|
Úgy
döntöttek tehát, hogy a Standard-Islandre
betörő fenevadakat mind egy szálig kiirtják. Ha csak egy pár marad is a
szigeten, állandó veszély fenyegeti a lakók békességét. A vadak idővel
elszaporodnának, és a nábobok akár Indiába vagy Afrikába költözhetnének, ott is
élhetnének ily nyugodtan. Mégiscsak borzasztó gondolat az, hogy megteremtenek
ilyen csodahajót, rábocsátják a Csendes-óceánra, anélkül, hogy félniük kellene
zátonytól, vihartól; gondoskodnak bölcsen arról, hogy ragályos betegség ne
pusztítsa a lakókat, ellenség meg ne támadhassa őket... és íme, egyetlen
éjszaka mi történik?!... A Standard-Island Company méltán perbe foghatja
Angliát, és irtózatos kártérítést követelhet tőle. A nemzetközi jognak nem
égbekiáltó megsértése-e ez? Az, és ha meglesznek a kellő bizonyítékok,
akkor...
No de
mindenekelőtt a fenevadakat kell kiirtaniuk.
Arról szó
sem lehetett, amit a halálos rettegés sugallt egy-két családnak, tudniillik
hogy a város lakossága szálljon fel a két kikötőben veszteglő
gőzhajókra, és meneküljön el Standard-Islandről.
A hajókon nem is férnének el valamennyien!...
Nem, az
angol fenevadakat kell üldözniük, ki kell irtaniuk s a Csendes-óceán gyöngyén újra elárad a békesség aranyló napsugara...
A nábobok
nyomban hozzáfogtak. Akadtak olyanok, akik azt tanácsolták, hogy a tenger vizét
kell végigzúdítaniuk a szigeten, mások megint a parkot és mezőt akarták
felgyújtani, hogy az egész rablóbanda tűzben vagy vízben pusztuljon el. No
de a krokodilusok így is, úgy is megmaradtak volna. Így hát a hajtóvadászat
mellett kellett maradniuk.
Tehát
hajtóvadászat.
Mellesleg
megemlítjük: Szárol kapitány a maga és a malájok nevében ajánlkozott, hogy
szintén segíteni fog. A kormányzó köszönettel fogadta. A derék malájok nyilván
hálájukat akarták leróni. Pedig Szárol kapitány tulajdonképpen csak attól félt,
hogy a nábobok a félelem hatása alatt egyet gondolnak: elhagyják a szigetet,
vagy rögtön visszatérnek a Magdolna-öbölbe, és meghiúsítják az ő gaz
tervét.
A kvartett
tagjai most adták legfényesebb bizonyságát annak, hogy méltók a francia névre. Ne
mondhassa senki, hogy a művészek a fenyegető veszély idején féltették
a bőrüket!... Ők is részt akartak venni a hajtóvadászatban Callistus
Munbar vezetése alatt, aki nem nagy fontosságot tulajdonított ennek az egész
hajcihőnek; azt mondta, vállát vonogatva, hogy különb dolgokat is megért
már. Lehet, hogy Barnumnak ez a híres unokája hajdanában állatszelídítő
vagy állatsereglet-tulajdonos volt?...
A
hajtóvadászat még aznap reggel megkezdődött, mégpedig szép eredménnyel.
Az
első nap két krokodilus azt a meggondolatlanságot követte el, hogy
kimászott a műfolyóból... márpedig köztudomásúlag a krokodilus jól tudja
a járást a vízben, de annál ügyetlenebb a szárazföldön. Szárol kapitány és
emberei rajtuk ütöttek, és rövid küzdelem után ártalmatlanokká tették az
óriáshüllőket. Néhány maláj jelentéktelenül megsebesült.
E
kettőn kívül még vagy tízet láttak; úgy rémlett, ennél több nincs is, nagy
példányok, négy-öt méter hosszúak, és bizony elég veszedelmesek. A vízbe
menekültek. A tengerészek olyan bombákat tartottak a kezük ügyében, amelyek a
legerősebb páncélos hajót is összezúzzák.
Ezalatt a
vadászok csoportokba verődve a mezőség különböző részeit
vizsgálták meg. Jem Tankerdon leterített egy oroszlánt; ezzel bizonyítottá
vált, hogy hajdani vadászügyessége és hidegvére nem hagyta egészen cserben... Ennek
a bestiának öt-hatezer frank lehetett volna az ára Hamburgban! Az acélgolyó éppen
a szívébe fúródott abban a pillanatban, amikor a kvartett tagjaira akart
ugrani! Pinchinat váltig erősítette, hogy farkával éppen arcának
legyintette a szellőt.
Délután a
kormányzó lőtte le a szép nőstény oroszlánt; az egyik katonának a
vállába harapott a vadállat. John Bull tehát fölsült, ha arra számított, hogy
az oroszlánokat meghonosítja Standard-Islanden.
Ugyanaznap
Simcöe tengernagy is lepuffantott néhány tigrist. A Simcöe vezetése alatt álló
tengerészek közül egyet úgy képen karmolt az egyik nagymacska, hogy a jobb
parti kikötőbe kellett szállítani őt.
Úgy
látszik, tigrisből került legtöbb Standard-Islandre.
Az éj
beálltával a fenevadak az ágyúüteg mellett levő erdőbe húzódtak;
holnap majd ott ütnek rajtuk.
Egész éjjel
ordítottak, bőgtek irtózatosan, és a városban az asszonyok és gyermekek
reszkettek a félelemtől. Standard-Islanden
mindaddig nem lehetett békesség, míg a vadállatokat utolsó szálig ki nem
irtották! Hogy a galád Albiont nemigen emlegették áldó fohásszal, azt bízvást
elhihetjük.
Másnap kora
hajnalban újra kezdődött a hajsza. A kormányzó megbeszélte a dolgot Simcöe
tengernaggyal, s közösen elhatározták, hogy az ágyúkat is igénybe veszik,
kizavarják rejtekhelyeikről a fenevadakat. Két olyan ágyút vontattak
elő, amelyek kartácstüzeléssel pusztíthatták a ragadozókat.
Ezen a
helyen sűrű csalánbokrok egész kis erdőt alkottak; középen
kettészelte a villamos vasút sínpárja. A törpe cserjék nem fedhették el egészen
az éjjelre oda menekült vadak fejeit. Itt is, ott is kikukkant egy-egy oroszlán-
meg tigrisfej, szemük félelmetesen csillogott. A tengerészek, a katonák s Jem
Tankerdon, Nat Coverley és Hubley Harcourt vezetése alatt álló vadászok a kis
erdőtől balra sorakoztak, hogy puskavégre vegyék azokat a
fenevadakat, amelyeket a kartácstűz el nem söpör.
Simcöe
tengernagy jelt adott, s abban a pillanatban eldördült a két ágyú. Iszonyatos
ordítás harsant föl erre válasz gyanánt. Bizonyára több vad sebesült meg. A
többiek, vagy húszan, előugrottak, éppen a kvartett tagjai mellett
rohantak el. Kettőt halálos golyó leterített. Ebben a pillanatban még egy
óriási tigris rontott elő a sűrűből, és Frascolint úgy
leteremtette a földre, hogy tíz lépésre gurult tova.
Társai
hozzásiettek. Fölemelték. A vidám fiú elvesztette az eszméletét, de nemsokára
fölocsúdott... Kissé megütötte magát... Oda se neki...
A vízben
ólálkodó aligátorokat is üldözték már mindenfelé. Eleinte nem tudták, miképpen
győződjenek meg arról, vajon megölték-e a víz alatt őket, míg
Hubley Harcourtnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy a folyó zsilipjeit fel
kell húzatni, akkor majd könnyűszerrel kiirtják ezeket a falánk
szörnyetegeket.
Nat
Coverley egyik szép kutyája esett ez alkalommal áldozatul. Egy aligátor
bekapta, és azonmód kettéharapta; no de immár tizenkét krokodilus hevert a csata
színhelyén, élő aligha maradt egy is közülük Standard-Islanden.
Aznap a
következő vadakat ejtették el: hat oroszlánt, hét tigrist, öt jaguárt,
kilenc párducot, hímet és nőstényt együtt.
Este a
kvartett tagjai együtt ültek a kaszinóban. Vacsoráztak. Frascolin sem hiányzott
közülük; azt mondta, nincs már kutya baja sem...
- Azt
hiszem, nagyjából rendben vagyunk már... - kezdte a szót Yvernes.
- Ha ugyan
az angol Noé bárkája a világ minden állatfaját nyakunk közé nem öntötte... -
felelte mérgesen Pinchinat.
Ez nemigen
volt hihető, s ezért Athanase Dorémus is hazamerészkedett menni a harmincötödik
sugárúton levő lakására. A takarítónéját halálos félelemben találta, mert
az öreg jószág szentül meg volt győződve, hogy öreg gazdájának talán
már csak véres, összeszaggatott hulláját fogja meglátni.
Az éjszaka
elég csendesen telt el. A bal parti kikötő tájáról már csak héba-hóba
hallatszott egy-egy ordítás; úgyhogy valószínűleg a holnapi hajtóvadászat
végképp megtisztítja a fenevadaktól Standard-Islandet.
Hajnalhasadtakor
már gyülekeztek a vadászok. A hajó ezalatt, aminthogy természetes dolog is, nem
mozdult a helyéről, mert hiszen a gépészek is részt vettek a fenevadirtó
hajszában.
Húsz-húsz
ember egy rajban, ismétlőpuskákkal a vállukon, bejárták az egész szigetet.
Stewart ezredes úgy vélekedett, hogy ágyúra ezúttal nem lesz szükség, mert a
vadak elszéledtek. Tizenhárom bestiát terítettek le, egy tigris meg egy
nőstény párduc súlyosan megsebesített egy vámhivatalnokot.
Ezzel
együtt ötvenháromra rúgott a kiirtott fenevadak száma. Reggeli négy óra felé
járt az idő. Cyrus Bikerstaff, Simcöe tengernagy, Jem Tankerdon és fia,
Nat Coverley és a két kormányzói titkár egy szakasz katona kíséretében a
városházára ment, ahol az előkelők tanácsa bekérte a hivatalos
jelentéseket az ágyúütegektől és a két kikötőből.
Alig
lehettek száz lépésnyire a városházától, amikor jajveszékelés hallatszott. Asszonyok,
gyermekek tömegesen menekültek halálos félelem közepette a kilencedik sugárút
hosszában.
A
kormányzó, a tengernagy és kísérete a városháztérre szaladtak. Hát akkor
látják, hogy valaki a vasrácsos kaput megfoghatatlan hanyagságból vagy nem
zárta be, vagy nyitva felejtette, és a nyitott kapun át könnyen beronthatott a
fenevadak közül egy, talán éppen legeslegutolsó.
A
városházára futók közt elsőként Nat Coverley és mellette Walter Tankerdon
igyekezett.
Waltert,
alig három lépésnyire Nat Coverley úrtól, hatalmas tigris rohanta meg, és
leteperte a földhöz.
Nat
Coverley, mivel nem maradt arra ideje, hogy megtöltse a puskáját,
előrántotta övéből vadászkését, és segítségére sietett Walternek. Éppen
akkor ért oda, amikor a tigris az ifjú vállába akarta vágni irtóztató körmeit.
Walter
megmenekült, de helyette a tigris Nat Coverley úrnak rontott. Coverley
beledöfte oldalába markolatig a kést, de nem találta szíven, ő maga pedig
egyensúlyát veszítve, hátrahanyatlott.
A tigris
egy futó pillanatig visszahőkölt, hörögve kitátotta a száját, mintha
ugrásra készülődnék.
Lövés
dördült el.
Jem
Tankerdon lőtt a vadra.
Újra
durranás hallatszott...
A tigris
testében robbant szét a golyó.
Waltert
fölemelték a földről, a tigris karma valamelyest a vállába hasított. Nat
Coverley úrnak nem történt ugyan komolyabb baja, de soha ilyen rémítően
közel a halálhoz nem állt.
Fölemelkedett
a földről, Jem Tankerdonhoz ment, és így szólt hozzá komoly hangon:
-
Megmentette az életemet!... Köszönöm!
Kezet
szorítottak, jeléül annak, hogy hálával tartoznak egymásnak... Ez a hálaérzet
idővel benső barátsággá változhat majd.
Waltert
rögtön a tizenkilencedik sugárúti palotába szállították, ahová a veszély idején
maga a család is menekült. Tankerdon pedig Cyrus Bikerstaff úrral karonfogva
ment haza.
Az elejtett
tigrist a főintendáns vette gondjaiba. Pompásan ki fogja tömetni,
Milliard-City múzeumában közszemlére téteti, s egy kis címtáblácskán így fogja
jellemezni:
„Nagy-Britannia és
Írország Egyesült Királyság ajándékozta Standard-Islandnek.”
Ha a
fenevadakat csakugyan az angolok menesztették a szigetre, akkor Pinchinat
szerint ennél méltóbban nem bosszulhatják meg Standard-Island lakói az ángliusoknak ezt a galád tettét.
Az
előzmények után nem csodálkozhatunk, hogy másnap Tankerdonné meglátogatta
Coverleynét, és megköszönte azt a szívességet, amelyet szegény Walter iránt
tanúsított; Coverleyné pedig viszonozta a látogatást, hogy megköszönje, amit
Tankerdon úr tett a férjéért. Dy kisasszony is el akarta kísérni anyját, mert
nagyon szerette volna tudni, hogy miként van az ő kedves sebesültje.
Így hát
minden jóra fordult, Standard-Island
megszabadult az iszonyú vendégektől, folytathatta nyugodtan útját a
Fidzsi-szigetek felé.
|