajók ágyúi is.

A fényes, előkelő társaság előbb végigsétált a parkon, aztán összegyülekezett a ragyogó pompával feldíszített városházában.

Fölséges látvány tárult eléjük a nagy lépcsőházban, ahol minden lépcsőfok, szakasztott úgy, mint Vanderbilt New York-i palotájában, kerek tízezer frankba került. A csillogó-villogó nagy teremben a sziget vendégei a szó szoros értelmében páratlan lakomához ültek.

A helyek kijelölését maga a kormányzó állapította meg páratlan tapintattal. A két városrész vetélkedő nábobjai ezúttal nem akartak hajba kapni, és nem is zsörtölődtek. Mindenki meg volt elégedve a helyével, még Coverley kisasszony is, aki Walter Tankerdon úrral ült szem­ben. Az ifjú hölgy és fiatal gavallér nem győzte leplezni örömét, és bizonyára okos dolog, hogy nem ültették őket nagyon közel egymáshoz.

Talán fölösleges szóvá tennünk, hogy művészeinknek sem volt okuk panaszra. Újabb bizonyí­tékát adták a milliomosok annak, hogy mennyire becsülik őket, és művészetüket milyen nagyra tartják, mert lám, meghívták a díszlakomára is.

A díszlakoma ételsorát a főintendáns állította össze hosszas tanulmányozás és elmélkedés után. Nyilvánvaló bizonysága annak ez a „menü”, hogy Standard-Island konyhája nem szégyen­kezhet a vén Európáé mellett.

Íme, győződjék meg bárki erről, elolvasván a „menü”-t, amelyet Callistus Munbar a leg­finomabb pergamentre nyomatott:

Le potage à la d’Orléans,
La crême comtesse,
Le turbot à la Mornay,
Le filet de boeuf à la Napolitaine,
Les quenelles de volaille à la Viennoise,
Les mousses de foie gras à la Trévise.

Sorbets.
Les cailles rôties sur canapé,
La salade provençale,
Le petits pois à l’anglaise,
Bombe, macédoine, fruits,
Gâteaux variés,
Grissins au parmésan.

Borok:
Château d’Yquem. - Château Margaux.
Chambertin. - Champagne.
Különféle likőrök.

Vajon az angol királynő, az orosz cár, a német császár, a francia köztársaság elnökének az asztalánál tálalhattak volna-e fel ennél ízletesebb, változatosabb ételeket, avagy a legtöké­letesebb konyhaművészek készíthették volna-e az egyes fogásokat nagyobb gonddal?!...

Este kilenc órakor kezdődött a hangverseny a kaszinó dísztermében. A műsor négy számból állt; nem többől, mint négyből:

Beethoven ötödik kvartettje a-dúr, 18. op.
Mozart második kvartettje d-dúr, 10. op.
Haydn tizedik kvartettje (II. rész) d-dúr, 64. op.
Onslow tizenkettedik kvartettje b-moll.

Ez a hangverseny újabb diadalát jelentette a párizsi művészeknek, akik - már akármit szól is hozzá Sébastien Zorn - határozottan szerencsések, hogy Standard-Island födélzetén lehetnek.

Ezalatt az európaiak és bennszülöttek közösen mulattak a parkban. A pázsiton táncra kere­kedtek, mégpedig - ugyan miért restellnénk bevallani? - harmonikák nótájára; ez a hangszer nagyon kedvelt a szigeten. A francia tengerészeknek is megvan az a gyöngéjük, hogy az efféle hangszereket nagyon szeretik, és mivel a Paris legénysége csaknem teljes számban jelenvolt a parkban, egész harmonika-zenekarok verődtek össze, és valóságos orgiákat csaptak. Közben-közben nótákra gyújtottak, és a hajósnótákra visszhangképpen megszólalt a Himerre; ez az óceán népeinek legkedveltebb népdala.

Különben is a tahiti férfiak és nők szeretnek énekelni és táncolni, no de értenek is hozzá. Meg kellett sokszor újrázniuk a repanipát, amely a szigetlakók nemzeti tánca, dobpergéssel verik hozzá az ütemet. A város által dúsan megvendégelt bennszülöttek és idegenek mind táncra perdültek, és nagy tűzzel dobogtatták lábaikkal a földet.

Ugyanekkor a városház nagytermében Athanase Dorémus rendezésével kezdődött az előkelők bálja. A milliomos és tahitibeli hölgyek ragyogó öltözékekben jelentek meg. Senki sem fog azon csodálkozni, ha azt mondjuk, hogy a milliomos hölgyek toalettjei a legelső párizsi műtermekből kerültek ki, és így szemmel láthatóan kiváltak az európai gyarmatosok hölgyei közül. A fejük, válluk, keblük villogott a gyémánt ékszerektől, mintha egymással akartak volna versenyre kelni a fényűzésben. Ugyan ki tudná megmondani, hogy Tankerdonnét vagy Coverleynét illeti-e meg az elsőség? Cyrus Bikerstaff bizonyára nem, mert ő minden tőle telhetőt elkövetett, hogy kellő egyensúlyban tartsa a két városrészt.

Az első négyesben így oszlottak meg a párok: a tahiti királyné és felséges férje, Cyrus Bikerstaff - Coverleyné, az ellentengernagy - Tankerdonné, Simcöe tengernagy - a királyné egyik udvarhölgye. A többi négyesekben a párok kedvük szerint alakultak. Elragadó kép! És íme, Sébastien Zorn mégsem vegyült közéjük, visszahúzódott - az arcán, ha nem is a tiltakozás, de megvetés kifejezése ült - hasonló ahhoz a két dörmögő rómaihoz azon a híres történelmi festményen, amely a Római Birodalom hanyatlását ábrázolja. Bezzeg Yvernes, Pinchinat és Frascolin! Tahiti és Standard-Island legszebb hölgyeit pergették-forgatták a ke­ringőben, polkában és mazurkában. Ki tudja, nem lesz-e ez a fényes bál utólag számos el­jegy­zésnek az értelmi szerzőjévé, és busás munkát ró majd az úszó sziget anyakönyvvezetőire?...

Általános feltűnést keltett, hogy a véletlen Walter Tankerdon urat juttatta Coverley kisasszony párjává. Véletlen volt-e ez, vagy a főintendáns finom diplomatikus keze intézte így? Annyi bizonyos, hogy a nap legkimagaslóbb eseményévé nőtte ki magát, és messze kiható következ­ményei lehetnek még, ha a két család kibékülésének első lépéséül tekinthetjük.

A tűzijáték után újult kedvvel folyt a tánc a parkban és a városház nagytermében, s eltartott kivilágos kivirradtig. Így folyt a fényes ünnepség, amelyre Standard-Island mostani lakóinak remélhetőleg még az unokái is lelkesedve gondolnak majd vissza.

Harmadnapra Simcöe tengernagy kiadta a parancsot az elindulásra. Újra megdördültek az ágyúk, miképpen ideérkezésükkor is megdördültek; Tahiti és a francia hajóraj ágyúi pedig minden ágyúbömbölésre visszafeleltek.

Eleinte északnyugat felé vették az irányt, hogy érintsék a szigetcsoport többi szigeteit is. Körülhajózták a festői Moreát, amelyen sok a magas hegy, továbbá Raiateát, a szent szigetet, a bennszülött királyok bölcsőjét; elhaladtak a Bora-Bora mellett, amelynek egyik hegye ezer méter magasságba nyúlik fel; majd föltűnt: Motu-Iti, Mapeta, Tubuai és Manu, a tahiti hegylánc ékkövei.

November 19-én napnyugtával eltűnt a szigetcsoport utolsó csúcsa is az alkonyati pírban.

Ekkor Standard-Island délnyugat felé fordult. A távíródrótok a kaszinó jelzőtábláin nyomban mutatták az irányváltoztatást.

Ha valaki ebben a pillanatban Szárol kapitányt látta volna, bizonyára megijed sötét szemének félelmetes villogásától, arcának mord kifejezésétől, és kezének fenyegető mozdulatától, mi­dőn malájait az ezerkétszáz mérföld távolságra nyugaton fekvő Új-Hebridákra figyelmeztette.