6. Vadállatok tömkelege

Tonga-Tabutól északnyugat felé haladt Standard-Island, és a Fidzsi-szigeteknek tartott, s az Egyenlítő felé törekvő Nappal együtt a déli térítő irányában folytatta útját. Nem kellett sietnie. Az a szigetcsoport csak kétszáz mérföldnyire van innen, azért Simcöe tengernagy csak mérsékelt sebességet fejtett ki.

A szél gyakran változtatta ugyan irányát, de Standard-Islandre éppenséggel nem hatolt, még akkor sem, ha vihar támadt volna, emiatt Standard-Island lakói nemigen aggódtak. A rengeteg sok villámhárító mind felfogta a légköri villamosságot, ha pedig eső esett, akár zápor módjára, annak csak örültek a műsziget nábobjai: a kertek és parkok még üdébbekké váltak. Az életvidám ünnepségek, hangversenyek, különféle mulatságok napirenden voltak. A két városrész lakói mindinkább közeledtek egymáshoz, a jövőt eszerint aggasztóvá nem tette semmi sem.

Cyrus Bikerstaff nem bánta meg, hogy meghallgatta Szárol kapitány kérését, s a malájokat fölvette Standard-Islandre. Ezek az emberek mindenütt munkát kerestek. Művelték a földet, mint Tonga-Tabuban. Szárol és emberei folyton körükben tartózkodtak, este pedig a két kikötőben széledtek el, ahol számukra éjjeli szállást készítettek. Semmi panasz nem merült föl ellenük. Hátha fölveszik a keresztény vallást?... Eddig idegenkedtek a kereszténységtől, mint a többi új-hebridaiak java része, megmaradtak a pogányságban, a katolikus és protestáns misszionáriusok nagy buzgólkodása dacára. Standard-Island papjai hajlandók lettek volna megtéríteni őket, de a kormányzó nem engedte meg.

A húsz-negyvenéves, középtermetű új-hebridaiak arcbőre kissé sötétebbre színeződött, mint a malájoké; nem látszottak olyan szépnek, mint a Tonga- és Szamoa-beliek, de sokkal szívó­sabbaknak bizonyultak. A tonga-tabui misszionáriusoknál szerzett bérüket megtakarították, és nem vesztegették el szeszes italokra; no hiszen nem is sokra telt volna itt! A mostani gondtalan élet szemlátomást sokkal jobban tetszett nekik, mint akár otthon, az ős-szigeteken.

És mégis, Szárol kapitány rábeszélte őket, hogy részesei legyenek annak az iszonyú tervnek, amely az Új-Hebridáknál végső pusztulással fenyegeti Standard-Islandet!... És ez az óra félelmetesen közeledett!... Akkor majd ősvadságuk fékevesztetten fog megnyilatkozni, elvégre is azoknak a vad fickóknak a sarjadékai, akiknek a Csendes-óceán e környékén veszett híre kerekedett!...

A nábobok pedig éltek... éldegéltek gondtalanul, boldogan, sejtelmük sem lehetett arról, hogy mesterileg szabályozott boldogságukat valami megzavarhatná esetleg! A kvartett hangverse­nyei iránt még nem csappant meg a nagy érdeklődés. Sem a zene élvezetébe, sem a tapsba nem fáradtak bele. A kaszinóban rendezett kéthetenkénti hangversenyeken kívül Coverleyné szalonjában is gyakran játszottak művészeink, amelyre a malecarliai király és királyné is már többször hivatalosak voltak. Tankerdonék ugyan még nem tettek látogatást a tizenötödik sugárúton levő palotában, de azért Walter Tankerdon állandóan vendégeskedett a Coverley-szalonban. Városszerte beszéltek már arról, hogy Walter Tankerdon feleségül veszi Dy Coverley kisasszonyt, sőt azt is előre tudták, hogy kik lesznek a násznagyok és vőfélyek. Való igaz, hogy a két család feje még nem egyezett bele, de majd eljön annak is az ideje. Holmi szerencsés véletlen majd meghozza azt is.

Ez az epedve várt alkalom nemsokára beköszöntött... Ó, de hogyan! Milyen borzalmas veszély fenyegette Standard-Islandet!... Hiszen majd meglátjuk.

Január 16-án, amikor körülbelül feleútján voltak a Fidzsi-szigeteknek, Tonga-Tabuból, délkeletről, hajó közeledését jelezték. Úgy tetszett, hogy a jobb parti kikötőnek tart, lehetett mintegy 700-800 tonnás. Zászló nem lengett az árbocán; akkor sem húzták fel, amikor csak egy mérföld választotta el Standard-Islandtől.

Az obszervatórium őrei a hajó szerkezete után sem ítélhették meg, hogy milyen nemzeté lehet. Abból, hogy Standard-Islandet nem üdvözölte, csak sejtették, hogy angol lehet.

Mintha azonban mégsem akart volna kikötni... Csak elhalad talán?... Aztán nemsokára eltűnt...

Sötét, csillagtalan éj borult rájuk, a mennyboltot felhők takarták... sehol semmi fény!... A tengeren és a légben síri csend uralkodott... Csend mindenütt...

Tizenegy óra felé hirtelen megváltozott az idő, vihar készült. Éjfél után villámok cikáztak, dörgött az ég boltja, hanem egy árva csepp sem hullott alá.

Talán valahol messze háborgott az orkán?... Ettől nem lehetett hallani közbe-közbe azt a sajátságos füttyöt, szokatlan süvöltést, amely a tengerpart felől támadt. Sem a villám sister­gése, sem a menny dörgése nem ilyen: ez a sajátságos lárma, amelynek okát nem tudhatták, két órától háromig tartott.

Másnap reggel a város két végén nyugtalanító hírek keltek szárnyra. A csordák pásztorai hirtelen elmenekültek, páni rettegés szállta meg őket: egyik a kikötőbe, másik a várost a mezőségtől elzáró vasrács mögé menekült.

Még komolyabbá vált a veszély harmadnap, amikor észrevették, hogy éjszaka ötven juhot falt fel valaki: véres csontjaik ott hevertek az üreg körül. Számos tehént, borjat, dámvadat ugyan­ez a sors ért...

Bizonyára vadállatok ütöttek rajtuk!... De hát micsoda vadak? Oroszlánok? Tigrisek? Párducok? Hiénák?... Lehetséges-e? Standard-Islanden sohasem éltek efféle dúvadak!... A tengeren át úsztak volna ide? Hiszen az úszó sziget nem járt Afrika, India vagy a Maláj-szigetek közelében, ahol számos faja tanyázik a ragadozó vadaknak!...

Szó sincs róla, Standard-Island az Amazonas vagy a Nílus torkolatához sem járt közel, és mégis reggel hét óra tájban a városháztérre futva menekült két asszony, mert rettentő nagy aligátor vette üldözőbe őket, majd eltűnt a mezőt átszelő mesterséges folyóban... Ugyanakkor a park sűrű lombjai aggasztóan recsegtek, jeléül annak, hogy egyéb ragadozók rejtőzködnek ott.

Képzelhetjük, hogy minő hatása lett városszerte ezeknek a hihetetlen híreknek! Egy óra múltán jelentették az őrök, hogy a mezőn több tigris, oroszlán és párduc prédál... Két hatalmas oroszlán pedig az imént néhány juhot tépett szét. A vadaktól megriadt háziállatok rémülten futkostak céltalanul ide-oda; hazaszaladtak a mezei munkára kora reggel kimenő napszá­mosok is. A bal parti városrészből elinduló villamoskocsinak alig maradt annyi ideje, hogy egérutat nyerjen három oroszlán elől, amelyek száz lépésre szökdeltek már a kocsitól.

Kétségtelen, hogy Standard-Island egész seregnyi ragadozó vadnak a körmei közé jutott! A tánc- és illemtan tanár ma kivételképpen korábban indult el hazulról, de nem mert hazamenni, a kaszinóba menekült, és kötötte az ebet a karóhoz, hajtogatta, hogy nincs emberi hatalom, amely kimozdítsa onnan...

- Ugyan, ne okoskodjatok! - csúfolódott Pinchinat. - A ti tigriseitek és oroszlánjaitok nem egyebek, mint kacsák, és aligátoraitok ártatlan halacskák!...

Nemsokára megváltozott a véleménye. A kormányzó kiadta a rendeletet, hogy a város vas­rácsos kapuját be kell zárni, a kikötőkhöz és vámépületekhez vezető bejáratot szintén; a villamoskocsik nem fognak közlekedni, a parkba és mezőkre menni szigorúan tilos, mielőtt a megmagyarázhatatlan vadállattámadás veszélyét el nem hárítják.

Éppen abban a pillanatban, amikor az obszervatóriummal szemközt lévő első sugárútnak a végét el akarták zárni, mintegy ötven lépésnyire jött két tigris, véres torkukat kitátották, szemük pedig vad tűztől villogott. Néhány pillanatig ha késnek a rácsos kapu bezárásával, a két vérszomjas vad beront a városba!...

A városháza felé nyíló bejárót is elzárták, és így Milliard-City nem félhetett semmitől.

Bezzeg volt mit írnia a Starboard Chronicle továbbá a New-Herald tudósítóinak, valamint Standard-Island többi lapjainak! Zsíros falat volt ez az újságíróknak!...

Az általános rémület tetőpontra hágott. A paloták és házak kapuit eltorlaszolták, a kereskedők becsukták boltjaikat, ajtóikra fektették a keresztvasat. Az emeleti szobák ablakain rémült arcok néztek ki. Az utcákon csak őrjáró katonák, rendőrök cirkáltak.

Cyrus Bikerstaff és két titkára: Bernard Rouge meg Hubley Harcourt állandóan a városháza üléstermében tartózkodtak. A két kikötőből, az ágyúütegektől, a partvédőröktől minden pillanatban érkeztek az aggasztó jelentések telefon útján. „Legalább száz ragadozó vadállat kószál szanaszerte!” - jelentette az egyik sürgöny, egy zéróval bizonyosan a félelem toldotta meg a számot... Annyi bizonyos, hogy a mezőkön számos oroszlán, tigris, párduc és krokodil tanyázott...

Mi történhetett?... Valamilyen állatsereglet vadjai törtek ki ketreceikből, és Standard-Islandre menekültek?... Honnan került ide ez az állatsereglet?... Talán a tegnap este elhaladó gőzhajóról?... Vajon az tegnap éjjel beleütközött-e Standard-Islandbe?... Vagy az állatok bele­vetették magukat a tengerbe, és beúsztak az úszó sziget mesterséges folyójának a torkolatánál?... Elsüllyedt talán azon nyomban a gőzhajó?... Ameddig a távcsövekkel körös-körül elláthattak, sehol hajóroncsok nem úszkáltak a tengeren, pedig jóformán nem is mozdult azóta helyéről az úszó sziget. S ha a gőzhajó csakugyan elsüllyedt, de a személyzete csak Standard-Islandre menekült volna! Ha a vadállatok megtehették, miért nem tették meg az emberek?

Kifaggatták a partőröket. Szerintük összeütközésről, hajóelsüllyedésről szó sem lehet, mert bár sötétség volt, ilyesmi ki nem kerülhette volna a figyelmüket. Ez a föltevés tehát teljesen alap nélkül való.

- Titokzatos!... Titokzatos!... - ezt hajtogatta minduntalan Yvernes.

Ő és barátai a kaszinóban együtt ültek és Athanase Dorémus úrral reggeliztek, aki szívesen ott maradt ebédre is, vacsorára is.

- Isten bizony - kezdte a szót Pinchinat, a csokoládéját szürcsölgetve -, ne feszegessük tovább ezt a dolgot! Most együnk, Dorémus úr, azután hadd egyenek meg minket a vadak...

- Ki tudja, hátha?... - vágott közbe Sébastien Zorn. - Csak az a kérdés, hogy oroszlán, tigris vagy kannibál talál-e minket fogára való falatnak?!...

- Én a kannibálra szavazok! - kiáltotta Őfelsége. - Kinek-kinek a tetszése szerint, nemde?

A megrögzött széltoló harsányan felkacagott, de a holtra rémült tánc- és illemtan tanárnak végképp elment a nevethetnékje, valamint Milliard-City nábobjai sem tartották mulatságosnak a helyzetet.

Reggel nyolc órakor már együtt voltak a várós előkelői a gyűlésteremben; a kormányzó elnökölt. Az utcákon egy lélek sem járt, kivéve a katonákat és a rendőröket. Az értekezletet Cyrus Bikerstaff nyitotta meg.

- Uraim, önök mindnyájan tudják, hogy mi az oka az általános rémületnek, amely megszállta Standard-Island lakóit. Múlt éjjel szigetünket falkányi fenevad rohanta meg. Nekünk szent kötelességünk, hogy kiirtsuk ezt a rablóbandát, és végezzünk is velük!... Polgártársainknak azonban szigorúan kell alkalmazkodniuk azokhoz a szabályrendeletekhez, amelyeket már eddig szükségesnek tartottunk kibocsátani. A városban való közlekedést megengedtük, mert a város kapuit bezárattuk, ámde másképpen áll a dolog a mezőkön és a parkokban való közle­kedéssel. Egyelőre szigorúan tilos a városból kimenni a két kikötőbe, az ágyúütegekhez...

A gyűlés hozzájárult e rendelethez, aztán a részletek megbeszélése következett: mi módon irthatnák ki minél előbb a betörő négylábú rablókat?!...

- Katonáink és tengerészeink a sziget különféle területein hajtóvadászatokat fognak rendezni... - folytatta a kormányzó. - Kérjük azokat az urakat, akik hajdan vadászok voltak, hogy csatla­kozzanak hozzájuk, intézzék a hajtóvadászatot, és vegyék elejét minden katasztrófának!

- Hajdanában Indiában és Amerikában vadászgattam... - vette át a szót Tankerdon úr. - Kissé elszoktam ugyan már a puskától, de azért én és legidősebb fiam hajlandók vagyunk hozzájuk csatlakozni...

- Köszönjük, érdemes Tankerdon úr... - válaszolta Cyrus Bikerstaff. - Én magam is ott leszek. A katonákat Stewart ezredes vezeti, a tengerészeket Simcöe tengernagy, ez utóbbiak közt helye van bárkinek önök közül.

Nat Coverley is jelentkezett, olyanformán, mint Jem Tankerdon, és a többi előkelőségek sem szabadkoztak, ha öreg koruk nem akadályozta őket. Fegyver akadt elég Milliard-Cityben, és tekintve azt a bátorságot és áldozatkészséget, amely mindnyájukat eltöltötte, bízvást remél­hették, hogy Standard-Island nemsokára megszabadul a veszedelmes fenevadaktól. Hanem azt Cyrus Bikerstaff újólag a szívükre kötötte, hogy mindenekfölött emberéletet kockára ne tegyenek!

- Hogy mennyi a fenevad, nem tudjuk, a fődolog az, hogy minél előbb mind kiirtsuk! Ha elmulasztanánk, idővel ide szoknának, elszaporodnának, és folyton veszélyeztetnék a sziget biztonságát...

- Valószínűleg nincs is olyan sok... - jegyezte meg az egyik nábob.

- Meglehet, hogy nincs, mert nyilván valamely állatseregletet szállító hajóról menekülhettek ide - vélekedett Cyrus Bikerstaff. - Bizonyára valamilyen hamburgi hajó lehetett az, mert a németek űzik az effajta kereskedést... Hazafelé tarthattak Indiából, a Fülöp-szigetekről vagy Sunda szigetéről...

Csakugyan Hamburg a fenevadak fő-fő piaca. A szokott árak a következők: elefánt: tizen­kétezer frank, zsiráf: huszonkétezer frank, víziló: huszonötezer frank, oroszlán: ötezer frank, jaguár: kétezer frank, amint láthatjuk, tisztességes árak, hellyel-közzel még magasabbra is rúgnak; a kígyók ára azonban csökken.

- Azt hiszem - vette át újra a szót Cyrus Bikerstaff -, hogy boáktól, óriás- és csörgőkígyóktól, najáktól és viperáktól nem kell tartanunk; de azért mindent el kell követniük, hogy meg­nyugtassuk a lakosságot. Nincs vesztegetni való időnk, uraim!... Egyelőre ne feszegessük tehát azt, hogy miképpen kerültek ezek a szigetre, hanem irtsuk ki őket!... Itt vannak, de itt maradniuk nem szabad!...

Okosan és jól beszélt a kormányzó. Az előkelőségek már haza akartak sietni, hogy megtegyék a hajtóvadászatra az előkészületeket, amidőn Hubley Harcourt szót kért, hogy még egy meg­jegyzést megkockáztasson:

- Uraim, a határozatok végrehajtását nem akarom késleltetni, mert a fenevadak kiirtása sürgős, de engedjék meg, hogy egy most támadt ötletemet e dologra vonatkozólag közöljem önök­kel!... Talán valószínű magyarázata lesz annak, hogy miképpen kerültek a bestiák Standard-Islandre...

Hubley Harcourt az Antillákon élő egyik ősrégi francia családnak a sarjadékaként, Louisia­nába került, és ott elamerikaiasodott. Milliard-Cityben köztiszteletnek örvendett. Komoly és tartózkodó, ítéletében megfontolt férfiú lévén, keveset, de okosan beszélt, és ezért véle­ményének mindig megvolt a súlya. A kormányzó maga is sokat adott a szavára; most is kérte, hogy szóljon. Rövid, velős mondatokban beszélt, ilyeténképpen:

- Uraim, tegnap egy hajó haladt el mellettünk, árbocán nem volt zászló, mégpedig nem ok nélkül!... Véleményem szerint az a hajó szállította a jelenleg nálunk garázdálkodó fene­vadakat.

- Nyilvánvaló, hogy így történt!... - jegyezte meg Nat Coverley.

- Nos hát, uraim, ha önök közül valaki azt hiszi, hogy Standard-Islandre e vadak valamely szerencsétlenség révén kerültek... én határozottan ellentmondok!

- De hisz akkor - kiáltott fel Jem Tankerdon, aki azt hitte, hogy kitalálja Hubley Harcourt gondolatait -, hisz akkor gonosz szándék lappang a dologban!...

- Hah! - hördült fel a gyűlés.

- Ez az én szent meggyőződésem!... - folytatta Harcourt. - És ezt az alávaló merényletet Standard-Island ellen senki más nem követhette el, mint John Bull, a mi esküdt ellensé­günk!...

- Hah! - kiáltott föl újra a gyűlés.

- Mivel arra nem talált módot, hogy törvényes úton követelje Standard-Island megsemmi­sítését, pusztává akarta tenni, oroszlánokat, tigriseket, párducokat és aligátorokat csempészett be Standard-Islandre...

- Hah! - hangzott föl harmadszor is az előkelőségek elszörnyedő kiáltása.

Amikor először kiáltottak fel: a csodálkozást fejezte ki, most harmadszor a helyeslést. Úgy lesz az bizonyára, angolok bosszúműve, akik nem riadnak vissza semmiféle eszköztől, ha arról van szó, hogy biztosítsák uralmukat a tengeren. Úgy van, az a hajó a múlt éjjel azért jött olyan közel Standard-Islandhez, hogy végrehajtsa az alávaló tervet, s azután rögtön eltűnt. Az angol kormány nem sajnálta azt a néhány ezer font sterlinget, amibe a merénylet belekerült, csakhogy Standard-Islanden lehetetlenné tegye a tartózkodást!...

Hubley Harcourt tovább is folytatta:

- Megvan annak az oka, uraim, hogy miért támadt bennem az a feltevés, hogy miért vált gyanúm születése pillanatában meggyőződésemmé: mert volt már egy ehhez egészen hasonló eset, a gyanú akkor is az angolokra esett, melyet máig sem tudtak tisztára mosni...

- Pedig vizük ugyancsak van elég! - jegyezte meg az egyik nábob.

- A sós víz nem alkalmas mosakodásra... - tette hozzá egy másik.

- Amint a tenger vizével sem moshatta volna le kezéről lady Macbeth a vért! - kiáltott föl egy harmadik.

Az érdemes tanácstagok ilyeténképpen méltatlankodtak, mielőtt még Hubley Harcourt elmondta volna azt a bizonyos hasonló esetet.

- Uraim - folytatta végül Harcourt -, amikor az angoloknak hajdanában francia kézre kellett adniuk az Antillákat, emléket, haj, mégpedig milyen emléket akartak hátrahagyni maguk után!... Előzőleg Guadeloupe-on és a Martinique szigetén egyetlenegy kígyó sem tanyázott, amikor pedig az angolszászok odahagyták e szigeteket, csak úgy nyüzsögtek a hüllők. John Bull bosszújának a műve volt ez!... Mielőtt eltávoztak volna, száz meg száz mérges kígyót vittek a szigetekre... s azóta a francia gyarmatosok irtózattal tapasztalták, hogy a mérges kígyók mennyire elszaporodtak...

Hubley Harcourt úrnak ez a máig be nem bizonyított vádja nagyon valószínűvé teszi a magyarázatot. Azt természetesen nem kérdezték, hogy az angoloknak ez a gonosz szándéka elhihető-e, valamint azt sem állították biztosan, hogy az Antillákon tanyázó sok mérges kígyót az angolok telepítették-e meg; de Standard-Island lakói szentül hitték, hogy mindez úgy történt.

- Nos hát, ha a franciáknak nem sikerült szigeteikről kiirtaniuk a mérges kígyókat, amelyeket az angolok hagytak ott emlékül...

Dörgő hurrák és hipek szakították félbe Jem Tankerdon határozott szavait.

- ...Standard-Island nábobjai majd leszámolnak az angol kéz által idecsempészett fenevadak­kal!...

Dörgő helyeslés zúgott föl újfent, és csak akkor csillapult, amikor Jem Tankerdon folytatta szavait:

- Dologra hát, uraim!... És jusson eszünkbe, hogy amikor az oroszlánok, tigrisek, jaguárok és krokodilusok ellen megyünk, voltaképpen az angolokkal viaskodunk!...

Ezzel a gyűlés föloszlott.

Egy óra múltán a helyi lapok már közölték a gyűlés lefolyását, a gyorsírók szóról szóra leírták a beszédeket; amikor a Milliard-City-beliek megtudták, hogy miféle ellenség keze nyitotta meg az úszó állatsereglet ketreceit és kiknek köszönhetik a fenevadak betörését, a megbotrán­kozás kiáltása tört ki minden kebelből; megátkozták Angliát hetedíziglen, abban a hiszemben, hogy a gyűlölt angol név kivész a föld színéről.