MÁSODIK RÉSZ

1. A Cook-szigeteken

Hatodik hónapja már, hogy Standard-Island elhagyta a Magdolna-öblöt és egyik sziget­cso­porttól a másikhoz ment anélkül, hogy csak a legcsekélyebb baj történt volna vele tengerjáró útjában. Ebben az időtájban az Egyenlítő körül nagyon csendes a tenger, mert a rendszeres passzátszelek a térítőknél az uralkodók. Ámde ha héba-hóba erősebb fajta vihar támadt is, a Milliard-City oly szilárd alapja nem érezte meg a rázkódást sem a kikötőkben, sem a par­kokban, sem a mezőn. A förgeteg kitombolta haragját, a vihar elült. Tudomást sem vettek róluk az úszó sziget lakói.

Csaknem attól lehetne tartani, hogy ilyeténképpen a szigeten egyhangú az élet folyása. Művészeink azonban váltig azt hajtogatták, hogy szó sincs róla. Az óceán végtelen síkján az egyik oázis a másik után következett; eddig voltak: a Sandwich-, a Marquises-, a Pomotou-, a Társaság-szigetek, s mielőtt északnak vennék útjukat, meglátogatják még: Cook szigeteit, Szamoát, a Tonga- és Fidzsi-szigeteket és az Új-Hebridákat, esetleg még többet is. Mennyi ismeretlen és etnográfiailag érdekes földet láthatnak!...

A kvartett tagjainak, ha kedve lett volna is, de ideje nem akadt arra, hogy panaszkodjék. A világtól sincsenek elszigetelve, mert hiszen rendes a postaközlekedés a két világrésszel. Csaknem a megszabott napon érkeztek a petróleumszállító hajók, hozván az elektromosság fejlesztéséhez szükséges anyagot, nem késtek el a kéthetenként ellátogató egyéb áruszállító gőzhajók sem, az újabb hírlapokat s egyéb szükséges dolgokat hozták.

A művészek tiszteletdíját oly ritka pontossággal fizették ki, hogy ebből méltán lehetett követ­keztetni a vállalat kimeríthetetlen pénzforrásaira. Ezer meg ezer dollár repült a zsebükbe, ott is ragadt, és belőlük még nagyon, de nagyon gazdag ember válik, ha majd e páratlan szer­ződés lejár. Soha zenevirtuózok ilyen irigylendő sorsban nem részesültek! Művészeink maguk is most már sajnálkozva beszéltek arról a csekély jövedelemről, amelyet az Egyesült Álla­mok­ban tett körútjuk alkalmával összemuzsikáltak.

- Nos hát, vén brúgós!... - mondta Frascolin egy nap Zornnak. - Kigyógyultál már abból a te régi balsejtelmedből?...

- Nem!... - nyilatkozott komoran Sébastien Zorn.

- Hanem azért mégiscsak tele zsebbel zárjuk le az évet?

- Nono, az a kérdés, hogy hazavihetjük-e majd?

- Te azt hiszed talán, hogy nem?

- Azt hiszem.

Ezzel az emberrel nem lehetett boldogulni. Pedig hát azt a pénzt ugyancsak nem félthették. Biztos helyre került az minden negyedév elején: a New York-i banknál helyezték el. Leg­okosabbnak látták tehát, ha a makacs öreggel erről egyáltalában nem is beszélnek.

A jövő is biztosítottnak látszott. A két család versengési kedve mintha kezdett volna meg­csappanni. Cyrus Bikerstaff és titkárai módfelett örvendtek ennek. Mióta az a bizonyos „báli szenzáció” elsült, a főintendáns még egyszer olyan nagyra nőtt, mint annak előtt volt. Walter Tankerdon a Coverley leánnyal táncolt! Jele-e ez annak, hogy a két család közeledik egymáshoz? Az tény, hogy Tankerdon és párthívei többé már nem beszéltek egynémely üzleti szándékaikról. Az előkelő társaságokban szóbeszéd tárgyává lett a báli eset. Az élesebben látók már olyasfélét rebesgettek, hogy a két család ki fog békülni, házasság lesz a dolog vége, a magán- és nyilvános torzsalkodások megszűnnek.

Ha pedig csakugyan úgy alakul a jövő, bízvást elhihetjük, hogy két, egymáshoz méltó ifjú szív legédesebb vágya teljesül.

Tagadhatatlan, hogy Dy Coverley szépsége meghódította a Tankerdon fiú szívét. Ide s tova egy éve már ennek, csakhogy a helyzet kényszerűsége miatt el kellett titkolniuk. Dy azonban sejtette, megértette az ifjút, és igen jólesett neki, hogy tudott szíve érzelmén uralkodni. Való­színűleg az sem titok előtte, hogy az ő szíve is hevesebben dobog Walter iránt. Természetesen ő sem vitte piacra érzelmeit. Női méltósága s a két család közt levő ellenségeskedés parancsolta, hogy így cselekedjék.

Az éles szemű megfigyelő láthatta azt is, hogy Dy és Walter nem vesznek részt azokban a naponként való célzatos magyarázgatásokban, amelyek a Tankerdon- és Coverley-palotákban mostanság minduntalan szőnyegre kerültek. Ha Tankerdon úr kíméletlenül megtámadta Coverleyéket, fia lehorgasztotta a fejét, hallgatott, és szó nélkül távozott. Ha pedig Nat Coverley szidta Tankerdonékat, a szép Dy lesütötte a szemét, elsápadt, s igyekezett a beszélgetésnek más fordulatot adni, bár hiába. Az apák nem vettek észre semmit, de erről ők nem tehettek, mert a természet már ilyeneknek alkotta a férfiakat, hályog borítja a szemüket. Callistus Munbar azt mondta, hogy a két anya nem olyan vak. Az anyák szeme ilyen dol­gokban nagyon élesen lát, gyermekeik boldogsága miatt szerfölött aggódtak, mert a házasság, amely egyetlen orvossága volna, lehetetlen. Jól tudták, hogy a két vetélkedő pártvezért kibékíteni s a gyermekeket összeházasítani aligha sikerül valaha is. Walter és Dy azért mégiscsak szerették egymást - régóta tudta ezt már a két anya.

Többször célozgattak már Walter előtt arra, hogy válasszon a bal parti városrész szép lányai közül hitestársat, mert vannak ám köztük igen szépek, műveltek és hozomány dolgában is megfelelők a Tankerdon fiának. Az apja is, anyja is sürgette őt, az apa türelmetlenebbül, mint az anya. Walter rendszerint azzal ütötte el a dolgot, hogy nincs kedve a házasélethez. A chicagói vén kereskedőnek ez a felelet nem volt ínyére, úgy vélekedett, hogy akire egynéhány száz millió vagyon néz, ne maradjon agglegény Ha a fiú nem talál kedve szerint való feleséget Standard-Islanden, nos hát, menjen Európába, Amerikába és keressen ott!... Egy Tankerdon-sarjadék, főleg ha olyan szemrevaló, mint Walter, talál feleséget, akár minden ujjára tízet... királyi, császári családokból származó hercegnők közt is válogathat!... Ámde Walter, vala­hány­szor apja így a falhoz szorította sürgetéseivel, nem adta rá a fejét, hogy az Ó- és Újvilágba menjen háztűznézni. Anyja is gyakran mondotta neki:

- Édes fiam, talán van Standard-Islanden egy leány, aki neked tetszik?

- Van, édesanyám... - felelte Walter.

Az anya nem volt kíváncsi annak a leánynak a nevére, a fiú pedig okosabbnak vélte, ha nem mondja meg.

A Coverley-házban is szakasztott így állt a dolog. Az egykori New York-i bankár örvendett volna, ha a milliomos ifjak közül, akik a Coverley-szalonban meg-megfordultak, egyik vagy másik oltárhoz vezette volna leányát. De Dynak egyik sem tetszik Standard-Islanden, nos hát elviszik majd külföldre: Francia-, Német-, Olaszországba; Dy azonban Milliard-Cityből nem kívánkozott el... úgy mondta, hogy itt igen-igen jól érzi magát, nem is hagyja el Standard-Islandet soha... soha. Coverley úr nem tudta, hogy mi lehet ennek a vonakodásnak az oka... tele volt aggodalommal.

Coverleyné nem vallatta ki a leányát úgy, mint Tankerdonné a fiát; azt is bízvást föltehetjük Dyról, hogy nem mert volna édesanyja kérdésére oly leplezetlenül felelni, mint Walter tette.

Ilyen volt ez idő szerint a helyzet. A két szerelmes tudta, hogy hányadán van egymással, sokatmondó mélységes pillantásaik a vallomást kölcsönösen megtették már, de egy árva szóval sem árulták el. Nem is találkoztak egyebütt, mint Cyrus Bikerstaff hivatalos jellegű sza­lonjában, vagy olyan nyilvános ünnepségeken, amelyről a sziget korifeusai tekintélyük kockáz­tatása nélkül nem maradhattak el. Ilyenkor Walter Tankerdon és Dy Coverley rend­kívül tartózkodón viselkedett, mert tudták, hogy vigyázatlanságuknak kellemetlen következ­ményei lehetnének.

Ezeket tekintetbe véve, méltán föltűnhetett az a bizonyos báli eset. A túlzásra hajlók azt hitték, hogy ebből nagy botrány lesz, másnap tele volt mendemondával az egész város. Pedig olyan egyszerű volt a dolog. A főintendáns fölkérte a négyesre Dy Coverley kisasszonyt, aztán amikor a tánc kezdődött... a gonosz csont, hirtelen eltűnt a láthatárról, helyette viszont odalépett Walter... Hiszen, uramfia, csak nem utasíthatta vissza?!...

Milliard-City pénzarisztokratái sokféle magyarázatát adták ennek a rendkívüli eseménynek. Tankerdon úr a fiát, Coverley úr a leányát fogta vallatóra. Hogy mit felelt az ifjú és mit a leány; hogy beleavatkozott-e a kényes dologba a két anya: azt még a hiúzszemű, ravasz Callistus Munbar sem tudhatta meg. Amikor Frascolin ebben az ügyben meginterpellálta a főintendánst, feleletül Munbar hunyorgott a jobb szemével, ami elvégre sem jelentett semmit, aminthogy nem is jelenthetett semmit. Annyit azonban a történeti igazság kedvéért föl kell jegyeznünk, hogy e nevezetes eset óta Walter Tankerdon találkozván séta közben Coverley­nével és Dy kisasszonnyal, udvariasan kalapot emelt; a lány és anyja pedig fogadták a köszönést.

Ha a főintendáns szavahihető ember, úgy ez a jelenség már maga „hatalmas lépés a biztató jövő felé”.

November 25-én reggel történt valami a tengeren, aminek azonban semmi köze sincs az úszó sziget két hatalmas családjához.

Napfölkeltekor az obszervatórium őrei jelentették, hogy több magas fedélzetű hajó tűnt föl a szemhatáron, amelyek délnyugat felé haladnak. Bizonyos távolságban egymástól egy vonal­ban mennek. A Csendes-óceán valamely hajódivíziójához tartozhatnak.

Simcöe tengernagy táviratilag tudatta Cyrus Bikerstaff úrral, És a kormányzó kiadta a parancsot, hogy Standard-Island készüljön a szokásos üdvözlő ágyúlövésekre.

Frascolin, Yvernes és Pinchinat az obszervatórium tornyára sietett, hogy szemtanúi lehesse­nek e nemzetközi udvariasság megnyilvánulásának.

A messzelátók csöveit az öt-hat mérföld távolságra eső négy hadihajóra irányították. Zászló nem lengett az árbocokon, nem lehetett tehát megismerni, hogy milyen nemzet hajói lehetnek.

- Eszerint nem tudhatjuk, hogy kinek a tengerészei vannak a hajókon? - kérdezte Frascolin az egyik tiszttől.

- Nem... legföljebb a hajók formája után mondhatnám, hogy angolok. Ezen a részen az óceán­nak javarészt angol, francia vagy amerikai hajórajok fordulnak meg. Ha egy-két mérföldnyire lesznek tőlünk, majd megtudjuk, hogy kik és mik.

A hajók mérsékelt sebességgel közeledtek: ha irányukat nem változtatják meg, néhány kábelnyi távolságon fognak elhaladni Standard-Island mellett.

A Rammsporn-ütegnél kíváncsi csoport verődött össze, nagy érdeklődéssel nézték a közeledő hajókat.

Egy óra múlva alig lehettek már két mérföldnyire; régimódi gályák, három árbocuk volt, for­májuk sokkal szemrevalóbb, mint az újabb szerkezetűeké, amelyeknek csak egy jelzőárbocuk volt. Tág torkú kéményeikből fekete füstoszlopok kavarogtak fel, a nyugati szél felcsapta a szemhatár végéig.

Mikor másfél mérföldnyire közeledtek Standard-Islandhez, a hajóstiszt határozottan állította, hogy angol hajódivízió, amely a Csendes-óceánt járja, ahol számos szigetcsoporton vagy angolok az urak, vagy övék a főhatóság. Így például: Tonga- Szamoa-, Cook-szigeteken.

A tiszt intézkedett, hogy Milliard-City zászlóját kellő időben húzzák föl. Az angol hajók ágyúdörgését várták.

Tíz perc telt el.

- Ha angoloké az a négy hajó, bizonyára nem buzgólkodnak az üdvözléssel...

- Hisz az régi dolog... - vetette közbe Pinchinat. - Tudhatod, hogy John Bullnak a fejéhez nőtt a kalapja, nagy munkájába került, míg leszedte a fejéről...

A tiszt vállat vont.

- Szóval, angolok. Ismerjük őket, nem köszönnek, s azzal vége.

A hajókra tényleg nem húztak föl zászlókat. A divízióhajó tovazakatolt, észre sem akarta venni Standard-Islandet. Egyáltalán milyen jogosultsága is van ennek az úszó szigetnek a létre? Anglia csak nem köszön ennek az úszó csodaszörnynek, hiszen már akkor is ellensége volt, amikor tervben megfogalmazott, szálka volt az angolok szemében utóbb is, és azzal vádolta, hogy megakadályozza a Csendes-óceánon a szabad közlekedést.

Az angol hajók elvonultak olyaténképpen, mint holmi neveletlen úriember, aki a Regent-Streeten vagy a tengerparton sétálgatva, belenéz az üres levegőbe, és nem akarja észrevenni azokat, akiknek köszönnie kellene. Így aztán Standard-Island zászlóját sem húzták fel.

Könnyen elképzelhetjük, hogy milyen hangon beszéltek az úszó sziget lakói a városban, a kikötőben a pöffeszkedő Angliáról, az arcátlan Albionról, a modern Karthágóról. Elhatároz­ták, hogy angol hajó köszönését - ha esetleg előfordulna, bár aligha érik meg - soha viszo­nozni nem fogják.

- Mennyire más volt a francia hajóraj viselkedése és fogadtatása, amikor Tahitiba érkezett! - kiáltott föl Yvernes.

- Hja, a franciák mindig udvariasak... - jegyezte meg Frascolin.

- Sostenuto con espressione! - tette hozzá „Őfelsége”, a mélyhegedűs, kecses mozdulattal ütve a taktust.

November 29-én az őrök megpillantották a Cook-szigetek hegyeinek csúcsait. E szigetek a déli szélesség 20° és a nyugati hosszúság 160° közt terülnek el. Előbb Mangia- és Hervey-szigeteknek hívták, majd Cook-szigeteknek keresztelték el, mert ez a híres tengeri utazó 1770-ben kötött ki rajtuk. Áll pedig a következő szigetekből: Mangia, Rarotonga, Watim, Mittio, Hervey, Palmerston, Hagemeister stb. Ősi lakói maori eredetűek, hajdanában húsz­ezer, mostanság csak tizenkétezer lélek lakik rajtuk, polinéziai malájok, a misszionáriusok mind a keresztény vallásra térítették őket. A bennszülöttek szívósan ragaszkodtak mindenkor függetlenségükhöz, azért manapság is önállóak. Vagy legalábbis ők szentül azt hiszik, hogy ők az urak a szigeten, pedig hovatovább az angol Ausztrália hatalma alá kerültek; tudjuk, hogy mit jelent ez.

Az első sziget, amelyet érintettek: Mangia, mindannyiuk közt a legnagyobb és legnépesebb, a szigetcsoport székhelye. Ennél a szigetnél két hétig fog vesztegelni Standard-Island.

Vajon módjában lesz-e Pinchinat barátunknak, hogy ezen a szigeten igazi emberevő kannibállal találkozzék, olyannal, aminővel Robinson Crusoe-nak akadt dolga, s aminőt a Marquises-, Társaság-szigeteken és Nuka-Hiván hiába keresett? Vajon teljesül-e kívánsága, hogy szemtől szembe álljon hamisítatlan őseredeti kannibálokkal, akik ebbeli mivoltuknak bizonyságát adják?

- Édes öregem - így szólt egy nap Zornhoz -, ha ezen a szigeten sem találunk emberevőket, akkor kannibál egyáltalán nincs is a világon!...

- Azt felelhetném neked, pajtás: mit törődöm én ezzel?! - válaszolt a kvartett sündisznója. - No de mondd csak, miért ne lehetne másutt, ha itt nincs?

- Mert lásd, már a sziget neve is Mangia (franciául manger = enni, a szó elé ebből világlik ki) és azt jelenti, hogy itt okvetlenül emberevőknek kell tanyázniuk...

Pinchinat csak nehezen kerülhette el, hogy barackot ne nyomjanak a feje búbjára, ezért az utálatos szóélcért. Pedig rászolgált.

Akár van emberevő Mangián, akár nincs: Őfelsége a mélyhegedűs, velük találkozni nem fog.

Amikor Standard-Island mintegy mérföldnyire jutott Mangiához, egy pirogán megjelent a mangiai kikötőből a sziget angol helytartója; egyszerű protestáns pap, aki súlyosabb igát vetett a bennszülöttek nyakába, mint a törzsfőnökeik. A tiszteletes úrnak van ezen a harminc mérföld területű és négyezer lakosú szigeten a legszebb földbirtoka. Ouchora legszebb házá­ban lakik; ez a sziget fővárosa, gyönyörű halmon fekszik, kókuszpálmák, mangók, kenyér- és borsfák veszik a házát körül, virágos kertje párját ritkítja: coleák, gardéniák és peóniák élcesítik. Hatalmának végrehajtói a mutoik, ezek a bennszülött rendőrök, akik előtt a sziget egykori hatalmasai is alázatosan fejet hajtanak. Ezek a rendőrök szigorúan megtiltják, hogy valaki a fára másszék, vasár- és ünnepnapon halásszon vagy vadásszon, este kilenc órán túl a házán kívül csavarogjon, és pénzbírság terhe alatt tilos valamely árut az önkényesen megszabott árjegyzék tekintetbe nem vételével vásárolni. A piaszterekben (egy piaszter öt frank) fizetendő pénzbírság jó része a szent atya zsebét üti.

Midőn a kis gömböc úri ember a kikötőbe ért, a révkapitány elejébe sietett, röviden üdvözölték egymást.

- Mangia királyának és királynéjának nevében - kezdte a pap -, üdvözlöm Standard-Island kormányzóját.

- Fel vagyok hatalmazva, hogy a kormányzó nevében elfogadjam - felelte a révkapitány -, addig is, míg a kormányzó úr kegyes lesz személyesen tisztelegni őfelségeiknél...

- Őkegyelmességét mindenkor szívesen látjuk - felelte a helytartó, miközben semmitmondó arca csupa merő fukarság és kapzsiság kifejezését öltötte fel.

Majd édeskés hangon folytatta:

- Standard-Islanden az egészségügyi állapot, remélem, megfelelő?

- Soha ilyen kedvező nem volt, mint most.

- De esetleg mégis talán előfordulhat egyik vagy másik ragályos betegség: influenza, tífusz, himlő?...

- Még nátha sincs, helytartó úr. Szíveskedjék kiállítani az igazolványt, és mihelyt Standard-Island kiköt, megkezdődhetik köztünk a közlekedés...

- Azaz, ha... ha nincsenek ragályos betegségek... - okvetetlenkedett a protestáns pap.

- Biztosíthatom önt, hogy arról szó sem lehet.

- Eszerint Standard-Island lakói szeretnék megnézni a szigetet?

- Meg, amint a keletre eső szigeteket is meg szoktuk látogatni.

- Helyes... helyes... - mondta a kis gombóc. - Legyenek meggyőződve, hogy szívesen látjuk önöket, ha... ha betegségek...

- Mondom, hogy nincsenek.

- Akkor méltóztassék csak partra szállni... csak minél többen... sokan, nagyon sokan, a mangiaiak igen szívesen fogadják, mert tetszik tudni, vendégszerető emberek, de...

- De?

- Őfelségeik meg a törzsfők tanácsa együttesen abban állapodtak meg, hogy úgy Mangián, valamint a többi szigeteken az idegenek bizonyos belépti vámot fizetnek...

- Mit?... Belépti vámot?...

- Úgy van, két piasztert fejenként.

Több mint bizonyos, hogy ezt az indítványt maga a tiszteletes úr tette, a királyi pár és a törzsfők készségesen elfogadták... A belépti vám jó részét azonban a helytartó úr rakta zsebre. A révkapitány szörnyen csodálkozott, mert a többi szigeten belépti vámról szó sem esett.

- Komolyan beszél ön? - kérdezte a paptól.

- Úgy van, amint mondám, két piaszter a díj, aki előre le nem fizeti, azt a szigetre nem eresztjük be.

- Jól van! - felelt a révkapitány.

Köszönt a helytartónak, a távíróhivatalba sietett, és tudatta a dolgot a tengernaggyal.

A tengernagy beszélt a kormányzóval ebben az ügyben. Vajon érdemes-e Standard-Islandnek Mangiánál megállapodnia, amikor a szigetlakók követelése éppen olyan határozott, mint amilyen jogtalan.

Nyomban kész a felelet. Cyrus Bikerstaff kiadta az utasítást, hogy az úszó sziget sem Mangiá­nál, sem a szigetcsoport többi szigeteinél nem vet horgonyt. A kapzsi pap felsült és a millio­mosok tovább folytatták útjukat, hogy kevésbé zsaroló szigeteket látogassanak meg.

A gépészek mozgásba hozták a tízmillió lóerővel működő gépeket, s így Pinchinat újólag elesett attól, hogy igazi emberevő indiánusokkal álljon szemtől szemben, ha ugyan kannibálok laknak ezen a szigeten. Szó sincs róla, azért hát nem adta a fejét búnak. A Cook-szigeteken mostanáig nem falták fel egymást kölcsönösen a bennszülöttek. Standard-Island a tenger azon részének tartott, amely a négy egymás végében elterülő szigetet érinti. Szanaszét pirogák szelték a tenger hullámait; ez egyik csinosan formált, a másik otromba és nehézkes, a har­madik holmi kivájt fatörzs, nem egyéb. Vakmerő cethalászok ültek bennük.

Ezek a szigetek nagyon termékenyek, világos, hogy Anglia azért sózta nyakukba a főható­ságát, titkon azt forgatván elméjében, hogy majdan egészen leigázza mindet. Mangiából nem látszott egyéb, mint a sziklapart korallgyűrűje, az üde zöld környezetből élénken kiváló, fehérre meszelt házak, a sötétzöld pázsit, amely a halmokat díszíti. A halmok közül egy sincs, amely kétszáz méternél magasabb volna.

Másodnapra előbukkant erdős bérceivel Rarotonga. A sziget közepén egy ezerötszáz méter magas vulkán tört az égbe. Sűrű fák koszorúzták a meredélyét, de orma egészen kopár. A fák sötét hátteréből kimagaslik egy gót ablakú fehér épület; ez a protestáns templom. Az óriási fák hatalmas ágaikkal, görcsös ágbogaikkal olyanok, mint a normandiai almafák vagy a Provence vén olajfái.

Hátha a rarotongiak lelkiismeretének pásztora, aki itt uralkodik a Német-Óceán-Társulattal egyetemben (ez utóbbi tartja kezében a sziget kereskedelmét)... hátha - mondom - ez a pap, nem követi a Mangia papjának példáját, nem hozta be a belépti díjat, és milliomosaink kiköthetnek majd a szigeten, anélkül, hogy zsebükbe kellene nyúlniuk, tiszteleghetnek a két királynénak, akik szüntelenül marakodnak egymással? Az egyik Aroguani, a másik Avarua falvában székel... Ámde Cyrus Bikerstaff nem ajánlotta, hogy kikössenek, az előkelők taná­csának is ez volt a véleménye... Hogy is ne, ők megszokták, hogy mindenütt fejedelmi fogad­tatásban részesüljenek!... Így a tapintatlan angolok körme közt sínylődő bennszülöttek színét sem látták a standard-islandi piasztereknek, pedig e milliomosok éppen nem szokták a fogukhoz verni a garast.

Estefelé a vulkánnak már csak az orma látszott. Olyan, mint egy óriási oszlop, amely az égbe ment. Millió meg millió tengeri madár szállt engedély nélkül Standard-Islandre, ide-oda röpködtek. Az éj beálltával tovább vették útjukat azokra a fövenydombokra, amelyeket a Csendes-óceán hullámai korbácsolnak.

Ekkor a kormányzó összehívta a tanácsot és szóvá tették az úti program megváltoztatását. Standard-Island jelenleg olyan részén járt a Csendes-óceánnak, ahol Anglia az úr. Ha a megállapított útirányt megtartva, a 20° szélesség mentén tovább hajóztak, a Tonga-, a Fidzsi-szigetekhez érkeztek. A Cook-szigeteknél tapasztaltak nemigen biztatók. Sokkal okosabb lesz, ha a Loyalitas-szigetek és Új-Kaledónia felé tartanak, ahol a Csendes-óceán gyöngyét bizonyára francia udvariassággal fogadják. A téli napfürdőzés után az Egyenlítő mellékére szándékoztak visszatérni. Így persze az Új-Hebridáktól távolabbra esnek, pedig a hajótörött malájokat meg a kapitányt ott kellene partra tenniük.

E tanácskozás alatt a malájok feltűnően nyugtalanok lettek, mert ha csakugyan megváltoz­tatják az útirányt, hazajutásuk újabb akadályokba fog ütközni. Szárol kapitány nem tudta palástolni dühét, és ha valaki ekkor megfigyeli őt, észrevehette volna, milyen gyanús izgatott­sággal beszélt társaihoz.

- No lám! A Loyalitas-szigeteknél vagy Új-Kaledóniában akarnak minket partra szállítani!... És cimboráink az Erromangón várnak reánk... Mi lesz jól kifőzött tervünkkel, amelyet csak az Új-Hebridáknál valósíthatunk meg?!... Hát kicsússzék körmeink közül ez a zsíros falat?!...

Szerencséjére a malájoknak, szerencsétlenségére Standard-Islandnek: a tanács nem egyezett bele az útirány megváltoztatásába. Milliard-City nábobjai nem szerették, ha a szokott kerék­vágásból valaki kizökkenti őket. A program maradt a régi, csak annyiban változtattak rajta, hogy a Cook-szigeteknél tervbe vett tizennégy napi veszteglés helyett az északnyugatra eső Szamoa-szigetek felé vették útjukat, aztán a Tonga-szigetekhez látogattak el.

Amikor a tanácskozás eredményét a malájok megtudták, szemlátomást jókedvre derültek.

Elvégre is nincs ezen mit csodálkoznunk. A tanács elhatározta, hogy az Új-Hebridákat is útba ejtik, nos hát ők az Új-Hebridák felé törekedtek.