|
A karácsonyi és újévi ünnepek alatt számos mulatság került
sorra: díszebédek, estélyek, fogadások. Cyrus Bikerstaff meghívta a sziget
előkelőit, és a két városrész leggazdagabb családjai megjelentek
nála. Ebből kitetszett, hogy a pártoskodás mégiscsak csökkenőfélben
van.
Tankerdonék és Coverleyék újra egy asztalhoz ültek. Újév
napján bizonyára gratuláló névjegyek mennek majd egyik családtól a másikhoz.
Walter Tankerdon urat meghívták Coverleyné egyik házi hangversenyére is. A ház
úrnője úgy fogadta, hogy abból csak jót magyarázhatott ki az ifjú. Való
igaz, hogy a házasságtól mindez a szívesség messze áll, ámbátor Callistus
Munbar példátlan vakságában úton-útfélen ezt hangoztatta:
- Rendben van a dolog, barátaim, egészen rendben van!...
Eközben Standard-Island csendesen haladt
Tonga-Tabu felé. Úgy hitték, hogy baj nélkül érkeznek meg, midőn a december 30-ról 31-re virradó éjjel valamilyen váratlan meteorológiai jelenség
tűnt föl.
Két és
három óra közt távolról dörgések hallatszottak; az őrök nem
tulajdonítottak ezeknek semmi fontosságot. Alig hihető, hogy valahol
tengeri csata volna, legföljebb a dél-amerikai köztársaságok hajói közt törhet
ki csetepaté, amelyek minduntalan hajba kapnak. Standard-Islanden, a két világ minden hatalmától független szigeten
béke honol, nincs okuk ilyesmitől félni.
Különben is
a nyugatról hallatszó dörgések napfölkeltéig szakadatlanul tartottak, nem
téveszthették össze a mennydörgéshez hasonló ágyúbömböléssel.
Simcöe
tengernagynak jelentették tisztjei, sietett tehát az obszervatórium tornyára,
és onnan vizsgálta a szemhatárt. Sehol semmi fényt nem látott, a messze
terjedő tenger síkján. Ámde az égbolton valami szokatlan tűnt föl.
Lángok visszfénye verődött föl a zenitig. Dacára annak, hogy derült volt
az ég, a levegő megtelt párázattal, jeléül annak, hogy a légkörben valami
változás esett.
Virradatkor
Milliard-Citynek azok a lakói, akik korán szoktak fölkelni, különös meglepetésben
részesültek. A dörgés folyton hallatszott még, azonkívül a levegő úgy telt
meg vörösesfekete párázattal, mintha finom poreső hullana alá. Kormos
molekulák záporesőjének nevezhette az ember. Kevés idő múlva a város
utcáit, a háztetőket finom réteg takarta, kármin, rőt és bíbor
csíkokkal tarkázott fekete üledék.
Mindenki
sietett ki az utcára, Athanase Dorémus kivételével, aki rendszerint éjfél után
feküdt le, és tizenegy óra előtt nem szokott fölkelni. A kvartett tagjai
is természetesen kiugráltak ágyaikból, s az obszervatórium tornyára siettek,
ahol már együtt voltak Simcöe tengernagy és tisztjei, továbbá a csillagászok, a
kilenc királyi hivatalnokról sem szabad megfeledkeznünk; mindnyájan
találgatták, hogy mi lehet ennek a jelenségnek az oka...
- Kár, hogy
ez a vörös holmi nem folyadék, s így nem Pomard vagy Chateau Lafitte eső
hull az égből.
- Ó, te
örökké kiszáradt muzsikus gége! - zsémbelődött Sébastien Zorn.
Ami a
természet effajta jelenségeit illeti, meg kell jegyeznünk, hogy már gyakrabban
fordult elő homokszem-eső, amely tudniillik kavicssavból, krómoxidból
és vasoxidból áll. Jelen évszázad kezdetén is Calabriát és az Abruzzákat
ilyenféle eső hintette be. A babonás nép ráfogta a vörös homokszemekre,
hogy tulajdonképpen vércseppek, holott például Blankenberg mellett 1819-ben
kobalt-chlorürről volt szó. Nagyobb tűzvészek alkalmával is
előfordult, hogy a szél nagyon messzire hordja a hamurészeket. Ilyen
lecsapódás volt 1820-ban Fernambukóban, sárga eső esett 1824-ben
Orleans-ban és az Alsó-Pirenneusok hegyei közt, 1836-ban, ez utóbbi színt a
virágzásban levő hársfa porzószemei okozták.
Azt azonban
egykönnyen megállapítani nem lehetett, hogy honnan jött e por- és
iszapnemű része a Standard-Islandre
hulló esőnek.
A
malecarliai király úgy vélekedett, hogy valamely keletre eső vulkánnak a
gyomrából került ki, az obszervatóriumbeli kollégái osztoztak véleményében. Néhány
maradék lecsapódó iszapot gyűjtöttek, és azt tapasztalták, hogy melegebb a
levegőnél. Valamely hatalmas vulkán kitörése okozhatta a meg-megújuló
dörgésszerű hangokat is. Ez a környék tudvalevőleg tele van részint
működésben levő, részint kiégett vulkánokkal, nem is említve azt,
hogy néha ezek a kitörések a tenger alól jönnek, mégpedig irtózatos
erővel.
Éppen a
Tonga-szigetcsoport közepén levő Tufuában tört ki ezelőtt néhány
évvel egy, és száz négyszögméternél nagyobb területet borított el, és a
mennydörgésszerű zúgás néha kétszáz kilométernyire is elhallatszott.
1883
augusztus havában a Karakatoa kitörései elpusztították Jáva- és
Szumátra-szigetek egy részét, falvak dőltek romba, és sok ember esett
áldozatul; heves földrengéseket okoztak, szennyes réteggel vonták be a földet,
fölháborgatták a tenger vizét, hullámhegyeket korbácsoltak föl, kénköves
gőzzel fertőztették meg a levegőt, s a közelben levő minden
hajót összeromboltak.
Vajon nem
fenyegeti-e Standard-Islandet is ez a
veszély?
Simcöe
tengernagy erősen aggódott, mert a továbbhaladást szerfölött nehéznek
tartotta; parancsot adott, hogy Standard-Island
lassítsa futását.
A nábobokat rettegés szállta meg. Úgy látszott, mintha
Sébastien Zorn balsejtelme csakugyan megvalósulna.
Délben az ég egészen elsötétült. Az emberek elhagyták
lakásaikat, mert attól féltek, hogy a tenger mélyéből támadó robbanó
erőnek a falak ellenállni nem bírnak. A város mindkét részébe tiszteket
rendeltek ki, hogy mindent szemmel tartsanak; a gépészek készen álltak, hogy az
adott jelre más irányba térítsék az úszó szigetet. A helyzet mind aggasztóbbá
vált!
Este hat órakor már alig tízlépésnyire lehetett látni. A
lecsapódó anyag olyan hatalmas tömeggé vált, hogy Standard-Island szemmel láthatólag alább süllyedt; márpedig ez nem
olyan közönséges hajó, amelyből a tengerbe lehetne dobálni a túlsúlyt!...
Leszállt az est, beállt az éj, a sötétség tovább tartott, a
lecsapódó koromfekete homokeső miatt a villamos holdak sem világíthattak,
egyenként leszedték őket a póznákról, hanem azért a házakban és utcákon
égtek a villanylámpák.
Az éj folyamán alig változott a helyzet, legföljebb a
dörgések szüneteltek közbe-közbe hosszabb ideig; nem is olyan erősen
szóltak már; erős szél kerekedett, és mérsékelte a délről jövő
hamuesőt.
A nábobok hazamentek. Remélték, hogy reggelig
kedvezőbbre fordul a helyzet, akkor majd elseprik a lecsapódó piszkot, és
minden rendben lesz.
És mégis,
milyen szerencsétlenül kezdődött ez az esztendő a Standard-Islanden!... Milyen közel járt
ahhoz, hogy Herculanum és Pompeji sorsára jusson! Igaz, hogy nem feküdt
Milliard-City a Vezúv tövében, de hát számos tűzhányó mellett vitt el az
útja, járván a Csendes-óceán megmérhetetlen síkján!...
A
kormányzó, titkárai, az előkelők tanácsa állandóan a városházán
tartózkodtak. Az obszervatórium őrei szüntelenül a szemhatárt kémlelték;
ezalatt Standard-Island a megszabott
irányban haladt tovább, de nagyon mérsékelt sebességgel, alig tett meg óránként
két-három mérföldet.
Mihelyt megvirradt,
a Tonga-szigetek felé akartak tartani: ott majd megtudják, hogy melyik szigeten
történt a rettenetes vulkánkitörés. Az éj folyamán általában véve megszűnt
a jelenség borzalmassága.
Hajnali
három óra tájban újabb tünemény riasztotta meg a sziget lakóit. Standard-Island rettentő rázkódást
szenvedett valamilyen lökéstől, amelyet a szigeten mindenütt megéreztek,
bár a házak szilárdan kiállták, a gépekben sem esett kár, tovább működtek.
Hanem a sziget orrán kellett történnie valaminek...
Vajon mi
lehetett? Csak nem ment neki valamely kiálló sziklahegynek?!... Avagy a
sötétben hajóval talált összeütközni?!... A sötétben ki láthatná a
jelzőlámpásokat?... S ha úgy történt, nem rongálódott-e meg az úszó
sziget?! Ez esetleg javításokat tesz majd szükségessé?!...
Cyrus
Bikerstaff és Simcöe tengernagy nagy üggyel-bajjal törtetett az ágyúüteghez.
Itt
megtudták, hogy csakugyan hajóval ütköztek össze!... Nyugatról délnek tartó
hatalmas gőzhajóval csaptak össze, amelyet pedig a közelből
megláthattak volna. Hallottak is segélykiáltásokat, de mindez csak egy
pillanatig tartott, mire a hajóstiszt embereivel a sziget felső végére
szaladt, se nem láttak, se nem hallottak semmit. Sajnos, de minden jel arra
mutatott, hogy a gőzhajó nyomban elsüllyedt.
Azonban Standard-Island nem sérült meg komolyan.
Az efféle rengeteg tömeg még a leghatalmasabb páncélos hajót is a szó szoros
értelmében keresztülfúrná; úgy látszik, most ilyesmi történt.
Hogy milyen
hajó lehetett, erről csak annyit mondott a tiszt, hogy nyers hangon
osztott parancsszavak hangzottak, amilyenek az angol tengerészek közt
szokásosak. Biztosat azonban ő sem állíthatott.
Ennek a
komoly esetnek komoly következményei is lehettek. Mit szól majd ehhez az
Egyesült Királyság? Egy angol hajó: egy darab Anglia; az pedig tudvalevő
dolog, hogy Anglia nem könnyen amputáltatja magát. Standard-Islandet bizonyosan felelősségre vonják majd, és
kártérítést követelnek tőle.
Így
kezdődött az újév. Délelőtt tíz óráig Simcöe tengernagy nem láthatott
semmit tisztán. A levegő telides-tele volt párákkal, bár a szél
minduntalan hajtotta a pászmákat. Elvégre is tudták: ez az út-bizottság dolga,
pénz és idő kérdése az egész; ez is, az is bőven van.
Megvizsgálták
az ágyúüteget, meg az úszó szigetet körös-körül, sehol semmi baj... Az érc
hajótörzs éppoly kevéssé sérült meg, mint ahogy fejsze fokán nem ejthet csorbát
a tuskó.
A tengeren
hajóroncs nem úszkált, az obszervatórium tornyáról sem láthattak semmit, még a
legkitűnőbb látcsövekkel sem, körös-körül a tengeren, pedig Standard-Island alig haladt két
mérföldnyire a katasztrófa színhelyétől.
No de
emberi dolog, hogy nem érik be ennyi kutatással.
A kormányzó
értekezett ebben az ügyben a tengernaggyal. A gépészek megállították a gépek
működését, villamos csónakok indultak mindkét kikötőből, hogy
kutassanak különböző irányban.
Öt-hat
mérföldnyi területet is megvizsgáltak, de nem bukkantak sehol semmi nyomra, s
ezért mindinkább megerősödtek abban a hitben, hogy a gőzhajó
mindenestül elmerült.
Simcöe
tengernagy rögtön kiadta a parancsot, hogy Standard-Island
a rendes gyorsasággal haladjon tovább. Délben jelentették, hogy az úszó sziget
százötven mérföldnyivel távolodott el Szamoától.
Az
őröknek szigorúan megparancsolták, hogy mindent szemmel tartsanak.
Este öt óra
tájban jelentették, hogy délkeletre füstoszlopot látnak. Nem lehetett holmi
mérgét kiontó vulkán végső erőlködése, mert a térképek szerint sehol
a közelben sziget nincsen... Talán valamelyik tenger alatt levő vulkán
működött?...
Mégsem!
Íme, a füstoszlop mindinkább közeledett Standard-Islandhez.
Egy órával utóbb három gőzhajót vettek észre, amelyek egymás nyomában
teljes gőzerővel közeledtek.
Félóra
múlva fölismerték, hogy hadihajók. Azt is megtudták, mifélék: az a bizonyos
angol hajóraj, amellyel öt héttel ezelőtt találkoztak, s amelynek esze
ágában sem volt, hogy Standard-Islandet
üdvözölje. Mire az éjjel beállt, a három hajót csak négy mérföld választotta el
Standard-Islandtől. Nos, vajon
elhaladnak-e az úszó sziget mellett, vagy sem?!...
-
Jelzőlámpásaikról ítélve, úgy látszik, érintkezni akarnak velünk... -
mondta Simcöe tengernagy a kormányzónak.
- Nos, hát
várjuk be őket... - felelte Cyrus Bikerstaff.
Vajon mit fog felelni a kormányzó az angoloknak, ha az
összeütközésért felelősségre vonják Standard-Islandet?
Pedig ez lehet a céljuk, főleg, ha az elmerült hajó személyzetét megmentették.
No de előbb hadd lássuk, hányadán áll a dolog!...
Másnap korán reggel megtudták, mi járatban vannak.
Napfölkeltekor már ott lengett a vezérhajó árbocán az
ellentengernagy zászlója. Alig lehetett két mérföldnyire a bal parti
kikötőtől. Éppen ebben a pillanatban indítottak el egy csónakot,
amely a kikötőnek tartott.
Negyedóra múlva a következő sürgönyt kapta Simcöe
tengernagy:
„Turner, a Herald kapitánya
és Sir Edward Collinson admirális vezérkari főnök rögtön beszélni akar
Standard-Island kormányzójával.”
Cyrus Bikerstaff amint tudomást szerzett erről,
utasította a révkapitányt, hogy engedje meg a partraszállást, és vezettesse
hozzá Turner kapitányt a városházába.
Tíz perccel utóbb a város kocsiján megérkezett Turner
kapitány egy sorhajó-hadnaggyal.
A kormányzó az irodája mellett levő társalgószobában
fogadta őket.
Hideg udvariassággal köszöntek egymásnak.
- Van szerencsém Standard-Island
kormányzója őnagyméltóságának e helyütt, 117° és 13’ alatt nyugatra a greenwich-i
délkörtől és 16° 54’ déli szélesség alatt becses tudomására juttatni, hogy
a december 31-től január 1-jére virradó éjjel a glasgow-i kikötőbe
tartozó Glen nevű háromezer-ötszáz tonnás, gabonát, indigót, rizst és bort
szállító gőzhajónak a Standard-Island
nevű hajó, amely a Standard-Island Company (székhelye Magdolna-öböl,
Dél-Kalifornia, Egyesült Államok, Amerikában) tulajdonát képezi, nekiment (bár
a főárbocon fehér jelzőlámpás volt kitéve, a jobb oldali árbocon
zöld, a bal oldalin piros), minek következtében a hajó léket kapott,
elsüllyedt; szerencsére a hajó kapitánya, tisztjei és legénysége a Herald födélzetére menekülhetett, amely
az angol király őfelségének flottájából való, elsőrangú, Sir Edward
Collinson admirális vezetése alatt, aki általam nagyméltóságodnak tudomására
juttatja a szenvedett kárt, és kérdezteti, hogy hajlandó-e elvállalni a
felelősséget a vállalat nevében, és hajlandó-e a kárt, amely árukban, a
hajótörzset és a gépeket is beleszámítva, ezerkétszáz font sterling (30 millió
frank), vagyis hatmillió dollár, amely összeg Sir Edward Collinson kezéhez
juttatandó, ellenkező esetben kénytelen volna nevezett Standard-Island ellen erőszakhoz
nyúlni!...
Micsoda rémületes egy mondat! S milyen agyafúrtan van
kicirkalmazva benne a dolog mivolta, sehol még csak nyoma se az egérútnak. A
kormányzó első pillanatban nem tudta, mitévő legyen, vajon
teljesítse-e az angol admirális követelését, és ezért egyelőre a szokott
válaszra szorítkozott:
- A vulkánkitörés miatt roppant sötétség uralkodott. Amint a Glen kitette
jelzőlámpásait, éppúgy künn lógtak a Standard-Islandé
is. Egyik sem láthatta a másikét. Így hát a vis maior-ral kell számolniuk. A
tengerészeti törvények értelmében kártérítésről szó sem lehet, ki-ki
viselje a maga kárát. Se reklamáció, se felelősség szóba itt nem jöhet...
Erre így
felelt Turner kapitány:
- A
kormányzó úr őnagyméltóságának kétségen kívül igaza volna, ha két olyan
hajóról volna szó, mint amilyen a Glen, ámde Standard-Island a szó igazi értelmében nem hajó, hanem rettentő
tömege miatt állandó veszélye a tengerjáró hajóknak, hasonló holmi szigethez
vagy szirthez, amely szüntelenül változtatja a helyét s így a térképen nem
lehet feltüntetni. Anglia mindenkor tiltakozott ez ellen a sziget ellen, mert
meg nem határozhatósága miatt akadálynak tekintette, Standard-Island ezért minden kárért felelős, amelynek
sajátságos mivolta az oka..., stb.,... stb....
Hiszen no, volt valami igazsága Turner kapitánynak a
szavaiban, Cyrus Bikerstaff is elismerte, de ő egymaga nem intézkedhetett
ebben az ügyben. Előbb tárgyalnia kell az előkelők tanácsában,
egyelőre tehát azt válaszolta Sir Edward Collinsonnak, hogy tudomásul
vette a reklamációját. Szerencsére, emberélet nem esett áldozatul...
- Igaz, nagy szerencse, hogy nem esett - vágta rá Turner
kapitány -, de a hajót és a sok millió értékű árut mégiscsak elnyelte a
tenger, ebben pedig Standard-Island a
hibás. Kötelezi-e magát a kormányzó, hogy a Glenért
és rakományáért fizetendő összeget eljuttatja az admirálishoz?
Hogyan ígérhette volna meg ezt a kormányzó? Különben is Standard-Island maga elegendő biztosíték. Ha a törvényszék az
általa okozott kár megtérítésére ítéli, bármely pillanatban fizet, csak azt
kell megállapítani, hogy mennyi a kár.
- Ez
méltóságodnak az utolsó szava? - kérdezte Turner kapitány.
- Ez az
utolsó szavam... - jelentette ki Cyrus Bikerstaff úr -, mert a
felelősséget a vállalat igazgatóságának tudta nélkül magamra nem vehetem.
A kormányzó
és az angol kapitány újra hideg udvariassággal, sőt talán még hidegebben,
mint előbb, üdvözölte egymást. A kapitány és kísérője a város
kocsiján visszahajtott a kikötőbe, leszálltak a csónakba, amely a Herald
felé vette útját.
Az
előkelők tanácsa tudomásul vette és föltétlenül helyeselte a
kormányzó válaszát, majd közhírré tétette: egyetértett vele az úszó sziget
összes lakója is. Egyetlenegy utas sem akadt, aki ajánlotta volna az arcátlan,
parancsoló követelés teljesítését.
Simcöe
tengernagy tehát kiadta a parancsot, hogy Standard-Island
a lehető legnagyobb sebességgel folytassa útját.
De vajon
megmenekülhetnek-e az angol hajórajtól, ha esetleg Collinson tengernagy
üldözőbe veszi, tudva azt, hogy az angol hajók sebessége jóval nagyobb Standard-Islandénál? És mi történik
akkor, ha egynéhány melinit löveg röpül az úszó szigetre? Igaz, hogy az úszó
sziget nagy célpont... Könnyűszerrel eltalálható... Milyen sorsra jutnak
az asszonyok, a gyermekek, ha nem lesz hova meneküljenek?... Az ellenség minden
golyója talál, míg a szigetbeli két üteg ágyúja oly csekély célpontnál
legfeljebb minden ötven lövésre találhat?...
Mindenekelőtt
az angol tengernagy feleletét kellett megvárniuk. No, ez nem sokáig késett...
Kilenc óra
negyvenöt perckor a Herald
középső tornyából vaklövés dördült el, ugyanekkor az angol zászlót
felhúzták a főárbocra.
A kormányzó
elnöklete alatt az előkelők tanácsa még együtt ülésezett a
városházán. Tankerdon úrnak és Coverley úrnak most már ugyanaz a véleménye: a
praktikus amerikaiak megfontolták, hogy ez az ujjhúzás Standard-Island romlását okozhatná, azért nem gondoltak semmi ellenállásra.
Eldördült a
második ágyú is. Nagy löveg hasította át a levegőt, és félkábelnyire az
innenső parttól a tengerbe csapott le, ott irtózatos robajjal szétrobbant,
és iszonyú víztömeget zúdított a magasba.
A kormányzó
rendeletére levonták Standard-Island
zászlóját. Turner kapitány még egyszer kikötött a bal parti kikötőben. Itt
átvette Cyrus Bikerstaff úrtól az 1200 font sterlingre szóló utalványokat; az
úszó sziget leggazdagabb nábobjai írták alá.
Három
órával utóbb híre-hamva sem volt a szemhatáron az angol hajóknak, Standard-Island pedig folytatta útját a
Tonga-szigetek felé.
|