8. Fidzsi és lakói

- Mit mondasz, mennyi? - kérdezte Pinchinat.

- Kétszázötven, kedves barátom!... - felelte Frascolin. - Úgy van, kétszázötven nagyobb és kisebb fajta szigetből áll a Fidzsi-szigetcsoport!...

- No de mit törődünk mi azzal, ha a Csendes-óceán gyöngye nem köt ki mind a kétszázötven szigeten?...

- Te sohasem fogsz semmit tanulni a földrajzból! - kiáltott föl a mélyhegedűs.

A szegény második hegedűs mindig így megjárta, ha tanítgatni akarta a megátalkodott Pinchinat-t.

Legföljebb Sébastien Zorn árult el ilyesmihez némi érzéket. Íme, most is odament Frascolin­nel a kaszinó nagy térképéhez, amelyre esetről esetre följegyezték, hogy hol áll Standard-Island. Így könnyen áttekinthették, hogy milyen utat tett meg az úszó sziget a Magdolna-öbölből való kiindulása után. Az útvonal S alakot írt le, amelynek alsó része a Fidzsi-szigeteket megkerülve, köréjük kanyarodik.

Frascolin megmutatta a gordonkásnak azokat a szigeteket, amelyeket Tasman 1613-ban fedezett föl, egy részről a déli szélesség 17-20°, s más részről 174° nyugati és 179° keleti hosszúság közt.

- Micsoda?! Áttörtetünk óriási gépünkkel ezen a rengeteg kavicsokkal teleszórt vízi úton?!... - kérdezte megrökönyödve Sébastien Zorn...

- De keresztül ám, öreg Sébastien barátom!... - felelte Frascolin. - S ha ezalatt kedved van egyet-mást megfigyelni...

- S a szájadat befogni!... - vágott közbe Pinchinat.

- Miért?

- Hogy a bogarak ne röpülhessenek a gyomrodba...

- Micsoda bogarakról fecsegsz te?

- Azokról, amelyek a fejedben szoktak motoszkálni, valahányszor arról van szó, hogy Standard-Islandet becsméreld.

Sébastien Zorn rándított egyet a vállán, mégpedig lekicsinylően, és újra Frascolin felé fordult.

- Azt mondtad az imént...

- Azt mondtam, hogy a keleten fekvő szigetcsoportok közt három út vezet: Namuku, Lakemba és Oneata a két legnagyobb szigethez: Viti-Levuhoz és Vanua-Levuhoz...

- Hogy is ne, hogy pozdorjává zúzzanak a sziklák!... - tiltakozott bőszen Sébastien Zorn. - Majd meglátod, hogy megérjük. Hát van annak értelme, hogy egy népes város ilyen zsák­utcákban bujkáljon?!... Nincs! Ez kigúnyolása a természet törvényeinek!...

- Lám, lám, a bogarak! - gúnyolódott Pinchinat - Tessék, a bogaras Sébastien Zorn meg­szólalt...

Tulajdonképpen volt is oka Sébastien Zorn örökös kuvikszavának, legalább ez alkalommal.

A Csendes-óceán a Fidzsi-szigetek első csoportja közül valóságos csapdát jelent azoknak a hajóknak, amelyek kelet felől jönnek. Ámde a szigetek közt levő szorosok elég szélesek; Simcöe tengernagy bátran nekivágott az útnak, kivéve azokat a szorosokat, amelyeket Frascolin említett neki. Ezektől délre a legjelentékenyebbeknek mondhatók: Ono, Ngalva és Kandabu.

A tengerfenékről kimagasló sziklaormok körül valóságos szigettenger terül el, a Koro-tenger. Ezt a szigetcsoportot már Cook is látta messziről, 1789-ben Bligh, 1792-ben Wilson ki is kötött rajtuk, ámde azt, hogy manapság oly részletesen ismerjük, mindenekelőtt Dumont d’Urville érdekes útleírásainak köszönhetjük, aki 1828-ban és 1832-ben járt itt; továbbá az amerikai Wilkes-nek (1839), az angol Eskinnek (1853) és végül a Herald expedíció brit kapitányának, Durhamnek, aki oly pontos adatokat jegyzett föl, hogy ezek alapján mintaszerű térképet lehetett készíteni.

Eszerint Simcöe tengernagy bízvást nekivághatott az útnak. Délkeletről jövet a Vulanga-útnak tartott Standard-Island, és balról érintette a szigetet. Olyan ez a hasonló nevű sziget, mint a hajós-kétszersült egy koralltálcán. Másnap Standard-Island a belső tenger felé haladt, ezt a nagyobb dagályhullámoktól a tenger alatti hegyláncok védik meg.

Az angol hajó által Standard-Islandre juttatott fenevadak miatt még mindig féltek a nábobok, sőt hébe-hóba a sűrűbb erdőkben most is tartottak hajtóvadászatokat, hanem persze ered­ménytelenül. Az a fülsiketítő ordítás, bőgés sem hallatszott immár éjszakánként. Ám azért eleinte a lakosok mégsem igen merészkedtek a mezőre vagy a parkba menni, hátha mérges kígyókkal is kedveskedtek nekik az angolok, amint hajdanában Martinique szigetén?

Díjat tűztek ki azokra, akik mérges kígyókat találnak. Minden centiméterért bizonyos számú arany üti a szerencsés fölfedező markát... Bizony, ha esetleg boa-konstriktort verne valaki föl, egész vagyont kapna érte. Hanem kígyónak immár nem volt se híre, se hamva. A sziget nábobjai nyugton alhattak. A galád tett elkövetői húzták a rövidebbet, minden fenevadjuk odaveszett.

Ennek a fenevad-históriának az lett a legfontosabb következménye, hogy a két városrész kibékült. A Tankerdon család és a Coverley-család rendszeresen ellátogattak egymáshoz, a többi pártoskodó családok közt is szíves baráti viszony fejlődött ki, és egyik mulatságot a másik után rendezték. A kvartett tagjai alig győzték elfogadni a sok meghívást. Hangver­senyeik iránt napról napra fokozódott az érdeklődés.

Végre egy reggel városszerte elterjedt a hír, hogy Jem Tankerdon elment egykori vetély­társához, Nat Coverley úrhoz, ünnepélyesen megkérte fia, Walter Tankerdon számára Dy Coverley kisasszonynak a kezét, és Nat Coverley odaígérte Dy Coverley kisasszony kezét Tankerdon fiának, Walter Tankerdon úrnak. A hozomány-kérdést hamar elintézték. Ez is, az is kétszáz-kétszáz milliót fog kapni nászajándékul...

- No, abból úgy-ahogy élhetnek... akár Európában is! - jegyezte meg találóan Pinchinat.

Csak úgy özönlött a tenger sok jókívánat. Cyrus Bikerstaff nem is titkolhatta, milyen boldog­gá tette őt ez a reménybeli házasság. Vége tehát a Standard-Island jövőjét méltán fenyegető torzsalkodásoknak!... A malecarliai királyi pár kívánt először szerencsét a jegyeseknek. A két palota kapujánál levő levélszekrények zsúfolásig megteltek alumínium névjegyekkel. A helyi lapok hasábszámra írtak mindennap azokról a nagyszerű előkészületekről, amelyek az ifjú pár lakodalmát páratlanná fogják tenni, nemcsak Milliard-Cityben, hanem az egész világon.

Franciaországból kábel útján rendelték meg a menyasszonyi kelengyét. A divatáru-szalonok, csecsebecse-bazárok, női szabóműhelyek, műkereskedések hallatlan megrendeléseket kaptak. Külön gőzhajó fogja Marseille-ből a Szuezi-csatornán át ideszállítani a francia ipar e csodaremekeit. A menyegző napját február 27-re tűzték ki. Azt talán említenünk sem kell, Milliard-City kereskedőinek sem maradt üres a zsebük. A kelengye nagy részét náluk rendelték meg, és tekintetbe véve, hogy milyen óriási arányban költekezhettek Standard-Island nábobjai, eléggé tekintélyes vagyont kaparinthattak össze.

A leendő ünnepségek főrendezője természetesen Callistus Munbar lesz. Azt nem is merjük leírni, milyen is lehetett Munbar úr lelkiállapota, amidőn megtudta, hogy Walterből és Dyből csakugyan férj és feleség lesz. Hiszen a nyájas Olvasó tudja, hogy milyen türelmetlen vággyal nézett ennek már régóta elébe a főintendáns. Legdicsőbb álma valósult meg. Képzelhetjük, milyen ünnepségeket fog ő rendezni, ha meggondoljuk, hogy a két nábob ezt az ügyet egészen rábízta, korlátlan hitellel.

Simcöe tengernagy az újságíróknak elmondta, hogy Standard-Island az esküvő napján a Fidzsi-szigetek és Új-Hebridák közt fog járni; előbb kiköt Viti-Levun, ott tíz napig időzik, más helyen nem fog megállapodni e szigetcsoportnál.

Felséges egy út! A tengerben számos cethal játszadozott. Ezer meg ezer vízsugarat lövelltek föl - valóságos óriási Neptun-medence a tenger tükre, a versailles-i ehhez képest gyerekjáték - Yvernes szerint. Egész rakás cethal bukkant föl folyton a tengerből Standard-Island körül. A Csendes-óceánnak ez a része szomszédos Polinéziával, amely viszont Melanéziát érinti, ahol az Új-Hebridák vannak.

Ezt a részt kettészeli a 180° hosszúsági vonala (Párizstól számítva) - ez az a bizonyos vonal, amelyről azt tartják, hogy éppen a középen osztja két félre a Csendes-óceánt.

Ha e délkörig, vagy ezen túl hatolnak a keletről jövő hajósok, egy napot kitörülnek a kalendá­riumból, míg ellenben a nyugatról jövők egy napot hozzáadnak (vagyis egy napot kétszer számítanak), mert e nélkül híja volna az évnek.

Tavaly erre nem is kellett gondolnia Standard-Islandnek, mert a délkörig nem jutott el; most azonban erről nem szabad megfeledkeznie, s így, minthogy keletről jött: január 22-ét 23-ra változtatták.

A Fidzsi-szigetcsoportot alkotó kétszázötven sziget közül csak százon laknak emberek; mindössze százhuszonnyolcezer lélek. Huszonegyezer négyszögkilométernyi területen ez nem nagy népesség.

Ezek közt a szigetek közt számos kopár sziklacsúcs, tenger alatti hegyláncok kimagasló orma van, amelyet korallkoszorú vesz körül, és alig van köztük olyan, amely százötven négyszög­kilométernél nagyobb kiterjedésű volna. Politikai tekintetben az egész szigetcsoport Ausztrál-Ázsiához tartozik, és csak 1874 óta áll az angolok főhatósága alatt. Vagyis Anglia kurtán-furcsán rátette a kezét, és gyarmatos szigetei közé kebelezte be. A Fidzsi-szigetek azért nyugodtak bele az angol főhatóságba, mert akkortájt a tongaiak betörtek a Fidzsi-szigetekre, az angolok hírhedt Pritschardja segítségükre sietett, és elűzte a tongaiakat. Az egész szigetcsoport jelenleg hetven közigazgatási kerületre oszlik fel, amelyekben bennszülött törzsfők a kerületek fejei, akik egytől egyig közelebbi vagy távolabbi rokonai az utolsó királynak, Thakumbannak.

Simcöe tengernagy, amint erről a tárgyról beszélgetett Frascolinnel, megjegyezte:

- Nem tudom, mi az oka, talán az angol kormányrendszer, hogy a Fidzsi-szigetek lakói is nap­ról napra fogynak, a gyarmatok nem fejlődnek, sőt hanyatlásnak indulnak, a lakosság száma csökken... avagy talán az asszonyok csekély száma adja meg ennek magyarázatát?...

- Ez mindenesetre annak az előjele, hogy a népfaj hovatovább kivész... - mondta Frascolin. - Van Európában is néhány állam, ahol közelebbről nézve a dolgot, feltűnően kevés az asszony...

- Itt különben a bennszülöttek nem rabszolgák, a szó igazi értelmében, a szomszéd szigeteken sem, ahol az ültetvényesek egész rakás bennszülöttel műveltetik a földet. Ragályos betegsé­gek pusztítják szörnyen, így például 1875-ben mintegy harmincezren pusztultak el himlőben. Hanem van ezeken a szigeteken egy nagyszerű vidék!... No de ezt saját szemükkel is meg­bámulhatják... Az éghajlat a szigetcsoport belsejében túlságosan forró, de a széleken tűrhető; gyümölcs, vetemény bővében van, kókuszpálma, banán szintén. A bennszülötteknek nincs is valójában egyéb dolguk, mint az, hogy az ignamokat, a tárót, a pálmák tápláló gyümölcsét a kellő időben leszedjék és gondozzák. Ez utóbbiból készítik a világszerte ismert szágót.

- A szágót?!... - kiáltott föl Frascolin. - Mennyire emlékeztet ez a mi svájci Robinsonunkra!...

- A sertéseket és tyúkokat - folytatta Simcöe tengernagy - meghonosításuk óta bámulatosan elszaporították. Ezekből kiviláglik, hogy a bennszülöttek könnyen megélhetnek. Éppen emiatt szörnyen lomhákká váltak... a dolce far niente a bajuk, pedig ez a fajta elég értelmes és élénk szellemű!...

- Nos, ha olyan szellemesek - vágott közbe Frascolin -, akkor nyilván halottidézéssel szóra­koznak...

- Ne gondoljon a gyermekeikre, azok túl korán elhalnak... - jegyezte meg Simcöe tengernagy.

A polinéziaiak és melanéziaiak valóban édeskeveset törődnek gyermekeik ápolásával...

Viti-Leon felé haladva, útközben Standard-Island még számos szigetecskét érintett, például Vagna-Vatout, Moalát és Ngant, de sehol sem állapodott meg.

Minden oldalról körülrajzották a bennszülöttek hosszú pirogái, keresztbe fektetett bambusz­rúdjaikkal, amelyek az egyensúly megtartására s az áruk elhelyezésére szolgálnak. Néha-néha egészen a közelébe eveztek az úszó szigetnek, de arra nem merészkedtek, hogy egyik vagy másik kikötőbe jöjjenek. A rossz hírben álló Fidzsi-szigetek lakóit valószínűleg nem is eresztették volna be Standard-Islandre.

Pedig ezek az emberek ma már keresztények. Mióta 1835-ben az európai misszionáriusok megtelepedtek Lecumkában, csaknem az összes sziget lakóit megtérítették: a túlnyomó rész protestáns, van köztük néhány ezer katolikus is. Hajdanában buzgó emberevők voltak, és alighanem ma is ráfanyalodnának az emberhúsra. A szelíd engedékenységet akkor bűnnek tekintették. Az ő részükről merő tisztességszámba ment, ha felfalták az ellenséget; azokat, akiket megvetettek, megfőzték, de meg nem ették. A gyermekhús a legfinomabb falatok közé tartozott, és nem is olyan régen történt, hogy Thakumban el-elüldögélt egy-egy fa alatt, amelynek ágaira a lakomára szánt emberi lábak és kezek voltak felakasztva. Néha megtörtént, hogy egész néptörzset - így a Viti-Levun tartózkodó nulokákat - néhány vászoncseléd kivéte­lével - mind egy szálig felfalták. Ezek közül az életben hagyott asszonyok közül egyik még élt 1880-ban.

Ha Pinchinat e szigetek valamelyikében nem találkozik olyan bennszülöttel, aki őseinek kultuszát még mai napig is űzi, akkor bízvást le kell mondania abbéli reményéről, hogy itt tartózkodása közben kannibált lásson szemtől szembe, vagyis, amint ő mondja, a „helyi színezet” eszerint elmarad.

A nyugatra fekvő szigetek közül a két legnagyobbik: Viti-Levu és Vanua-Levu; két közép­sze­rű: Kantavu és Taviuni. Beljebb északnyugatra feküsznek: a Wassava-szigetek, oda torkollik Ronde-sziget széles csatornája. Simcöe tengernagynak ezen a csatornán keresztül kellett kormányoznia Standard-Islandet, ha az Új-Hebridákra akart jutni.

Január 25-én föltűntek a Viti-Levu hegyei. Ez a hegyekben gazdag sziget a legjelentéke­nyebb, Korzikánál egy harmadrésszel nagyobb, vagy tízezer-hatszáznegyvenöt négyszög­kilométer területű.

A hegyek ezerkétszáz sőt ezerötszáz méter magasságba nyúlnak fel a tenger színe fölött. Ki­hamvadt vagy legalábbis alvó vulkánok ezek, amelyeknek fel-felébredése fölötte kellemetlen szokott lenni.

Viti-Levut az északra eső szomszédos szigettel, Vanua-Levuval tenger alatti hegylánc köti össze; hajdanában ez a hegylánc valószínűleg szintén kiemelkedett a tengerből, most azonban Standard-Island nyugodtan elhaladhatott fölötte. A víz mélységét Viti-Levutól északra négy-ötezer, délre öt-nyolcezer méter mélyre és zátonyoktól mentesnek becsülik.

A szigetcsoport fővárosa előbb Levuka volt az Ovalau-szigeten, Viti-Levutól keletre; jelenleg Viti-Levu szigeten van a főváros; Szuva, ámbár a Levukán épült angol áruraktárak és házak ma is jelentékenyebbek. Ámde Szuva kikötője sokkal alkalmasabb, minthogy a szigetnek délkeleti végében két delta közt van. A csomagszállító hajók meg bárkák a Ngalao-öbölben kötnek ki, amely Kalandava szigetétől délre fekszik, legközelebb Új-Zélandhoz, s a szomszédos ausztráliai francia gyarmathoz, Új-Kaledóniához és a Loyalthy-szigetekhez.

Standard-Island Szuva előtt vetett horgonyt. Még aznap átestek a szokásos hivatalos ceremó­niákon, és kölcsönösen megengedték a szabad közlekedést. A gyarmatosok busás jövedelem reményében nagyon szívesen fogadták a nábobokat. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy ezek a szigetek is valamennyien angol főhatóság alatt állnak, és ennélfogva az angolok ellenszenve Standard-Island iránt rájuk sem maradt hatás nélkül.

Január 26-án kora reggel partra szálltak Standard-Island kereskedői, akik holmit vásárolni vagy eladni akartak. A turisták, legkivált pedig a mi franciáink, ugyancsak átrándultak a szi­getre. Pinchinat és Yvernes szívesen évődött Frascolinnel, Simcöe tengernagy tanítvá­nyával - az ő „etnográfiai és geográfiai tanulmányai” miatt -, amint Pinchinat csúfolta, de bezzeg sok hasznát látták ennek.

A második hegedűs mindig tanulságos dolgokat tudott elmondani társainak, ha Viti-Levu lakóiról, szokásaikról és erkölcseikről akartak hallani ezt-azt. Ezúttal Sébastien Zorn is kegyes­kedett kérdezni egyet-mást. Amikor Pinchinat azt hallotta, hogy ezen a szigeten ezelőtt rövid idővel is még javában ették az embereket, meg nem állhatta, hogy mély sóhajjal és igaz sajnálattal így ne kiáltson föl:

- Ették... Ették... Meglátjátok, hogy itt is elkéstünk, s a civilizáció miatt elsatnyult fidzsibeliek ma már annyira degenerálódtak, hogy tyúkhúsra vetemedtek, és a Sainta-Menchould disznajának a lábához borulnak!...

- Te emberevő szörnyeteg! - támadt rá Frascolin. - Megérdemelnéd, hogy Tahakumban király ebédjének egyik főfogása légy!...

- Hm, nem is lett volna megvetendő főfogás Pinchinat à la Bordelaise.

- Ne kotyogjatok össze annyi tücsköt-bogarat! - vágott közbe zordul Sébastien Zorn. - Mert bizony, istókuccse...

- Megyünk... megyünk és mégsem haladunk előre, nemde öreg? - jegyezte meg Pinchinat. - Igazad van!... Előre hát, fiúk!...

Szuva városa egy kis öböl mellett, viruló halmon fekszik. Van kikötője, deszkajárója az utcákon, olyan fajta, mint a tengeri fürdőkben szokott lenni. A fából épült, nagyobb részt földszintes, ritkábban emeletes házak barátságos külsejűek és hűvösek. A környéken számos kunyhója látható a bennszülötteknek; a szarufa szarv alakú és kagylókkal díszített. A háztetők erősek, és a legnagyobb záporeső sem szakíthatja be, mert tudnivaló dolog, hogy itt májustól októberig gyakori az esőzés. 1871 márciusában - mondta a statisztikai adatokkal csakúgy dobálózó Frascolin - a sziget keleti részén fekvő Mbuában egy nap harmincnyolc centiméter magasságú esővíz szakadt le az égből.

Viti-Levun is, valamint a többi szigeteken nagyon változó az éghajlat, így a vegetáció is nagyon különböző egyik-másik szigeten.

Az a rész, amelyet a délkeleti passzát szél jár, nedves, pompás erdőkkel borított talajú, másutt messze terjedő szántóföldek vannak.

Egyik-másik fa, idestova kiveszőben van, például a ritkaságszámba menő szantálfa, a dakua, valamint a fenyő is.

Művészeink kirándulásaik alkalmával meggyőződtek arról, hogy a sziget növényvilága a trópikus égaljnak becsületére válik. Mindenféle kókusz- meg egyéb fajta pálmaerdők sűrűjébe jutottak; a fák törzseire színekben gazdag orchideák kúsztak fel; sűrű casuadina-, pandanus­erdők, a mocsaras vidékeken pedig óriási gyökérhajtások kígyószövevénye nyúlik ki a földből, és szeszélyesen messzire el-elkanyarodott. A gyapot- és teaültetvények azonban nem feleltek meg a várakozásnak. Viti-Levu meg a többi szigetek talaja eredetileg vulkanikus hamu volt, ma már sárgás színű agyagföld... Sok idő kellett ahhoz, míg tenyésztőerőre kap­hatott.

A fauna sem változatos itt, amint általában a Csendes-óceán szigetein szegény. Körülbelül negyvenfajta madár él itt: papagáj, meghonosított csíz, denevér, rengeteg sok patkány, ártalmatlan csúszómászók, amelyeket a bennszülöttek megesznek; no meg gyíkok milliói, utálatos falánk svábbogarak. Vadállat jóformán egy sincs. Emiatt Pinchinat-ból újfent kitört az elkeseredés:

- A mi kormányzónk, Cyrus Bikerstaff okosan cselekedett volna, ha egy-egy példány orosz­lánt, tigrist, párducot és krokodilust a Fidzsi-szigetekre plántált volna elevenen... legalább visszaadta volna Angliának, amit tőle kapott barátságból.

A bennszülöttek polinéziai és melanéziai keverék, nem olyan szép fajta, mint a Marquises- és Szamoa-szigetek lakói, de még mindig megjárták. A férfiak erősek, izmosak - számos mesztic van köztük, arcuk bőre sötétvörös, csaknem feketébe játszó, hajuk göndör, gyapjas. Ruhá­zatuk nagyon fogyatékos, többnyire egyszerű köténykét kötnek a derekukra; szövetét ők maguk gyártják - másinak hívják a szövetet - a szederfának egy fajából, amely papírgyártásra is alkalmas anyag. Ez a szövet eleinte vakítóan fehér, de a bennszülöttek megfestik, csíkokat vonnak rá, és árusítják a többi sziget lakóinak is. Szívesen elhordják az európai viseltes ruhákat is, amelyeket Németország és Anglia zsibárusai szállítanak ide. Nagyon komikus látvány, ha a viti-levui gavallérokat kirojtosodott szélű nadrágokban, elnyűtt felöltőkben és színe- meg formája-hagyott császárkabátokban látjuk feszíteni, a legtarkább öltözködési egyveleget mutatják...

- Egy-egy ilyen kabát bőséges anyaga volna egy regénynek!... - jegyezte meg Yvernes.

- Az ám, a regény elején kabát, a végén mellény lenne belőle... - vetette közbe Pinchinat.

Az asszonyok öltözete - dacára a misszionáriusok prédikációinak - eléggé csinos: van ujjas­kájuk és másiból készült karakójuk. Testük arányos, s míg fiatalok, akár csinosaknak is tetszenek. Hanem megvan az az utálatos szokásuk, hogy a férfiak módjára ők is vastagon bekenik a hajukat mésszel, mintegy hajporral - valóságos mészsapka! -, de a Nap perzselő sugarai ellen ezzel védekeznek. Szivaroznak is, mint férjeik, vagy fiútestvéreik; saját terme­lésű dohányuknak olyan illata van, mint az égő szénának; ha a szivart nem szopogatják agya­raikra szorítva, akkor a fülükbe húzzák, mint nálunk az asszonyok a gyémánt fülbevalókat...

Az asszonyok tulajdonképpen rabszolganők. A legterhesebb munkákat kell végezniük, és nem is olyan régen volt még az az idő, amikor nehéz munkájuk jutalmául a férjük sírján egy­szerűen megfojtották őket.

A három napig tartó ide-oda barangolás közben művészeink azt is megpróbálták, hogy benézzenek a bennszülöttek kunyhóiba; csakhogy nem mehettek be a rettentő bűz miatt, amely azokból kiáradt.

A bennszülöttek tetőtől talpig kókuszolajjal kenik be testüket, disznaikkal, kutyáikkal és macs­káikkal egy odúban laknak, mocskos rongyokba burkolóznak, dammanagumival vilá­gíta­nak... az ember majd megfullad ebben a bűzben... ember itt meg nem maradhat!... Ha pedig az idegen belépett a fidzsi bennszülöttek kunyhójába, nagyon megsértené a házigazdát, ha nem innék a kavájából. Ez a kava a legkedvesebb pálinkája a bennszülötteknek, de az európai gyomor ettől felfordul! Borsfa gyökeréből készül, de miként készül?... Az még undorítóbbá teszi. A borsanyagot nem áztatják vízben, hanem elrágják, s aztán egy vizes­dézsába köpik ki. Ezt a förtelmes italt tálalják fel a vendégeknek, és olyan követelő hévvel kínálgatják, hogy az ember alig tudja visszautasítani. Egyebet nem tehet az ember: mint ekképpen köszöni: „E mana udina”, vagyis más szóval: ámen.

Hogy a kép teljes legyen, megemlítjük még a mindenütt ide-oda mászkáló svábbogarakat, a rongyos ruhákon rágódó fehér hangyák s a moszkitó-legyek miriádjait. Nem csodálkozunk tehát, ha Őfelsége az angol clownok komikus brit kiejtésével így kiáltott fel az iszonyú bogártenger láttára:

- Miustic!... Miustic!

Sem ő, sem barátai nem bátorkodtak a fidzsiek kunyhójába belépni. Így maradt hiányos etno­gráfiai tanulmányuk; sőt a tudós Frascolin is visszariadt ilyesmitől. Mindenesetre sajnálatos hézag leend az mindvégig úti élményeiben.