9. Casus belli

Míg a párizsiak a szigetlakók erkölcseit és szokásait tanulmányozták, Standard-Island néhány nábobja nem tartotta méltóságán alul levő dolognak, hogy a sziget hatóságával érintkezzék. A papalangik - így hívják a bennszülöttek az idegeneket - nem félhettek attól, hogy nem fogadják őket szívesen.

Az európai hatóság élén egy főkormányzó áll, aki egyúttal főkonzula mindazoknak a sziget­csoportoknak, amelyek a Csendes-óceánon angol főhatóság alatt vannak. Cyrus Bikerstaff tehát fölöslegesnek tartotta a hivatalos látogatást. Kétszer-háromszor hideg udvariassággal üdvözölték egymást, azontúl nem közeledtek egymáshoz.

A német konzullal, aki egyszersmind a sziget leggazdagabb kereskedője, nem is érintkezett, csak névjegyét küldte el hozzá.

A Tankerdon család és a Coverley család ez alatt az idő alatt ki-kirándult Szuva városába és erdőborította környékére.

Erre vonatkozólag teljes joggal jegyezhette meg a kvartett tagjai előtt a főintendáns:

- Ha nábobjaink az erdős, hegyes vidékekre oly szívesen kirándulnak, ez annak a bizonyítéka, hogy Standard-Island nagyon sík vidék és meglehetősen egyhangú. Szentül hiszem, hogy a szigeten majd egy műhegyet is fognak építeni, amely a Csendes-óceán bármelyik csúcsával kiállja a versenyt!... Addig is, hadd használják fel városunk lakói a kínálkozó alkalmat, szívják a hegyvidék éltető levegőjét. Az ember természete csakugyan megkívánja...

- Helyes a beszéd!... - mondta Pinchinat. - De hadd tanácsoljak valamit, kedves Eucallis­tu­som. Ha önök acéllemezekből és alumíniumból majdan egy műhegyet rögtönöznek Standard-Islanden, ne feledkezzenek meg egy csinos vulkánocskáról sem... füstkamrák és kohók legyenek benne...

- Miért ne gondoskodnánk erről is, kedves vicctáskám? - kérdezte Callistus Munbar.

- Hiszen én is ugyanezt gondoltam: „Miért ne gondoskodnánk erről is” - felelte Őfelsége.

Természetes dolog, hogy a két nábobcsalád kirándulásaiban Walter és Dy is részt vett, az is magától értetődik, hogy karonfogva sétálgattak.

Megnézték Viti-Levu fővárosának a nevezetességeit: „mburekalu”-t, vagyis a „szellemek templomá”-t, továbbá az országgyűlési termet. Ezek az épületek kőalapon nyugszanak, bambuszból és fatörzsekből valók, a paszományszerű kárpit eleven lombdísz, a tetőzet ügye­sen kombinált lécekből való, ezekre simul a szalmafedél. Megnézték azután az egészséges helyen fekvő kórházat s a város végén amfiteátrum alakban elterülő füvészkertet. Néha késő estig el-elbarangoltak, és ilyenkor kézilámpával tértek haza, mint a régi jó időkben. A gazo­metert, Auer-féle világítást, ívlámpákat vagy acetilént a Fidzsi-szigeteken nem ismerik, de Callistus Munbar szerint „Nagy-Britannia felvilágosult főhatósága” nemsokára gondoskodik majd e hiányok pótlásáról is.

Szárol kapitány és a malájok úgy éltek, mint eddigelé. Nem rándultak át Viti-Levuba, mert jól ismerték; egy részük, mint hajósnép, járta gyakran e szigeteket, más része mint földmívelő dolgozott a sziget gyarmatosainál. Sokkal szívesebben maradtak Standard-Islanden, napon­ként keresztül-kasul járták a mezőket, parkokat, kikötőket, ágyúütegeket. Még néhány heti út, s a derék fickók hazaérkeznek, minekutána a Standard-Island Company szívességéből, Cyrus Bikerstaff jóindulatából öt teljes hónapig élvezték az úszó sziget lakóinak ritka vendég­szeretetét.

Művészeink néha el-elbeszélgettek Szárollal is, aki igen tehetséges embernek látszott, angolul egészen folyékonyan beszélt. Szárol igazi lelkesedéssel mesélt az Új-Hebridákról, a szigetek lakóiról, hogy miképpen élnek, mily pompásan tudnak főzni... Főleg Pinchinat hallgatta őt nagy érdeklődéssel, mert mindig azon törte a fejét, hogy milyen új étellel lephetné meg majdan európai ismerőseit.

Január 30-án Sébastien Zorn és társai villamoscsónakba szálltak, amelyet a kormányzó bocsátott rendelkezésükre, és azzal a Rewa folyón akartak fölfelé haladni. A csónakban művészeinken kívül még a következők utaztak: a kormányos, a gépész, két matróz, egy bennszülött kalauz. Athanase Dorémus urat is meghívták művészeink, de nem jött velük. A tánc- és illemtan tanárban nem maradt immár egy csepp kíváncsiság sem... Hátha azalatt, míg ő a szigeteken kószál, jelentkezni talál egy-egy magántanuló?!... Jobb lesz tehát, ha a kaszinó­ban tartózkodik!...

Reggeli hat órakor indult el a csónak mindennel, még élelmiszerekkel is jól fölszerelve a Szuva-öbölből, és a part mentén a Rewa torkolatának tartott.

Útközben nemcsak számos sziklával, hanem cethalakkal is találkoztak, azért hát nagyon kellett ügyelniük.

- Ugyan, ne beszéljetek a ti cethalaitokról... azok nem sós vízi kannibálok immár!... - jegyezte meg a keserű csalódás hangján Pinchinat. - Az angol misszionáriusok a cethalakat is a ke­resz­tény vallásra térítették, mint a kétlábú bennszülötteket... Fogadjunk, hogy a halszörnyetegek­nek sincs ínyére már az emberhús?!...

- Ne igen bizakodjék ebben a hitben - figyelmeztette őt a kormányos -, amint a Fidzsi-szigetek lakóiban sem bíznék egészen.

Pinchinat nem sokat adott az ilyen beszédre. Meg volt győződve, hogy őt becsapták az emberevőkről szóló rémhistóriákkal! Hiszen kannibált itt még pénzért sem mutogatnak!...

A kalauz igen jól ismerte az öblöt és a Rewa folyását. Ezt a hatalmas folyót Waï-Levunak is hívják, a tenger árját negyvenöt kilométernyire is lehet benne érezni, s a hajók egész éven át nyolcvan kilométernyire járhatják a folyót.

A Rewa torkolatánál száz toise-nyi szélességű; bal partja alacsony, homokos; jobb partja hegyes-halmos, banánok, kókuszpálmák sötétlenek rajta. A folyó neve tulajdonképpen Rewa-Rewa. Az óceáni népek nagyon szeretik a nevek kettőzését. Yvernes nagyon helyesen jegyezte meg, hogy a gyermeknyelvben folyvást találkozunk hasonló jelenséggel; például: a papa, mama, tü-tü, dada, stb. A bennszülöttek valóban mintha gyermekkorukat élnék még mindig.

A Rewa két folyónak az egyesüléséből támadt; egyiknek Waï-levu (Nagy-víz), a másiknak Waï-Manu a neve; a főtorkolat neve Waï-Ni-Ki.

A folyó deltáján átevezve, Komba falva mellett haladt el a csónak; a falu mintegy virág­kosárban félig elrejtőzve bukkant elő. Sem itt, sem Naitasiri faluban nem kötöttek ki; különben ez utóbbi falvakat nemrégiben „tabu” alá fogottnak nyilatkoztatták ki; vagyis sem a falu házait, lakóit, fáit, sem a Rewának azt a partját, amely a faluhoz tartozik, érinteni nem szabad. A bennszülöttek nem is engedték volna meg, hogy partra szálljanak. Hja, a „tabu” ilyen, és Sébastien Zorn esete a tanúság rá, hogy jó tiszteletben tartani ezt a vad szokást.

Amint Naitasiri mellett elhaladtak, a kalauz figyelmeztette művészeinket egy magas fára, egy tavalára, amely a part egyik behajlásánál egymaga állt.

- Miről nevezetes ez a fa? - kérdezte Frascolin.

- Nem nagyon különös dolog, de hát elmondom... - szólt a kalauz. - Ennek a fának a törzse tele van rovással. Minden rovás egy-egy számot jelent, azoknak az embereknek a számát, akiket e fa alatt főztek meg és falatoztak fel...

- Mintha valaki a pékmester gyúródeszkájának a rovátkáiról beszélne... - vetette oda gúnyosan és hitetlenül Pinchinat.

- Pedig nincs mit gúnyolódnia. A Fidzsi-szigeteken volt a kannibalizmus főfészke, és a leg­újabb adatok szerint még ma is vannak hívei. A szigetcsoport belsejében lakó bennszülöttek bizony meg-megkívánják az emberhúst, amely az ínyencek állítása szerint a világon a leg­ízletesebb hús. Ha a kalauz szavahihető ember, úgy élt hajdanában itt egy törzsfőnök, Ra-Undrenudunak hívták, ez az ember egy halmot rakatott fel kövekből a háza előtt. Amikor meghalt, a köveket megszámlálták: nyolcszázhuszonkettő volt.

- Tudják-e, hogy mit jelentettek ezek a kövek?

- Ha zenei éles eszünket mind a négyen a legnagyobb megerőltetéssel nekifeszítjük, úgysem találhatjuk ki... - felelte Yvernes.

- Ahány kő volt a rakáson, mindegyik a főnök által felfalt emberi testek fejét jelképezte.

- Ő egyedül ette meg mindet?

- Egyedül bizony.

- Hatalmas egy gyomra lehetett!... - jegyezte meg Pinchinat. - Egyéb megjegyzésre nem tartotta méltóknak a szájhősködő fidzsibelieket.

Tizenegy óra tájban a jobb parton megszólalt egy harang. A sűrű cserjék, banán- és kókusz­pálm­afák erdejéből kitűntek Naililü falvának hitvány szalmakunyhói. A művészek megkér­dez­ték, bemehetnek-e a faluba, hogy kezet szorítsanak az ottani francia misszionáriussal, aki itt telepedett meg. A kalauz azt felelte nekik, hogy bátran bemehetnek. Ezzel egy fa törzséhez kikötötték a csónakot.

Sébastien Zorn és társai partra szálltak, és alig haladtak a falu irányában két percig, hát szembe jött velük a gvárdián.

Mintegy ötvenéves lehetett, nyájas arcú, és igen erélyes vonású férfiú. Véghetetlenül örült, hogy honfitársaival találkozott, lakásába vitte őket, amely a száz lelket számláló falunak a közepén állt, megkínálta őket frissítőkkel. Nem undok kavával, hanem holmi jóízű itókával, melyet círékből főznek, ez a moszatfaj igen nagy számmal fordul elő a Rewa partjain.

A francia misszionárius szívvel-lélekkel küzdött a katolikus vallás terjesztésének érdekében, sok nehézséggel kellett azonban küzdenie, mert a szomszéd faluban lakó protestáns pap mindent elkövetett a katolikus vallás elterjedése ellen. Általában meg volt elégedve az eddigi eredménnyel, ámbár be kellett vallania, hogy híveit nagyon nehezen tudja leszoktatni a „bukaló”-ról, vagyis emberhúsevésről.

- Ha önök még beljebb hatolnak e szigeteken, ajánlom, hogy legyenek óvatosak és vigyáz­zanak jól magukra!... - tette hozzá.

- Hallod-e, Pinchinat?... - kérdezte Sébastien Zorn.

Mielőtt a déli harangszó megkondult, hőseink útra kerekedtek. Útközben számos pirogával találkoztak, a keresztrudak polcán banán-gyümölcsöt vittek. Ez a gyümölcs náluk a pénzláb, ezzel fizetik évi adójukat is, ha beállít hozzájuk az adószedő. A partot kétfelől babérfák, akácok, citromfák és vérvörös virágú kaktuszok szegélyezték, magas fejüket ezek közül kiemelték fürtös gyümölcseikkel a banán- és kókuszpálmafák. Elhúzódnak messze-messze egészen a Mbugge-Leon hegy aljáig.

A sűrű erdők közepette szokatlan látványul szolgáltak az európai gyarmatosok gyártelepei, legújabb szerkezetű gépekkel felszerelt cukorgyárak, amelyeknek gyártmányairól azt mondja Verschnur, hogy bátran kiállják a versenyt az Antillák és más gyarmatok terményeivel.

Egy óra felé járt az idő, amikor a csónak kitűzött céljához ért Rewán. Két óra múlva be kell az apálynak állania, ezt fogják felhasználni a folyón visszamenet. Sokkal gyorsabban fognak haladni, mert az áramlás igen jelentékeny. Este tíz órára valószínűleg Standard-Islanden lesznek.

E helyütt kissé megállapodhattak, hogy megtekintsék Tampoo falvát, amelynek a házai odalátszottak, s alig feküdt fél mérföldnél távolabbra. A gépész és a két matróz ott maradt a csónakon, a kalauz pedig elvezette a kirándulókat a faluba, ahol a bennszülöttek a legjobban megőrizték az ősi szokásokat és erkölcsöket. Ebben a faluban mindeddig hasztalan volt a misszionáriusok igyekezete. A csodalényekben szentül hittek, a szörnyen babonás bennszü­löttek úgy nevezték, hogy „raka-udramikan-taka” (falevelekkel való eskütevés). A katoavukat imádták, az örökkévaló isteneket, akik mindenféle áldozatot kegyesen fogadnak. A sziget főkormányzója sem megakadályozni nem tudta ezeket az áldozatokat, sem miattuk a lakókat meg nem büntethette.

Talán bölcsebben cselekedtek volna művészeink, ha közéjük nem keverednek. Hanem a mi hőseink párizsiak, tehát szörnyen kíváncsiak voltak, semmi áron sem lehetett eltántorítani őket szándékuktól. A kalauz hajlandó volt elvezetni őket, de kikötötte, hogy egymástól el ne szakadjanak.

Amint a száz kunyhóból álló Tampoo falvába érkeztek, először is asszonyokat láttak, a szó igaz értelmében vadasszonyokat. Lágyékuk körül kötényféle ruhadarab fityegett; amint az idegeneket meglátták, eszükbe sem jutott, hogy megijedjenek. Folytatták a munkájukat. Mióta a sziget brit főhatóság alá került, gyakran láttak idegen formájú embert.

Az asszonyok curcuma-készítéssel foglalatoskodtak, holmi gyökérfélével, amelyet fűszálak­kal és banánlevelekkel kibélelt nagy gödrökben tartanak. Onnan aztán kiszedik, megszárítják, szétdörzsölik és kosarakban kisajtolják. A kiszivárgó nedűt bambusznád-csövekben fogják fel. Isszák is, hajkenőcsnek is használják, és mindkét célra nagy mennyiséget fogyasztanak el.

A kis karaván bement a faluba. A falu lakói rájuk sem hederítettek, azt sem mondták: fél­kalap, vendégül sem hívták be kunyhóikba. A kunyhók külsőleg sem igen hívogatók. A nyitott ajtókon avas kókuszolajbűz dőlt ki, s ezért művészeink őszintén örvendtek, hogy a szigetlakók nem éppen vendégszeretők.

Amikor a falubeliek főnökének a lakása felé közeledtek - a vad törzsfő mord tekintetű, izmos legénynek látszott -, néhány bennszülöttel eléjük lépett. Göndör haja fehérlett a rákent mésztől.

Hivatalos díszruhájába öltözött fel: csíkos ing, öv, bal lábán egy félretaposott sarkú, hímzett papucs. Pinchinat majd szétpukkadt a nevetési viszketegségtől, no meg hátán színehagyott, toldozott-foldozott kék ujjas, amelyen aranygombok ékeskedtek, hanem az ujjai csak könyö­kéig értek le. Közeledvén a papalingikhez (idegenek), megbotlott egy kiálló fabütyökben, és amilyen hosszú, végigvágódott a földön.

Hogy e „bale-muri” illemszabályainak megfeleljenek, íme, kísérői is hasra vetették magukat, hogy némileg enyhítsék a helyzet komikumát.

A kalauz megmagyarázta ezt az illemszabályt művészeinknek; ez tulajdonképpen nem is olyan nevetséges, mint akárhány más effajta hókuszpókusz az európai udvaroknál.

Minekutána feltápászkodtak, a kalauz egy-két szót szólt a főnökhöz, természetesen a honi nyelven, és így művészeink abból egy árva kukkot sem értettek. Arról világosította fel a kalauz, hogy az idegenek mi járatban vannak Tampooban, tudniillik megnézik a falut, egyet sétálnak a környéken. A főnök megadta erre nézve az engedélyt.

Egyébként teljesen közönyös maradt, intett kísérőinek, és azok kunyhóikba elszéledtek.

- Úgy látszik, hogy ezek az emberek mégsem olyan gonoszak... - jegyezte meg Pinchinat.

- De azért jó lesz, ha semmi oktalanságot nem követünk el!... - figyelmeztetett Frascolin.

Művészeink egy óráig sétálgattak a faluban, sehol semmi bántódásuk nem történt. A két kabátos főnök behúzódott kunyhójába, a falubeliek pedig édeskeveset törődtek az idegenek­kel.

Tampoo főutcáit megjárva, egyetlen kunyhó ajtaja sem nyílt meg előttük, művészeink tehát a kalauzzal együtt a közel levő templomromok felé igyekeztek, amelytől nem messze egy kunyhó éktelenkedett; ebben a kunyhóban lakott a falu varázslója.

Ez a mogorva férfiú, ajtajára támaszkodva, olyan tekintettel nézett rájuk, amelyből semmi jót nem sejthettek.

Frascolin megpróbált a kalauz révén beszédbe ereszkedni vele, de a bűbájos olyan fenyegető mozdulattal és pillantással felelt, hogy Frascolinnek le kellett tennie arról a reményről, hogy ezzel a fidzsi-sündisznóval érintkezzék.

Eközben Pinchinat, nem törődve az intésekkel, kissé eltávolodott a társaságtól, és elkószált egy sűrű banánerdőcskébe amely egy halom aljától nyúlt fölfelé egészen a csúcsáig.

Sébastien Zorn és két másik társa, látván a bűbájos viselkedését, abban állapodtak meg, hogy visszatérnek a csónakhoz - Pinchinat barátjukról azonban teljesen megfeledkeztek.

Ideje is volt, hogy a csónak felé siessenek, mert az apály nemsokára beáll, és ha ezt el­mulasztják, a Rewán való útjukban szakad rájuk az éj.

Frascolin ekkor kezdett nyugtalankodni Pinchinat miatt; hangosan kiáltozta a nevét.

Semmi feleletet nem kapott.

- De hát hol is maradt?! - kérdezte tőlük Sébastien Zorn.

- Ha tudnám! - felelte Yvernes.

- Látta önök közül valaki, amikor barátjuk elmaradt tőlünk? - kérdezte a kalauz.

- Nem, senki sem vette észre...

- Bizonyára a faluból más ösvényen ment vissza a csónakhoz... - vélekedett Frascolin.

- Azt ugyan rosszul tette volna!... - jegyezte meg a kalauz. - Menjünk, és keressük meg... haladék­talanul!...

Szörnyű balsejtelem szállta meg őket. Pinchinat mindig ilyen ostobaságon törte a fejét... Csak meg ne adja keservesen annak az árát, hogy szerette mesebeszédnek tartani a bennszülöttek vadságát.

Amint Tampoon keresztülhaladtak, rémülten vette észre a kalauz, hogy egy árva bennszülöttet sem lát. A kunyhók ajtóit becsukták, még a főnök kunyhója előtt sem ácsorgott senki. A curcuma-készítő asszonyok is eltűntek. Mintha a falu kihalt volna...

A kis karaván gyorsabban ment tovább. Ismételten kiáltozták Pinchinat nevét, de hiába. Hátha mégis visszatért a Rewa partjára, ahol a csónak várakozik rájuk? Vagy talán a csónak meg a gépész és a két matróz sincsenek már régi helyükön?

Még néhány száz lépés maradt hátra, lelkendezve futásnak eredtek, s az erdő sűrűjéből kiérve, meglátták a csónakot meg a három embert.

- Hát a társunk? - kérdezte Frascolin.

- Nem jött önökkel? - csodálkozott a gépész.

- Nincs velünk... félórája már!...

- A csónaknál sem járt? - vágott közbe Yvernes.

- Nem... nem...

Mi történhetett azzal a meggondolatlan emberrel? Most már a kalauz sem titkolhatta, hogy ő is szerfölött aggódik.

- Vissza kell mennünk a faluba, nem hagyhatjuk el őt!... - mondta határozottan Sébastien Zorn.

A csónaknál csak egy matrózt hagytak őrként, pedig esetleg baj lehetett ebből is, de Tampooba mégis többüknek kellett mennie, mégpedig jól fölfegyverkezve, és ha mindjárt minden kunyhót ki is kell kutatniuk, Standard-Islandre nem térhetnek vissza Pinchinat nélkül.

Visszasiettek tehát Tampooba. A faluban és környékén olyan némaság uralkodott, mint az imént. Vajon hová tűnhetett el a lakosság? A csöndes utcákon lélek sem járt, a kihalt kunyhók üresen tátongtak.

Kétségtelen, hogy Pinchinat behatolt a banánerdőbe, ott elfogták, és a jó Isten tudja, hova hurcolták. Rémület fogta el őket, amikor elképzelték, hogy milyen sors vár rá az általa mindig annyira áhított kannibálok közt!... Hiábavaló volna, ha a falu környékét esetleg fel is kutatnák. A sűrű erdőkben, bokrok tömkelegében csak a bennszülöttek tudnak eligazodni, nyomra pedig hogy akadhatnának? No, meg attól is méltán tarthattak, hogy a falubeliek kézre találják keríteni a magára hagyott csónakot, és ha ez megtörténik, akkor ugyancsak oda lesz minden reményük, hogy Pinchinat-t megmentsék, sőt talán még életüket is veszélyeztetik.

Szóval föl sem mérhetjük Sébastien Zorn, Frascolin és Yvernes kétségbeesését. Mitévők legyenek? A kalauz és a gépész nem tudott tanácsot adni neki.

Ekkor így szólt Frascolin, akit hidegvére még nem hagyott el:

- Menjünk vissza Standard-Islandre!

- És Pinchinat-t itt hagyjuk?! - kiáltott föl Yvernes.

- Hát volna szíved hozzá? - kérdezte Sébastien Zorn.

- Nincs más mód!... - felelte Frascolin. - Értesítenünk kell a szerencsétlen esetről a kormány­zót... Vitï-Leon hatóságának sürgősen intézkednie kell...

- Helyes, induljunk el rögtön... - indítványozta a kalauz is. - Rögtön beáll az apály, egy pilla­natig sem szabad késlekednünk.

- Csak így menthetjük meg a barátunkat!... - kiáltotta Frascolin - ha... ha még nem késő!...

Csakugyan ez látszott az egyetlen járható útnak.

A csónak felé siettek, titkon aggódva, vajon ott találják-e még.

Útközben fennhangon kiáltozták Pinchinat nevét, de hiába. Ha jobban körülnézett volna a kalauz, észrevehette volna a bokrok sűrűjében ólálkodó bennszülötteket, amint folyvást szem­mel tartották őket.

A csónakot a régi helyén találták. A matróz azt mondta, hogy egy lelket sem látott a Rewán.

Szorongó szívvel ültek a csónakba Zorn, Yvernes és Frascolin.... Mintha mégis ott szerettek volna maradni... Kiáltozták barátjuk nevét... hiába... hiába. Menniük kell, mondta Frascolin... és igaza van, ennél okosabbat nem is tehetnek.

A gépész elindította a csónakot, az apály segítette, és így a legnagyobb sebességgel haladtak lefelé a Rewán.

Hat órakor már a deltába értek, félórával utóbb kikötöttek a jobb parti kikötőben.

Negyedóra múlva a városházára értek, és Cyrus Bikerstaff, mihelyt megtudta az esetet, rögtön átment Szuvába: kérte a főkormányzót, hogy hallgassa meg, beszélnivalója van vele.

Amikor a királyné helytartója megtudta, mi történt Tampooban, nem titkolta el, hogy a dolog nagyon komoly természetű. A szerencsétlen francia zenész olyan törzsnek a markába került, amelyet féken tartani eddig sem lehetett...

- Sajnálom, de holnap reggel előtt nem tehetünk semmit ebben az ügyben, mert apály idején a Rewán fölfelé hajóink nem mehetnek!... Különben is Tampooban nagyobb haddal kell meg­jelennünk, és talán az volna még a legtanácsosabb, ha majd az erdő felől támadnánk a falura...

- Nekem az mindegy - felelte Cyrus Bikerstaff -, csakhogy nem holnap, hanem ma, most rögtön el kell indulnunk!...

- Nincsenek készen az embereim... - felelte a sziget helytartója.

- Tüstént mozgósítsa, uram. Rendelje el, hogy a sziget katonasága csatlakozzék a miénkhez, az egyik tisztjük vezetésével...

- Engedelmet kérek, uram!... - vágott közbe ridegen a helytartó. - Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy velem így...

- Én is engedelmet kérek! - vágott közbe Cyrus Bikerstaff is. - De annyit mondok, ha rögtön nem intézkedik, és barátunk épen és egészségesen vissza nem kerül, önt vonjuk felelősségre...

- No és aztán?... - kérdezte gőgösen a helytartó.

- Standard-Island ágyúival Szuvát mindenestül, akár angol, akár német birtokaival egyetem­ben, ízzé-porrá zúzzuk!...

Ezt a rövid, de velős ultimátumot nem lehetett másképpen magyarázni, ehhez alkalmazkodni kellett. A sziget egy-két ágyúja csak nem szegülhetett szembe Standard-Island ütegeivel. A helytartó kénytelen-kelletlen engedett, bár sokkal dicséretesebb lett volna, ha tisztán ember­baráti szeretetből rögtön intézkedik, mintsem Cyrus Bikerstaff-fel kicsinyesen berzenkedjék és huzakodjék.

Egy órával utóbb százfőnyi csapat (katonák és tengerészek vegyesen) kötött ki Szuvában, Simcöe tengernagy maga kívánta vezetni. A főintendáns s a kvartett három tagja vele ment. Viti-Leon egy szakasz csendőre csatlakozott hozzájuk.

A kalauz, akivel művészeink Tampooba kirándultak, visszavezette őket az őserdőkön át; rövidebb utat választott, mert nagyon jól ismerte ezt a vidéket, hogy minél előbb Tampooba lehessenek.

Nem is kellett, hogy a faluig hatoljanak. Éjfél után egy órakor megállt a parancsszóra a század.

Az áthatolhatatlan sűrűből tűz világa tűnt elő. Nyilván itt gyülekeztek össze Tampoo lakói, mert a falu maga alig feküdt innen félóra járásnyira keletnek.

Simcöe tengernagy, a kalauz, Callistus Munbar és a három aggódó jó barát előbbre hatolt.

Még tettek száz lépést előre, amikor egyszerre csak hirtelen megálltak.

Nagy lángokat vető tűz előtt, lármázó bennszülött férfiak és asszonyok közt meglátták Pinchinat-t félig meztelenül a fához kötve, a törzsfő bunkóval a kezében közeledett már felé...

- Rajta!... Rajta!... - vezényelte Simcöe tengernagy, és emberei rohamra indultak.

A bennszülötteket megdermesztette a sortűztől, a puskaagyak zuhogásától való félelem. Egy pillanat sem telt el, és máris üres lett a tér.

Pinchinat-t leoldozták a fatörzsről; nyakába roskadt barátjának, Frascolinnek.

Van-e toll, amely a négy jó barát, szerető testvér örömét le tudná írni?!... Sírtak-nevettek, hanem azért szemrehányás is kijutott a megszabadítottnak.

- Te, boldogtalan, te!!!... - szólt Sébastien Zorn. - Mi jutott eszedbe, hogy tőlünk elszakadj?!...

- Már akár boldogtalan, akár nem boldogtalan, öreg gordonkahúzóm, de kérlek, ne támadj úgy egy szegény mélyhegedűsre, aki olyan fogyatékos öltözékben áll előtted, mint most jó­magam!... Adjátok ide a ruhámat, hogy illendő kosztümben beszélgethessünk...

Megtalálták ruháit az egyik fa aljában, odaadták neki, és Pinchinat kényelmesen felöltöz­kö­dött, mintha éppenséggel semmi sem történt volna vele. Amikor újra szalonképes állapotban leledzett, gyorsan odament Simcöe tengernagyhoz meg Callistus Munbar úrhoz, és férfiasan kezet szorított velük.

- Nos hát, hogy érzi magát? - kérdezte a főintendáns. - Hiszi-e most, hogy a Fidzsi-szigeteken élnek még emberevők?...

- Nem is olyan veszedelmesek ezek a fickók! Nézze csak, uram, még a lábamat meg a karomat sem vágták le a testemről!...

- Javíthatatlan egy fickó! - kurjantott föl nevetve Frascolin.

- Tudjátok-e, hogy mit restelltem leginkább, amikor áldozatra szánt emberi vadként éppen le akartak bunkózni?

- Akasszanak föl engem, ha kitalálom! - válaszolta Yvernes.

- Nos hát, nem az, hogy a bennszülöttek engem szőröstül-bőröstül megesznek, hanem az, hogy afféle modern ruhába bújtatott fickó faljon fel... afféle kék kabátos, aranygombos fickó... a hóna alatt esernyőt tartó fickó... afféle angol majom!...