2. Szigetrõl szigetre

Való igaz, hogy Standard-Island ege némileg kiderült, mióta a jobb- és balpárt súrlódásai nem ismétlődtek, az is való, hogy ezt némileg Walter Tankerdon és Dy Coverley érzelmeinek köszönhették, és így a kormányzó és a főintendáns nem alaptalanul hitték, hogy belső villon­gások nem fogják a helyzetet aggasztóvá tenni; mindazonáltal a Csendes-óceán gyöngyének sorsa aligha nem válik idővel tragikussá, a régóta készülődő katasztrófát aligha fogja kikerülhetni. Minél tovább hatolt előre nyugatnak, annál inkább közeledett ahhoz a helyhez, ahol reá a pusztulás várt. És ennek a gonosz kéz előidézte katasztrófának Szárol kapitány lesz az értelmi szerzője.

Ugyanis a malájok nem véletlenségből kerültek a Sandwich-szigetekre. A kets azért veszte­gelt a honolului kikötőben, hogy bevárja Standard-Islandet. Szárol kapitánynak eleinte az volt a terve, hogy az úszó szigetet feltűnés nélkül mindenütt nyomon követi, aztán mert a szigetre nem juthattak, hajótöröttekként magát és embereit becsempéssze, és valahogy kieszközölje, hogy Standard-Island az Új-Hebridák felé vegye útját.

A terv első felének keresztülviteléről olvasóinknak már számot adtunk. Az, hogy a kets hajótörést szenvedett, merő koholmány volt. A malájok maguk rombolták szét hajójukat, de gondjuk volt arra, hogy addig el ne merüljön, míg Standard-Island mentőcsónakja oda nem érkezik, azután hadd nyeljék el a hullámok. Azt sem süthette ki rájuk senki, hogy hajótörést nem szenvedtek; mint hajótörötteknek pedig Standard-Island nem mondhatja, hogy idege­neknek nincs helye a műszigeten.

Meglehet, hogy a kormányzó már előbb partra szállíttatta volna őket, ragaszkodva a szigorú parancshoz, hogy idegenek nem tartózkodhatnak ott, nos hát ezzel a veszéllyel is le kellet számolniuk. Szárol kapitány attól sem riadt vissza. A vállalat igazgatósága kedvezően döntötte el a kérdést: a malájokat elszállíthatja Standard-Island az Új-Hebridákig.

Így történt. Négy hónapja élvezik Szárol kapitány és legénysége a legkorlátlanabb szabad­ságot Standard-Islanden. Keresztül-kasul barangolták, kilesték minden titkát - no hiszen, fel is használták az alkalmat! Három hónap múlva Standard-Island az Új-Hebridáknál köt ki, akkor majd lecsap a mennykő!... Soha a világ még ilyen tengeri katasztrófának hírét nem hallotta!...

Az Új-Hebridák szigettengere szörnyen veszélyes; rengeteg sok a zátony, erős a tenger áramlása, no meg a szigetlakók egy része a szó igaz értelmében vad nép. Mióta Quiros 1606-ban fölfedezte s utóbb Bougainville 1768-ban, Cook pedig 1773-ban bekalandozta, napirend­ben voltak és vannak a szigeten a legborzalmasabb mészárlások. Talán éppen e szigetek veszett híre ad jogosultságot Sébastien Zorn ama gonosz sejtelmének, hogy ennek az utazásnak még szomorú lesz a vége. Kanakok, pápuák, malájok és ausztráliai négerek laknak e szigeten: mind hitszegők, alattomosak, és tudni sem akarnak a civilizációról. Egyik-másik sziget valóságos bűnbarlang; a lakók tengeri rablásból élnek.

Szárol kapitány azok közül a zord lelkű, gaz malájok közül való volt, akikről Hagon hajó­orvos az Új-Hebridákról írt útirajzában azt mondja, hogy a levegőt „megmételyezik”. Ez a vakmerő, vállalkozó szellemű fickó bármily veszélyes tengeri útnak nekivágott, tapasztalt kalóz lévén, több rendbeli véres expedíciónak volt már eddig is a vezetője. Ez a mostani tehát nem gyámoltalan első kísérlet, mert gaztettei nevét hírhedtté tették már a Csendes-óceán nyugati részén.

Már hónapokkal azelőtt történt, hogy Szárol kapitány összebeszélt az erromangói vérszomjas vad fickókkal, hogy egy zsíros falatot közösen megkaparintsanak, amely egyszerre gazdag emberekké teszi őket. Hallottak egyet-mást a nábobok úszó szigetéről, amely az óceánon szigetről szigetre jár, hallották, hogy milyen megmérhetetlen kincs van felhalmozva Milliard-Cityben. Csakhogy ha Standard-Island nem hatol az Új-Hebridákig, nos hát Erromangóig kell valamely módon csalogatni: ott majd üt a végórája!...

Ha a szomszéd szigetek bennszülötteivel egyesülnek, akár számra nézve is fölérnek az új-hebridaiak Standard-Island lakóival. Arról persze szó sem lehetett, hogy a nyílt tengeren támadják meg, mint az áruszállító hajókat szokták, avagy gyarló csónakok rajával vegyék körül támadólag. Világért sem. A malájok felköltötték a nábobok emberszerető szánalmát, Standard-Island majd Erromango mellett halad el, néhány kábelnyire a szigettől horgonyt vet... Akkor ezer meg ezer vad bennszülött üt rajta... Körös-körül sziklák ólálkodnak ki a ten­ger­ből - a műsziget rommá válik, lakóit lemészárolják, kincseiket elrabolják. Ennek az iszonyú tervnek nem is lehetetlen a megvalósítása. A malájok így akarták „meghálálni” a nábobok jótéteményét.

December 9-én Simcöe tengernagy elérte a 171. délkört, éppen azt a pontot, ahol a széles­ségnek 15°-a átmetszi. E közt és a 175. délkör közt terül el a Szamoa-szigetcsoport, amelyen Bougainville 1768-ban, La Pérouse 1787-ben és Edwards 1791-ben kötött ki.

Először a lakatlan Rose szigete bukkant elő, amely megtekintésre sem érdemes.

Másnap Manua szigetét pillantották meg, mellette két nagyobb fajta fövenydomb van: Olo­saga és Ofu. A legmagasabb hegy e szigeteken hétszázhatvan méter. Igaz, hogy kétezer lakója van, de semmi különös érdekessége, s ezért a kormányzó elrendelte, hogy Standard-Island haladjon tovább. Inkább a következő szép szigeteknél kívánta a hosszabb időzést: Tetuila, Opolu, Savaï. Mindazonáltal Manua némileg nevezetes a tengeri utazások történetében, mert e sziget partján, Ma-Oma mellett (tulajdonképpen öböl ez) vesztették el életüket többen Cook kísérői közül. Innen a neve: Bay de Massacres.

Manua és Tetuila közt körülbelül húsz mérföld a távolság. Standard-Island a 14-ről 15-re virradó éjjel érkezett a sziget közelébe. Már az előtte való este „megszimatolták” művészeink az ágyúütegnél, pedig több mérföldnyi távolságban volt még a sziget: a levegőben csodálatos édes illatfelhők lengedeztek.

- Hisz ez nem is sziget, hanem Pivernek a kirakata... Lubin műhelye... egy modern illatszerész boltja!... - kiáltott föl Pinchinat.

- Ha felséged megengedi - jegyezte meg Yvernes -, inkább egy füstölőhöz hasonlítanám.

- Legyen hát... tömjénfüstölő! - mondta Pinchinat, világért sem akarván erőszakoskodni barátjának poétikus hajlamain.

Valóban úgy tűnt föl, mintha a szél illatszeres gőzöket hajtott volna a sziget felől. Ezt az illatot egy növényfaj terjeszti, amelyet a bennszülöttek „mussoï”-nak neveztek.

Napfölkeltével Standard-Island mintegy hat kábelhosszra jutott Tutuila északi partjától. A sziget hasonló egy zöldellő kosárhoz, vagy még inkább erdőkből alkotott könyvespolchoz; az 1700 méter magasra fölnyúló hegyek csúcsáig csupa erdőt lát az ember. A sziget előtt egy-két fövenydomb is látható, többek között Anuu. Száz meg száz csinos naszád kísérte Standard-Islandet, amelyeken izmos, félmeztelen bennszülöttek forgatták kétnegyed taktusra az evező­lapátokat, valószínűleg egy szamoai népdal ritmusára. A hosszú és szilárd szerkezetű csóna­kokban ötven-hatvan evezős is működött, ezért merészkedtek ki a nyílt tengerre velük. Ebből megmagyarázhatták művészeink, hogy az első európai utazók miért nevezték el ezt a szigetet „Hajósok szigeté”-nek. A helyes földrajzi neve azonban Hamoa vagy „Szamoa”.

A vulkanikus eredetű szigetcsoport egyes tagjai a következők: nyugaton Savaï, Upolu és Tutvila, délnyugaton egymás végtében Olosaga, Ofu és Manua. Területük együttvéve kétezer-nyolcszáz kilométer, lakóinak száma harminchatezer-ötszáz lélek. A sziget első leíróinak statisztikai adatait e szerint jóval lejjebb kell szállítanunk.

Ámde e szigetek egyikének klímája sem oly kedvező, mint a Standard-Islandé. A hőmérsék­let 26-34 °C közt váltakozik. Júliusban és augusztusban legnagyobb a hideg, februárban legnagyobb a hőség. Decembertől áprilisig rengeteg sok az eső, ugyanekkor dühöngenek a sok kárt okozó tengeri orkánok.

A kereskedés az angolok, amerikaiak és németek kezében van. A bevitel 1 800 000 frank; a kivitel 900 000 frankra rúghat. Ez utóbbi a termények ára, főleg gyapot, amelyet évről évre nagyobb szorgalommal termelnek, továbbá a kopra, vagyis szárított kókuszdióbél.

A földmívelők polinéziai malájok, néhány ezer melanéziai és háromszáz európai. 1830 óta a misszionáriusok megtérítették a bennszülötteket, de azért ősi vallásuk néhány szertartásához még máig is hívek.

A megtérítettek java része protestáns, mert a németek és az angolok nagyon buzgólkodtak; a katolikus vallásnak is van néhány ezer követője. Főleg a Mariste-szerzetesek igyekeztek e számot szaporítani, hogy felvehessék a harcot a protestánsokkal.

Standard-Island Tutuilától délre Pago-Pagóban vetett horgonyt. Ez a szigetnek tulajdon­képpen a kikötője, fővárosa a sziget közepe táján fekvő Leone. A szamoai hatóság nem támasztott semmi nehézséget a kikötés ellen. Nyitva állt az út a szigetre. A szamoai király nem Tutuilán, hanem Upolun lakik. Ugyanott vannak az angol-amerikai és német társaságok főügynökségei is. Hivatalos fogadtatásra tehát itt sem került a sor. Néhány szamoai fel­használta a kínálkozó alkalmat, és megtekintette Milliard-Cityt és környékét. A nábobok is szívesen látott vendégek voltak a szigeten.

Az öbölfenékben levő kikötő biztos menedékhely a viharok elől, a hozzájuthatás is kényel­mes. Hadihajók is gyakran kiköthettek benne.

A szigetre először kirándulók közt volt Sébastien Zorn a társaival, hozzájuk csatlakozott a főintendáns is. Callistus Munbar, mint rendesen, most is csupa szeretetreméltóság, csak úgy pezsgett a humortól. Megtudta, hogy három vagy négy előkelő család elhatározta, hogy új-zélandi lovak által vontatott kocsikban kirándulnak a sziget fővárosába, Leonéba; mivel a Tankerdon és Coverley család is köztük van, meglehet, Walter és Dy közt a viszony még szorosabbra fűződik. Ennek pedig a főintendáns nagyon örülne.

Séta közben erről a nagy fontosságú dologról beszélt a kvartett tagjainak: élénken, lelkesen, már amint szokása volt.

- Kedves barátaim, mi tulajdonképpen egy vígopera szereplői vagyunk... holmi szerencsés véletlen oldja meg a csomót... A ló elragadja a hősnőt... a kocsi felfordul...

- Rablótámadás... - toldotta meg Yvernes.

- A kirándulókat mind egy szálig lemészárolják! - jegyezte meg Pinchinat.

- Az bizony még megtörténhetik!... - mormogta sírásói hangon a gordonkás, mintha a kisbőgő legmélyebb hangját szólaltatná meg.

- Nem, kedves barátaim, nem! - kiáltott föl Callistus Munbar. - Sok volna a jóból!... Annyira ne menjünk! Egy kis baleset elég volna... Ha Walter Tankerdon, mondjuk, megmentené Dy Coverley életét!...

- No meg ráadásul egy kis zene Boïeldieus-től vagy Auber-tól - tódította a szót Pinchinat olyanféle gesztussal, mintha verklit nyekeregtetne.

- Eszerint ön, Munbar úr, még most is reméli, hogy lesz valami abból a házasságból? - kérdezte Frascolin.

- Meghiszem azt, kedves Frascolin! Éjjel-nappal arról álmodom. Még a jókedvről is leszokom emiatt - ezzel ugyan elvetette a sulykot. - Sőt szemmel láthatólag sorvadok - ezzel még jobban elvetette a sulykot. - Bele fogok halni, ha házassággal nem végződik!...

- Minden úgy lesz, amint ön kívánja, főintendáns úr... - szólalt meg Yvernes esengő, prófétai hangon -, mert a jóságos Isten nem akarhatja, hogy ön meghaljon.

- Érzékeny veszteség is volna! - vélekedett Callistus Munbar.

Ezek után betértek egy bennszülött kunyhójába, néhány pohár kókuszvizet ürítettek a leendő ifjú pár egészségére, és megettek néhány ízes banán gyümölcsöt.

A szamoai lakosság elözönlötte Pago-Pago utcáit, sürgött-forgott az árnyas fák alatt; mű­vészeink gyönyörködve legeltették rajtuk a szemüket. A férfiak jól megtermettek, arcuk bőre sárgásbarna, fejük kerekded, széles a mellük, tagjaik izmosak, arcuk kifejezése pedig szelíd, vidám. Kissé erősen tetovált a karjuk, mellkasuk és combjuk, csípőjükről füvekből vagy falevelekből szőtt kurta szoknya lóg le. Hajuk szénfekete, sima vagy göndör, aszerint, amint a bennszülött gavalléroknak tetszik.

- Valóságos XV. Lajosok, vad kiadásban! - jegyezte meg Pinchinat. - Csupán a kabát, nadrág, kard, harisnya, hegyes orrú cipő, tollas kalap és burnótszelence hiányzik, és udvarképesek lehetnének a versailles-i udvarnál.

A szamoa asszonyok és leányok ruházata is olyan fogyatékos, mint a férfiaké; mellüket és kezüket tetoválják, gardéniából font koszorúkat raknak a fejükre, vörös hibiszkuszból készült karpereceket viselnek, s az utazók nagy dicséretét megérdemlik - amíg fiatalok.

Tartózkodásuk, hímezetlen elfogultságuk, bájos egyszerűségük és mosolyuk elbűvölte a kvartett tagjait, amint szelíd, édesen zengő hangon mondták: kalofa. Annyit jelent, hogy jó napot.

A másnapi kirándulás alkalmával a szigetet széltében bejárták egyik partjától a másikig. Egy bennszülöttnek a kocsiján tették meg az utat. A França-öbölig hatoltak el. (Ez a név eszükbe juttatta hazájukat: la France.) Van ott egy emlékkő fehér korallból, az emlékkövön egy tábla s azon a következő nevek: de Langle tábornok, Lamonon természettudós, valamint kilenc matrózé, akik hajdanában La Pérause kísérői voltak. Ebben az öbölben estek gyilkos kezek áldozatául.

Sébastien Zorn és társai visszatértek Pago-Pagóba. A szigeten mentek keresztül. Micsoda fölséges liánokkal átfont erdősűrűk, erőteljes, magasra nőtt faóriások, kókuszpálmák, vad banánok és egyéb fajta, műasztalosok feldolgozására való fanemek voltak itt egy rakáson! A szántóföldeken táró, cukornád, alacsonyabb fajta kávécserjék, gyapotbokrok, fahéjfák; min­denütt narancsok, goyavék, mangók, orchideák s famagasságra növő harasztok. Bámulatosan gazdag ennek a szerencsés klímának a növényzete. Annál szerényebb az állatvilága, néhány madárfaj, néhány ártatlan csúszó-mászó féreg, s az emlősök közül csak a kisebb fajta patkány található meg.

Négy nap múlva tovább haladt Standard-Island, anélkül, hogy az a bizonyos „szerencsés véletlen”, amelyre a főintendáns oly nagyon sóvárgott, bekövetkezett volna. Hanem annyi tény, hogy a két család közt az ellentétek mintha napról napra mind jobban elsimulnának.

Upolu 10-12 mérföldnyire van Tutuilától. Másnap délelőtt Simcöe tengernagy elhaladt Nun-tua, Samusu és Salafuta lakatlan szigetek mellett, mindegyik olyan, mintha holmi erődítmény volna. Ügyesen kikerülte őket, és délután Apia előtt állt.

A tizenhatezer lakosú Upolu a szigetcsoport fővárosa. Itt van Németországnak, Angliának és Amerikának a főügynöksége. Honfitársaik üzleti érdekeit képviselik. A szigetcsoport királya udvarával együtt Malinuuban kormányozza birodalmát. Malinuu pedig az Apia keleti végében van.

Upolu is úgy fest messziről, mint Tutuila; egy rakás hegy; közülük a Mission-csúcs a legkimagaslóbb. Az ősrégi vulkánok keble már kiégett, fel egészen a kráterig benőtték a fák. A hegy aljától nyúlnak a völgyek és rónák, amelyek a hullámmosta partok külső pereméig terjednek. A növényvilág a trópikus égalj valóságos remeke.

Másnap Cyrus Bikerstaff két titkárával és két előkelő polgárral átkelt Apiába, hogy hivatalos látogatást tegyen Németország, Anglia és Amerika képviselőinél, akik egy testületté tömö­rülve a szigetcsoportnak tulajdonképpeni kormányzói.

Ezalatt művészeink is fölkerekedtek, és átmentek a szigetre, hogy megnézzék a várost.

Csodálkoztak a kirívó ellentéten, amely első pillanatra szemükbe ötlött, látván az európai ízléssel épült szép házakat, raktárakat, tőszomszédságukban pedig a bennszülöttek kunyhóit; azok kényelmesek, tiszták, ezek pedig az Apia-folyó mentén, karcsú pálmák alatt szanaszét szórtak.

A kikötő elég élénk volt. A szigetcsoport legnépesebb kikötője ez. Egy hamburgi kereskedő­cégnek kis hajóraja volt itt a szomszédos közlekedés megkönnyítésére.

Igaz, hogy a szigetcsoporton az említett három nemzet érdeke volt az uralkodó, de Francia­országot is képviselte valaki: a katolikus hittérítők, akiknek becsületessége, jámborsága és buzgósága a szamoai bennszülötteknél általános tiszteletnek örvendett. A megelégedésnek jóleső érzése, sőt igazi meghatottság szállta meg művészeinket, midőn megpillantották a misszionáriusok kis kápolnáját, amely a protestánsok puritán templomaitól különbözik - no meg valamivel följebb, a dombháton a kisded iskolát, amelynek homlokzatán a francia trikolor lengedezett.

Ebben az irányban haladva, néhány perc alatt a francia telephez értek. A Mariste-atyák a „falani”-kat (így hívják a szamoabeliek az idegent) francia vendégszeretettel fogadták. Három szerzetes lakott itt, rajtuk kívül még kettő van Savaïban, no meg néhány fráter. Ennyi a hittérítők száma.

Nagy élvezet volt elbeszélgetni az ősz gvárdiánnal, aki már nagy ideje lakott Szamoában. Ő is szerfölött örvendett, hogy honfitársaival, s ami még fontosabb, művészekkel találkozhatott. Közben pedig hűsítőkkel kínálta meg vendégeit, amelyeknek sajátságos készítésmódjához a misszionáriusok nagyon értettek.

- Azt ne gondoljátok, édes fiaim, hogy ez a mi szigetünk, amint híresztelik, vadak tanyája!... Nálunk a bennszülöttek világért sem kannibálok!

- Mi sem találkoztunk eddig sehol emberevőkkel - jegyezte meg Frascolin.

- Sajnos, hogy nem - vélekedett Pinchinat.

- Hogyhogy? Azt mondja ön, hogy sajnos?

- Ne vegye zokon, tisztelendő atyám, egy kíváncsi párizsinak ezt az őszinte vallomását. Csak egy kis lokális színezet kedvéért történik...

- Hohó, még lehet benne módunk!... - szólalt meg Sébastien Zorn. - Nincs vége még a histó­riának. Esetleg több kannibállal is lehet még találkozásunk, mintsem pajtásunknak ínyére lesz!...

- Sajnos, hogy igaza lehet önnek - felelte a gvárdián. - Tovább nyugatnak, az Új-Hebridák és Salamon-szigetek tájékán ugyancsak ügyelniük kell az utazóknak. Ellenben Tahitin, a Marquises- és Társaság-szigeteken, valamint Szamoán szépen halad a civilizáció. Tudom, hogy La Pérouse kísérőinek lemészárlása hírhedtté tette Szamoa lakosságát, s olybá tüntette fel, mintha emberevő vadak volnának. Ámde manapság a bennszülöttek erkölcse már szelíd, a képviselő-testület itt is két kamarából áll, mint Európában, hanem azért forradalmak itt is előfordulnak...

- Éppen úgy, mint Európában? - vágott közbe Yvernes.

- Szakasztott úgy, kedves fiam, a szamoaiak sem idegenkednek a viszálykodástól.

- Ahhoz még Standard-Islanden is értenek az emberek, tisztelendő atyám!... Mert ugyan mihez is ne értenének ezen az Isten áldotta szigeten a nábobok?... Nekünk úgy rémlik, mintha éppen most is holmi csetepaté volna két királyi család közt.

- Úgy van, kedves barátaim. Tupua és Malietoa királyok közt kitört a háború; amaz egyenes sarjadéka az ős királyi háznak, mi teljes erőnkből az ő pártján állunk; emezt az angolok és németek támogatják. Sok vér folyt már, főleg az 1887 decemberében vívott csatában. Ez a két király megérte már, hogy trónjuktól megfosztották, aztán újra visszaültették; végül is Malietoát tették meg királlyá: látszólag a három nemzet kívánságára, valójában azonban Berlinből jött a rendelet... bizony, Berlinből!

Az ősz misszionárius keble összeszorult, amint kiejtette ezt a nevet.

- Látják, eddigelé a németek voltak Szamoa szigetén az irányadók. A megművelt föld kilenctized része az övék. Apia közelében, Sulnafatában, jelentékeny kikötőhelyet csikartak ki a kormánytól, ahol hadihajóik minden szükségest beszerezhettek. Puskákat szállítottak ide... Hanem eljön majd az idő, amikor másképp alakulnak a viszonyok...

- Franciaország javára?

- Nem, az Egyesült Királyság javára. De ne beszéljünk erről! Ki tudhatná azt előre, hogy mi fog történni?

- Nos, és Malietoa király?... - folytatta Yvernes.

- Hát Malietoa királyt is majd újra leheppentik a trónról, és tudják-e önök, hogy ki az a trónkövetelő, aki a legbiztosabban számíthat a királyságra? Egy tekintélyes angol úriember, aki azonfelül még regényíró is...

- Regényíró?!...

- Úgy ám, Robert Louis Stevenson, A kincses sziget és az Arab éjszakák szerzője!...

- No lám, mennyire felviszi Isten a pennaforgatók dolgát! - kiáltott föl Yvernes.

- Nem ártana, ha a mi francia íróink is efféle terveket forgatnának az elméjükben!... - jegyezte meg Pinchinat. - Hm, I. Zola, Szamoa királya... a brit királyság védnöksége alatt... a Tupuák és Malietoák trónján... uralkodó családja a bennszülött dinasztiák jogörököse... minő álom!

A beszélgetés rátért a szamoabeliek szokásaira és erkölcseire. A gvárdián vette át újra a szót. A katolikus vallás, dacára annak, hogy a protestáns volt ez idő szerint túlsúlyban, napról napra terjedt. A kis kápolnába már nem fértek be a hívők, az iskolát is meg kellett nagyobbítaniuk. A jó gvárdián örvendett, hogy így áll a dolog, művészeink is együtt örvendtek vele.

Standard-Island három napig időzött Upolu előtt.

A misszionáriusok is ellátogattak az úszó szigetre, művészeink megmutogattak nekik minden látnivalót, és a jámbor atyák nem győzték eléggé csodálni. A kaszinó termében játszottak is művészeink néhány darabot. A jó öreg gvárdián könnyes szemmel hallgatta, mert nagy tisztelője volt a klasszikus zenének, márpedig Upoluban nem hallott effélét.

Az elindulás előtt való este művészeink meg Athanase Dorémus tánc- és illemtan tanár elbúcsúztak a francia misszionáriusoktól. A búcsú nagyon érzékeny volt mindkét részen, mert hiszen bár néhány nap óta ismerték egymást, de soha többé ebben az életben nem találkoznak. Az ősz pap mindnyájukat megáldotta... Meghatottan tértek vissza a szigetre.

Másnap reggel, december 23-án Simcöe tengernagy elindította Standard-Islandet; a benn­szülöttek egész rakás csónakkal kísérték az úszó szigetet a szomszédos Savaï-ig.

Savaï és Upolu közt alig van nagyobb távolság, mint hét-nyolc mérföld, minthogy azonban Apia kikötővárosa Upolu északi részén van, egész napi útba került, míg a Savaï-tenger­szorosba érkeztek.

A kormányzói rendelet szerint Standard-Islandnek Savaït csak érintenie kellett, körülhajózni nem, aztán délnyugatnak vették az irányt, hogy a Tonga-szigetekhez jussanak. Ezért Standard-Island mérsékelt sebességgel siklott tova, mert nem akart éjjel bejutni abba a szűk tengerszorosba, amely Apolinia- és Menone-szigetecskék közé ékelődik.

Másnap reggelre érkezett ide Standard-Island. A két szigetecskén kevés a lakos: Apolinián kétszáz, Menonén ezer. Ezek az emberek az összes szamoabeliek közt a legtisztességesebbek.

Elhaladván Savaï mellett, élvezhették a sziget egész pompáját. Rendíthetetlen gránitfalak védik a tenger hánykódó hullámai ellen, amelyek orkánok, tornádók, ciklonok keletkeztével főleg télen nagyon veszedelmesek. Savaït sűrű erdők borítják, van egy 1200 méter magas vulkánja is. Az óriási pálmák sötét hátteréből fehér nyári lakok villannak elő... csillognak a zúgó vízesések a messzeségből. A meredek sziklafalakból számos barlangnyílás tátong, a hullámverést visszazengik a sziklák.

Ha a legendáknak hinni lehet, úgy ez a szikla volt az összes polinéziai faj bölcsője. Annyi bizonyos, hogy a sziget lakói az ős jellemvonást híven megőrizték. A sziget neve hajdanában Savaïki volt, a maori istenek híres édenkertje.

Standard-Island lassan tovább haladt, és december 24-én este eltűnt a messzeségben a sziget utolsó hegyorma is.