5. A tonga-tabui tabu

- Nos, megállapodunk Tonga-Tabu nagyobb szigeteinél? - kérdezte Yvernes.

- Természetesen, drága barátom!... - felelte Callistus Munbar. - Ön ráér majd, hogy apróra megnézze ezeket a szigeteket. Úgy is hívják őket, hogy Hapaï- vagy Barátság-szigetek, leg­alábbis Cook így nevezte el őket, mert őt nagyon barátságosan fogadták e szigetek lakói.

- Vajon velünk is emberségesebben fognak itt bánni, mint a Cook-szigeteken? - kérdezte Pinchinat.

- Nagyon reméljük.

- A szigetcsoport minden szigetét megtekintjük? - érdeklődött Frascolin.

- Nem gondolnám, mert százötven van.

- És azután? - faggatta tovább Yvernes.

- Azután a Fidzsi-szigetekhez megyünk, onnan az Új-Hebridákhoz, és ha a malájokat partra szállítottuk, vissza a Magdolna-öbölbe. Legelőbb Vadoában és Tonga-Tabuban kötünk ki... Hanem az annyira kívánatos emberevőkkel itt sem fog ön találkozni, kedves Pinchinat barátom... - fűzte hozzá a főintendáns.

- Több, mint bizonyos, hogy emberevők nincsenek is, még a Csendes-óceán nyugati részén sem... - dünnyögte elégedetlenül a mélyhegedűs.

- Hohó, lassan a testtel! Az Új-Hebridákon és a Salamon-szigeteken jó sokan vannak még!... A tongabeliek I. György király alattvalói, csaknem egészen civilizáltak már, és átlagosan véve, csinos fickók. Azt azonban világért sem tanácsolnám, hogy holmi kecses tonga nőt vegyenek önök feleségül.

- Miért ne?

- Mert a szigetlakók azt vallják, hogy idegenek és bennszülöttek házassága nem boldog. Az ilyen hitestársaknak igencsak különböző hajlamaik vannak ám!...

- No lám, és a mi mérges, öreg Zornunk éppen itt akart megházasodni!... - kiáltott föl Pinchinat.

- Én?!... - mormogta vállát vonva a gordonkás. - Sem Tonga-Tabun, sem egyebütt!... Hallod, te élcfaragó szajkó?

- A mi karmesterünk okos és bölcs férfiú... - felelt Pinchinat.

- Látja, kedves Callistus... becses engedelmével inkább Eucallistusnak szeretném hívni, úgy megszerettem...

- Engedélyt adok!...

- Nos hát, kedves Eucallistusom, az ember nemhiába kínozza negyven esztendeig a kisbőgő húrjait, bölccsé válik, a bölcsészet pedig arra tanít, hogy az él boldog házaséletet, aki egyáltalában meg sem házasodik...

Január 6-án reggel Vadoa tűnt föl, a szigetcsoport északi tagjai közt a legszámottevőbb. Ez a vulkanikus képződésű sziget lényegesen különbözik a másik kettőtől: Hapaï-tól és Tonga-Tabutól. Mind a három a 17-22° déli szélesség és 166-168° nyugati hosszúság alatt fekszik, területük összesen kétezer-ötszáz kilométer, a százötven szigeten hatvanezer lélek él.

Itt találkoztak 1643-ban és 1773-ban Tasman és Cook hajói, amikor ez utóbbi második felfedező útját járta a Csendes-óceánon. A Finare-Finare dinasztia bukása után 1797-ben szövetséges állam keletkezett itt; a polgárháború megtizedelte a lakosságot. Akkor történt, amikor a metodista misszionáriusok e szigetekre jöttek, és a telhetetlen anglikán felekezetet uralomra segítették. Ma I. György a szigetek királya, egyelőre angol főhatóság alatt, míg ez majd...

Ezek a pontok azt jelentik, hogy ne kontárkodjunk bele a jövőbe, ha a brit főhatóság alatt levő államok ezt rendszerint meg is szokták tenni.

E kókuszpálmákkal borított szigetek közt nehéz a hajózás, ámde el nem kerülheti az ember, ha a Vadao-szigetek fővárosába: Nu-Ofába akar jutni.

A vulkanikus természetű Vadaón gyakori a földrengés. A sziget lakói gondolnak is erre, amikor házaikat építik. Sudár fatörzseket kókuszfa-lécekkel szegeznek össze, s erre tojásdad fedelet raknak. A házak hűvösek és tiszták. Művészeink nagy érdeklődéssel nézték Standard-Island felső végéről, amint a falvakkal szegélyezett csatornán végigsiklott. Hellyel-közzel egy-egy európai ház tűnt föl, amelyeknek ormán a német vagy angol zászló lengett. Ez a sziget vulkanikus képződésű ugyan, de az mégsem valószínű, hogy a minapában hulló hamu- és iszapeső itt keletkeznék.

A tongabeliek még a két napig tartó éjjeli sötétség miatt sem szenvedtek, mert a szél ellenkező irányba kergette a porfelhőket. Legvalószínűbb az a feltevés, hogy valamely keletre eső, magában álló szigeten tört ki a vulkán, ha ugyan nem újabb keletű a Szamoa és Tonga közt elterülő tenger mélyében.

Standard-Island csak nyolc napot töltött a Vadao-szigetek környékén. Ezt a szigetet nem­régi­ben irtózatos ciklon pusztította el, de azért méltó a megtekintésre. Ez a ciklon összerombolta a francia misszionáriusok kisded templomát, és számos házat is azonkívül. Széppé teszik a szigeten elszórt falvakat a narancsligetek, cukornád-ültetvények, a banán-, eper-, kenyér- és szantálfa-erdők. A háziállatok közül csak sertések és baromfiak vannak; a madárvilágot szám­talan galamb és tarka tollú papagájok képviselik; a csúszó-mászók közül egynéhány ár­tat­lan fajta kígyó, élénk szemű, zöld hátú gyíkok láthatók, amelyeket könnyen összetéveszthetne az ember lehullt falevelekkel.

A főintendáns nem nagyon dicsérte a bennszülöttek szépségét. A Csendes-óceán középső részén nagyobbrészt ilyenek a maláj törzsek: a férfiak jól megtermett, büszke, kissé talán hízásra hajlók; fellépésük határozottságra vall, tekintetük átható, arcuk bőre rézbarna és olajzöld vegyüléke; az asszonynép arányos testű, kecses mozdulatú, kezük és lábuk feltűnően kicsiny Az asszonyok gyékény- és kosárfonással, szövetek készítésével foglalkoznak, mint a tahitiak, hanem a kezük emellett nem durvul el. Különben a tongai asszonyok szépségéről könnyen meggyőződhettek saját szemükkel is. Az utálatos nadrágot és a nevetséges uszályos ruhát e sziget lakói nem ismerik. A férfiaknak csak övük vagy kurta kötényük van, az asszo­nyok karakot viselnek és rövid, finom, szárított faháncs-díszítéseket. A férfiak is, nők is nagy gondot fordítanak a hajviseletükre, fiatal leányok fölfelé fésülik, és fésű helyett kókuszrostok­ból készült rácsokat hordanak.

Ámde még ez sem tántorította el a makacs Sébastien Zorn urat szilárd agglegényi elveitől, sem itt, sem másutt nem mutatott hajlandóságot, hogy fejét a házasélet járma alá hajtsa.

Neki is, valamint társainak is ínyére való volt, hogy újra igazi szárazföldre léphetnek. Hiszen egész más dolog is, ha az ember igazi hegyeket, istenadta mezőket, természetalkotta víz­zuhatagokat láthat... nem mesterséges folyókat, mű-tengerpartot! Callistus Munbar úrrá kellett válniuk, hogy a Csendes-óceán gyöngyét a természet alkotásainál többre becsüljék.

György király rendes tartózkodási helye nem Vadao volt ugyan, de azért mégis palotát építtetett Nu-Ofán; ha nem is palotát, de igen csinos mezei lakot, ahová igen gyakran ellátogatott. Az igazi királyi palota s az angol helytartósági székhely Tonga-Tabun van.

Standard-Island, mielőtt visszafordulna északnak, itt fog utoljára kikötni.

Vadaótól elindulva, két napon át igen változatos utat tett meg a nábobok műszigetje. Sziget szigetre következett, ámde igencsak egyszabásúak, az északra esők szakasztott olyanok, mint a középen levő Hapaï-csoport. A ritka pontossággal készült térképek szerint bízvást neki­vághat Simcöe tengernagy e szigettömkelegnek, amely Hapaï és Tonga-Tabu közt valósággal nyüzsög. Kalauz nélkül sem szűkölködtek volna, ha esetleg rászorulnak, mert a szigetek körül rajzanak állandóan a német zászlós csónakok, amelyek a helyi közlekedést közvetítik, nagyobb kereskedőhajók érkeznek és indulnak folytonosan, szállítják idegen világrészekbe a szigetek terményeit: a gyapotot, koprát, kávét, kukoricát stb. De nemcsak kalauz akadt volna, hanem el is szállíthatták volna a nábobokat, amerre tetszett volna, mert hosszú csónakjaikat deszkákkal összekötve, olyan nagy kompféléket csináltak belőlük, hogy kétszáz ember is kényelmesen elfért a födélzetükön; nos, hát egy intésre ott teremnek és rendelkezésükre állanak... s milyen tisztes honorárium várhatott volna rájuk, ha Standard-Island tonnasúlyát vesszük tekintetbe!... Kétszázötven millió tonna. No de Simcöe tengernagynak nem volt kalauzra szüksége, bízhatott a maga és emberei ügyességében.

Január 9-én reggel megpillantották Tonga-Tabut, Standard-Island alig járt messzebbre tőle három-négy mérföldnél. Aránylag alacsony a sziget, mert nem vulkanikus képződmény, nem dugta ki a fejét, mint oly sok sziget utólag, a tenger kebeléből. Az infuzióriák lassú alkotása, madreporikus építményeiket egymásra halmozva vetették meg alapját ennek a szigetnek.

Milyen rengeteg munka kellett ahhoz, hogy e hét-nyolcszáz kilométer nagyságú szigetet megalkossák, amelyen húszezer ember lakik!

Simcöe tengernagy a Maofuga-kikötő átellenében állította meg a Standard-Islandet. Az úszó és nem úszó sziget közt megkezdődött a szokásos közlekedés. Mennyire másfajta ez a sziget­cso­port, mint a Marquise-, Pomotou- és a Társaság-szigetek!... Hja, itt az angol az úr! I. György király angol főhatóság alattvalója bezzeg nem törte magát, hogy nagy szívességgel fogadja az amerikai nábobokat.

A kvartett tagjai Maofugában egy kisded francia telepre is bukkantak. Itt székel az óceániai püspök, aki jelenleg egyházmegyéjében hivatalos körútját teszi. Van itt temploma, fiú- és leányiskolája és kolostora a katolikus hittérítőknek. Művészeinket honfitársaik nagy örömmel fogadták. A gvárdián meghívta őket vendégül, és így nem szorultak rá, hogy az „Idegenek szállójá”-ba menjenek. Még két nevezetes látnivalót szemeltek ki a francia kirándulók: Nakualofát, ahol György király fő rezidenciája van és Mua falvát, ahol négyszáz katolikus lakik.

Amikor Tasman hajdanában fölfedezte Tonga-Tabut, Amsterdamnak nevezte el; ez a név bizony nem nagyon illett a pandanuslevelekből és kókuszrostokból épült házakhoz. Igaz, hogy van számos európai módra épült ház is itt, de a sziget ősneve mégiscsak jobban illik hozzá.

Maofuga kikötője az északi parton van. Ha Standard-Island néhány mérfölddel odább ment volna nyugatnak, előtűnt volna a nakualofai királyi palota parkjával együtt. Tovább keletre pedig Simcöe tengernagy jókora mély öblöt talált volna, amelynek a hátterében Mau falva fekszik.

Ámde a tengernagy félt, hogy ezen a helyen zátonyra fut, azért ott vesztegelt, ahol veszélytől nem félhetett. Ezen a helyen kellett maradnia tehát az úszó szigetnek, míg tovább nem veszik útjukat e szigetcsoport mellől.

A kikötőbe számos nábob ellátogatott, de arra egyik sem gondolt, hogy a sziget belsejébe hatoljon, pedig csodaszép és méltán megérdemli azt a dicséretet, amellyel Reclus emlegeti. Kissé nagy rajta a hőség, gyakori a záporeső; vállalkozó szellem kell ahhoz, hogy valaki széltében-hosszában bebarangolja. Pinchinat, Yvernes és Frascolin nem riadt vissza, de nincs emberi hatalom, amely a gordonkást kivájta volna kényelmes szobájából; csak estefelé dugta ki az orrát, amikor az esti szél kissé lehűtötte Maofuga partvidékét. A főintendánsnak sem igen akaródzott velük tartani, bocsánatot kért, és otthon maradt.

- Elolvadnék útközben! - pihegte.

- Sebaj, palackokba lehúzva hazahozzuk önt!... - válaszolta Pinchinat.

Bármennyire csábította is ez a biztatás, azért Callistus Munbar csak megmaradt amellett, hogy kívánatosabb neki megmaradnia egy masszában.

Szerencsére, a Nap már harmadik hete az északi félgömb felé kezdett fordulni, és így Standard-Island annyira távozhatott izzó kohójától, hogy a hőmérséklete normális legyen...

Másnap hajnalhasadtakor elindultak művészeink a maofugai kikötőből, és a sziget fővárosá­nak tartottak. Való igaz, hogy tombolt a hőség, de a kókuszpálmák, laki-lakik és tui-tuik lombjai felfogták a nap perzselő sugáresőjét.

Délre járt az idő, amikor a főváros föltűnt előttük egész ragyogó pompájában; ebben az év­szak­ban egészen ráillik ez a jellemzés. A királyi palota olybá tűnt föl, mintha pompás virág­csokor volna. Kirívó az ellentét a bennszülöttek virágkoszorúzta kunyhói és merev stílusú an­gol házak közt. A protestáns vallás a szigeteken uralkodóvá lett, a tongaiak keserves emlékű vérfürdők után vették fel ezt a felekezetet.

Hanem azért ősi „kanak vallásukat” - ha szabad így neveznünk - nem hagyták el egészen. Főpapjuk a királynál előbbrevaló. Sajátságos világnézetükben a jó és gonosz szellemeknek nagy szerepe van. A kereszténység aligha irtja ki valaha belőlük a tabu iránti hitet, és ha itt-ott megpróbálják eltiltani, bizony a bennszülöttek még a vérontástól sem riadnak vissza.

Egynémely útleíró adatai, főleg pedig Marin Aylie útleírásai azt bizonyítják, hogy Nakualofa még csak felerészben simult a civilizációhoz.

Pinchinat, Yvernes és Frascolin nem akartak hódoló tiszteletüknek kifejezést adni György király trónjának zsámolyánál. Itt az a szokás, hogy az alattvalók megcsókolják a király lábát. Midőn művészeink a „Tui” őfelségét - így hívják a bennszülöttek - véletlenül meglátták az ő kurta, honi kelméből készült ujjaskájában, szívesen lemondtak a lábcsókolás nagy tisztessé­géről. Ez a lábcsók lett volna bizonyára legkellemetlenebb emlékük az útról.

Pinchinat megjegyezte e lábra vonatkozólag:

- Úgy látszik, ez a sziget nagyon szegény lehet... vízben.

Csakugyan igaz, a Vadao- meg Tonga-szigeteken sem folyóvizek, sem patakok nincsenek. A ciszternákban felfogott esővízre kell a bennszülötteknek szorítkozniuk, így hát I. György király is éppen úgy takarékoskodik a vízzel, mint alattvalói.

Kirándulóink holtra fáradtan tértek vissza a kikötőbe, örültek, amikor kényelmes szobáikba értek. Sébastien Zorn, aki szörnyen tamáskodott, váltig mondogatta, hogy milyen érdekes dolgokat láttak. De bármennyire tüzelt is a lelkesülő Yvernes, a gordonkás rendíthetetlen maradt, mint a szikla, semmi áron sem beszélték rá, hogy holnap velük menjen Mua falvába.

Azt mondják, hogy az odavezető út nagyon hosszú és kimerítő, ámde a sziget belseje nagyon szép és érdekes, ezért a három jó barát gyalog indult el másnap a muai kikötőből. A tenger partján haladtak; oly rengeteg sok a jobbra fekvő szomszéd szigetecskéken meg Muán a kókuszpálma, mintha a Csendes-óceán minden pálmája ott adott volna egymásnak találkozót.

Muába csak délután érkeztek meg, ott kellett az éjszakát tölteniük; szerencsére vendégszerető házigazdákra találtak a muai francia misszionáriusoknál. Megható örömmel üdvözölte őket a gvárdián. Igen kellemesen telt el az este, természetesen többet csevegtek Franciaországról, mint a Tonga-szigetekről. A misszionáriusok fájó érzéssel gondoltak Franciaországra; no de új hazájuk békét nyújtott nekik, a kis katolikus egyházközség tisztelte és becsülte őket.

A protestáns angol papok minden erőlködése dacára is meghódították ezt a falut a katolikus vallásnak.

A gvárdián bizonyos büszkeséggel mutogatta meg honfitársainak a kis missziótelepet, a kápolnát, a kolostor épületeit, amelyeket mind a bennszülöttek készítettek nekik saját jószántukból, tongai műépítész tervei szerint, és bizony francia műépítészeknek sem válnának szégyenére.

Este a kis társaság elsétált a faluba, el egészen a Tui-Tonga nevű ősi temetőkig, ahol terméskő és korall kezdetleges, de vonzó művészettel keverednek egymással. Aztán a muai őskori ültetvényeket nézték meg, banánokat, óriási fügefákat; kígyózó gyökereik messze elhúzód­nak... Rengeteg nagy faóriások ezek! Van köztük olyan is, amelynek hatvan méter a kerülete. Frascolin megmérte, jegyzőkönyvébe felírta a méreteket, és hitelesítette a gvárdiánnal. No hiszen, merje csak valaki kétségbe vonni azt, hogy vannak ily fa-küklópszok!...

Jól megvacsoráztak, és édes álomra hajtották fejüket; reggel ízletes reggeli várta őket, aztán elbúcsúztak a misszionáriusoktól, hogy visszatérjenek Standard-Islandre. Akkor érkeztek haza, amikor az obszervatórium tornyán éppen ötöt ütött az óra. Most már méltán elmond­hatták Zorn barátjuknak, hogy ez a kétnapi kirándulás örökre feledhetetlen marad.

Másnap Cyrus Bikerstaff úrhoz beállított Szárol kapitány, és elmondta a következőket:

Vagy száz malájt hoztak az Új-Hebridákról Tonga-Tabuba, hogy a földet műveljék, mert a tongaiak nagyon lomhák s efféle munkára nem alkalmasak. Nemrégiben befejezték már munkáikat, és várták az alkalmatosságot, hogy hazamehessenek. Azt kérdi tehát a kormány­zótól, hogy hajlandó volna-e fölvenni azokat is a hajóra és velük együtt partra szállítani Erromangón? Öt-hat hét múlva megérkeznek, és úgy hiszi, hogy a városnak nem okoz ez a csekélység számbavehető költséget...

Bizony nem lett volna szép dolog, ha e derék fickóktól ezt a csekély szívességet megtagadta volna! A kormányzó beleegyezett, és a malájok hálás szavain kívül lekötelezte a tonga-tabui francia misszionáriusokat is, mert ezek számára hozták ide őket.

Ki is sejthette volna, hogy Szárol kapitány ezekben a malájokban újabb cimborákra talált, akik őt majdan segíteni fogják pokoli tervében?!... Nem tarthatta-e szerencséjének, hogy Tonga-Tabun találta őket, és becsempészte Standard-Islandre?

Másnap szándékoztak elindulni a nábobok.

Délután még részt vehettek abban a félig világi, félig vallásos ünnepben, amelyet a benn­szülöttek rendeztek.

Többek közt táncolni is fognak a tongaiak; ez elég érdekesnek ígérkezett, művészeink is átrándultak tehát a szigetre három órakor.

Velük tartott a főintendáns is, no meg Athanase Dorémus úgyszintén, mert effajta produkciók nem eshetnek meg anélkül, hogy az illemtan- és tánctanár ott ne legyen. Sőt, Sébastien Zorn is ráadta a fejét; valószínűleg inkább a tongaiak zenéje érdekelte őt, mint a bennszülöttek táncművészete.

Mire odaérkeztek, a mulatság már javában folyt. Kézről kézre bujdosott a kava-pálinka, amelyet a bennszülöttek szárasztott borsfagyökerekből főznek ki; legalább száz táncos locsolgatta vele a torkát. Férfiak, asszonyok, sihederek és fiatal leányok keveredtek a táncban. A leányok hosszú hajukat kackiásan feltornyozták. Így szokták viselni, míg a pártát konttyal nem cserélik fel.

A nagyon primitív zenekar rikácsoló hangú furulyákból állt - a bennszülöttek fanghu-fanghunak nevezik - és tíz-tizenkét nafából, vagyis dobból, amelyeket - Pinchinat szerint néha elvétve, taktusra is - ütögetnek: ennyi volt az egész.

Athanase Dorémus természetesen nagy figyelemmel nézte a táncokat, amelyek közül egyik sem hasonlított a mi négyeseinkhez, keringőinkhez, polkáinkhoz és mazurkáinkhoz. Nem átallotta még a vállát is vonogatni, bezzeg Yvernes szörnyen élvezte, tetszett neki az eredetisége ezeknek a táncoknak.

A tánc egyik fajtája az ülő-ringatódzás; körbe ülnek, derekukat és fejüket mozgatják, arc­játékkal kísérik, valami szomorúság fejeződik ki a ritmusban.

Majd a tüzesebb táncok kerültek sorra: a férfiak és asszonyok hol kecsesen lépkedtek, hol harci szilajsággal forogtak. Az istenadta tűz és hév szabad kitörése ez.

A kvartett tagjai nézegették a táncolókat, és az jutott az eszükbe: vajon mit csinálnának ezek az emberek, ha európai tánczenét hallanának?

Pinchinat azt indítványozta, hogy hozassák el a kaszinóból hangszereiket, és húzzák el a táncolóknak Lecoq, Audran és Offenbach legfrissebb keletű táncdarabjait.

Jól van, mindnyájan beleegyeztek. Callistus Munbar szentül hitte, hogy ennek bámulatos hatása lesz. Félóra múlva már kézhez kapták a hangszereket, és a bál újra kezdődött. A benn­szülöttek ujjongtak a csodálkozástól és elragadtatástól ennek a szokatlan, idegen muzsikának a hallatára.

Úgy látszott, hogy van hozzá érzékük, bár táncmozdulataik önkéntelenek, nem betanultak és begyakoroltak... már ez így van, akármint erősködött is Athanase Dorémus. A művészek az Orpheusz az Alvilágban című operett pokoli melódiáit szólaltatták meg, és a tongai urak és hölgyek úgy ugráltak, forogtak, mintha megvesztek volna. A főintendáns talpa is viszketni kezdett, ott a világ szeme láttára járta a szólónégyest!... A tánc- és illemtan tanár e borzalmas látványra behunyta a szemét. Igaz ugyan, hogy szörnyű macskazene lett a művészek játé­ká­ból, amikor a rikácsoló síp, a dobok pergése is közbeokvetetlenkedett... Ám a bennszülötteket csaknem őrületbe kergette ez a hangzagyvalék. Isten tudja, mire lyukadt volna ki a história, ha véletlenül valami végét nem szakasztja a tombolásnak...

Az egyik izmos, tagbaszakadt tongai fickó csak hallgatta... hallgatta azokat a csodálatos hango­kat, amelyeket Sébastien Zorn a kisbőgő húrjaiból csalt ki... Aztán hirtelen odaugrott, kikapta a kezéből és elszaladt, miközben ezt a szót óbégatta:

- Tabu!... Tabu!...

A gordonka „tabu” védelme alá került! Senkinek hozzányúlnia többé nem szabad, ha szentségtörővé nem akar válni!... Fellázadna ellene a főpap, György király, a főudvarmester... az egész nép, ha rá merné tenni a kezét!...

Mit törődött ezzel Sébastien Zorn?! Ő egész lelkével csüngött Gand és Bernadel e mester­művén! Utánaeredt a futónak. Barátai segítségére siettek; közbekeveredtek a bennszülöttek is: vad lárma és zűrzavar támadt.

A tongai oly gyorsan szedte a lábát, hogy nem sikerült utolérniük. Néhány pillanat múlva már messze, nagyon-nagyon messze loholt.

Sébastien Zorn és társai fuldokolva-zihálva lélegzett, amikor visszaérkeztek Callistus Munbar úrhoz, aki viszont a sok tánctól lihegett-pihegett. Ha valaki azt mondaná, hogy a gordonkás szikrát okádott dühében... nem fejezné ki eléggé a jeles művész lelkiállapotát. Forrt!... Fulladozott!... Tabu ide, tabu oda, neki teremtsék vissza a kisbőgőt! Ha Standard-Island és Tonga-Tabu közt háború lesz is emiatt; mert nem tört-e már ki csekélyebb ok miatt is háború a világon?... Adják vissza neki a gordonkáját!

Szerencsére a sziget hatósága felkarolta az ügyet. Egy óra múlva kézre került a bennszülött, és kényszerítették őt, hogy adja vissza a gordonkát. Mindazonáltal nem folyt le nagyon simán a dolog. Hajszál híja annak, hogy Cyrus Bikerstaff ultimátumát nem menesztette Tonga-Tabuba ez ügy miatt, márpedig ezzel aztán fölkavarta volna az egész szigetcsoport szenvedélyét!...

Így is a tabu alól való föloldozás összes ceremóniáit végig kellett csinálniuk. Ősi szokás szerint nagy rakás disznót öltek le, batatokat, tárót, makore gyümölcsöt pároltak meg forró kövek közt, és vígan föllakmározták.

A gordonkának egyéb baja nem esett a sok hűhóban, mint lehangolódott, de Sébastien Zorn ezen könnyen segített, minekutána örömmel győződött meg arról, hogy a félvad zenerajongó keze közt egyéb baja nem történt a kisbőgőnek.