3. Az udvari hangverseny

December 21-e óta a Nap, minekutána a Ráktérítőt elérte, amint útjából kivették, elkezdett újra észak felé haladni. Ezeken a vidékeken tehát nemsokára beáll a zordon tél, az északi félgömb pedig várhatja a nyarat.

Standard-Island jelenleg a tizedik szélességi foknál tartott, a Ráktérítőn innen; ha Tonga-Tabut eléri, akkor az útnak határpontjára érkezik, ennél tovább a szélesség irányába nem hatol, onnan északnak tart, hogy a kedvező klímák körében mozogjon. Azt természetesen nem kerülhette el, hogy átszenvedje a rekkenő hőséget, amely a Napnak a zenitpontra jutásakor szokott lenni, no de a tengeri szelek annyira-amennyire mérsékelni fogják.

Szamoa és Tonga-Tabu között mintegy nyolc szélességi fok, tehát körülbelül kilencszáz kilo­méter a távolság. A tenger tükre állandóan csendes, Standard-Islandnek tehát nem is kellett túlságosan sietnie, nem fenyegette veszély Elég, ha január első napjaiban érkezik meg Tonga-Tabuba, ott majd egy hétig pihennek, aztán tovább folytatják az utat a Fidzsi-szigetek felé. Azután kerül sor az Új-Hebridákra, ahol a malájokat kell partra szállítaniuk, végül észak­nyugatnak fordul, és visszatér a Magdolna-öbölbe. Ezzel az idei körútnak vége lesz.

Milliard-Cityben az élet a szokott mederben folyt tovább; akárcsak valamely amerikai vagy európai világvárosban; az újvilággal gőzös, kábeltávíró kötötte össze, a családok megtették szokott látogatásaikat, a két városrész lakói szemmel láthatólag közeledtek egymáshoz, na­ponta sétálgattak, mulatságokat rendeztek gyakorta, meghallgatták a kvartett hangversenyét, és nem fogytak ki a régi lelkesedésből.

Az újévet katolikusok és protestánsok egyaránt a legnagyobb fénnyel ülték meg a templo­mokban, a magánlakásokban és a hotelekben. Karácsonytól újév napjáig csupa ünnepségből és mulatozásból állt az úszó sziget lakóinak élete.

A helyi lapok pedig, a Starboard-Chronicle és a New Herald rendszeresen közölték a városi és külföldi híreket. Különösen az egyik hír, amely mindkét lapban egyidejűleg jelent meg, sokféle magyarázgatásra adott okot.

A december 26-i számban azt olvasták, hogy a malecarliai király a kormányzóhoz ment a városházára, s a kormányzó kihallgatáson fogadta a királyt. Senki sem sejtette, hogy milyen szándéka lehetett a királynak. Se vége, se hossza nem volt a mendemondának, találgatásnak, városszerte, merő alaptalan föltevések jártak szájról szájra, míglen a másnapi szám megadta a magyarázatot.

A malecarliai király alkalmaztatását kérte az obszervatóriumnál, a felső hatóság pedig rögtön teljesítette kérését.

- A teremburáját!... Ilyesmi is csak Milliard-Cityben eshet meg! - kiáltott föl Pinchinat. - Íme, egy király, aki távcsövet szorongat a kezében, és hivatalból vizsgálja a csillagokat!...

- Egy földi csillag, aki kapcsolatba kerül testvéreivel, a mennybolton ragyogókkal! - jegyezte meg Yvernes.

A hír igaznak bizonyult. A malecarliai királyt a következő körülmény indította erre a lépésre:

A malecarliai király igen jó ember volt, ugyancsak áldott jó szíve volt a feleségének is. Igyekeztek, hogy annyi jót tegyenek, amennyit Európa kisebb fajta államaiban csak a felvilá­go­sult, szabadelvű uralkodók tehetnek, ámde azért sohasem formáltak jogot arra, hogy család­juk - bár az Óvilág legősibb dinasztiái közé tartozott - isteni származású legyen. A király ritka tudományos képzettségű volt, szerette a művészeteket, legkivált pedig a zenét. Mint tudós és bölcselkedő, mélyen belepillantott az európai uralkodók jövőjébe, és hajlan­dónak mutatkozott bármely pillanatban lemondani a királyi hatalomról. Fia nem volt, és ezért senkit azzal meg nem károsíthat, ha eljön az ideje, amikor leteszi fejéről a koronát, és búcsút mond országának.

Három évvel ezelőtt történt, hogy Malecarlia királya és népe kölcsönös megállapodás szerint felbontották egymás közt a szerződést. Még csak forradalom sem robbant ki, legalábbis nem véres forradalom. A király közönséges emberré, az alattvalók polgárokká váltak. Össze­csoma­golta a vagyonát, és elutazott országából, mint akármely útra készülődő, aki az állomáshoz siet... nem törődött azzal, hogy milyen kormányforma lesz ezután az országában.

Hatvanéves ugyan, de rendkívül erőteljes még... oly hatalmas erejű szervezete van... hogy hajdani országának ahhoz hasonló talán sohasem is lesz. Ámde a királyné betegeskedett, olyan éghajlat alá kívánkozott, ahol nem kellett tartania az időjárás szeszélyes változásától. Lehetett volna-e e tekintetben alkalmasabb helyet találni Standard-Islandnél, amely kedve szerint válogathatott a legegészségesebb klímák közt? A „Standard-Island Company” azon­kívül gondoskodott minden elképzelhető kényelemről.

Ezért határozta el a királyi pár, hogy Standard-Islanden telepedik le. Megengedték nekik, de csak azzal a feltétellel, hogy egyszerű polgárcsaládként költöznek oda, és lemondanak min­den­nemű királyi előjogokról és igényekről. Őfelségeiknek ilyesmi még csak eszük ágában sem volt. A harminckilencedik sugárúton apróbb házat béreltek ki, a nagy parkra néző kert is volt a lakáshoz. Itt éldegéltek nagyon szerény viszonyok közt, bele nem vegyülve a két városrész kicsinyes torzsalkodásaiba és cselszövéseibe. A király csillagászati tanulmányainak szenteli idejét, ahhoz mindig nagy kedvet érzett, a királyné buzgó katolikus lévén, csaknem apácaéletet élt, a jótékony cselekedetre azonban alig nyílott alkalma, mert a Csendes-óceán gyöngyén a nyomor ismeretlen fogalom.

Ilyenformán számolt be a főintendáns Malecarlia egykori uralkodójának családi viszonyairól, hozzátette még azt is, hogy ez a király és királyné a világ legjobb emberei, bár vagyoni helyzetük nem éppen kedvező. A kvartett tagjait erősen megindította a trónja vesztett királyi család sorsa, annál is inkább, mert a sors változásait ily páratlan megadással és bölcs egy­kedvűséggel tűrték. Ahelyett, hogy Franciaországba, a száműzött királyok e hazájába mene­kül­tek volna, íme, Standard-Islandre költöztek, amint az egészségüket féltő gazdagok Nizzába vagy Korfu szigetére mentek. Igaz, hogy ők tulajdonképpen nem is száműzöttek, országukból nem kergették ki őket, ott maradhattak volna, avagy oda bármikor visszatér­hetnek, természetesen mint egyszerű polgárok. No de ezt tenni eszük ágában sem volt. Standard-Island békességes levegőjében kimondhatatlanul jól érezték magukat, szívesen alávetették magukat a város törvényeinek és a kormányzó rendeleteinek.

A dúsgazdag nábobokhoz képest ők bizony királyi mivoltuk dacára sem voltak jómódúak. Akinek kétszázezer frank évi jövedelme van, nem nagyon dobálózhatik a pénzzel, főleg, ha csupán a lakásért évente ötvenezer frankot fizet. Európa császáraihoz és királyaihoz képest is szegények voltak biz ők, annál inkább eltörpültek a Gouldok, Vanderbiltek, Rotschildok, Astorok, Makayk és más pénznagyhatalmasságok mellett. Az őket ugyan cseppet sem bán­tot­ta, hogy csak épp a legszükségesebbre telt, és a fölösleges élvezetekről le kellett mondaniuk. A királyné egészsége a szigeten annyira megjavult, hogy a királynak esze ágában sincs más tartózkodási helyet keresni. Ámde jövedelme kicsiny volt, és ezért a jobb anyagi helyzet kedvéért pályázott az obszervatóriumnál megüresedet helyre. A kormányzónak csak egy sürgönyébe került, amelyet a Magdolna-öbölben székelő igazgatósághoz intézett, a felelet nyomban megjött, a király megkapta az állást. A helyi lapok tehát jól voltak értesülve, midőn másnap közölték, hogy a malecarliai királyt kinevezték az obszervatórium csillagászává.

Ha ez másutt történik, vége-hossza nincs a mendemondának. Itt két napig beszéltek róla, s a harmadikon már napirendre tértek felette. Mindenki természetes dolognak tartotta, hogy egy király esze vagy keze munkájával igyekszik biztosítani Milliard-Cityben való tartózkodását. A király tudós ember, tudományának a város majdan hasznát látja, ebben csak nincsen semmi megalázó!... Ha valamely bolygót, üstököst vagy álló csillagot talál fel, elnevezik majd a nevéről!... És ott fog ragyogni a planéták mitológiai nevei közt az övé is!...

Művészeink a parkban sétálgatva éppen erről a tárgyról beszélgettek, amikor találkoztak az obszervatóriumi irodába siető királlyal, és nem voltak még annyira „megamerikaiasodva”, hogy ilyesmit hétköznapi dolognak tekinthettek volna. Frascolin így szólt a beszélgetés folyamán:

- Ha őfelsége nem felelhetne meg a csillagászállásnak, úgy hiszem, zenetanár is lehetett volna belőle.

- Hm, magánórákat adó király?!... - kiáltott fel Pinchinat.

- Az ám, mégpedig oly tiszteletdíjért, amilyen neki tetszett volna, e rengeteg gazdag pénzes­zsák közt.

- Úgy szól a fáma, hogy jó zenész... - jegyezte meg Yvernes.

- Nem csodálom, hogy a zene bolondjának is tartják, mert, emlékezhettek, hangversenyeinket a kaszinó ajtaja mögül hallgatta, nem telt neki és feleségének a belépti jegyre!... - tette hozzá Sébastien Zorn.

- Halljátok, komák, nagyszerű ötletem támadt! - rikkantott föl Pinchinat.

- A felséged eszméje, mélyhegedűs uram, rendszerint igencsak barokk stílű szokott lenni.

- Már akár barokkstílű, akár nem, öregem, Sébastien, szentül meg vagyok győződve, hogy te helyeselni fogod!...

- Isten neki, hallgassuk meg most az egyszer Pinchinat agyficamát... - sóhajtott megadóan Frascolin.

- Azt szeretném indítványozni, hogy rendezzünk hangversenyt a királyi pár szalonjába; de csupán nekik kettejüknek, mégpedig repertoárunk legjavából...

- Tisztelet-becsület ennek az ötletnek!... - kiáltott föl Sébastien Zorn. - Ez már talpraesett gondolat!

- Adta-teremtette, ha tudnátok, mennyi ilyesféle elmeszikrától hemzseg a fejem!... Csak meg kellene ráznom és...

- Úgy berregne, mint a kereplő! - vágott közbe Yvernes. - Aztán tűzijáték fakadna belőle rögeszme-röppentyűkkel!...

- Kedves Pinchinatom, egyelőre elégedjünk meg ezzel az ötleteddel - vette át a szót Frascolin. - Erősen hiszem, hogy módfelett nagy örömet szerzünk a jó királyi párnak!...

- Holnap írásbelileg kérünk tőlük audienciát... - vélekedett Sébastien Zorn.

- Nem, jobbat ajánlok én!... Még ma este hónunk alá kapjuk a hangszereinket, elmegyünk a lakásukra, mintha hajnali zenét akarnánk adni...

- Talán inkább szerenádot! - helyesbített Yvernes. - Hiszen késő este lesz már...

- Amint neked tetszik, igazságos, szőrszálhasogató prímás. No de ne kapjunk hajba egy szó miatt! Megegyezünk ebben?

- Meg, akár saját kezűleg alá is írjuk.

Valóban jó ötlet volt ez. A gyöngéd érzelmű és zenekedvelő királyt a francia művészek e figyelmessége minden bizonnyal nagyon boldoggá teszi.

Mihelyt az alkonyat leszállt, hangszereikkel fölkerekedtek, és a jobb parti városrészen fekvő harminckilencedik sugárút felé irányították lépteiket.

A nagyon egyszerű háznak, pázsitos udvara, földszintje és egy emelete volt, padlásszobákkal. A kertbe vezető gyalogösvényt két pompás diófa árnyékozta be. A csak kétszáz négyszög­méter nagyságú árnyas kert földjét mindenütt üde pázsitszőnyeg borította. A Coverley- és Tankerdon-palotákkal ezt a kis házacskát összehasonlítani sem lehetett. Egy bölcsnek, egy tudósnak a menedékhelye volt ez, ahol a maga világában él. Abdolonyme is megelégedett volna ezzel, mikoron a sidoni királyi trónról leszállott.

Malecarlia egykori uralkodójának egy komornyikja, a feleségének egy komornája volt, no meg az amerikai szakács: ez a három ember tette ki a szolgaszemélyzetet.

Frascolin megnyomta a villamos csengettyű gombját. A komornyik ajtót nyitott előttük.

Frascolin elmondta, hogy ő és társai francia zeneművészek, őfelségénél óhajtanának tiszte­legni; hódolattal kérik, hogy fogadja őket.

A szolga felszólította őket, hogy kegyeskedjenek belépni. Az előszobában vártak. Csaknem abban a pillanatban visszasietett a szolga, és jelentette, hogy a király igen szívesen látja őket. Az előszobában letették hangszereiket, aztán a szalonba mentek, ahova nemsokára őfelségeik is beléptek.

Ennyiből állott a fogadási ceremónia.

Művészeink őszinte tisztelettel hajoltak meg a király és a királyné előtt. Az egyszerű fekete ruhás királyné fejéke a dús hajzat, amelynek szürkébe játszó színe, az arc halványsága és a szempár fátyolozottsága mellett sajátosan bájossá tette őt. A kertre néző ablak melletti karszékben foglalt helyet.

A király állva fogadta vendégeinek üdvözlését, és kérte őket, hogy mondják el, mi jártban fáradtak el szerény házába, amely Milliard-Citynek a végén van.

Művészeinkre mély hatást tett ennek a méltósággal teljes uralkodónak a fellépése. Fekete pillái alól átható szeme élénk tűzben csillogott, a tudós figyelő tekintetével. Gondosan rend­ben tartott fehér szakálla mellére borult. Arckifejezése komoly volt, de nyájas mosoly szelídítette komolyságát; úgyhogy mindenkit meghódított, akivel csak érintkezett.

Frascolin kezdte a szót; bizony kissé reszketett a hangja:

- Köszönjük felségednek, hogy fogadni méltóztatott minket, egyszerű művészeket. Az a benső vágy hozott ide, hogy őszinte hódolatunknak adjunk kifejezést.

- A királyné és én köszönjük önöknek ezt a figyelmet, uraim, szíves indulatuk hálára kötelez. Szinte úgy tűnik föl előttünk, mintha önök erre a szigetre, ahol mi izgalmas életünk hátralevő napjait kívánjuk tölteni, a szép Franciaország levegőjét varázsolták volna. Uraim, önöket én ismerem, mert bár főleg a tudománnyal foglalkozom, de szenvedélyesen szeretem a zenét is, ez a művészet pedig az egész világ előtt ismertekké tette önöket. Tudjuk, hogy milyen babérokat arattak Európában és Amerikában, milyen kitörő lelkesedést keltettek Standard-Islanden; nekünk is részünk volt ebben az élményben, habár kissé hátravonultunk... Sajnos, hogy még nem hallottuk a játékukat olyan közelről, ahonnan még élvezetesebb...

A király leültette vendégeit, ő maga is leült a kandalló előtt levő székre; a kandallón a királynénak ifjúkori remek mellszobra állt, Franquetti műve.

Frascolinnek, hogy elárulja látogatásuk célját, nem kellett egyebet tennie, mint fölvennie a beszéd fonalát ott, ahol a király elejtette.

- Felségednek igaza van, de sajnos, a zenének az a faja, amelyet mi művelünk, óhatatlanul szűkebb körnek szól... A kamarazene nem nagy hallgatóságnak való. Valami csöndes, áhítatos hangulatú szentély kellene...

- Úgy van, uraim!... - vágott közbe a király - Ezt a muzsikát olyan áhítattal kell hallgatni, mint a szférák zenéjének harmóniáját... Szent helyre való...

- Engedjék meg felségedék, hogy ezt a szalont változtassuk egy órára ilyen szentéllyé!... Hallgassák meg egy-két darabunkat kettesben...

Yvernes még be sem fejezte szavait, íme, az uralkodó pár arcán már fölragyogott az öröm.

- Uraim!... Önök megtennék?!... Önök arra gondoltak?...

- Ezért jöttünk voltaképp...

- Ó, erről ismerem meg a francia művészeket! Lángész és jó szív együtt! - mondta a király, és kezet szorított vendégeivel. - Köszönöm, uraim, köszönöm a királyné és a magam nevében!... Valóban, ennél nagyobb örömet nem szerezhettek volna nekünk...

Míg a komornyik behozta a hangszereket, s a kis szalont a rögtönzött hangversenyhez el­rendezte, addig a király és királyné vendégeikkel a kertbe mentek, s ott elcsevegtek a zenéről, mintha a legbizalmasabb művésztársak lettek volna.

A király oly szokatlan lelkesedéssel melegedett bele a témába, mint aki a zenének minden varázsát és szépségét megérzi és megérti. Művészeink bámulták, hogy mennyire ismeri a nagy zeneköltők műveit... Magasztalta Haydn istenadta, naiv zsenijét, megemlékezett arról, hogy mit mondott egy műkritikus Mendelssohnról, a kamarazene atyamesteréről, aki gondo­latait Beethoven nyelvével fejezte ki... Dicsérte Weber páratlanul finom érzékét és gavalléros szellemét, akit sajátságos hely illet meg a mesterek közt... Beszélt a hangszerelés legnagyobb mesteréről, Beethovenről, akinek szimfóniáiban egész lelke megnyilatkozik. A költészet, festészet, szobrászat és építészet legcsodálatosabb remekeivel kiállják a versenyt Beethoven lángelméjének alkotásai... ez a tündöklő csillag, amely kilencedik szimfóniájában fényt sugározva alszik ki... míglen a hangszerek zengése oly megragadó igazsággal olvad bele az emberi hangba.

- És mégsem tudott volna taktus szerint táncolni...

Ugyan ki jegyezhette volna meg ezt oly idétlenül, ha nem Pinchinat?

- Igaz, uraim, de ebből láthatják, hogy a zeneszerzőknek a fül nem föltétlenül szükséges érzék­szerve. A szívével hallja a hangokat, csupán a szívével! Nem bizonyította-e be ezt maga Beethoven az említett szimfóniával, amelyet akkor teremtett, amikor már egészen meg­siketült?...

Majd Mozartra tért át őfelsége, és szavai lángoltak a rajongó dicséretektől.

- Uraim, ne vegyék zokon ezt az én áradozásomat! Olyan régóta nem törhetett ki belőlem!... Mióta Standard-Islanden lakunk, önök az első művészek, akik megértenek engem. Mozart! Mozart! Te vagy a XVIII. század legnagyobb drámai zeneköltője, ezt hiszem és vallom én. El is ismerték ezt a te nagyságodat! Mindent olvastam, és sohasem fogom elfeledni...

Beszélt aztán arról, hogy Mozart minden szónak megadja a legtalálóbb hangokat, s mindenkit elbűvöl, anélkül, hogy a zenei frázis csak hajszálnyi csorbát is szenvedne. Az igazság pátosza Mozartnál plasztikai szépséggel párosul. Avagy nem volt-e Mozart az egyedüli zeneköltő, aki az indulatokat, a szenvedély fokozódását oly páratlan biztonsággal tudta zeneileg kifejezni?...

- Mozart nem csak király... Mi is manapság egy király?... - s ekkor őfelsége szánakozóan ingatta a fejét -, hanem istennek nevezném inkább, és ha Isten létezését elismerjük... Mozart a zene istene!

Szó azt ki nem fejezheti, hogy milyen hévvel beszélt a király. S amikor a szalonba visszatért a kis társaság, kezébe vette az egyik asztalkán heverő könyvet; a címlapján arany betűkkel ragyogott: Mozart Don Juan-ja. Olvasott belőle néhány sort:

- Az a mester írta, aki Mozartot a legjobban megértette, a legjobban szerette, Gounod!...

„Ó, Mozart, isteni Mozart! Mily kevéssé kell az embernek megértenie téged, hogy máris csodáljon! Te vagy az örök Igazság. Te vagy a szépség megtestesülése! Te vagy az örök forrás, a mélységesen mély és tükörtiszta! Te vagy az emberi Tökéletesség és gyermeki Egyszerűség! Te, aki mindent átéreztél és hangokban kifejeztél, mégpedig úgy, hogy soha túl nem szárnyaltak, soha túlszárnyalni nem fognak!”...

Ekkor Sébastien Zorn és társai elővették hangszereiket, s az elektromos fényű függőlámpa szelíd világánál kezdték az első darabot:

Mendelssohn második kvartettje, Asz-dúrban, op. 13.

A királyi pár szemmel látható elragadtatással, áhítattal hallgatta.

Erre következett Haydn harmadik kvartettje, c-dúr, op. 75., vagyis az osztrák himnusz. Páratlan művészettel játszották. A négy virtuóz soha ilyen tökéletesen nem muzsikált, mint a szentéllyé varázsolt kis szalonban, a trónja vesztett királyi pár előtt.

A felséges himnusz után Beethoven hatodik kvartettje, h-moll op. 18, az a bizonyos Malinconia került sorra, komor, megragadó hatalmával... Őfelségeik szeméből kibuggyant a könny is.

Végül következett Mozart bámulatos fúgája c-mollban, amely olyan remek, keresetlen és ter­mészetes, hogy az ember szinte hallja a kristálytiszta víz csörgedezését, hallja a lombot rezgető szellő sóhaját, és ráadásul ez isteni mesternek tizedik kvartettjét adták elő d-dúrban, op. 35.

Ezzel végződött ez a feledhetetlen zeneestély, amelyhez hasonlót Milliard-City nábobjai sohasem hallottak.

Művészeink e remekművek előadásában éppen úgy nem fáradtak bele, mint a királyi pár a hallgatásba.

Csakhogy tizenegyre járt már az idő, és a király így szólt:

- Köszönjük, uraim, szívünk mélyéből köszönjük. Művészi játékuk olyan páratlan élvezetet szerzett nekünk, hogy örökké megmarad szívünkben az emléke! Ó, be végtelenül jólesett nekünk!...

- Ha felségetek kívánja, még...

- Köszönöm, uraim, köszönöm. Szívességükkel visszaélni nem akarunk. Késő van már... aztán különben is, ma éjjel szolgálatban vagyok...

A királynak e szavai eszükbe juttatták művészeinknek a rideg valóságot. Olyan uralkodóval szemben, aki ezt mondja, zavarba jöttek...

- Nos hát, úgy van, uraim... - folytatta vidám hangon. - Hát nem vagyok-e Standard-Island obszervatóriumának a csillagásza?... Azonkívül felügyelője a csillagoknak és... a hulló csilla­gok­nak...